Sarkosan fogalmazva (12.10.19)

Sarkosan fogalmazva

Szentmihályi Szabó Péter

- 2012. október 19., péntek

Az Európai Unió nem miattunk fog felbomlani, de a kisebb államokat a romok hosszú időre maguk alá temethetik. Az a központi irányelv, amely szerint takarékoskodni is kell, meg növekedni is, egyszerűen nem működik. A Szent Hiánycél betartása bizonyára fontos dolog, de olyan ez, mintha valakinek azt tanácsolnák, ne egyen semmit, de közben hízzék. Ami azonban leginkább bosszant, az a „szerkezetátalakítás” szükségességének mániákus ismételgetése. Már a KGST-korszakban is ezt fújták, azóta annyi struktúrát váltottunk, hogy nem is maradt semmink, csak a struktúra. Mondjuk ki, az Európai Uniónak soha nem is létezett gazdaságpolitikája, minek is az, mondták a neoliberális közgazdászok, majd a Piac gondoskodik az önszabályozásról. Ez a „szabad szellemű” iskolák jelszava is: csak akkor tanuljon a gyermek, ha kedve szottyan rá, nem szabad gátolni önkifejezésében. 1990 óta mantrázzák a kormányok a kis- és középvállalkozások támogatását, a mostani amerikai elnökjelöltek is ezt fújják, a valóságban azonban a multikat kénytelenek „támogatni”, mert a multimilliárdosok mégiscsak fontosabbak, különösen, ha néhány millióval támogatják is a kampányt. Be kell látnunk, hogy Brüsszel alkalmatlan a vezetésre, a különböző válságok kezelésére, mondhatni, az EU csúcsszervezeteire férne rá egy struktúraváltás, de ez aligha valószínű, mert ez olyan, mintha valaki önmagán végezne bonyolult és életveszélyes műtétet. Az uniós vezetők és alkalmazottak köszönik szépen, jól vannak, elvacakolnak apró és lényegtelen ügyekkel, kitöltik idejüket a ciklusban, és elégedetten hazatérnek, vagy tanácsokat adnak egy nagy külföldi banknak vagy cégnek. Ők az igazi életművészek, az itthon maradtak pedig az éhezőművészet terén alkotnak maradandót. Büszke és szabad európai polgárhoz méltatlan gondolataimat igyekszem elnyomni, de azt hiszem, kezd nagyon hamisan csengeni az Örömóda.

Boros Imre:Hazai és magyar gazdaság

Hazai és magyar gazdaság

Boros Imre

- 2012. október 17., szerda

Közel negyed százada, hogy  hazánk szélesre tárta a kaput a nemzetközi tőke tevékenysége előtt. 1989-ben a Magyarországon működő külföldi tőkeállomány még a félmilliárd dollárt sem érte el, ma viszont senki nem tudja megmondani, hogy milyen piaci értéket képvisel. Annak mindenesetre a többszörösét, ami készpénzként és tárgyi apportként beérkezett. A külföldi befektetők invesztíciói kisgömböcként híztak az elmúlt több mint két évtizedben. Elég valamelyik gyógyszergyár részvényeiért kapott dollárbevétel és a tőzsdei ár alapján ma elérhető bevétel különbségére gondolni. (Megesett, hogy három hónap múlva a tőzsdei ár a „mutyiprivi” érték háromszorosa volt.) Mindehhez hozzátartozik, hogy ma igen nyomottak a részvényárak a tőzsdén.

A hazánkban működő tőke kövérre hízását a kiemelkedő profitabilitás adja. Uniós csatlakozásunk előtt az illetékes ítészek meg is állapították rólunk, hogy rugalmasan illeszkedtünk be a világpiacba, immár fejlett piacgazdaság vagyunk, tehát érettek a tagságra. A világgazdasági illeszkedést mi sem jelezte jobban, mint hogy az export és az import dinamikusan nőtt, ma sokkal többet csereberélnek hazánkból-hazánkban, mint valaha. Tehát exportvezérelt gazdaság lettünk, s ezt büszkén hangoztatjuk is minden hivatalos publikációban. Ha megy az export, van növekedés, ha döcög, akkor baj van, szól a politikailag korrekt ige.

Különösen fájó, ha Németországnak is kezd kicsit rosszul menni. Ha ők köhintenek, mi ágynak esünk. Szóval éljen az exportvezéreltség és az abból származó GDP. Szó se essen arról, hogy jövedelemként mi marad itt, Magyarországon, azaz mit ér ez az egész nekünk. A GDP-ért aggódtatja a politika és a média a közvéleményt több mint két évtizede, és nem siratja a zsebébe kerülő egyre szűkülő jövedelmet.

A KSH annak idején (2003– 2004-ben, amikor az MSZP–SZDSZ-koalíció kormányzott) még annyira sem volt kíváncsi, hogy a rendszerváltás előtti nemzeti jövedelmet összevesse a csatlakozás idején rögzített adatokkal, vagy legalább utólag elvégezze a számításokat. Csak 1995-ig számolt, mert erre kötelezte az unió, hiszen bizonyos kötelezettségeket, mint az EU-ba befizetendő nemzeti taksa, a nemzeti jövedelem alapján számítanak ki.

A nemzetközi tőke hazai tevékenységéből elsősorban maga a nemzetközi tőke profitált, a hazai közreműködés (többnyire  a munkaerő) náluk a legfőbb költségelem, nálunk viszont a legfontosabb nemzeti jövedelemalkotó. Tehát nagy az érdekellentét az osztozkodásban, ahol mindig mi húztuk a rövidebbet. Sorozatban jöttek a megszorítások. A lényeg eltakarására zengett – és zeng ma is –, a fejlett piac­gazdaságos, GDP-s mantra, amely a lényeget mindig eltakarta, beleértve azt is, hogy mi valójában a magyar gazdaság manapság. Mantráéknál az egész az.

Én inkább úgy határoznám meg: a magyar gazdaság egyenlő azzal az értékkel, amit akkor kapunk, ha a hazai termelésből kivonjuk a külföl­diek többségi tulajdonában lévő, itthon működő gazdaság mutatóit. Minden, ami jövedelemként hazánkban marad. Mantráék erre nem kíváncsiak, ezért számolt visszafelé csak 1995-ig a KSH is.

Arra, hogy immár végképp szükség van a hazai jövedelem külön számítására, a jelenlegi válság is rámutat, mert porba rántotta a liberális álcamantra vívmányait, és kiderült sok eltitkolt tény. Kiderült, hogy hazánk az elmúlt két évtizedben még az imádott GDP-mutató alapján is a földkerekség talán leglassúbb növekedését, valójában stagnálását élte át az éves egy százalék alatti értékkel. Kiderült, hogy mintegy másfél millió munkahely szűnt meg, a megmaradottak pedig alulfizetettek. Hiába emelkedett nagyságrendekkel a munka termelékenysége, és hiába került az európai élvonal közelébe – a bérszint ugyanis növekedés helyett az 1978-as szintre esett vissza.

Ne feledjük, hogy a nemzet jövedelmének zöme a bér. Hivatalosan nem derült ki, de tény, hogy az exportdinamikából mi rendre a rövidebbet húzzuk. Hiába növekedett – főként az exportiparokban – a termelékenység, mégis egyre rosszabb feltételekkel csereberélnek a kereskedők, azaz szinte mindig romlik a külkereskedelmi cserearány. Ez több mint világos jelzése annak, hogy a nálunk elért jövedelemtöbblet – amit az alacsony bérek garantálnak folyamatosan – külföldre vándorol, ott vágják zsebre. Ha nem vándorolna, hanem egy része legalább itt maradna, javulnia kellene a cserearánynak. Erről a mutatóról mantráék még csak véletlenül sem értekeznek.

A liberális mantraretorika csődje egyben jelzi azt is, hogy miként kellene rendet teremteni a „mi a magyar gazdaság?” kérdésben. Mindenekelőtt korrekt statisztikai elszámolással. Tudni kellene, hogy a különböző tulajdonosi struktúrák milyen értékben állítanak elő terméket (GDP), és abból milyen hazai jövedelmek keletkeznek. Azonnal világos lenne, hogy melyik külföldi befektető hoz hasznot az országnak, és melyik van arra ráállva, hogy csak jövedelmet vigyen ki. Ilyen kérdésfelvetés eleve a hideglelést hoz a mantrásokra. Hiány nincs belőlük egyik politikai felekezetben sem. Gyorsan kiderülne, hogy hazai jövedelemtermelőket a külföldiek közül a termelő cégeknél érdemes keresni. Velük csak az osztozás mértékében kellene megegyezni, megbízható módon, hosszú távra. A kizárólagosan értékelszívókat nem kellene a jelenlegi nagy becsben tartani.

Ők nemcsak elszívják az értékeket, de már eddig is a hazai munkahelyek százezreit tették tönkre. Ilyenek találhatók bőven a kereskedelemben, a pénzügyi szektorban. Külön kell említeni egyes intellektuális foglalkozásokat, amelyeknél az embereket saját hazájukban sikerült olcsó bérű bedolgozóvá tenni. Ilyen esetek vannak tömegével a jogi, gazdasági és adótanácsadói, a számviteli, a mérnöki-tervezői, a minőség-ellenőrzési szakmákban és újabban más szellemi segédmunkák területén is.

Indiában manapság félmillió a call centeres munkatárs, és terjed az elemzői, hírszerkesztői munkában is a kiszervezés, éhbérért. Talán nem kellene teljesen ide jutnunk. Erről kezd szólni a mantrások által agyongyalázott nem ortodox gazdaságpolitika, újraelosztásról, nagyobb jövedelmet termelő hazai gazdaságfejlesztésről. Az ortodox ugyanis megbukott, nemcsak nálunk, másutt is.

Könyvuralom

Szentesi Zöldi László

- 2012. október 19., péntek

Álláspont

Olvasom a Népszabadságban, hogy „kiakadt a könyvszakma Kerényi sorozatán”, vagyis nem tetszik a Nemzeti Könyvtár. Háborog a „könyvszakma”, hogy milyen pimasz az állam, kistafírozza Kerényit egy csomó pénzzel, bezzeg ők, szegények, hiába születtek „könyvszakmának”, most mindent elveszítenek, ráadásul nem is konzultáltak velük, itt a világ vége.

Vegyük sorra Kerényiék bűneit, jó? Kihoznak egy olyan sorozatot, amely Herman Ottó, Móricz Zsigmond, Jókai Mór műveit tartalmazza, lesz népmesegyűjtemény, szakácskönyv, minden, ami jó. Maga az ősbűn a következő: Kerényiék 2500 forintot kérnek majd egy-egy könyvért, nincs nyerészkedés, a projekt átlátható, és végre azok is megvásárolhatják igényes kivitelben a magyar klasszikusokat, akiknek már régóta nincs pénzük a minőségi kultúrára. De a legfontosabb csak most következik: a sorozat nagy részét Kerényiék elajándékozzák, kerül belőlük a könyvtárakba, iskolákba, önkormányzatokba.

Mielőtt tényleg temetnénk a „könyvszakmát”, álljunk meg egy pillanatra, és tartsunk terepszemlét, van-e erkölcsi joguk tisztességes vagy tisztességtelen üzletről szólniuk azoknak, akik a kezükben tartják a magyar könyvpiacot.
Talán nem tudja az olvasó: a gazdasági visszaesés ellenére még mindig busás üzlet a könyvkiadás és -terjesztés, három-négy cég uralja a terepet. Szó szerint megkerülhetetlenek – a helyzet vidéken a legrosszabb, akad olyan megye, ahol rajtuk kívül lényegében senki más nincs. A tisztelt olvasó soha nem találja ki, honnan bújtak elő ezek a családi vállalkozások a rendszerváltozás hajnalán: maradjunk abban, hogy ugyanonnan, ahonnan a privatizáció ötletgazdái és lebonyolítói származnak. Kiérdemesült KISZ-titkárok, gátlástalan, ámde iskolázatlan vállalkozók, mindenféle fura alakok uralták el a hazai könyvterjesztést, és bár kétségkívül akadnak alternatív terjesztők és boltok, a számok rideg világában ők nem nagyon látszanak.

Tételezzük fel, hogy a tisztelt olvasó ki akar adni egy könyvet. Vagy tudják mit, ötöt. Létrehoz családi vállalkozásban egy kis kiadót, megtervezi a könyvet, leadja a kéziratot, a nyomda kinyomtatja, szépen halad minden, egészen a terjesztésig.

Mert hogy – talán nem mindenki tudja – a könyvpiac háromnegyedét uraló terjesztőhálózat kapásból lekapcsol 50-55 százalékot, pusztán azért, hogy a könyvesboltjában árulja. Van, ahol 60-65 százalékot is elkérnek, ami viccnek erős, pofátlanságnak azonban éppen elegendő.

Így már nem olyan szép a világ, de emberünk – fogcsikorgatva – aláírja a szerződést. Majd eltelik pár hónap. Elmegy a kis kiadó a nagy terjesztőhöz, telefonálgat sűrűn, a fogyás felől érdeklődik. Nagyszerűen fogyott, hangzik a válasz, de fizetni még nem tudunk. Eltelik fél év, eltelik egy év, semmi. A kis kiadó aztán tönkremegy – és istenem, hányan mentek tönkre húsz év alatt! –, a nagy viszont tovább gyarapodik, mert a kicsik tíz- és százmillióit forgatja, és sem az elején, sem a végén nem kell fizetnie senkinek.

Vagyis pontosan úgy működik a hazai könyvkiadás, mint mondjuk az építőipar vagy a zöldség- és gyümölcskereskedelem: a kicsik belerokkannak, a nagyok viszont tovább híznak, és monopóliumaik erősebbek, mint valaha. A könyvszakmában továbbá tetemes körbetartozások vannak, a legnagyobbak tehát a közepesre hízott esetleges konkurenciát is pillanatok alatt kicsinálják, ha akarják.

A nagy terjesztők csápjai mindenüvé elérnek: ott fészkelnek a baloldalon, ott fészkelnek a jobboldalon, fontos emberek, családtagok, érinthetetlenek. Mások ötleteiből, kreativitásából, merészségéből, pénzügyi kockázatából híznak, tollasodnak, gazdagodnak. Ma már lényegében csak ők vannak. A többiek nem számítanak, és ha egy kiadónak nem eléggé kiterjedt a baráti köre, ha nem eléggé mozgékony, és nem teljesít százegy százalékon, hamarosan bedobja a törülközőt. Az íróknak és a kiadóknak nincs választási lehetőségük: vagy vállalják a méltatlan, megalázó feltételeket, vagy terjeszthetik baráti körben, kicsiben az irományaikat.

Nagyon szépen megkérem a „nagyokat”: legyenek méltányosak, és ne jöjjenek azzal ők és a strómanjaik, hogy ki a „könyvszakma” és ki nem… Ne fájjon nekik annyira, hogy Kerényiék állami segítséggel, nonprofit vállalkozással elviszik az embereknek a magyar klasszikusokat. Nekik úgyis megmaradnak a villáik, a húsz év alatt összeszedett milliárdok. Maradnak továbbá az olcsó kis olvasmányok: a hamis ezotéria, az idézetgyűjtemények, a romantikus lónyál, a lipótvárosi fíling klasszikusai, és persze Vámos Miklós, kilóra, három méterre a répáktól és kekszektől a bevásárlóközpontokban. Marad a szellemi mérgezés, gondosan adagolva, falatonként: egy kiábrándító szellemi kondícióban végvonagló ország kulturális gyarmatosítása. Ahogyan Németh László mondta: a magyar irodalom felváltása egy magyar nyelvű irodalommal.
Ügyes.

Hiányolás

Lázin Miklós András

- 2012. október 19., péntek

Tisztelt Veszprémi Törvényszék! Súlyos eljárási tévedésre kívánom fölhívni a figyelmüket a vörösiszapper kapcsán. Jelesül arról van szó, hogy két, roppant fontos ember nincs ott a vádlottak padján: a portás és a takarítónő. (A váltóőr azért nem játszik, mert az üzemben már rég nincs ilyen állás.) A szörnyű katasztrófáért ugyanis ez a két alkalmazott a felelős, senki más. Csodálkozom is erősen, hogy eddig nem tűnt föl a taláros testületnek a hiányuk. Szerencsére még messze nem késő, hiszen a minap indult az eljárás, azaz nyugalommal helyre lehet ütni a hibát.

Fölhívom egyben figyelmüket Deák József és Bakonyi Zoltán vallomására is: a vörösiszap nem veszélyes anyag. Olyannyira nem az, hogy Deák Józsefnek teljesen igazat kell adnom, amikor azt mondta, a káreseményben Devecseren, Kolontáron és Somlóvásárhelyen érintett házak szinte kivétel nélkül helyrehozhatók lettek volna takarítással és festéssel. Az elsőrendű vádlott, Bakonyi Zoltán sem téved, amikor arról beszél, a vörösiszap nem veszélyes anyag. Sőt, egyenesen fürdeni lehet benne.

Olyannyira nem káros, hogy amit önök látnak, tisztelt törvényszék, az nem más, mint ámítás. Mese az utolsó szögig. Kezdve a lúgtól szétmart Horváth házaspártól a zagylöttytől megfulladt embereken át a többi sápítozó, hápogó alakig bezárólag. E csoport csak a vállalatvezetés tisztességben megőszült, rendes, bérből, fizetésből élő szakembergárdájának a pénzére áhítozik. De arra nagyon. A tíz halott is csak Ossiani-költemény – ők jelenleg külföldön bujkálnak, s arra várnak, hogy életben maradt rokonaik pióca módra hizlalják pénztárcáikat, s utána riszteljenek velük a hasznon.

Tisztelt Törvényszék! Ne higgyék el a vádhatóság azon állítását sem, hogy a gát már évek óta mozgott. Amaz műhold, amely ezt esztendős adatsorokkal bizonyítani képes, százezer kilométerre lebeg a távolban. Márpedig ahogy a magyar mondás tartja, messziről jött ember – pláne egy szívtelen, elektromos alkatrészekből álló gép – azt mond, amit akar. Az a fontos, hogy a földön állva a csúszás nem látszott – minden más smafu.
S hoppá, majd el feledtem: a természeti károk is a regék világába utalhatók. A Torna-patak nem az iszaptól, hanem a takarítónő és a portás hibájából lett vörös. Az előbbi a felmosóvödrét, utóbbi pedig a paprikásszalonnás kését mosta bele. Nem is csoda, hogy odalett az állatvilág.

Visszakanyarodva a két fontos beosztott „hiányolására” – e tény szokatlan esemény a magyar bírói gyakorlatban. Bár önök biztos jobban tudják, azért leírom, idehaza az az általános gyakorlat, hogy a világraszóló piszkosságokért nagyítóval kereshető csekélyke kivételtől eltekintve az utolsó csavaron verik el a port, vagy ha ez mondjuk a várható elemi társadalmi fölháborodás miatt nem lehetséges, könnyítésekkel dobálóznak. Tisztelt törvényszék, tessék tehát gyorsan lépni, s kiadni ukázba a portás és a takarítónő előzetes letartóztatását, mielőtt elhagyják az országot. Mert ha az nem sikerül, félős, hogy nem lesz kit keményen, példásan elítélni. Azt pedig mégsem engedhetik meg maguknak.

Bogár László:Háború és béke

Háború és béke

Bogár László

- 2012. október 19., péntek

Éppen ötven évvel ezelőtt néhány napon át az emberiség a közvetlen közelébe került egy olyan apokaliptikus folyamatnak, amely akár az egész civilizáció végét jelenthette volna. A két „szuperhatalom”, az USA és Szovjetunió a nukleáris tölteteket célba juttatni képes rakétáinak stratégiai elhelyezése volt a konfliktus közvetlen forrása, és talán még ma sem tudjuk igazán felfogni, hogy milyen közel volt akkor a „világ vége”. Az, az óta eltelt fél évszázad ugyan sok mindenben „átrajzolta” a világhatalmi erőviszonyokat, ám az önmegsemmisítés kockázatai összességében nem csökkentek jelentősen. A háború és béke kérdése és dilemmája egyidős az emberiséggel. Amióta csak emberi társadalmak léteznek, a konfliktus is létezik, és nyilván létezni is fog, kérdés, miért? Szóval, hogy miért vállalnak az egyes emberi közösségek rettenetes kockázatokat, annak érdekében, hogy háborúban legyőzzenek egy másik közösséget. Azt is látnunk kell persze, hogy megváltozóban van a háborúk természete, hogy a „békeidőnek látszó tárgyak” sokszor valójában háborúk, és adott esetben következményeik pusztítóbbak lehetnek, mint a nyílt és véres háborúké lenne. A válasz látszólag nem túlságosan bonyolult, hisz önként adódik következtetésünk, hogy a háborúk valamilyen erőforrásért zajlanak. A legfőbb közvetlen fizikai erőforrás maga a föld, a terület, vagy még inkább „élettér”, amelyre nyilván azért van szükség, hogy a háborút kezdeményező fél népessége gyorsabban növekedjen, és/vagy azonos számú népességének anyagi gazdagsági szintje emelkedjen. Itt azért nem árt emlékezni Seattle indián főnök mondatára, amelyet Pierce amerikai elnöknek írt, amikor az ultimátumszerűen a törzsi területek haladéktalan átadására szólította fel, ellenkező esetben háborút helyezvén kilátásba: „Nem adhatjuk a földjeinket, mert nem a föld az emberé, hanem az ember a földé.” válaszolta az ultimátumra Seattle. Ezt az egyszerű szakrális mély igazságot persze a jenki akkor sem értette, ma meg talán még kevésbé érti. Vagyis, hogy „ebül szerzett jószág ebül vész”, tehát, csak a „jó gazda gondosságával” gondozott föld töltheti be szakrális hivatását. Másként csak kifosztott, kiuzsorázott „terület”, idővel kikerülhetetlenül „hulladéktároló” lesz belőle, amelynek éppen a lényege vész el a hódítók számára. Trianon századik évfordulójához közeledve például mindent meg kellene tennünk azért, hogy statisztikai elemzések egész sorával bizonyítsuk azt, hogy a Szent Korona szakrális történelmi Magyarországának fennmaradása esetében ma és a jövőben minden itt létező nép sokkal méltóbb és gazdagabb életet élhetne. Vagyis, hogy Trianon valójában egy rendkívül veszélyes és pusztító „negatív végösszegű játszma”, ami nem egyetlen esemény, hanem egy ma is zajló és elmélyülő folyamat. A játékelmélet szerint a negatív végösszegű játszmák lényege úgy foglalható össze, hogy ha az egyik fél úgy érzi, hogy többet tud ártani a másiknak, mint az neki, akkor az, számára nyereségként könyvelhető el, holott nyilvánvaló, hogy mindketten veszítettek. És ebben az, az igazán végzetes, hogy ennek a patologikus tudatállapotnak az eluralkodása egyúttal arra fogja ösztönözni mindkettőjüket, hogy még durvább károkat okozzanak egymásnak, vagyis lényegében kollektív öngyilkosságukat „győztes” csaták sorozatának látják.

A társadalom-lélektan egyébként ezt romboló konfliktusként ismeri, és az emberi közösségeket fenyegető, talán legsúlyosabb patologikus fixációként kezeli. Egyre több jel utal arra, hogy korunk emberisége is éppen ezen az úton jár. Konfliktusai egyre inkább emlékeztetnek arra a helyzetre, ahol mindenki veszít, sőt talán mindenki tudja is, hogy mindenki veszít, de még sem tudunk kilépni a romboló konfliktus e végzetes öngerjesztő örvényléséből. A világot irányító, egyébként saját létét is tagadó (ergo „nem létező”) szuperstruktúra tekintet nélkül az egyre fenyegetőbb következményekre, mindent letarol, mindent kifosztott, ami egyáltalán elérhető számára. Ebben az értelemben tehát permanens globális világháború zajlik, legfeljebb ez nem mindig ölt fizikailag is értelmezhető „testet”. Ráadásul az is kiderülni látszik, hogy a háborúk okainak legmélyebb rétegében nem első sorban, vagy legalábbis nem közvetlenül, az anyagi-fizikai tér feletti rendelkezés törekvése húzódik meg, hanem egy szimbolikus képesség gyakorlásának feltétlen igénye. Az emberi társadalmak belső érintkezésének három legfontosabb „közvetítő mezője” éppen ezt a funkciót tölti be.

A kereskedelem, a pénzrendszer és a média ez a három döntő fontosságú közvetítő mező, és aki ezeket birtokolja, az ezeken keresztül az emberi társadalmak egész ön-újrateremtő folyamatainak egészét ellenőrzi, röviden: azt csinál, amit akar. Logikailag az kapcsolja össze ezt a három közvetítő mezőt, hogy a kereskedelem a fizikai anyagot (az árut) közvetíti, a pénzrendszer a szimbolikus anyagot („árut) vagyis a pénzt, a média pedig a „szimbólumok szimbólumait” vagyis az eszméket, a világértelmezési logikák, az önazonosságot megragadni képes rendszereket. A történelem háborúinak legtöbbje mögött feltehetőleg főként ezekért az „erőforrásokért” zajló küzdelem húzódott meg, és ez vélhetőleg ma sincs másként. A globális birodalom („globalitás”) egésze folytatja ezt a háborúját a világ „lokalitásai” ellen, és zajlik egy olyan háború is, amely a globális hatalmi rend egyes erőközpontjai között folyik a birodalom vezetésének a birtoklásáért. A lokalitások népeinek, mint a magyarságnak is, tehát egyre felkészültebbnek kellene lennie a megváltozott természetű háborúk pusztító következményeinek kivédésére.

Sarkosan fogalmazva (12.10.18)

Sarkosan fogalmazva

Szentmihályi Szabó Péter

- 2012. október 17., szerda

„Banki hitelezés nélkül nincs gyors kilábalás” – mondta Simor András, ezért aztán ki kell egyeznie a kormánynak a bankokkal. Mint annyi magyar, én is kiegyeznék, csak az a baj, hogy nem vagyunk egy súlycsoportban, pedig állítólag ömlik a pénz világszerte a bankszektorba. Kivéve nálunk. Még néhány röpke hónapig hallgathatjuk Simort, akár Alföldi Róbertet, aki újra megpályázza a Nemzeti Színház igazgatói székét. Már kissé elbizonytalanodtam az utóbbi években, minek is nekünk egy Nemzeti Színház, főleg pedig, hogy mit rejt a „nemzeti” jelző, valószínűleg azt, hogy rá kell ébreszteni a szegény, elmaradott magyarokat, milyen messze vannak még mindig Berlintől, New Yorktól és Bukaresttől, több várost meg sem merek említeni, nehogy ez legyen az akadálya a kiegyezésnek. Azon sem csodálkozom, hogy az Európai Bíróság ítélete szerint Sólyom Lászlónak itthon kellett volna maradnia, ez diplomáciai ügy volt, és a szlovákok jogosan jártak el, amikor a magyar államelnököt nem engedték be. Szerintem ezt Sólyom maga is sejtette, ezért torpant meg a Mária Valéria híd magyar oldalán – talán még le is lőtték volna, pedig ő maga volt az alkotmányosság kitalálója és őrzője, nem is csoda, hogy ide jutottunk. Ő is felszólalhatna a Milla-tüntetésen, hiszen TGM szerint az új köztársaságot fogják ott megalapítani, győzködi is Bauer Tamást, hogy menjen el Bajnai Gordon zászlóbontásá­ra, mert „mindenféle gyűlölködés és acsarkodás nélkül (…) szembe kell szegülni a tekintélyuralmi tendenciákkal, nemet kell mondani az alkotmányellenes alkotmányra, az állami centralizációra, a szegények kirekesztésére, az elvadult egyenlőtlenségre és igazságtalanságra”. Az Európai Unió tisztelt bíróságára is tekintettel teljesen nyilvánvaló, hogy 1945 óta (1989-ben megerősítve) együtt kell élnünk a szellemi kihívásokkal küzdőkkel, sőt támogatnunk is kell őket nehéz sorsukban. Ott lesz mindnek a helye a köztársaság újraalapításán, mert nincs más kiútjuk, csak Bajnai, tartalékban Mesterházy és a szorgalmas rém.

Hazai és magyar gazdaság

Boros Imre

- 2012. október 17., szerda

Közel negyed százada, hogy  hazánk szélesre tárta a kaput a nemzetközi tőke tevékenysége előtt. 1989-ben a Magyarországon működő külföldi tőkeállomány még a félmilliárd dollárt sem érte el, ma viszont senki nem tudja megmondani, hogy milyen piaci értéket képvisel. Annak mindenesetre a többszörösét, ami készpénzként és tárgyi apportként beérkezett. A külföldi befektetők invesztíciói kisgömböcként híztak az elmúlt több mint két évtizedben. Elég valamelyik gyógyszergyár részvényeiért kapott dollárbevétel és a tőzsdei ár alapján ma elérhető bevétel különbségére gondolni. (Megesett, hogy három hónap múlva a tőzsdei ár a „mutyiprivi” érték háromszorosa volt.) Mindehhez hozzátartozik, hogy ma igen nyomottak a részvényárak a tőzsdén.

A hazánkban működő tőke kövérre hízását a kiemelkedő profitabilitás adja. Uniós csatlakozásunk előtt az illetékes ítészek meg is állapították rólunk, hogy rugalmasan illeszkedtünk be a világpiacba, immár fejlett piacgazdaság vagyunk, tehát érettek a tagságra. A világgazdasági illeszkedést mi sem jelezte jobban, mint hogy az export és az import dinamikusan nőtt, ma sokkal többet csereberélnek hazánkból-hazánkban, mint valaha. Tehát exportvezérelt gazdaság lettünk, s ezt büszkén hangoztatjuk is minden hivatalos publikációban. Ha megy az export, van növekedés, ha döcög, akkor baj van, szól a politikailag korrekt ige.

Különösen fájó, ha Németországnak is kezd kicsit rosszul menni. Ha ők köhintenek, mi ágynak esünk. Szóval éljen az exportvezéreltség és az abból származó GDP. Szó se essen arról, hogy jövedelemként mi marad itt, Magyarországon, azaz mit ér ez az egész nekünk. A GDP-ért aggódtatja a politika és a média a közvéleményt több mint két évtizede, és nem siratja a zsebébe kerülő egyre szűkülő jövedelmet.

A KSH annak idején (2003– 2004-ben, amikor az MSZP–SZDSZ-koalíció kormányzott) még annyira sem volt kíváncsi, hogy a rendszerváltás előtti nemzeti jövedelmet összevesse a csatlakozás idején rögzített adatokkal, vagy legalább utólag elvégezze a számításokat. Csak 1995-ig számolt, mert erre kötelezte az unió, hiszen bizonyos kötelezettségeket, mint az EU-ba befizetendő nemzeti taksa, a nemzeti jövedelem alapján számítanak ki.

A nemzetközi tőke hazai tevékenységéből elsősorban maga a nemzetközi tőke profitált, a hazai közreműködés (többnyire  a munkaerő) náluk a legfőbb költségelem, nálunk viszont a legfontosabb nemzeti jövedelemalkotó. Tehát nagy az érdekellentét az osztozkodásban, ahol mindig mi húztuk a rövidebbet. Sorozatban jöttek a megszorítások. A lényeg eltakarására zengett – és zeng ma is –, a fejlett piac­gazdaságos, GDP-s mantra, amely a lényeget mindig eltakarta, beleértve azt is, hogy mi valójában a magyar gazdaság manapság. Mantráéknál az egész az.

Én inkább úgy határoznám meg: a magyar gazdaság egyenlő azzal az értékkel, amit akkor kapunk, ha a hazai termelésből kivonjuk a külföl­diek többségi tulajdonában lévő, itthon működő gazdaság mutatóit. Minden, ami jövedelemként hazánkban marad. Mantráék erre nem kíváncsiak, ezért számolt visszafelé csak 1995-ig a KSH is.

Arra, hogy immár végképp szükség van a hazai jövedelem külön számítására, a jelenlegi válság is rámutat, mert porba rántotta a liberális álcamantra vívmányait, és kiderült sok eltitkolt tény. Kiderült, hogy hazánk az elmúlt két évtizedben még az imádott GDP-mutató alapján is a földkerekség talán leglassúbb növekedését, valójában stagnálását élte át az éves egy százalék alatti értékkel. Kiderült, hogy mintegy másfél millió munkahely szűnt meg, a megmaradottak pedig alulfizetettek. Hiába emelkedett nagyságrendekkel a munka termelékenysége, és hiába került az európai élvonal közelébe – a bérszint ugyanis növekedés helyett az 1978-as szintre esett vissza.

Ne feledjük, hogy a nemzet jövedelmének zöme a bér. Hivatalosan nem derült ki, de tény, hogy az exportdinamikából mi rendre a rövidebbet húzzuk. Hiába növekedett – főként az exportiparokban – a termelékenység, mégis egyre rosszabb feltételekkel csereberélnek a kereskedők, azaz szinte mindig romlik a külkereskedelmi cserearány. Ez több mint világos jelzése annak, hogy a nálunk elért jövedelemtöbblet – amit az alacsony bérek garantálnak folyamatosan – külföldre vándorol, ott vágják zsebre. Ha nem vándorolna, hanem egy része legalább itt maradna, javulnia kellene a cserearánynak. Erről a mutatóról mantráék még csak véletlenül sem értekeznek.

A liberális mantraretorika csődje egyben jelzi azt is, hogy miként kellene rendet teremteni a „mi a magyar gazdaság?” kérdésben. Mindenekelőtt korrekt statisztikai elszámolással. Tudni kellene, hogy a különböző tulajdonosi struktúrák milyen értékben állítanak elő terméket (GDP), és abból milyen hazai jövedelmek keletkeznek. Azonnal világos lenne, hogy melyik külföldi befektető hoz hasznot az országnak, és melyik van arra ráállva, hogy csak jövedelmet vigyen ki. Ilyen kérdésfelvetés eleve a hideglelést hoz a mantrásokra. Hiány nincs belőlük egyik politikai felekezetben sem. Gyorsan kiderülne, hogy hazai jövedelemtermelőket a külföldiek közül a termelő cégeknél érdemes keresni. Velük csak az osztozás mértékében kellene megegyezni, megbízható módon, hosszú távra. A kizárólagosan értékelszívókat nem kellene a jelenlegi nagy becsben tartani.

Ők nemcsak elszívják az értékeket, de már eddig is a hazai munkahelyek százezreit tették tönkre. Ilyenek találhatók bőven a kereskedelemben, a pénzügyi szektorban. Külön kell említeni egyes intellektuális foglalkozásokat, amelyeknél az embereket saját hazájukban sikerült olcsó bérű bedolgozóvá tenni. Ilyen esetek vannak tömegével a jogi, gazdasági és adótanácsadói, a számviteli, a mérnöki-tervezői, a minőség-ellenőrzési szakmákban és újabban más szellemi segédmunkák területén is.

Indiában manapság félmillió a call centeres munkatárs, és terjed az elemzői, hírszerkesztői munkában is a kiszervezés, éhbérért. Talán nem kellene teljesen ide jutnunk. Erről kezd szólni a mantrások által agyongyalázott nem ortodox gazdaságpolitika, újraelosztásról, nagyobb jövedelmet termelő hazai gazdaságfejlesztésről. Az ortodox ugyanis megbukott, nemcsak nálunk, másutt is.

Pakkot kaptunk!

Szalontay Mihály

- 2012. október 17., szerda

Álláspont

Ráadásul tudtuk is, hogy jön, mert menetrendszerű csatlakozása volt a magyar gazdasággal szembeni borúlátó londoni vélekedésekhez, amelyeket a legnagyobb elemzőházak képviselnek. Ugyan az Európai Unió mondhatta volna, hogy engedékeny lesz az egyébként igyekvő magyarokkal, mint ahogy megenyhült a portugálok törekvései láttán, és egy év türelmi időt adott nekik. Mint ahogy a görögöknek is hamarosan megszavazza az újabb kétévnyi türelmet, pedig azok ha igyekeznek is, viszonylag kevés és lesújtó eredménnyel teszik. S mint ahogy az EU általában is megértő azzal a huszonegy tagországgal, amely ellen túlzottdeficit-eljárás folyik. De Brüsszel velünk szemben bekeményített! Nem hiszi el, hogy teljesíteni tudjuk a költségvetési hiányra kitűzött céljainkat, és jövőre a hazai össztermék (GDP) 3 százaléka alatt tudjuk tartani. Nem hiszi, mert a londoni szakértők többsége sem hitte el, a legnagyobb elemzőházak jóval három százalék feletti deficitet jósolnak a magyaroknak jövőre. Így hát azzal fenyegette meg a budapesti kormányt, hogy a válság közepette a felzárkózásunkat a civilizált világhoz egyedül lehetővé tevő uniós forrásokat is megkurtítja, ha nem teszünk további lépéseket. A magyar kormánynak tehát nem maradt más választása, mint húzni megint egyet a nadrágszíjon.

A kettős mérce azonban nemcsak az országonkénti hozzáállásban mutatkozik meg, hanem a válság egészének megközelítésében is. Az utóbbi időszak válságkezelési csomagjai ugyanis azt igazolták Európa-szerte, hogy enyhíteni kell a megszorítások szigorán, mert különben olyan lefelé örvénylő spirálba kényszerítik a hitelezők a tagországokat, amely a gazdaság folyamatos zsugorodásához vezet. Akkor, amikor az egyik fő hitelező, a Nemzetközi Valutaalap (IMF) vezérkara éppen a nadrágszíj lazítását szorgalmazza általában Európában, a másik, a brüsszeli hitelező újabb szorítást rendelt el nekünk, magyaroknak.

Meglepő, hogy éppen minket pécéztek ki?! Dehogy. Az ugyan aligha kifogásolható, hogy a válság anyagi terheinek egy részét áthárítjuk azokra a bankokra, amelyek egyébként a krízis megszületésében főszerepet játszottak, de nem várhatjuk el tőlük ezen lépések ünneplését. Annál is inkább nem, mert ezzel a magyar kormányzat veszélyes példát mutatott a többi tagországnak, és hamarosan követőkre is talált. A nemzetközi piaci hangulatot meghatározó banki elemzők tehát mindaddig a fejüket rázzák majd, ha Magyarországról van szó, amíg a magyar kormány el nem törli a bankadót. A bankok hitelezési képessége a bankadó szinten tartásától és a megemelt illetékektől csökkenhet ugyan, de a magyar piacot ma nem az jellemzi, hogy a pénzintézetek visszafognák a hitelnyújtást, hanem inkább az: a válság idején törvényszerűen megszigorodott feltételek mellett jelentősen megcsappant a kölcsönök iránti kereslet. Ráadásul a magyar társadalom jelentős része még nem tért magához a devizahitelek utáni traumából, és kétszer is meggondolja, mielőtt újabb törlesztőrészleteket venne a nyakába.

Azzal azonban már vigyáznék, hogy a brüsszeli előrejelzések a következő évi magyar teljesítményre közgazdaságilag megalapozatlanok lennének. A kincstári optimizmus beigazolódásában még egy konjunktúra idején sem bíznék, nemhogy válságidőszakban. Nem látni ugyanis egyelőre azt a receptet, amellyel az unió politikai és gazdasági elitje azonnali megoldást találna az adósságválságra. Ha viszont ez tényleg az évtized végéig elhúzódó küzdelem lesz, akkor szinte biztosra vehető, hogy a jelenlegi optimista hangulatot a nemzetközi piacokon újabb hullámvölgy követi majd, és Magyarország ismét megjelenik a helyzet romlására spekulálók célkeresztjében. Ebben a helyzetben az a konzervatív hozzáállás tűnik ésszerűnek, amely a legrosszabb forgatókönyvet veszi alapul, és arra kalkulál, csak arra alapozva ígérget, ha még maradt valami. Egyrészt azért, mert akkor nem kell egyre nagyobb terheket raknia a gazdaság szereplőire, másrészt azért, mert a lakosságot így már csak kellemes meglepetések érhetik, ami politikailag is sokkal jobb. És ha már a politikai hangulatnál tartunk, öngyilkossággal ér fel a csak az optimistának tartott forgatókönyvekben jövőre megtermelhető társadalmi juttatások elosztása még ebben az esztendőben. Ez szokott ugyanis olyan politikai csapdához vezetni, amely az ígéret betartása érdekében aztán még nagyobb károkat okoz. Mellesleg ezek az ígéretek és következményeik minden választási kampányban a legjobb adunak számítanak az ellenzék kezében.

Lovas István:Sólyom nem, Benes igen

Lovas István

Sólyom nem, Benes igen

Magyar Nemzet

2012. október 17., szerda 00:01

Nyomtatás

Az Európai Unió luxembourgi székhelyű bírósága tegnap úgy döntött, a szlovák kormány 2009. augusztus 21-én joggal akadályozta meg, hogy Sólyom László akkori államfő Révkomáromba látogasson, ahol részt kívánt venni Szent István szobrának avatási ünnepén. Az indoklás szerint az a körülmény, hogy valamely uniós polgár államfői hivatalt tölt be, igazolhatja az uniós jog által e személy részére biztosított szabad mozgáshoz való jog gyakorlásának a nemzetközi jogon alapuló korlátozását.

Szlovákiát támogatva és kérve a luxembourgi talárosokat a magyar álláspont elutasítására. A bíróság indoklásának 72. pontjában azt írja, „mivel a Magyarország által felhozott kifogások közül egyiknek sem adott helyt, a keresetet teljes egészében el kell utasítani”. A felperesi érvek kifogások?

Ugyanannak az Európai Bizottságnak a jogi képviselője, amely bizottság szerint Magyarország államfője ne avasson Szent István-szobrot a Duna másik oldalán, szeptember 20-án a tényeket és az emberi tisztesség minimumát is kigúnyolva kérte az Európai Parlament petíciós bizottságát, hogy ne vegye napirendre a Benes-dekrétumok ügyét, mert azokat az Európai Unió keletkezése előtt alkották meg, s így „történelmi dokumentumokról” van szó. Az 1945-ből származó Benes-dekrétumok elsősorban azon tizenhárom jogszabályból állnak, amelyek a csehszlovák nemzetállam területén élő magyarok és németek kollektív bűnösségét rögzítették. Amelyek alapján megindultak a kitelepítések, a vagyontól való megfosztás és az iszonyatos kegyetlenkedés. Annak ellenére, hogy e dekrétumok összeegyeztethetetlenek az Európai Unió alapjogi chartájával, a szlovák parlament 2007-ben mégis megerősítette „e történelmi dokumentumok” sérthetetlenségét.

A napokban Nobel-békedíjjal kitüntetett EU szerint tehát egy államelnök ne sétáljon át szobrot avatni a schengeni határon, az viszont teljességgel az Oslóból nézve békében úszó unió rendjéhez tartozik, ha a több százezres magyar őshonos kisebbség Szlovákiában még ma is kollektív bűnös, jogait nem állítják helyre, kártérítést nem követelhet, és – függetlenül a Benes-dekrétumoktól – nem beszélhet orvosával anyanyelvén, vagy adott esetben büntetés terhe mellett használhatja azt. Az Európai Bizottság természetesen – állítása szerint – nem részrehajló Magyarországgal szemben. Franciaországgal sem. Nem is hallottuk a hangját, amikor szeptember végén Marseille városában felgyújtottak egy cigány telepet, amelynek lakói fejvesztve menekültek – nyilván az alapjogi chartával összhangban.

Arról az Európai Bizottságról van szó, amelynek 2008. őszi gazdasági előrejelzésében a Magyarországról szóló fejezet ezt a címet kapta: A kezdődő gazdasági fellendülés. És ebben az állt, hogy 2009-ben a magyar gazdaság 1,7 százalékkal nő. Hogy a valóság 6,8 százalékos csökkenés lett, az is nyilván aláhúzza e bizottság hazánk iránti jóindulatát. Amikor az épp szocialista vezetés alatt menetel. Hogy ugyanennek a bizottságnak most november 7-re ütemezett gazdasági előrejelzése a valóságnál rosszabbat fog jósolni, csak alátámasztja e Nobel-díjas társulat irántunk és a Benes-dekrétumok fenntartása iránt érzett szeretetét.

Címkék

Szlovákia, Európai Bizottság, Európai Bíróság, Sólyom László, Eduard Benes, Benes-dekrétumok

Sárga irigység

Szabó Palócz Attila

- 2012. október 17., szerda

Néha irigykedem. Igazán és mélységesen. Valóban jó lehet Vadai Ágnesnek lenni. De most tényleg: ennyire egyszerűen gondolkodni, ennyire sematikusan szemlélni a világot és annak minden eseményét; ennyire kizárni az ember érvrendszeréből a tényeket, és nem engedni magát zavartatni a tények által; ennyire egyszerűen átsiklani minden felett, ami talán fontos lehet; ilyen nyugodt lélekkel belehazudni a vitapartner arcába, no és persze a kamerákba… Mindez valóban irigylésre méltó. Valóban jó lehet hát Vadai Ágnesnek lenni. Egyszeriben elönt a sárga irigység. Van erre valami tanfolyam?! Mikor kezdhetem? Hol kell jelentkezni?

Néztem a minap az ATV vitaműsorát, amelyben irigységem titokzatos tárgyát, Szanyi kapitányt és Juhász Pétert, a napokban egyesületté szerveződött Milla elnökét ültették egy asztalhoz. És annyira bejött, hogy gyorsan megnéztem a Port.hu-n, mikor lehet ebből repetázni, vagyis mikor lesz az ismétlés. Ezért is mondom, hogy rettenetesen jó lehet manapság Vadai Ágnesnek lenni…

Ilyen eltökélten és határozottan, elakadt lemezként ismételgetni a mantrát: „Még mindig több dolog köt össze bennünket, mint amennyi összeköti magát, Szanyi képviselő urat meg engem a Fidesszel. Sokkal több közös dolog van bennünk és az önök mögött álló támogatókban” – valódi, Gréczy Zsoltot idéző gondolatok ezek, pazar gréczyzmussal megfogalmazott káoszelmélet, s nem tudom, ki rághatta mindezt ilyen alaposan Vadai Ágnes fülébe, maga az eszmei előhírnök vagy talán Gyurcsány Ferenc, talán csapatmunkává változott az egész, amikor Bauert és Debreczenit bevonták az ötletelésbe, a csapatépítő tréningbe, nem tudhatom, de úgy kapaszkodott ezekbe a szavakba, mint az utolsó szalmaszálba, mintha az élete függne tőle.

El is ismételte, akárhányszor csak szót kapott. Mint a kisdiák, az elemista nebuló, amikor a feladott verset gyakorolja, már egy hete csak a mamára…

Hogy mindenki jól meg-jegyezhesse.

Egyik kedvenc írómtól, Danilo Kistől származik az általam is sokszor idézett mondat: „Ha egy hazugságot sokáig ismételgetnek, a nép hinni kezd benne!” Ha sokszor elmondod, talán még hitelesnek is tűnhetsz…
Szóval igen, nagyon jó lehet, s felettébb könnyű manapság Vadai Ágnesnek lenni. A mondatokat és az érveket készen kapja, s aztán már lényegében nincs is más dolga, mint elfecsegni néhány jól begyakorolt frázist – a forrás megjelölése nélkül –, odabiggyeszteni néhány hangzatos közhelyet, és megsértődni, ha valaki – esetünkben Juhász Péter – a fejünkre olvassa, hogy igaztalan állításokat harsogunk. Igaztalan. Szép kis eufemizmus. Hiszen ami igaztalan, az nem igaz. Vagyis hamis. Tehát hazugság.

Jómagam a Millának sem vagyok feltétlen híve (a Pityinger mint alternatív államfő, szánalmasan komolytalan; Bajnai mint a demokrácia letéteményese, ugyancsak), sem fogadatlan prókátora, de azért sajnáltam ebben a szituációban Juhász Pétert. Itt van ez a szervezet, az egyesületté alakult Facebook-csoport, amelyik még egyhetes sincs, még most csomagolják neki a mózeskosarat az összegründolói. És máris ott köröznek felette a dögkeselyűk, mindenki szeretne kiszakítani belőle – és viszonylagos népszerűségéből – egy ízletes darabot.
Valóban jó lehet Vadai Ágnesnek lenni, hiszen sematikus gondolkodásával felesleges is lenne bíbelődnie a tényekkel. Irigylem benne például azt is, hogy ha végül mégsem jut nekik a kiszemelt koncból, ő akkor is elégedett lesz. Csak hát ráfogják majd, hogy ez egy újabb éhségsztrájk.
Vagy valami ilyesmi… És szinte bármikor.

Mert valóban: nagyon kiéhezettek már mások népszerűségére – bárkiére, akinek sikerül a közelébe somfordálniuk –, s amelybe szeretnének úgy belecsimpaszkodni, hogy aztán soha többé el se engedjék.

Cseh kommunisták

Bayer Zsolt

- 2012. október 17., szerda

Álláspont

A csehországi regionális választások legnagyobb nyertese a csehek kommunista pártja (KSCM) lett.
És most arról folyik a vita Csehországban, hogy vajon visszatérhetnek-e a hatalomba a két év múlva esedékes parlamenti választásokon a kommunisták. Egyes cseh elemzők erre azt mondják, hogy ez a rendszerváltás megcsúfolásával lenne egyenlő, más elemzők pedig állítják, engedjék csak hatalomba a kommunistákat, mert akkor majd kiderül, ők sem messiások.

Huszonkét éve immár, hogy összeomlott a legutolsó kommunista állam is Közép- és Kelet-Európában.
Huszonkét év kellett mindössze ahhoz, hogy most cseh elemzők ezt a kérdéskört elemezzék.
Mindössze huszonkét esztendőre volt szükség, hogy a csehek jelentős része kommunistákra adja a voksát.
Ez a tény – és minden ehhez hasonlatos tény, lásd Lettországot, ahol egy csurrantott orosz milliárdos komcsi tudott választást nyerni! – mindennél világosabban mutatja, mennyit is értek a volt szovjet birodalomban végbement rendszerváltozások.

Ennyit értek éppen.
A csehek jelentős részét már egyáltalán nem érdekli Jan Palach és az ő emlékezete. S szintúgy tesznek 1968-ra, Dubcekre, Havelre, tesznek Kunderára is – bár őt emlegetni már csak fél szívvel lehet, no nem a művei miatt, azok miatt ugyanis már régen meg kellett volna kapnia a Nobel-díjat. Ellenben Kundera a kommunisták besúgója volt, s ez a tény nem a műveit, hanem az embert teszi zárójelbe.

Tehát a csehek a kommunistákra szavaznak. Egykori gyilkosaikra, hóhéraikra, elárulóikra, kifosztóikra, életük tönkretevőire. Mert csalódtak az elmúlt húsz évükben, csalódtak reményeikben és álmaik­ban – csalódtak nyilván mindenben és mindenkiben.

És így a sor legvégén maradtak nekik a kommunisták.
Íme, a közép- és kelet-európai rendszerváltások története.

Tanulságos történet ez. És attól tartok, meg fogja tanulni mindenki. Csak idő kérdése. S bizony, ha Hitler konszolidálta volna rendszerét - vagyis ha nem rúgja fel barátságát és megállapodását legigazibb szövetségesével és eszmetársával, Sztálinnal és a Szovjetunióval –, akkor uralkodhatott volna negyven évig ő is. Ő és az utódai. S húsz-egynéhány évvel ezelőtt a konszolidált, immáron nem gyilkos, csak afféle „puha” nácizmust váltottuk volna le mi itt, a világnak ezen a fertályán, és akkor most mindenféle náci pártok keverednének vissza a hatalomba, és az elemzők ezt elemeznék. És az EU-nak ehhez egy szava sem lenne, természetesnek tartaná, legfeljebb félrenézne vagy öklendezne kicsit, de úgy, hogy ne lássák.

Tudják, Észak-Koreában, valamelyik koncentrációs táborban, mialatt önök olvassák e sorokat, egy szadista parancsnok éppen meggyilkol valakit. Agyonver, agyonlő egy embert.

És csak idő kérdése, hogy ez az ember majd az észak-koreai rendszerváltás élharcosaként jelenjen meg a világ előtt, és nyugati és amerikai potentátok fogják szorongatni vértől iszamos kezét.

És ugyanabban az észak-koreai koncentrációs táborban raboskodik és szenved most az az ember, aki majd túléli mindezt, és nem fogja tudni elviselni, hogy a hóhér legyen a rendszerváltás nyertese. És tiltakozni fog. És ő lesz a szélsőséges, és vagy nevetségessé teszi majd a hirtelen „szabaddá” váló észak-koreai média, vagy rosszabb esetben ismét a rácsok mögött találja majd magát.

És a Nyugat rosszallását fogja kifejezni, és néminemű értetlenségének fog hangot adni, amiért a koreaiak nem értik a demokrácia velejét.

Ennyi az egész.
Mindössze ennyi jelkép és iszony szorult abba a ténybe, hogy Csehországban jelentősen előretörtek a cseh kommunisták.

És ez nem csak a csehek bűne és szégyene. Ez mindannyiunké.

Sarkosan fogalmazva (12.10.15)

Sarkosan fogalmazva

Szentmihályi Szabó Péter

- 2012. október 15., hétfő

Szürke és unalmas életünkbe már csak a baloldal lop némi fényt és derűt, ha már mást nem tud lopni. Az őszödi rém kipróbálta a gyári munkások életét egy napra. Így ír: „Lassan munkába állunk. Én a szabászatba megyek, Molnár Csaba bélést varr, Vadai Ági vasalni próbál.” Egy pillanatig azt hittem, zárt helyi foglalkozásról van szó, de nem: itt a legendás szociális érzékenység dúl. Ha így megy, kipróbálják a munkanélküliek még sanyarúbb életét, de legalább nem kell korán kelni. Más dimenzióba emel a másik lángész, Szanyi Tibor, aki YOUROPE című korszakalkotó cikkében (Népszabadság) a szegénység felszámolását abban látja, hogy elveszi a bankárok és milliárdosok pénzét. „Szóval igen, kedves milliárdosok, a ti pénzcsapjaitokat akarjuk és fogjuk elzárni, amiből sokkal, de sokkal több minden fedezhető, mint amit ebben az írásban felvetettem.” Elvenni a gazdagoktól, szétosztani a szegények között, ez sok ezer éve tetszetős program, bár a baloldali milliárdosok és bankárok esetében kissé nehéz lesz a kivitelezés, a rém sem azért ment a gyárba, hogy szétossza mindenét, és a cicanadrágjában elmenjen futni egyet. Egyébként az elvétel egyszer már megtörtént Rákosi idejében, az osztogatás már nem sikerült, de legalább a szegényeknek megvolt az a vigasztaló érzésük, hogy a pártvezetőkön kívül mindenki szegény. Az Orbán-kormányt merő megszokásból populistának szokták nevezni itthon és külföldön, de a fenti két példát figyelembe véve tényleg nem tudom, a DK és az MSZP akkor micsoda. A munkásmozgalom hajnalát idéző okfejtés első két mondatával azonban egyetérthetünk: „A jóléti állam víziója Európában széttöredezett. A nyugati, kapitalista modellje éppúgy finanszírozhatatlanná vált, mint a keleti, szocialista kísérleté.” De ha a baloldalnak csak annyi ötlete van, hogy el kell venni a gazdagoktól a vagyont, akkor baj van. Főleg azért, mert nem adják. Ilyenkor már csak a proletárdiktatúra segíthet.

Kvittek legyünk!

Csákó Attila

- 2012. október 16., kedd

Álláspont

Bár tegnap kisebb ütésváltás már volt a földtörvény kapcsán a parlamentben, a vállak teljes erővel ma feszülnek egymásnak. A kormányzati és kormánypárti törekvések, megnyilvánulások miatt bizakodhatunk, hogy a magyar termőföld, amely – vízkészleteink mellett – utolsó nemzeti kincsünk, hathatós védelemben részesül. Igen, utolsó, csak ennyink maradt. A többit egyrészt szándékosan, másrészt dilettantizmusból is eltüntették a rendszerváltás okán és hajnalán. Vagyis a rablóprivatizáció során, persze politikai segédlettel. A felelősök és a nyertesek pedig Berlinből, Kaliforniából, netán Baliról vagy valamelyik budapesti kerület csillogó márványpalotájából hallgatják szörnyülködve a hazai híreket.

Az új földtörvény a maga nemében páratlan. Ezért is támadják sokan határon túlról és belülről a kormány minden, nemzeti alapokon, érdekeken nyugvó döntését. Pedig olyan egyszerű az egész: annyi földet vehessenek nálunk a külföldiek, mint amennyit mi vásárolhatunk az ő hazájukban. Se többet, se kevesebbet, így vagyunk kvittek.

Emlékeztetnék, egyszer már majdnem elveszítettük ezt a csatát: 2010 februárjában kilenc SZDSZ-es parlamenti képviselő – a nevüket nem sorolom fel, hisz még ennyit sem érdemelnek – szégyenszemre szembeköpte a magyar gazdákat és az országot, amikor nem támogatta a külföldiek földvásárlási moratóriumának hároméves meghosszabbításáról szóló határozatot.

Pedig tudták, a föld maga az ország. Mi, nemzeti érzelműek is tudjuk ezt, sőt, mi tudjuk csak igazán, s persze mondjuk is, hogy pont azért kell megvédeni, mert ez a hazánk. A védelemhez hatásos recept a földtörvény, amely véget vethet a külföldiek termőföldszerzésének, s a magyar gazdák érdekeit szolgálhatja.

Miért fontos ez? A magyar mezőgazdaság négy-öt százalékot képvisel a nemzetgazdaságban, de az élelmiszeriparral, a szolgáltatásokkal, a mezőgazdaságigép-iparral és más ráépülő ágazatokkal együtt a hazai termelés volumenének húsz–huszonöt százalékát adja, vagyis jelentős tétel.

Az új törvény talán legfontosabb önvédelmi rendelkezése az lesz, hogy csak földműves, helyben lakó, a mezőgazdasággal életvitelszerűen foglalkozó termelő szerezhet hazánkban földtulajdont. Ma közel húszféle trükk közül meríthetnek a zsíros magyar földre szemet vető idegenek, de az új törvénnyel vissza lehet szerezni a zsebszerződésekkel ellopott területeinket. Most még önként jelentkezhetnek a zsebszerződések érintettjei, jövő júliustól azonban kattan a karperec, s egytől öt évig terjedő pihenés vár rájuk. Azt is remélem, hogy ez esetben a külföldiek cellatársa az a magyar gazda lesz, aki partner volt a föld átjátszásában. Végük lesz az olyan „üzleteknek” is, amelyekben hektáronként évi tíz forintért lehet bérelni ezerhektárnyi területeket az államtól, csaknem száz évre.

A magyar agrárium megerősítése a globálisan növekvő élelmiszerárak és a kereslet közepette Magyarország elemi érdeke. Az itt megtermelt kiváló minőségű áru nemcsak a hazai piacot láthatja el, hanem külföldre is jutna belőle bőven. Másfelől erős mezőgazdaság szükséges ahhoz, hogy a magyar kistelepülések ne szellemfalvak legyenek, ahová csak temetni járnak vissza a fiatalok, hanem szélesebb rétegek számára is perspektívát jelentsen a gazdálkodás. A magyar gazdák átlagéletkora 56 év, sürgős fiatalításra lenne szükség! Amúgy melyik szülő ne szeretné, ha a gyermeke a közeli földön tekerné a traktor kormánykerekét, s nem a liverpooli kikötőben pakolná dokkmunkásként a kínai dömpingárut?

Kívánatos lenne, hogy a földtörvényt kétharmados jogszabállyá tegyék, az ördög ugyanis nem alszik. Ha a magyar parlamentben netán megint helyet kap a nyugati érdekek képviselete, jó lenne tudni, be van betonozva a nemzeti érdek.

Hiszek a magyar vidék feltámadásában, amelynek legnagyobb ellensége nem az aszály vagy a belvíz, hanem a széthúzás. A kormány a gazdák mögött áll. Most már csak nekik kellene összefogni, szövetkezni, s földkérdésben vagy a magyar termékek piacra juttatásában beinteni a külföldieknek.

Íróasztalhősök

Lázin Miklós András

- 2012. október 15., hétfő

Szívből gyűlölöm a magyar állam ingyenélő bürokratáit. Millió honfitársammal egyetemben vallom, e gyehennára való réteg abban látja egyetlen feladatát, hogy saját sikertelen életéért az állampolgár mindennapjait a lehető legjobban megkeserítse, tönkretegye. Ezek az emberek azok, akiken az elmúlt két év legjobb szándékkal hozott törvényei sorra megbuknak, akik bicskanyitogatóan álságos türelmükkel és alpári pökhendiségükkel, kivagyiságukkal éveket vesznek el a polgároktól. S hogy ne csak a vakvilágba beszéljek, említek egy példát dühítő dolgaikra.

Jó ismerősöm, Vilmos csaknem két évtizede tulajdonol egy eldugott tábort kedves hegyem szívében. Hét esztendeje a tűzoltóság előírásainak megfelelően létesített egy ötvennégy köbméteres tűzivíztározót. A tartály szabályosan, számlák ellenében, minden vonatkozó törvénynek megfelelően készült. Az önkormányzat építési hatósága és a tűzoltóság képviselője számos alkalommal megtekintette az építkezést, és soha semmiféle kifogást nem tett. A telek melletti birtok gazdája, egy nagy állami erdészet mint szomszéd ugyancsak értesült arról, min dolgoznak oly serényen. Sőt, szóban jelezte, ha az erdő véletlenül lángra kapna, ő is számít az ott található vízre az oltásnál. A föld alatti objektum elkészült, s öt éven át a kutyát sem zavarta, s az időleges ellenőrzéseknél sem találtak problémát.

Két esztendeje aztán beütött a mennykő egy erdészeti felügyelő képében. Emberünk a technika legmodernebb kütyüivel felszerszámozva kimérte a telekhatárt, s most azt állítja, a vésztározó 173 négyzetmétert vesz el a természetből – a föld alatt. Igaz, már fa nőtt fölötte – de akkor is. Lévén az 1994-ben kiadott közhiteles telekkönyvi lap rossz. Természetesen pecsét is van rajta, hivatalos, de akkor is.

Mielőtt továbblépnénk a történetben, érdemes elgondolkodni egy pillanatra; az önkormányzat építési szakembere a telekkönyv alapján vajon miért nem szúrta ki e tényt? Ha valaki esetleg mutyiszagot orrontana, érdemes leszögezni: nem egy, a polgári életben megszokott pár száz négyszögöles erdőszéli víkendfarmról, hanem egy többhektáros, gondozott, melegkonyhás, faházas, fürdőkkel, folyó vizes árnyékszékekkel felszerelt táborról beszélünk, amelyhez a seregnyi folyamatosan vizslató hivatalos szem és jövő-menő hivatásos erdész, vadász miatt nemhogy 173, de egyetlen négyzetmétert sem lehetne észrevétlenül hozzácsapni. Pláne egy-két hétig tartó munkával nem. Jellemző a helyzetre, hogy a gazda azt a fát sem vághatta össze ingyen magának tüzelőnek, amely kívülről ugyan, de az ő területére dőlt be egy vihar során. (Félre ne értsük egymást, nincs ezzel semmi bajom, ha ez a rend, akkor így kell lennie.)

Visszatérve az alapokhoz, a szekér elindult a maga útján. A kimondhatatlan nevű felsőbbség kiadta az ukázt, hogy a tározót harminc nap (!) alatt el kell tüntetni. Mire a gazda fellebbezett – s így megy ez ma is. Akadt közben egy csaknem másfél éves szünet, valamint olyan furcsaságok, mint az a 2012. január 20-án postázott levél, amelyben Vilmosnak felajánlották annak lehetőségét, hogy 2012. január 10-ig betekinthet bizonyos iratokba. Mármint időgéppel.

Az ember nem tudja, sírjon vagy kínjában nevessen. Az iratok pedig nőnek, a gazda pénze fogy, a haja hullik – hivatalnokunk meg dörzsöli a kezét, hogy milyen ügyes alak ő. Mármint a mi kontónkra és idegrendszerünkre..

Berlin ege alatt

Bíró Zoltán

- 2012. október 16., kedd

Berlinben mindig kék az ég. Csak akkor borul be, ha Orbán Viktor látogat oda. Különös jelenség ez. Lehet találgatni, hogy kiknek kék ott örökké az ég, és miért válik ugyanazoknak borongóssá, ha a magyar miniszterelnök a német kancellárral tárgyal. A múlt heti találkozó előtt – akár valamiféle meteorológiai előrejelzésként is értelmezhetően – a német kormányszóvivő felröppentett egy komoly figyelmeztetést. Ez arról szólt, hogy milyen nagy a felelőssége annak, akinek kétharmados többsége van a politikában. Ezzel a helyzettel nem szabad visszaélni, a kisebbségek jogait messzemenően tiszteletben kell tartani.

Örök nagy igazságot rejtenek a szóvivői szavak. A kérdés csak az, hogy mért éppen Orbán Viktornak címezte azokat. Miért annak a magyar kormánynak, amely fennállása óta folyamatosan igyekszik mindent megtenni a kisebbségek érdekében, amit egyáltalán lehet? Ha a szóvivő körülnézett volna Európában, láthatta volna és anélkül is tudhatná, hogy a legtöbb országban súlyos gondot jelent az állam, a többségi társadalom és bizonyos kisebbségek együttélése, és megoldást sehol sem látunk.

Jó megoldás talán nincs is ebben a szabadon vándorló migrációs és multikulturálisan fölfordult világban. Az Orbán-kormány legalább próbálkozik, tisztességgel és meglehetősen nagy anyagi ráfordítással, olykor sikerrel, többnyire szinte reménytelenül. A német kormány szóvivője bizonyára tudja, mit kellene tenni Magyarországon és más országokban is a kisebbségek ügyében – különösen a romák érdekében és különösen az antiszemitizmus ellen –, de ezt nem árulja el senkinek. Az előrejelzés azonban azt sugallja, hogy Merkel asszony Orbán Viktort alaposan megleckézteti majd.

Olvasva a magyar híradásokat a tárgyalásokról szóló német sajtó reflexióiról a két kormányfő közös sajtótájékoztatója után, csak azt érzékeli az ember, hogy a német és a magyar sajtó többnyire örült volna, ha ez a leckéztetés megtörténik, és a magyar miniszterelnök többé-kevésbé megalázva térhet vissza hazájába. Ám érzékelhető a csalódás is, hogy ez nem történt meg. Az „ekézés” (egy ismeretlen újságíró szóhasználata) nem sikerült, még félig sem. Lehet ugyanis, hogy a német kancellár valamiért nem rajong olyan nagyon a magyar miniszterelnökért, mint mondjuk a mindenkori francia elnökért, de alighanem igyekezett megérteni a magyar helyzetet és Orbán Viktor szempontjait a magyar érdekek képviseletében, például az euróövezettel kapcsolatos álláspontját illetően is. Ha volt vita kettejük között, azt a magyar kormánnyal szemben folyton ellenérzéseket tápláló sajtónak ezúttal nem sikerült éles ellentétté alakítania a közvélemény előtt. Csak nyögvenyelős fanyalgást tapasztalhattunk részükről a renitens magyar miniszterelnökkel szemben. Így aztán a két kormányfő tárgyalása után sem tisztult ki az ég Berlin fölött azok számára, akik a magyar kormányfő esetleg sorsdöntő kudarcát és megszégyenülését várták.

De miért várták és miért akarták némelyek ott Németországban, ahol nem fűződhet semmilyen államérdek Orbán és kormánya bukásához? Nem kell nagy ész hozzá, sem különösebben komoly tájékozottság (még csak összeesküvés-elmélet sem!), hogy megint észrevegyük: működik a Magyarország lejáratására mindig kész nemzetközi hálózat, erőteljes magyarországi súgószövetséggel. Akiknek itthon érdekük fűződik az Orbán-kormány megbuktatásához, de legalábbis meggyötréséhez, ha más nem is sikerülhet, azok nagyon szeretnek általában Berlinben időzni, hiszen ott nekik mindig kék az ég és simogatóan süt a nap. Szeretnek ott élni vagy oda gyakorta kirándulni a hazai „liberális” ellenzék különféle figurái. Demszky is újabban inkább ott tartózkodik, mint itthon vagy horvátországi nyaralójában, akik feltűnően jó kapcsolatokat ápolnak a német közvéleményt formáló – elsősorban baloldali és liberális – körökkel. Ha eddig főként Amerikában érezték otthon magukat, ma már egyre inkább Berlinben, bár Amerika és Kanada is változatlanul kiváló terepnek bizonyul számukra. Jólét, jó ellátás, jó kapcsolatok, gazdag sajtótámogatás, és nem kell megdolgozni érte, csak kitalálni magyarországi szenvedéstörténetük meséjét, ahol őket elnyomják, meg a cigányokat is elnyomják, és nincs sajtószabadság. Ha ezt a mesét mindennap elő lehet adni és be lehet sulykolni még a gazdaság és a politika világközpontjaiba is, akkor jó pénzzel talán még a következő választásokon is sikert lehet aratni.

Most azonban Angela Merkel nyilatkozata arról szólt, hogy több vitatott kérdésben is el kell ismerni a magyar kormány munkáját és eredményeit, s azokat méltányolni lehet. Persze méltányolni nem kötelező, hiszen szabadság van, és aki kormányt akar buktatni és hatalmat akar nyerni mindenáron, annak a méltányosság nem lehet a legfőbb erénye, mert az volna a választásokra borítékolható kudarc maga. Ám talán remélni lehet, hogy a folytonos hazudozás, rágalmazás, följelentgetés is az lesz. Íme, itt volt most egy alkalom, és a Berlinben tanyát vert üldözötteknek nem hozott megnyugvást, Berlin adós maradt a magyar kormányfő súlyos megleckéztetésével, így egyelőre azzal is, hogy feltétlenül őket segítse újra kormányra a következő választásokon. Ezért Berlinben nekik most borongós az ég: mi lesz, ha addig nem úgy folynak a pénzek a pártkasszákba és a zsebekbe, ahogy tapasztalataik alapján remélték? És mi lesz, ha majd a nyugati sajtó sem küzd olyan nagy meggyőződéssel értük és ellenünk, mint eddig?

Miért ítélték halálra Bárdossy Lászlót?

Csurka Dóra

- 2012. október 12., péntek

Az 1945. november 4-i nemzetgyűlési választásokra az előző rendszer politikai elitjE elleni perekkel készültek a kommunisták

Bárdossy Lászlót a kivégzésre vezetik 1946. január 10-én (Forrás: Rubicon)

„Uram, szabadítsd meg Magyarországot ezektől a banditáktól!” – Bárdossy László miniszterelnök utolsó szavai ezek a Markó utcai fogház udvarán, mielőtt a gyilkos sortűz végzett volna vele. 1945 őszén először őt ítélték halálra „háborús főbűnösként”.

Keveset tud az utókor erről az emberről, a Horthy-korszak egyik legbecsületesebb, realista magyar politikusáról, aki a vészterhes 1941–42-es esztendőben vállalta az ország vezetését.

Pere szimbolikus. 1945 után ez volt az első olyan kirakatper, amelyben a bolsevik diktatúra megkezdte leszámolását az előző korszak politikai és szellemi elitjével, és Bárdossy személyén keresztül az egész korábbi rendszert állította a vádlottak padjára, minősítette azt fasiszta, reakciós terrorkorszaknak…
Máig alig feltártak a kommunista diktatúra aljasságai, bűnei. A gyilkosokat sose vonták felelősségre, még utódaikat sem, akiknek ugyanúgy vértől mocskos a kezük, mint apáiknak. 1945 után százával juttatták bitófára a magyarság politikai-szellemi nagyságait. 1956 után is folytatódott mindez… Mi nem ítélni, csak emlékezni és emlékeztetni szeretnénk. Hogyan is volt?

Per a választási kampányban

Az elsőfokú népbírósági tárgyalás 1945. október 29-én Budapesten, a fűtetlen Zeneakadémia nagytermében kezdődött. A színjátékot Rákosiék megtervezték, a nyilvánosság bevonásával rendezték. A toborzott szimpatizáns közönségen kívül ott tolongott a korabeli sajtó. Már a tárgyalás megkezdése előtt sajtókampány indult. A Világ című újság október 28-án így harangozta be a pert: „A magyar nép hétfőn reggel 8 órakor kezdi meg Bárdossy László tetemrehívását.” A per egyes kiemelt részleteiből 118 perces hanganyag készült, ezt rádión keresztül sugározták.

A Zeneakadémia páholyaiban a Szövetséges Ellenőrző Bizottság tagjai, a megszálló szovjet hadsereg főtisztjei, amerikai és angol diplomaták foglaltak helyet. Ott volt Ries István szociáldemokrata igazságügy-miniszter, és egy alkalommal feltűnt Rákosi is.

A tét nagy volt. A demokratikus látszat megtartása mellett minden antikommunista szereplőt ki kellett ütni a politikai sakktábláról. Bárdossyt – és személyén keresztül az egész Horthy-korszakot, és annak politikai szereplőit – akarták háborús és népellenes bűncselekményekért elítélni az ország előtt, ezáltal megfosztani őket a további politikai szerepvállalástól, így nyitva meg az utat a bolsevik káderek hatalomra jutásához.
Az időzítés is pontos. A per kezdete után, november 4-én tartották meg a nemzetgyűlési választásokat, hogy az Ideiglenes Kormány helyére legitim képviseletet biztosítsanak az ország számára. A kommunista választási kampány része volt a per.

A Szabad Nép október 30-i számában ezt írja: „Amíg a demokratikus választójog alapján először kerül a nép széles rétege az urnák elé, jól fontolják meg, hogy az 1919–1944-es szellemet akarják ismét érvényre juttatni szavazatukkal, és a nyakukra ültetni azokat, akik csak pusztulást okoztak.”
A magyar lakosság megfélemlítése a színjáték fontos eleme…

A szellemi Magyarország likvidálását már korábban elhatározták. Rákosiék tudták, hogy enélkül nem kerülhetnek hatalomra, hiszen a nép, okulva 1919 tapasztalataiból, önszántából sohasem tenné meg őket az ország vezetőivé.
Hamar megkezdődik a külföldre menekült magyar „háborús bűnösök” utáni fejvadászat. Rákosiék 680 nevet tartalmazó listát adnak át Himmler Mártonnak, az amerikai OSS (titkosszolgálat) ezredesének, aki a pribékjei-vel alapos munkát végez. Az ausztriai és nyugat-németországi menekülttáborokból több mint 480 ember hoz ki és ad át törvénytelenül a magyar hatóságoknak, személyesen Péter Gábornak, hogy aztán az akasztófákon teljesedjék be a sorsuk.

A magyar háborús bűnösöket az érvényben lévő nemzetközi törvények alapján – londoni egyezmény – nem lehetett volna halálra ítélni. A nemzetközi háborús bűnösök listáján egyetlen magyar név szerepelt: Horthy kormányzóé, őt Nürnbergbe vitték, de csak tanúként hallgatták ki, majd szabadon engedték. Rákosiék ezzel tisztában voltak, ezért sürgették Himmlert…

Bárdossyt is elfogják több táboron keresztülhurcolva és kihallgatva, 1945. október 3-án géppisztolyos katonák őrizete alatt, egy amerikai bombázógép fedélzetén Budapestre szállítják. Itt Péter Gábor rendőrfőnök bilincsbe verve az Andrássy út 60.-ba szállíttatja. Bárdossy számára már nem kétséges, mi lesz a sorsa… Az ÁVO pincéjében ekkor elhatározza, felkészül a tárgyalására, és a korábbi politikai elit védőügyvédje lesz a perben.

Az áldozatvállalás fontossága

A Bárdossy-per első fokon 1945. október 29-től november 3-ig tart.
A népbíróság elnöke Major Ákos, tagjai: Apró Antal (MKP), Bíró Mihály (SZDP), Mérő József (Szaktanács), Nagy István (NPP), Miskolczi János (FKGP) és Révész Sándor (PDP). A vádhatóságot képviseli: Fenesy Ferenc népügyész és Szalai Sándor politikai ügyész. Bárdossy kirendelt védője Berend Béla.
A pert a kommunisták előkészítik, mégis hibák csúsznak bele – hiába nagy a kapkodás! A vádhatóság felkészületlen, a vádirat tákolmány, a dokumentumok hamisítottak, a tanúkat megfélemlítik.

A vádirat Bárdossyt háborús és népellenes bűntettek elkövetésével vádolja, ezek a következők:
1., A Bárdossy vezetése alatt álló kormány a Magyarország és Jugoszlávia között fennálló „örök barátsági szerződés” ellenére megtámadta Jugoszláviát, és elfoglalta a Délvidéket.
2., Az országgyűlés előzetes hozzájárulása nélkül – alkotmányellenesen – hadat üzent a Szovjetuniónak.
3., Ezt követően Nagy-Britanniával és az Egyesült Államokkal is deklarálta a hadiállapot beálltát.
4., Háborús bűncselekményt követett el akkor is, amikor 1942 januárjában hivatalos hatalmával visszaélve nem akadályozta meg a zsabjai és újvidéki kegyetlenkedéseket.
5., 1944 őszén részt vett a Törvényhozók Nemzeti Szövetségében, annak tagja volt.
6., 1944-ben a fegyverszüneti szerződés megkötését akarta megakadályozni.
7., A nyilasmozgalomnak segítséget nyújtott a lázadáshoz és a hatalom megszerzéséhez.
8., Beszédeiben a háború fokozott folytatására izgatott.
Népellenes bűncselekményt követett el:
9., Amikor elfogadtatta a zsidóellenes intézkedéseket.
10., Amikor nem akadályozta meg, hogy a nem magyar állampolgárságú zsidókat 1941 júliusában Galíciába deportálják.

Bárdossy a per alatt végig magabiztosan védekezik, szellemi fölénye vádlói fölé emeli. Felolvassák a vádiratot, Bárdossy erre reagál, átlátva a tárgyalás eleve eldöntött, megrendezett jellegét:
„…ebben a perben aligha fogok védekezni, csupán az igazságot kívánom feltárni… úgy érzem, az ellenem felhozott vádakkal szemben nemigen van szükségem védekezésre.” (Bárdossy ezt követően sorra cáfolja – pontról pontra – az ellene felhozott vádpontokat, amelyeket szívesen bemutatnánk, de terjedelmi okok miatt sajnos ez nem lehetséges.)

Arra a kérdésre, hogy bűnösnek érzi-e magát az ellene felhozott vádakban, nemmel felel.
„…bármely cselekmény csak úgy válik bűnné, ha a tettest a cselekmény elkövetésekor az a szándék vezette, hogy másoknak kárt okozzon vagy magának előnyt szerezzen. Ilyen külön szándék nélkül nincs bűncselekmény, csak tévedés és mulasztás…Minthogy pedig én magamat minden ilyen szándéktól, gyűlölettől, indulattól teljesen tisztának és mentnek tartom, minthogy mindazt, amit tettem, csekély képességeimmel csak azért tettem, hogy az országra elkerülhetetlenül reázúduló veszélyt csökkentsem, ezért magamat bűnösnek nem tartom.”
A perben ezek után sor kerül a vádbeszédekre, ahol Fenesi Ferenc és Szalai Sándor ügyészek megtartják indulatos, rágalmazó vádbeszédeiket.

(Szalai): „Taszítsák ki őket… irtsák ki nemcsak Bárdossy Lászlót, hanem mindazt, aki az elmúlt 25 év gazságainak nevében lép fel… és mutassák meg, hogy ehhez semmi közünk, és hogy így jár az elnyomó…”
Majd Berend Béla, a kirendelt védő szól pár szót védence érdekében.

Kiemeli, hogy Bárdossy csupán eszköz a történelmi szükségszerűségek kezében!
Ezután elhangzik Bárdossy utolsó szó jogán elmondott beszéde, amely a magyarsághoz intézett végső üzenetének is felfogható.

Ebben elmondja, csak az igazságot akarja feltárni, azért, hogy a nemzet lássa és értse, mi miért történt, és hogy ezzel a tájékoztatással is szolgálja a belső megbékélés mindennél fontosabb ügyét. Beszédében bemutatja Magyarország sajátos sorsát, ami Trianontól 1942-ig, kormányzati idejéig meghatározza az ország helyzetét.
Az akasztófa árnyékában még egyszer utoljára megmutatja emberi nagyságát:
„…nem védekezem, mert az a meggyőződésem, hogy egy ilyen szörnyű vihar után, amely annyi fiatal életet tört össze, annyi családot szórt szét, annyi értéket pusztított el, valóban nincs jelentősége annak, hogyan alakul a sorsuk, és mi lesz azokkal, akiket itt és most felelősségre akarnak vonni.
Ma nincs fontos más, csak a béke.

A lelkek békéje, és ha ehhez áldozatokra van szükség, akkor meg kell hozni azt az áldozatot!
Ma minden azon fordul meg: őszinte, szilárd és tartós lesz-e a megbékélés, a belső béke éppen úgy, mint az ország külső békéje…”

Szavait az akkori magyar keresztény közvélemény megértette, de Rákosiék bolsevik diktatúrája nem.
Bárdossy Lászlót a népbíróság 1945. november 3-án kötél általi halálra ítélte. Nem fellebbezett és nem kért kegyelmet sem. Mégis sor került a másodfokra (a védő beadványa alapján), ahol az ítéletet megerősítették. Később a kötelet golyóra változtatták.

Kivégzés népünnepéllyel

Bárdossy pere és kivégzése az országot mélyen megrendítette. Sulyok Dezső, aki a következő, Imrédy Béla ellen lefolytatott nagy kirakatper népügyésze volt, így emlékezett vissza a tárgyalásra:
„Az ügy vezetése abban a mederben ment, mintha az ország történelme 1919-től kezdve egyetlen kolosszális bűncselekményből állott volna, melynek tettese a magyar nép, áldozata pedig a zsidó nemzeti kisebbség lett volna. Bárdossy ügyében zsidó volt a tanács elnöke, az ügyész, a népbírák többsége. A tárgyalás szellemi színvonala oly’ alacsony volt, hogy Bárdossy fölénye magasan kiemelkedett bírái és vádlói felett. Az ügy erkölcsi győztese ő maradt. A lakosságban az a meggyőződés alakult ki, hogy 1919 tért vissza, most megint zsidók ölik a nem zsidókat…”

A kivégzésről a sajtó részletesen hírt adott. Az ítéletet 1946. január 10-én hajtották végre a Markó utcai fogház udvarán.

A több száz fős tömeg már reggel fél hatkor a kivégzés helyszínére tódult. Várniuk kellett, mivel a kormány által kivezényelt katonaság nem volt hajlandó az ítélet végrehajtására, így az utolsó pillanatban önkéntes fogházőröket kellett toborozni. Az akasztófa háta mögött, a falhoz már felállították a golyófogónak szánt homokzsákokat, majd megérkeztek a rendőri erők és a fogházi orvosok is. A fényképészek, az amerikai és az orosz híradó munkatársai is ott tolongtak.

8 óra 25 perckor lépett a színre a népbírósági tanácselnök és a népügyész.
A kivégzőhelyre kísérték Bárdossyt, akit a felajzott tömeg gyalázkodó kiabálása övezett: „Pfujj! Tömeggyilkos! Uszító!”

Aztán a tömeg elhallgatott, felolvasták az ítéletet.
Bárdossy emelt fővel állt a kivégzőosztag előtt. Utolsó kívánságát, azt, hogy ne kössék be a szemét, és ne kelljen letérdepelnie, tiszteletben tartották. Elbúcsúzott a paptól, megcsókolta a feszületet.
A négy fogházőr már célzáshoz emeli a fegyvert, amikor egy hisztérikus hang bekiabál: „A papot is! A papot is!”
A fegyverek 8 óra 50 perckor elsülnek, Bárdossy László halott…

A fogház kapuján őrjöngve árad ki a tömeg. Felháborodottan kiabálnak: „Fel kellett volna akasztani, nem így kellett volna végezni vele!” Bárdossy utolsó szavait, amelyeket a sortűz előtt az egekig kiáltott, nem voltak képesek értelmezni…