A szuperállam hitele

Csapó Endre

- 2012. október 6., szombat

Az emberiség jóléti lehetősége úgy általában soha nem volt jobb, mint ma. A munka és a termelés mennyiségi viszonyszámának (a befektetett emberi munka csökkenő, és a megtermelt fogyasztási cikkek és szolgáltatások növekvő mennyiségének) az általános jólét növekedésében kellene megmutatkoznia. Széchenyi István könyvet írt a hitelről, ami akkor szükséges volt az ország gazdasági megalapozásához. A hitel azóta nagy utat tett meg, fellendítette a gazdasági életet, az emberi világ szédületes ütemben fejlődött. Majd a pénz is áru lett, a hitel a pénzügyi spekulációban nem a termelést segítette, hanem munka nélküli haszonszerzést, aminek nemcsak nyertesei, hanem vesztesei is voltak.

Az uzsora elszívta a munka eredményét, a gazdaságot (az államokat mint gazdasági egységeket) eladósította. Gazdasági válságok jöttek, emberi társadalmak kerültek nyomorba. Ma a „hitel” nemcsak szolgálja a termelést, hanem behatol a gazdálkodás minden régiójába, és az eladósodottság mértékében átveszi az irányítást. A hitelintézetek politikai központosításával létrejött a Nemzetközi Valutaalap, családi nevén International Monetary Fund (IMF). Ebbe kellett belépnie minden államnak, amelyik hitelt akart felvenni. Nagy készséggel eladósították a szovjet táborba átadott európai országokat.

Az amerikai alapokon nyugvó „aki bírja, marja” liberalizmus elterjedésével meggyengítették az államokat, privatizációs programokkal kiszorították a jövedelemforrásokból, „éljen meg az állam az adófizetőkből” jelszóval a pénzintézetek szerezték meg a vállalatok jövedelmét. Ma már elérték, hogy minden vállalkozó – legyen bár egyéni vagy részvénytársaság, községi önkormányzat vagy állam –, a pénz használatáért (ami már csak a bankoké) bérleti díjat fizet. Más szóval: a termelés hasznának egy része a hitelintézetek kincstáraiba ömlik.

Magyarország Európa egyik legeladósodottabb országa. Kamatfizetési kötelezettségeivel annyira lebénult, hogy nemzeti össztermékének növelésében jó ha egy százalékot el tud érni. Holott tízszázaléknyi emelkedést kellene elérnie az elmaradás enyhítésére.

Az országnak is, a hitelezőknek is érdekében állna a kamatcsökkentés, vagy adósságszüneteltetés, hogy az állam talpra álljon, és fizetőképessé váljon. Mária Terézia már rájött, hogy etetni kell a birkát, ha nyírni akarjuk. Amit most az IMF tesz az eladósított államokkal, még nem érte el a királynő gondoskodási szintjét. Bár lehet, hogy nagyon is tisztában vannak politikájuk sorvasztó hatásával. Hiszen a nemzeti állam – mint tudjuk – akadályozza a globális gazdaság nyomulását.

A gazdaság ma visszavonhatatlanul világgazdaság. Ettől már nem lehet elszigetelődni, minden ország gazdasága részévé válik a világgazdaságnak. A probléma ideológiai, aminek követői türelmetlenek. Az ideológia: profit minden áron. Szabadság (liberalizmus) minden egyébre tekintet nélkül. Jó magyar szóval: szabadosság.

Erről szól a közgazdászi megállapítás: „A piac meghatározó motivációja a profit. A piac alapvető természete és létigénye globális, világméretekben tud közgazdaságilag hatékonyan, racionálisan kibontakozni. Az idő előrehaladásával e motiváció által erőltetett piacbővülés és térbeni expanzió hatalmas mértékben kibővíti a piaci racionalitás szféráját. Ez világdominanciára és szupremációra tör, s mindenhol, ahol az emberi tevékenység létezik, globalizált világpiacot hoz lére. (…) A modern demokratikus állam elsődlegesen nemzeti állam, és a demokrácia, valamint a nemzeti szuverenitás mélyen összekapcsolódik.” (Hoós János, Globalizáció, nemzeti szuverenitás és demokrácia, Köz-Gazdaság 2012/1.)

A tájkép tehát sötét tónusú a nemzet érvényesülésében gondolkodó ember számára. A magyarországi értelmiség tekintélyes részének nincs ellenérzése a globalizációval szemben. Magyarországon mindig erős volt a kozmopolita szemlélet, érthetően a 19. század második felében végbement gazdasági fellendülés vonzásában keletről-nyugatról beözönlöttek felszínes azonosulása folytán, nemkülönben a szovjet évtizedek nemzetellenes neveléspolitikája nyomán. Így történt, hogy a kapitalizmusra váltás során (egyik internacionalizmusból a másik internacionalizmusba lépve) a nemzeti érdekképviselet nélkül maradt. A politika művelői elfogadták a liberalista privatizációs receptet: az állam nem jó gazda, ki kell zárni a gazdasági életből. Azután jött a nyugati tőke, amely nem gyakorolta az internacionalista testvériséget, széthordták a magyar államvagyont, és birtokba vették a termelés eszköztárát. A magyarországi baloldal ismét és sokadszorra nemzetellenesnek bizonyult. És miközben a nemzeti államok visszaszorítása folyik saját gazdasági területeikről, folyamatos a törekvés, hogy elfogadtassák Európa népeivel a nemzeti államok megszüntetésével létrehozandó európai szuperállam megvalósításának gondolatát.

Kétkedő Németország

Tamáska Péter

- 2012. október 6., szombat

Neukölln ist überall; vagyis mindenütt Nekölln van – írja Buschkovsky, a szociáldemokraták Kasszandrának is nevezett politikusa. (Kasszandra, a trójai papnő megjósolta városa bukását, amelyik aztán talán éppen azért pusztult el, mert nem hitt neki. Ahogy nem hittek dualizmus kori őseink Kossuth Cassandra-levelének sem, amelyet Deákhoz intézett írván, hogy a kiegyezéssel elkötelezett magyarságot Ausztria történelmileg beprogramozott bukása magával fogja rántani.) Berlin egykori munkáskerületében – amely a weimari és a náci időkben szociális mintanegyednek számított – a bevándorlók száma már túllépte az ötven százalékot.

A multikulturális szociál-romanti­kának, a mindent megbocsátó laissez-faire-nek vége – szögezi le a baloldali politikus, akit emiatt populizmussal és rasszizmussal vádolnak, pedig az a kritikus „multikulturális” ötven százalék más nagyvárosok külső kerületeiben is fenyegető veszély. Családok immár több generáción át nem a multikultúrát, hanem a német multiproblémás családmodellt hozzák a társadalomnak – jelentette ki, s fogyasztásuk költségeit az államra és a városatyákra hárítják.

Az integrációt egyfajta erős szedatívumnak tekintette a liberalizmus, de milyen nyugtatószer segítene egy olyan társadalmon – esetünkben a németen –, amely egy másik lázadó szociáldemokrata, Sarrazin szerint önmagát oldja fel rezignált sóhajjal? (S persze olvashatunk Belgiumról, Európa legmesterségesebb államáról is néhány keresetlen szót, amelynek nemzeti alapon való felosztása diadalmi tor lesz Brüsszel bürokratái felett.) A kancellár, Merkel asszony most, az iszlám lázongások idején kénytelen volt kijelenteni, hogy az „iszlám Németország része”. Egyelőre – így az asszonyi bölcsesség – a hárommillió német mohamedán hívő ugyan, de nem iszlamista. Viszonyuk a befogadó Németországhoz baráti, de az ilyen barátság meglehetősen sok pénzbe kerül, és ezért a németeket nem tölti el túlságosan nagy örömmel, ha számuk szaporodik. A neonácik elleni konok harcban – mint a Junge Freiheit német hetilap is felveti – az iszlám ápolása nem sokat segít: Mohamed próféta tanai könnyen antiszemitizmushoz vezethetnek. A német belpolitika, úgy tűnik, mintha sokkal inkább a német állampolgárságú idegenek és az állam jó viszonyára irányulna, az egyszerű németekkel való együttélésük buktatóival sokkal kevesebbet törődik. Az előző államelnök, a félig-meddig megbukott Christian Wulff szavai is ezt tükrözik: az iszlám, a kereszténység és a zsidóság szerinte egyaránt Németországhoz tartozik.

Az átlag német, bár nem gyűlölködő, ugyanakkor kétségtelen tanújelét adja annak, hogy érzelmei a bevándoroltakkal szemben nem barátiak, részben ignorálja, részben sajnálja őket. (A hétköznapok magyar–cigány viszonya is hasonló lelki mechanizmusokat mutat.) A jobboldali extremisták pedig kiválóan kihasználják az internet és az underground zene adta esélyeket. A DST (Deutsch Stolz Treu, A Német Büszke Hű), az egyik legismertebb náci uderground együttes szövege már forr a gyűlölettől: „Zsidó brigádok, bosszú angyala őrült céllal, közeleg a Német Bosszú, halálotok bevégzett dolog.”

A jóléti állam üvegburája szétpattant, és a németek undorral fizetik azokat a politikai számlákat, amelyeket az Európai Unió rájuk ró. Az üvegburavágy megmaradt, de egyre többen kételkednek az eddigi alapigazságokban. A pénzügyek feletti nemzeti ellenőrzés felszámolása – amit a Bundestagnak kell kimondani – számukra is a szuverenitásról való lemondást jelentheti. Az abszolutizmus monarchiái azért lehettek szuverének, mert a pénz-, a had- és a külügyeket a kezükben tartották. A dualista Osztrák–Magyar Monarchiában, bár ezek közös ügyek voltak, a bécsi és a budapesti parlament és a mindenkori miniszterelnökök felügyelték őket: ezért kellett még a háborúhoz is Tisza István magyar miniszterelnök ellenjegyzése. S mint a Saint-Germain-i és a trianoni béke mutatja – ez a relatív szuverenitást fenntartó rendszer is összeomlott. Hát nem unalmas?

Boldogult marxista korunkban sokat beszéltek nekünk a dollárdiplomáciáról. Ebben az amerikai tőkeexport, a katonai és gazdasági célokra nyújtott kölcsönök és segélyek, valamint az, hogy a külföldi politikusokat és államhivatalnokokat anyagilag érdekeltté tették; mindez az Egyesült Államok céljait szolgálta: a kifejezést eredetileg Taft elnöksége idején, még az első világháború előtt az amerikaiak latin-amerikai politikájára kezdték használni.

Most kialakulóban van Brüsszel euródiplomáciája, és ezzel együtt az euróövezet országaira rákényszerített egyoldalú gazdálkodási formák. Ha Brüsszelben tudnák, hogy minden euróhoz, és a tőle függő, még nemzetinek mondott valutákhoz mennyi munka, takarékosság és lemondás tapad, a lelkiismeret-furdalástól nem tudnának aludni. Ám mégis jól alszanak. Meggyőződésük, hogy a lakosság túlfogyasztása minden baj gyökere.

S ha majd a baj gyökerét német földön is megpróbálják kitépni, meg fognak lepődni, mennyi elfeledett kísértet rajzik elő a föld mélyéből. A brüsszelitáknak az a legnagyobb bűne, hogy állandóan nemzetállami ügyekbe ütik az orrukat. S csodálkoznak, hogy ezt már egy átlag német sem igen tudja nekik megbocsátani.

Sarkosan fogalmazva (12.10.06)

Sarkosan fogalmazva

Szentmihályi Szabó Péter

- 2012. október 6., szombat

Október hatodika 1945 után kínos gyásznap volt, hiszen az osztrák császár az orosz cár segítségével verte le a magyar szabadságharcot. Különösen 1956 után vált ez problémává, hiszen ezt a forradalmat és szabadságharcot is az oroszok verték le, még több vértanút adva a magyar hazának. Amikor megszülettem, még „csak” egy évszázad választott el ettől a tragikus naptól, a nagyszüleim még az 1800-as években születtek, a mostani fiatalok számára ez már felfoghatatlanul messze van, mint a Rákóczi-szabadságharc vagy a nándorfehérvári győzelem. A történészek azóta is vitatkoznak arról, miért kellett ennyire véres terrorral megbosszulni a kezdetben oly békésen és királyi beleegyezéssel megpecsételt függetlenségi törekvéseket, amelyek között nem is szerepelt az Ausztriától való elszakadás gondolata. Ismerjük Széchenyi és Kossuth ellentétét, és emlékszem, Kossuth-párti édesapám esténként mennyit beszélgetett erről szomszédunkkal, egy nyugdíjazott csendőrtiszttel, aki viszont Széchenyi elveit vallotta. A nagyszobában a fő helyen Kossuthról készült olajfestmény volt látható, és amúgy igen békés apám könyvtárában sok könyvet találtam arról a francia forradalomról, amelyért Petőfi annyira lelkesedett. Az Aradon kivégzett honvédtábornokok többsége aligha volt forradalmár, hiszen a császári hadsereg tisztjei voltak korábban, de igazságérzetük, becsületük arra a posztra állította őket, ahonnan már nem volt, nem lehetett visszaút. Nem voltak kalandorok, szájhősök, nem menekültek el, nem kértek kegyelmet, még „a harc mezején” sem eshettek el, bitófa várt rájuk. Mindegyik vértanú élettörténete külön regény, méghozzá nem romantikus, hanem realista mű: nem akartak ők hősök lenni, de azzá kellett lenniük. Tevékeny, bátor, nemes lelkű hazafiak voltak. Félve írom le a „hazafi” szót, mert kiment a divatból, sőt gúnyos élt kapott liberális körökben. Nagy és gyönyörű álom volt az övék, mi pedig itt, a maradék országban utoljára, 1956-ban álmodtunk szépet.

Kubovics úr

Bayer Zsolt

- 2012. október 6., szombat

Kissé megkopott már ez a hírecske, de éppen most van ideje elővenni. A Népszava szeptember 26-i számában ez olvasható: „A fideszes Varga István lemondását követelő nyílt levelet adott át tegnap a kormánypárti frakció vezetésének Varga Zoltán MSZP-s képviselő. A levelet pénteken fogalmazták azok a tüntetők, akik szerint az országban napirenden van az emberek megalázása, amelyben a helyi fideszes kiskirályok a főszereplők. Varga István a családon belüli erőszak önálló büntetőjogi törvényi tényállássá minősítéséről szóló parlamenti vitában egyebek mellett azt mondta: azzal kellene foglalkozni, hogy ebben a társadalomban ne egy vagy két gyermek szülessen, hanem három, négy vagy öt gyermek. És akkor lenne értelme annak, hogy jobban megbecsülnénk egymást, és fel sem merülhetne a családon belüli erőszak.”

Igen, tudjuk, micsoda botrányt kavartak Varga István szavaiból a hivatásos botránykavarók. Feleslegesen, és leginkább aljasul.

A most idézőjelek között szereplő mondatokkal ugyanis alapvetően nincsen semmi baj. Ugyanis valóban azzal kéne foglalkozni, hogy több gyerek szülessen, mert a jelenlegi demográfiai mutatók szerint kihalásra vagyunk ítélve. S tudjuk ugyan, hogy élnek közöttünk számosan, akik fölöttébb örülnek ennek a perspektívának, ellenben olyanok is élnek számosan, akik viszont nem. S a népesség e két szegmense között bizony legalább olyan antagonisztikus ellentét feszül, mint mondjuk a kútásó és a kútbetemető között.

Varga István fideszes képviselő szavainak nem rosszindulatú értelmezéséhez még csak jóindulatra sem lett volna szükség. Kizárólag tisztességre. De hát ismerjük, hogyan működik ez odaát: „Mi csináltuk meg a »köteles akciót« is. Semmi kétség: ami elhangzik, az képileg erőteljes, sőt durva, de nem agresszív, és nem fenyegető. Kövér nem akar akasztani. De amit mond, az – egy kis rossz szándékkal – ellene fordítható. Még kiforgatni se nagyon kell, csak kihasználni a benne rejlő lehetőségeket (…) És összerakjuk. Fölhozatjuk még aznap reggel az egy szem kazettát, ami van, lejátsszuk a sajtónak. Szili Kati félig oldalra hajtott fejjel, sírós hangon mondja el, hogy ez milyen borzasztó. Nagyszombaton Lendvai Ildikó még a Fidesznek kézbesít mindenfajta leveleket, és elindítjuk azt az SMS-kampányt, amelynek a vége a köteles tüntetés.” (Debreczeni József: Az új miniszterelnök, Osiris Kiadó, Budapest, 2006).

Így működik. És még így is: „A mi stábunk az, amely szembefordítja az MSZP-t és Medgyessyt az Orbán–Nastase-paktummal. Amikor kiderül, mi van a paktumban, hogy korlátozásmentesen próbál valamennyi román állampolgárnak munkavállalási lehetőséget biztosítani, akkor ott egy hosszú vitában meggyőzzük önmagunkat arról, hogy ezt meg kell támadni. Meg kell támadni, függetlenül attól, hogy Kovács az előző este rábólintott. (…) Odahívtuk Medgyessyt, hogy forduljon szembe az eddig képviselt állásponttal. Nagy nehezen meggyőztük erről, s a végén – még nehezebben – Kovács is beadja a derekát. Így Medgyessy és maga Kovács is váratlanul szembefordul a megállapodással, majd beindul az MSZP propagandagépezete. A gátlásosnak aligha nevezhető manőver legfőbb célja a »23 millió román munkavállaló« beözönlésétől való – valójában alaptalan – félelmek keltése.” (id. mű)

Az MSZP ma már úgy tesz, mintha szembefordult volna a gazemberrel. De a gazember lelkülete ma is az övék. Övék, és a sajtójuké. Ennek bizonyítéka, hogy miképpen lett botrány Varga István szavaiból, s hogy miképpen nem lett botrány Józsa István cselekedetéből.

Józsa István a minap egy bizottsági meghallgatáson előbb üvöltözött kicsit az elnökkel, majd ezt követően meghúzta Kubovicsné Borbély Anett bizottsági szakértő haját. Egészen biztos vagyok benne, hogy Józsa István minden lehetséges alkalmat megragadott arra, hogy gyalázza Varga István  fideszes képviselőt, és elmondta minden „hímsoviniszta disznónak”.

Aztán bement egy bizottsági ülésre, ahonnan elkésett, majd botrányt csinált, végül meghúzta egy nő haját.

Józsa István egy gyáva tapló. Tagad mindent, magyarázkodik, pofázik „félreérthető mozdulatokról”, miegyébről, mert annyi karakánság sem szorult bele, mint egy lapostetűbe.

És ilyenek pont az övéi is, mind. Lapítanak, sunyítanak, kussolnak. A Népszava és a Népszabadság szintúgy.

Ennyi ez a történet. Milliomodik példája annak, hogy két világban élünk mi itt, Magyarországon. És bármennyire fájdalmas, vagy éppen bármennyire is örömteli: nincsen átjárás.

S a két világ közötti senki földjén egyedül az LMP-s Ertsey Katalin üldögél, aki élharcosa volt Varga István lejáratásának, de Józsa ügyében nem akar nyilatkozni. Hát persze, hogy nem. Miért is akarna?

Mindenesetre a megrángatott hajú hölgy férjének, Kubovics úrnak a helyében én átrendezném a Józsa fogsorát. És fölöttébb jólesne, ahogy pislogna a Józsa a földről fölfelé, és látszana a riadt tekintetében, hogy nem érti. Nem érti, miképpen történhet meg vele ilyesmi.

Nos, éppen itt az ideje, hogy megértse. Nem kell itt semmit „összerakni”, „kiforgatni”, „felépíteni”, nincs szükség félrehajtott fejű sírásra és krokodilkönnyekre – ez a gazemberek módszere. A dolog egyszerűbb: megsértetted a feleségemet – szétverem a pofád. Hajrá, Kubovics úr!

Másik út

Szalontay Mihály

- 2012. október 6., szombat

Álláspont

A magyar kormány pénteki kiigazító csomagja a szakértők egyöntetű véleménye szerint visszalépést jelent a válságkezelés hagyományos eszköztárához. Fölösleges lett volna akkor az elmúlt két év kirándulása a más országokban megszokott költségvetési konszolidációs lépésektől eltérő módszerek irányába? Egyelőre nem, de még nem látjuk a folyamat végét.

Két éve a hatalom átvétele után nemcsak a szocialisták és a liberálisok után maradt romhalmazzal kellett megküzdenie az új kormánynak. Várható volt ugyanis, hogy a helyzetét súlyosbító nemzetközi válság nem ér egyhamar véget, és egy rövid fellendülés után újabb, igaz, a korábbinál sekélyebb recessziót hoz. Pontosan ugyanekkor vált világossá, hogy a görögök képtelenek megbirkózni a saját adósságaikkal, és ekkor ítélték meg nekik az első mentőcsomagot. A 110 milliárd eurós támogatás fejében azonban harmincmilliárd eurónyi megszorítást kellett felvállalniuk, ami a hazai össztermék (GDP) 13 százalékának felelt meg. A megszorítások mértéke és üteme nemcsak felülmúlta a többi országnak felírt gyógymódokban tapasztaltakat, hanem olyan sokkolónak és gyorsnak bizonyult, hogy az egész görög gazdaságot a padlóra küldte. Ebből a leütésből azóta sem sikerült felállniuk, hiszen a GDP az idén is várhatóan öt százalékot zsugorodik Görögországban, miközben az elmúlt két évben a helyzet annyira romlott, hogy Athén kénytelen volt egy újabb, ráadásul az elsőnél nagyobb, 130 milliárd eurós mentőcsomagot kérni. De biztosak lehetünk abban is: a görög gazdaság még mindig nem állt meg a lejtőn, hiszen, különben a kormány nem kérné a második mentőcsomag ütemezésének meghosszabbítását két évvel. Vagyis a görögöket egészen 2016-ig az eurózóna gazdagabb államainak kellene finanszírozniuk. Az athéni kormány esküszik arra, hogy addigra végrehajtja a szükséges reformokat, de ebben már kételkednek a hitelezők is. A sors iróniája, hogy a legfőbb kétkedő éppen az a Nemzetközi Valutaalap (IMF), amely rákényszerítette a görögökre a lefelé gyorsuló ördögi pénzügyi örvényt beindító feltételrendszert.

Az IMF tehát nem jelent garanciát arra, hogy az általa kínált recept valóban meg is gyógyítja a beteget. Az írek esetében ez tökéletesen, mondhatni tankönyvszerűen sikerült, a görögöket illetően viszont inkább arra a viccbeli kibicre emlékeztetnek, aki segít tolatni a sofőrnek: gyere, gyere – puff , na most nézd meg te marha, hogy mit is csináltál. A görög gazdaság várhatóan jövőre is öt százalékkal zsugorodik majd, a munkanélküliség a 25 százalékos szint körül mozog, és a 25 év alattiak korosztályában 50 százalék fölé kúszik. Az athéni kormány ugyanakkor egyre nehezebben tudja elfogadtatni a társadalommal azokat az újabb és újabb megszorításokat, amelyeket az egyre romló gazdasági teljesítmény miatt a hitelezők követelnek. A görögök már régen hozzáláttak a nyugdíjak és a bérek, illetve a társadalmi juttatások jelentős lefaragásához, amire Magyarországon nem került sor az utóbbi két esztendőben.

A magyar kormány ugyanis egy másik utat választott, amely eddig jó volt arra, hogy elkerüljük azt a lefelé gyorsuló pénzügyi örvényt, amely egyre alacsonyabb gazdasági teljesítményt és egyre növekvő adósságállományt jelent, egyre nagyobb, ma már a demokráciai alapjait is veszélyeztető társadalmi feszültség mellett. A magyar kormányzat gazdaságpolitikájának számos elemét bíráltuk e lap hasábjain, de ha sikerül visszaállítani a növekedési pályát, akkor a többség nem vitatkozik az oda vezető út részleteiről. Ha viszont a recesszió mélyül, akkor mindenki számon kéri majd a kormányzaton az utóbbi két év kitérőjének árát is.

Sarkosan fogalmazva (12.10.05)

Sarkosan fogalmazva

Szentmihályi Szabó Péter

- 2012. október 5., péntek

Már nem kell sokat aludnunk október 23-ig, amikor az őszödi rém ígérete szerint, milliókkal együtt elsöpri a rendszert. Nem kellett volna eddig várnia, már jóval korábban megtehette volna, nem éppen ezen a napon, hanem mondjuk valamelyik május elsején. Mivel tökéletes társadalmi rendszer csak az utópiákban létezik, kíváncsian várom a fejleményeket. Remélem, békés lesz a söprés, és mindent végképp eltörölnek az elégedetlen tömegek, amelyek teli torokkal éneklik majd: „nem lesz a regisztráció úr mirajtunk!”. Az világos már régen, hogy minden velejéig gonosz és romlott, ami 2010 óta történt, élén a TEK-kel, mely a szelíd és békés polgárokat rémisztgeti. Olvasom a sajtóbeszámolókat a küzdősport-gáláról, amelyet a TEK szervezett a rendvédelmi és honvédelmi szervek számára, a rendezvény jelképes belépőjéből több mint félmillió forint gyűlt össze a rendőr árvák javára. A sajtóban ilyen címek jelentek meg: „Rommá verték a TEK-eseket”, „Leégtek a TEK-esek a saját gálájukon”, az Origóból csak egyetlen mondatot idézek: „Hamar kiderült, hogy a TEK-esek félmeztelenül, egy szál gatyában, a fekete kommandósruha és nagy fegyverek nélkül már egyáltalán nem tűnnek sebezhetetlennek.” A televíziós sorozatokból naponta többször láthatjuk az amerikai kommandósokat, akik általában félelmetesek és legyőzhetetlenek és rettentően szakszerűek, bár közelharcra ritkán kerül sor, mert akkor már régen rossz, ha egy terroristát a harcművészet valamelyik nemében kell ártalmatlanná tenni, félmeztelenül, egy szál gatyában – erre csak a Bruce Willishez és Chuck Norrishoz hasonló hősök képesek. A példa csak arra szolgál, hogy jelezzem, a bulvársajtó már készen áll az új rendszerre, amikor majd ismét kitör a szabadság és az önmegvalósítás összes formája, beleértve a megélhetési bűnözést, vandalizmust, falfirkálást, kábellopást és rászorulók esetében a sikkasztást. És újra nyerőgépek fogják hívogatni a kocsmába a rendszert elsöprő, szomjas tömegeket már november elejétől.

Egy és más

Forró Péter

- 2012. október 5., péntek

Alapos megfontolás után sem látják erkölcsileg aggályosnak és összeférhetetlennek a MSZP politikusai, hogy Braun Róbert – aki Simor Andrást, a Magyar Nemzeti Bank elnökét látta el havi csaknem kétmilliós fizetésért jó tanácsokkal – éveken át pártjuk tagja volt.

Álláspontjukat nyomós érvvel támasztotta alá budapesti pártszervezetük elnöke, mondván, az, hogy Braun úr párttag, nem azt jelenti, hogy az MSZP befolyásolja rajta keresztül a Magyar Nemzeti Bankot. Egyébként sem lehet kétséges, hogy tanácsadó munkája során pártsemlegesen járt el, ráadásul – tette hozzá –, tagságáról a pártvezetésnek tudomása sem volt…

Lépjünk túl azon az apróságon, hogy az NMB függetlenségéről hónapokon át kánonban jajveszékelt a honi baloldal, mondván, tűrhetetlen, valamint tarthatatlan, ahogy a kormány megpróbál rátelepedni a pénzintézetre, ily módon alapjaiban ingatva meg a demokráciát. Játsszunk el inkább a gondolattal, mi történt volna, ha kiderül: Braun Róbertben szocialista helyett egy olyan Fidesz-párttag lepleződött volna le, aki befurakodott a pénzintézet grémiumába. A jegybank függetlenségnek ilyen mértékű megsértése miatt 24 órán belül magyarázatot követelve, tiltakozó jegyzéket küldött volna az Európai Bizottság, valamint a valutaalap, és rosszallást fejezte volna ki jó néhány ország nagykövetsége. Petícióval fordult volna a világ közvéleményéhez a Független Bankárok Demokratikus Szövetsége, a Lombardkamatot Folyósítók Nemzetközi Társasága, valamint – amolyan civil szerveződésként – tüntetést szervezett volna a kormány ellen a Minden Jóérzésű Betétesek Egylete. És akkor még nem is beszéltünk a nemzetközi sajtóról, amely, mint tudjuk, roppant kényes az ilyen és ehhez hasonló manipulációkra. Feltéve, ha az a jobboldalhoz köthető.

A parlament főtitkárához fordult Kubovicsné Borbély Anett biztonsági főtanácsadó, mert Józsa István szocialista képviselő megrángatta a haját. Az ember nem is érti, miért kell minden csip-csup dologból ekkora ügyet csinálni.
Ráadásul kiderült, azon a bizonyos Malév-vizsgálóbizottsági ülésen Józsa képviselő alaposan feldúlta magát, mert vitába keveredett a bizottság elnökével. Nem csoda, hogy feszültségét valahogy le kellett vezetnie. További mentségére legyen mondva, az óvodából mumpsz miatt pont akkor hiányzott, amikor az óvó néni arról beszélt, hogy a kisfiúknak nem szabad rángatniuk a kislányok haját.

Az pedig, hogy Józsa képviselő tagadja az esetet – amit amúgy a jegyzőkönyv rögzít, és nem kért bocsánatot a főtanácsadó hölgytől – mondhatni magától értendő reakciója egy derék szocialistának, mint ahogy az is: az amúgy mindig naprakész pártszóvivő Török Zsolt sem kívánt nyilatkozni az ügyben.

Bogár László: IMF 2008–2012

IMF 2008–2012

Bogár László

- 2012. október 5., péntek

A legújabb kori magyar történelem egyik legsúlyosabb kihívását az eladósodás jelenti. Az adósság, legyen az anyagi, tehát pénzben fennálló, vagy szimbolikus (lelki, erkölcsi, szellemi) „adósság”, mindig ugyanarról szól. Arról tudniillik, hogy az adós még az előtt „elfogyaszt” valamilyen értéket, mielőtt azzal, illetve annak fedezetével rendelkezne. Vagyis a hitelező megelőlegezi az adósnak a leendő fogyasztásának, így leendő jövedelmének egy részét. Ez akkor, és kizárólag akkor lehet logikus, ha biztos benne, hogy később, jövedelemének jelentős növelésével képes lesz ezt a tőkét visszafizetni. Már ez is súlyos bizonytalanságot és nagy kockázatot jelent, ha azonban kamatfizetés is terheli az adósságot, akkor a kockázat megsokszorozódik. Ebben az esetben ugyanis már nem egyszerűen arról van szó, hogy a tőkét kell majd visszafizetni, hanem arról is, hogy az adós későbbi jövedelmének legalább olyan ütemben kell növekednie, mint ahogyan azt a kamatos kamat exponenciális növekedése diktálja. Ha erre nincs garancia, akkor a hitelfelvétel nemcsak egyszerűen kockázatos, de egyenesen öngyilkosság az adós számára. Magyarország állama és lakossága most már legalább 35 éve nemcsak, hogy növelni nem tudja jövedelmeit, hanem reálértékben inkább folyamatosan jövedelmet veszít. Ennek éppen az a legalapvetőbb oka, hogy mindkettőjüket sikeresen csapdába csalta az a globális pénzhatalmi rendszer, amelynek egyik meghatározó intézménye a Nemzetközi Valutaalap. A csapda lényege, hogy a növekvő kamat akkor is növeli az adósságot, ha a magyar társadalom már valójában csökkenti fogyasztását. Tragikomikus módon már a szervezetbe való 1982-es belépésünk, majd a 2008-as és a várhatólag most már 2013-as hitelfelvétel arra a stratégiai feltevésre épül, hogy az IMF-hitel megvéd bennünket a „piacok spekulatív támadásaitól”, másrészt lehetővé teszi az adósságoktól való megszabadulást, vagy legalább is az adósság arányának a csökkentését. A legnagyobb csapást azonban az jelenti, hogy a magyar társadalom uralmi elitjeinek egyes csoportjai a fenti tragikusan hamis feltevésből eredő kudarcokért kölcsönösen egymást teszik felelőssé.

Ez jól látszik annak a konfliktusnak a kezelésén is, amely annak kapcsán robbant ki, hogy elkezdődött a 2008-as IMF-hitelfelvételnek és következményeinek a feltárására irányuló parlamenti vizsgálat. Az ilyen és ehhez hasonló vizsgálatokra az elmúlt évtizedekben igen nagy szükség lett volna, hiszen az elmúlt negyven év tudatos eladósítás-folyamatának a feltárása nélkül aligha lesz esélyünk az adósságcsapdából kikeveredésre. Ám az a mód, ahogyan az elitek ezt a „beszédteret” kezelik, ismét megerősíti azt a feltevésünket, hogy az uralmi struktúránk szereplői ma egy olyan „verbális polgárháború” foglyai, amelyben eleve kizárható annak az evidenciának a felismerése, hogy mindegyikük abszolút ugyanabban a szorításban vergődik.

A szorítás lényege, hogy a globális pénzhatalmi rendszer alapvető célja az állam és az állampolgárok minél mélyebb eladósítása. Félreértés ne essék, nem feltétlenül azért, mert „gonosz szándék” vezérli őket, hanem azért, mert a kiszivattyúzható profitjukat elsősorban így növelhetik. Ebből elemi logikai szinten az következne, hogy a magyar uralmi elitek különböző csoportjai gyilkos ellentéteiket részben legalább is félretéve, megpróbáljanak valamilyen egyezségre jutni a legfőbb nemzetstratégiai célokat illetően, és az eladósodás megfékezése, az ország fizetésképtelenségének elkerülése mindenképpen ezek közé tartozik.

E cél elérését segíthette volna, ha belátják, hogy a 2008-as és a mostani, valószínűleg már 2013-as IMF-hitelmegállapodás „forgatókönyve” abszolút ugyanaz. A Nemzetközi Valutaalap annak idején formálisan azért jött létre, hogy a súlyos fizetésimérleg-nehézségekkel küzdő országokat átsegítse a legkritikusabb időszakon. A valutaalap hitelének kamata ugyan nem alacsony, de az esetleges hisztéria nyomán az egekbe emelkedő piaci kamatoknál azért bizonyosan kedvezőbb. Ha ez valóban így is lett volna és lenne, akkor a világ valóban képes lett volna a nagy adósságválságok elkerülésére az elmúlt 67 év során. De nem sikerült elkerülni ezeket az összeomlásokat, és ennek nagyon egyszerű oka van. Mégpedig az, hogy az IMF nem az, mint aminek a statútuma mondja. Törekvései nem szemben állnak a piacok spekulatív hisztériájával, hanem annak döntő fontosságú kiegészítői. A piacok spekulatív hisztériájának pusztító következményeinek elkerülése érdekében a valutaalap „védőszárnyai” alá bemenekülni igyekvő országok ott ugyanazokat a következményeket találják.

A különbség csupán annyi, hogy a piacok brutalitása „gyorsan öl”, a Nemzetközi Valutaalap diktátumai, amelyeknek „elfogadását” szabja a relatíve alacsonyabb kamatok feltételéül, „lassan ölő” méregként roncsolják szét az adott ország társadalmi-gazdasági szövetrendszerét, mint ahogyan azt az elmúlt évtizedek során számos alkalommal megtapasztalhattuk. Ám a hamis beszédtér lehetetlenné teszi ennek az evidenciának a kimondását, mint ahogy annak a kimondását is, hogy a 2008-as és a leendő 2013-as hitelmegállapodás ugyanarra a hazug forgatókönyvre épül. Ennek lényege, hogy először a piacok „ráijesztenek” az adott országra, így az mi mást tehetne, az IMF-hez menekül. Magyarország társadalma és gazdasága 2008-ban és most is ugyanabban a történelmi helyzetben van, birodalmi függésben, kifosztva.

Ez tette lehetővé, hogy akkor is és most is alaptalan hisztériakeltéssel lehetett belekényszeríteni az egyre mélyebb adósságcsapdába. Jövőnk szempontjából az egyik döntő fontosságú kérdés, hogy tanulunk-e mindebből egyszer?

Akcióban Bajnai szövetségese: Súlyos szavak Orbán ellen...

Charles Gati támadása Orbán, Klaus és az amerikai nagykövetek ellen

Lipták Béla Charles Gatiról

Heti Válasz Online - B.E.

- vilag@hetivalasz.hu

Utolsó módosítás:

2012.10.04. - 12:21

Létrehozás:

2012.10.04. - 11:43

 

Charles Gati politológus, a Johns Hopkins Egyetem professzora beszédet tartott az Amerikai-Közép-Európai Stratégiai Fórum szeptember 20-i ülésen. Az alábbiakban Lipták Béla mérnök-kutató, az amerikai Magyar Lobbi vezetőjének reagálását teljes terjedelemben közöljük.

Lipták Béla mérnök-professzor, az 1956-os forradalom egykori résztvevője, az Amerikai Magyar Lobbi vezetője korábban többször írt már nyílt (és nem nyílt) levelet a washingtoni Johns Hopkins Egyetemhez köthető, magyar vonatkozású megmozdulásokkal, nyilatkozatokkal kapcsolatban. A Johns Hopkins Egyetem tavaly év végén, majd 2012 legelején került a a tengerentúli mozgásokra érzékeny hazai közönség figyelmének középpontjába. Az intézménnyel kapcsolatos legfontosabb állítás idehaza, hogy falain belül létezik egy, az MSZP-vel és/vagy Bajnai Gordonnal (akit az iskola korábban vendégprofesszorává is fogadott) együttműködő csoport, amely „kísérletet tesz a szabadon megválasztott kormány megdöntésére" Magyarországon. 

Lipták Béla

Gáti Karcsit 1957 táján ismertem meg, Indiánában, a MEFESZ bloomingtoni helyi szervezetének lelkes tagjaként. Őt sajnos a még ma is létező antiszemitizmus, no meg a Bajnai-Simonyi-befolyások terelték az MSZP oldalára (ami ellen nekem semmi kifogásom, mindenki olyan pártot támogat amilyent akar – én például a zöldeket).

Ugyanez az oka, hogy ő ma már csak „Magyarországon születettnek” tartja magát, hogy Közép- Európa jövőjét a nagyhatalmak érdekperspektívájából nézi és saját népe sorsa, érdeke, olyan kérdések, mint hogy a benesi dekrétumok ma is érvényben vannak, nem aggasztják. Azokat szóra sem tartja érdemesnek. Ugyanakkor a Klaus-Orbán-féle nacionalizmusról bőven szól, annak terjedésétől fél. Neki a globalizálódás biztonságot jelent, mert neki a nacionalizmus szóról nem a hazaszeretet, hanem a nácik jutnak az eszébe Azt, hogy Benesről, a kollektív bűnösségről, a vagyonelkobzásról, az őslakosok földönfutóvá tételéről mi jut az eszébe, nem tudom. Azt viszont tudom – mert előadásában kimondta –, neki a „piaci demokrácia” a fontos, meg azt is, hogy ő szimpátiával tekint a cigányság (tényleg tragikus és tarthatatlan) helyzetére, de a magyar kisebbségek helyzetét nem tartja említésre méltónak.  

Kérdezem magamtól, kérdezem tőle, hogy egy amerikai magyarnak, akit az a megtiszteltetés ér, hogy felkérik az Amerikai-Közép-Európai Stratégiai Fórum megnyitására, annak nem örülnie kellene, hogy a magyar ifjúság végre kezd hasonlítani az amerikaira, hogy hazánkban is csökken a kisebbségi tudat, hogy kezd visszatérni az önbizalom, magabiztosság, szóval az a tudat, hogy minket senki ne méltóztasson „beengedni” Európába. Nekünk nincs szükségünk mások jóváhagyására, mi ezer éve nemcsak, hogy Európában vagyunk, de ha nem lettünk volna ott, akkor bizony ma máshol húzódna Európa határa, és nem szólnának délben a harangok! Hát nem jó, hogy 20 év után végre már nem bocsánatkérőn suttogják, hogy „magyar vagyok”, hanem büszke önbecsüléssel, ugyanúgy, mint egy amerikai fiatal. Hát nem jó ez?

Persze azon nem csodálkozom, hogy egy amerikai professzornak, akinek szavaiból úgy tűnhet, hogy nagykövet szeretne lenni, annak az amerikai nagyhatalmi (katonai és üzleti) érdekek szempontjából kell néznie a világot. Na, de mi is ez az érdek, elvégre Gáti tanár úr ma már azt is tudja, hogy a Clinton-levél sugalmazásával öngólt lőttek, mert kiderült, hogy a washingtoni külügyminisztériumot jobban érdekli az amerikai magyarok szavazata, mint a budapestieké! Kiderült, mert a sarasotai és más magyarok levelei figyelmeztették őket, hogy a magyar választások kimenetelét nem a „demokráciát féltő” Johns Hopkins Egyetemen döntik el, hanem a magyarországi szavazóurnáknál!

Mindez nem nagyon fontos, mindez csak politika. Ami fontos lenne, az az őszinte, baráti hang, annak megértetése, hogy mi, akik Gáti professzor úr szerint „nacionalisták vagy magyarkodók” vagyunk, mi nem vagyunk senki ellen, mi csak szeretjük népünket, szeretjük Karcsit is, mert ő is magyar, ő is tagja a nagy magyar családnak. Fontos annak megértése is, hogy mi ugyanúgy utáljuk a neonácikat, mint ő, de ugyanakkor azt is meg kell értenie, hogy akik saját fészkükbe piszkítanak, azokat nehéz szeretni, és azok senkinek sem tesznek jót, önmaguknak sem!

Mindent összevetve, szerintem jó lenne újból összegyűlnünk egy olyan konferenciára, mint ami a MEFESZ-konferencia volt Chicagóban 1957-ben (melyet még Nixon is üdvözölt), és elrendezni, átbeszélni végre közös dolgainkat (egy pohár bor mellett, néha kicsit nótázva, néha talán felemelt hanggal érvelve) de végül megegyezve abban amiben minden magyarnak (amerikai magyarnak is!) egyet kellene értenie, abban, hogy közös kincsünket, Madách és Arany, Deák és Bartók örökségét, népünk becsületét együtt kell védenünk, és higgadt egyetértéssel szét kell választanunk ezt a pártérdekektől, ideológiáktól, mert mindannyiunknak be kell látnia, hogy sokkal kevesebb az ami elválaszt, mint az, ami összeköt bennünket.

Lipták Béla

Részletek Charles Gati beszédéből

„Tudom, hogy ez súlyos vád, de igaz: az EU- ellenes nacionalisták, mint Václav Klaus a Cseh Köztársaságban vagy Orbán Viktor Magyarországon, aki nemrég emelt szót az EU ellen, Oroszország munkáját végzik azzal, hogy gyengítik az integrációt. Olcsó és félrevezető Moszkvát Brüsszelhez hasonlítani és azt állítani – mint ahogy Orbán tette – , hogy Magyarország nem lesz ismét gyarmat. Elfelejtette, hogy Magyarország és szomszédai nem önszántukból lettek Moszkva gyarmatai, de arról, hogy csatlakozzanak az EU-hoz és a NATO-hoz, már önszántukból döntöttek „        [...] „Fontos, hogy ki csinálja és ki hajtja végre politikánkat Közép-Európában. A 90-es években változás történt a nagykövetek kinevezésében. Kívánatos lett, hogy ne karrierdiplomatákat nevezzenek ki a térségbe. Néhányan hatékonyak voltak. A legtöbbjük nem. Nem tudták pontosan, hol vannak, nem volt hivatásos diplomata képzettségük. Csak kampánytámogatásuk miatt nevezték ki őket. Hogy jobban megvilágítsam a problémát, hadd tegyek fel egy kérdést. Amikor valaki fogorvost választ, azt veszi-e figyelembe, hogy az mennyi pénzt adott kedvenc politikai pártjának vagy inkább a képesítésére hagyatkozik? Miért más a követelmény a nagyköveteknél? 2008-ban az Obama-adminisztráció azt mondta, hogy nem követi elődje példáját. Híres szavak. És mi történt? A Bush-kormány alatt 33 százalék volt a nem hivatásos diplomaták aránya, az Obama-adminsztrációnál ugyanennyi. Úgy tűnik, hogy a kampány-donorok szeretik a prágai rezidenciát. A bukaresti követségnek gyönyörű fedett uszodája van, kívánatos állomáshely a politikai kinevezetteknek. Ez nem csak kínos, de árt is az Egyesült Államok érdekeinek. Olyanokat küldünk Közép-Európába, akik nemcsak hogy nem ismerik az ország nyelvét, kultúráját, de még csak nem is képzett diplomaták.” B. E.

Győzhetnek-e a magyarok? (Reblog: gfg blog)

Győzhetnek-e a magyarok?

2012.09.03. 07:50, gfg , 162 komment · 2 trackback

„Éppoly felnőtt vagyok, mint egy angol, / vagy mint bármelyik fia bármelyik / Öreg, nagy népnek, dicső hatalomnak”

(Szabó Lőrinc: „Kis nép fia”)

Van egy helyzet.

Ma a régi status quo képviselőinek hangja hangosabb, mint az új, még életerejét gyűjtő kultúráé.

Annak ellenére így van ez, hogy az új kultúra talán erősebb, mint valaha: van nyelve, amit egyre többen beszélnek; vannak személyek, akik ezt megjelenítik; e kultúrának vannak intézményei, amelyek normákat teremtenek; vannak igazságai, amelyek széles körben elfogadottságnak örvendenek. Mégis, a régi rend érdekvédői és haszonélvezői hangosabbnak tűnnek.

Ezt a határhelyzetet akár természetesnek is tarthatjuk. Egy hatvan éve folyamatosan épülő falanszter építői tisztábban látják, hogy mit akarnak és mit veszíthetnek. Vagyis világosabban értik, hogy mi a tét.

Megértették, ha ennek az új kultúrának a konszolidációja sikeres lesz, akkor Magyarországon hosszútávon jobboldali konjunktúra fog fennállni, azaz jobboldali értékkonszenzus és centrális politikai erőtér lesz.

S ezzel ők mindent elveszítenek.

Elveszítik megszokott tájékozódási pontjaikat, igazságaikat és ezzel együtt nagy körültekintéssel fenntartott társadalmi tekintélyüket, vagyis végső soron egzisztenciális kérdések forognak kockán.

A régi kultúra utóvédharcosai rendre arról beszélnek, nekünk úgyse sikerülhet. Hogy mi a helyes, bízzuk másokra, ők úgyis jobban tudják, hogy mi a jó nekünk. Míg negyed századdal ezelőtt még mindig Moszkva volt a megkérdőjelezhetetlen hivatkozási pontjuk, addig ma Brüsszelre és a Nyugatra hivatkoznak, s eközben fel sem merül bennük, hogy esetleg nem is „egy” Nyugat van, hogy ott is vannak értékviták, rivalizálnak egymással politikai világnézetek, van idegengyűlölet, antiszemitizmus, a nemzetközi viszonyokban ott is saját érdekeiket követik az egyes nemzetek és ebből keletkezhetnek diplomáciai konfliktusok. Ha nyugatiaknak beszélnek Budapestről, szemük előtt a harmincas évek Berlinje épül. Árgus szemekkel csak arra figyelnek, mikor lesz belőlünk negatív előjelű hír a világlapokban, mert nekik nemcsak Brüsszel és a Nyugat, de Bukarest vagy Hegyi-Karabah is döntőbb érveket szolgáltat, mint a magyar érdek.

Ha elfogadjuk előfeltevéseiket, a magyarok biztosan nem nyerhetnek.

A régi kultúra, mivel lebeszélt arról, hogy a saját céljainkat kövessük, önbecsülésünktől fosztott meg minket. Önbecsülés hiányában viszont egyetlen nemzet sem lehet győztes.

A szocializmus évtizedeiben igazán nagy szükség volt hitre, ha az ember tenni akart valamit. Jóllehet én csak tizenhárom éves voltam, amikor megtörtént a rendszerváltás, de még akkor is arra figyelmeztettek, nem kell politizálni, az úttörőszövetségben lehet csak értelmes munkát folytatni. Akik ma úgy érzik, hogy a szabadság hiányától szenvednek, azokat nem árt emlékeztetni a diktatúrák valóságára, hogy az tényleg olyan volt, mint egy laktanya. Akkor tényleg megmondták az embernek, hogy mi a jó és mi a rossz. Előírták, hogy hogyan éljünk.

A létező szocializmus végső soron arról szólt, hogy lebeszéljenek a történelem alakításáról, és ezzel együtt a történelem elszenvedőivé tegyenek.

A lebeszélés kultúrája, noha ez ellen lázadt fel a ’89-es generáció, nem tűnt el nyomtalanul. Nagyon is virágzik. Ez is azt jelzi, hogy nem elég megváltoztatni az intézményeket, meg a rendszert, ha velünk marad egy gondolkodásmód, egy zsigeri ösztön, a múlt életerős kísértete.

Hiába tesz tanúbizonyságot minden korábbinál nagyobb életerőről az önbecsülés kultúrája, még ma is sokan, sokfelől akarnak minket lebeszélni a céljainkról.

Ha sikerrel járnak, bizonytalanságot és hitnélküliséget támasztanak. Mert csak az elbizonytalanodás és a hit megcsappanása segíthet nekik a régi kultúra restaurálásában.  

Új kultúrára van szükség ahhoz, hogy a magyarok győzhessenek. A kultúrateremtés politikai feladat. A politikai teljesítmény arról a kihívásról szól, hogy vajon megteremthető-e olyan világ, ahol a magyarok visszakerülhetnek az őket megillető polcra: a sikeres nemzetek közzé. Ahol a magyarokat ugyanaz a tisztelet fogja övezni, mint bármely más nemzetet. Hogy nincs mit röstellnünk a Nyugattal szemben. Egy sikeres nyugati nemzethez képest sem vagyunk másodrendűek. Vagyis a magyar érdek semmivel sincs mögötte a brit, a francia vagy a német érdeknek.  

A határhelyzet tehát arról szól: győzhetnek-e a magyarok?

Ez pedig újabb kérdésekhez vezet: Van-e értelme egyáltalán bármit is csinálni ebben az országban? Lesz-e ebből az országból valami? Ezek egyben azok a határkérdések, amelynek megválaszolásánál elválik egymástól két kultúra, két politikai közösség. A „nekünk úgy se sikerülhet!” torz, egészségtelen kultúrája és az önbecsülésüket visszanyerők erőtől duzzadó politikai közössége. 

A trezor (reblog: gfg blog)

A trezor

2012.10.04. 07:32, gfg , 117 komment · 5 trackback

„A kurva anyukat. Sem pókerezni, sem rakaszolni nem tudnak.”

(Hajnóczy Péter: A rakaszolás)

Van egy trezor.

Úgy hívják, hogy IMF.

Mindig ugyanúgy nyílik. 

A pénzkihelyezésnek a válságban is ugyanazok a feltételei, mint korábban.

Mindegy, hogy Görögországról, Írországról, Romániáról vagy Portugáliáról van szó. A legfontosabb, hogy a bankokat kell megmenteni, azokat kell elsősorban konszolidálni, ezt pedig csak úgy lehet, ha nem a bankoktól, hanem az emberektől vesszük el a pénzt. A receptek jól ismertek: áfa-emelés, nyugdíjak befagyasztása, adóemelés, az alacsony jövedelműek adómentességének megkurtítása, létszámleépítés a közszférában, a társadalombiztosítási járulék megemelése, bérbefagyasztás, ingatlanadó.

Mindig ugyanúgy nyílik, meg mégsem.

Fehéroroszország készenléti hitelkeretét az elismerés jeleként később megemelték, pedig a demokratikus elvek bizonyítottan sérültek. Ukrajna komoly mértékű hitelkeretet kapott, miközben Julia Timosenkot koncepciós perbe fogták.  Mexikó szinte feltételek nélkül jutott kölcsönhöz. De szintén trezorkulcshoz jutott Pakisztán, ahol a fegyverkezési program, illetve a terorrizmus támogatása sok kérdőjelet vet fel. Az afrikai országokat megkülönböztetés nélkül kezelték, eltekintve a speciális sajátosságoktól, az eredmény: az állam leépülése, a helyi hadurak pozícióba kerülése. Általánosságban meg az is igaz, hogy az EU-tagországok kedvezőbb feltételekkel kaphatnak hitelt. Velünk magyarokkal, mégis pókereznek, meg rakaszolnak.

Mert ezek ilyenek.

A trezorkulcs korábbi őrzőjét, Dominique Strauss-Kahnt először szexuális zaklatással vádolják meg, majd egy francia vállalkozó azért nyújt be keresetet az IMF korábbi vezére ellen, mert állítása szerint a Valutaalap illetékesei meghamisították azokat az írásos anyagokat, amelyek alapját képezték a Kongói Köztársaság részleges adósságelengedésének, s ezért a vállalkozót komoly anyagi kár érte. A trezorkulcs mai őrzője,  Christine Lagarde ellen szintén eljárást kezdeményeztek, a vád: hatalommal való visszaélés, okirathamisítás, csalás. Peter Doyle, a trezor veterán közgazdásza aztán felmondó levelében arról beszél, hogy szégyelli, hogy valaha is az IMF-hez tartozott. A nemzetközi szervezet ugyanis a globális és euróválság kirobbanásával kapcsolatos információkat hallgatott el, nem kezelte megfelelően a válságot, tehát inkompetens, a szervezeten belüli vezetők megválasztása pedig a korrupció melegágya. 

Akik ilyenek, azok így is tárgyalnak.

Miért gondoljuk, hogy az IMF nyilvános állásfoglalásai az „objektív igazság” dokumentumai? Miért elképzelhetetlen, hogy az írásos elvárások mellett, amelyek mindig kellően homályosak, nem élnek a szóbeli nyomásgyakorlás eszközeivel? Miért gondoljuk, hogy nem véletlenül nem írják le, amit igazán akarnak? Miért gondoljuk, hogy a negyedéves felülvizsgálati rendszer nem újabb és újabb követelések megfogalmazásáról szól? Miért gondoljuk, hogy nem a magyar kormány, hanem az IMF húzza az időt, mert például bele akar szólni olyan kérdésekbe is, hogy ki legyen az új jegybankelnök?

Az Orbán-kormány viszont azt mondja, hogy a megállapodásért cserébe nem fogja feladni céljait: a munkahelyteremtést, a kiterjesztett közteherviselést, az állam hatékonyabbá tételét, a megszorító politika elutasítását. Ez a pozíció szembenáll az IMF hagyományos diktátumaival, de Magyarország nincs egyedül.

Mariano Rajoy spanyol miniszterelnök szerint Spanyolországnak nem kell az IMF, mert nem akarnak Görögország és Portugália sorsára jutni. Rajoy tudja miről beszél, hiszen látja, hogy mi történik a szomszédban, a portugáloknál. De még a szocialisták se minden országban egyformák. Pierre Moscovici francia gazdasági miniszter szerint az államadósság megfojtja a gazdaságot, a nemzeti szuverenitás és függetlenség ellensége, leküzdése nélkül elképzelhetetlen a növekedés. A hiánycélt tartani kell, de hogy milyen eszközökkel (például tranzakciós adó), az a franciák dolga. Az eredmények, és nem az eszközök alapján kell megítélni Franciaországot.

Vannak viszont, akik nem így gondolják.

Magyarországon is van IMF-párt. 2008-ban a szocialisták önként vállalták az IMF-diktátumait, s kétségünk se legyen, ma is ezt tennék.

Mert ezek ilyenek. Akik pedig ilyenek, azok nem változnak.

Az IMF-MSZP módszer, vagyis a megszorító politika ugyanakkor éppen ellentétes hatást eredményez, mint amit alkalmazásával szeretnének elérni. A nemzetközi tapasztalatok, de a 2008-as MSZP-IMF megállapodás is arról szól, hogy ha életbe lépnek az IMF-diktátumok, az államadósság tovább nő és a hiánycélt sem sikerül tartani. A recesszió következtében csökkennek az adóbevételek. Nő a segélyből élők száma. A segélyezésre így még több pénz kell fordítani.

A hagyományos IMF-megállapodások és megszorító politikák ideje véget ért. Maga az IMF került válságba, már pókerezni és rakaszolni se tudnak.

Mindebből pedig az következik, hogy nem a magyar kormánynak, hanem az IMF-nek kell változtatnia politikáján, ha pénzt akar adni Magyarországnak.

Borókai Gábor:Fekete Gyula és a modern világ

Fekete Gyula és a modern világ

Borókai Gábor

- nezopont_online@hetivalasz.hu

Utolsó módosítás:

2012.10.04. - 08:31

Létrehozás:

2012.10.03. - 12:53

 

"A gyermek nem eszköz, és igenis magánügy. Az államhatalomnak semmi köze hozzá. Ez a kijelentés a hálószobába hatoló diktatúrák félelmetes korszakát idézi" - reagált a szocialisták közleménye a házelnök ama kijelentésére, hogy "a gyermek nem magánügy, hanem a közjó egyik eszköze, a gyermekvállalás pedig nemzetstratégiai kérdés".

S a politikai purparlé épp csak a lényeget temette maga alá. Már megint. Hogy baj van. És még nagyobb baj lesz - velünk. A kívülálló már be is zárt. Meg sem érintette, hogy mi végre a veszekedés, csak a viszályra eszmélt, amiből már elege van, és legszívesebben a teljes politikai elitet visszaküldené a jó édesanyjába - szigorúan közügyként.

Pedig a téma az egyik legfontosabb a közös jövőnk felől nézve. Írhatnám azt is, hogy nemzetstratégiailag, de úgy rögvest abbahagynák az olvasást. A lényeg, hogy kevesen vagyunk. Mind kevesebben, és húsz-harminc év elteltével nem lesz, aki megtermelje az akkor épp nyugdíjjogosultak nyugdíját. (Aminek csak a negyedét fedezte volna a jelent elzálogosító, kötelező magánnyugdíj-pénztári konstrukció.)

"Fogyik a magyar", ahogy húsz évvel ezelőtt Fekete Gyula nagyon helyesen felemlegette, csak épp körberöhögtették, hogy mennyire XIX. századi és gyöpös, miként is tudna eligazodni a modern világ dolgaiban.

Aztán húsz év elteltével már jobban értjük, hogy nem Fekete Gyula időgépe ragadt benn a múltban, de a miénket berhelték meg. Fának lettünk vezetve, hogy az erdőt még véletlenül se vegyük észre. Hogy a nemzetfogyásra egyetlen másodpercig se tekintsünk olyan veszélyként, amely gazdasági krízisbe torkollhat, amely megfoszt bennünket önfenntartó képességünktől. Hogy higgyük el azt a hazugságot, hogy a természetes öngondoskodást, a reprodukciót társadalmi szinten is lehet pénzügyi tranzakciókkal helyettesíteni...

Kövér László arról beszélt, hogy a gyermekvállalást a magánszférából a köztérbe kell emelni, s nem azért, hogy bárki is presszió hatása alatt hozza meg családbővítő döntését, hanem hogy az állam mindenki által elismerten járulhasson hozzá a költségek elviseléséhez. Mert ha a gyermek csak magánjóként él a fejekben, és közhasznai nincsenek nyilvánvalóvá téve, akkor a vállalása épp olyan luxusa az életünknek, mint a vitorlásvásárlás vagy az oldtimerek gyűjtése.

S akkor a Kossuth téren vonulgató hölgyek is öntudatosan kérhetik ki maguknak, hogy ők nem tojós tyúkok, még ha így vérig is sértik mindazon nőtársaikat, akik - nyilván korlátoltságuk miatt - gyerekeket szülnek és nevelnek, azaz tojóstyúk-szerepet vállalnak. (Mások nyugdíjáról is gondoskodva...)

Lehet azon lamentálni, hogy ha a házelnök a konfrontációt kerülve beszél a gyermekvállalás társadalmi jelentőségéről, akkor mindenki felsorakozik mögé. De az elmúlt húsz év gyakorlatát ismerve aligha maradt volna el a szocialista mondatvadászok félreértelmező hadművelete. Az ugyanis nem szemantikai eredetű. Sokkal inkább pénzügyi és politikai természetű.

"A karrier és a család ma is összeegyeztethetetlen, mindenképpen dönteni kell, hogy melyiket tartjuk fontosabbnak - ha művész az ember, ha nem. Én az utóbbi mellett döntöttem. [...] Gondolnom kell arra, hogy van egy egyéves és egy hároméves gyerekem, akiket én szeretnék minden este lefektetni."
(Nicole Kidman, Népszabadság, szeptember 15.)

"Ma már 50 ezer alatt van a szociális indokú terhességmegszakítások száma, de ez is nagyon sok a 90 ezer körüli születési számhoz képest. A baj az, hogy csak vitatkoznak a teendőkről, ahelyett hogy bevezetnék a "Felkészülés a családi életre" tantárgyat a 15-16 évesek iskoláiba."
(Czeizel Endre, www.csaladhalo.hu, szeptember 21.)

"Harrach Péter szerint a család és maga a gyermekvállalás az élet nagy csodája, s mint ilyen, a nő önmegvalósításának legbiztosabb útja. Túl azon, hogy Harrach Péter tegnapi szavai legfeljebb stílusukban térnek el Varga István országos felháborodást kiváltó eszmefuttatásától, a KDNP frakcióvezetője az elmúlt két év családpolitikája után jobban tenné, ha mélyen hallgatna."
(Az MSZP közleménye, szeptember 24.)

"Ez lenne a népességfogyás megállításának új útja? [...] Az abortusz mellett döntő nők utolsó pillanatig való győzködésével, a korszerű fogamzásgátló eszközök elhallgatásával, a felvilágosítás minél későbbre tolásával, a melegellenes kirohanásokkal? "
(Matalin Dóra, Népszabadság, október 1.)

"Gyereket az és akkor fog vállalni, aki úgy érzi, hogy érdemes, hogy a gyereke egy jobb világban élhet."
(Tallián Miklós, www.hvg.hu, október 1.)

 

Katalán példa

Kristály Lehel

- 2012. szeptember 26., szerda

Álláspont

Váratlannak aligha, megdöbbentőnek azonban méltán nevezhető tényről tudósított tegnap délelőtt a kolozsvári Krónika: a román szenátus kedden ötvennégy nem, öt igen szavazattal, két tartózkodás mellett elutasította a Székelyföld autonómiájáról szóló törvénytervezetet, amely a román államon belül különleges jogállású autonóm régióvá szervezte volna Hargita és Kovászna megyét, valamint Maros megye egy részét.

A jogszabályt Becsek-Garda Dezső és Sógor Csaba RMDSZ-képviselők nyújtották be még 2005 júniusában, a képviselőház néhány hónappal később azonban leszavazta a törvényhozási kezdeményezést.
A javaslatot korábban elutasításra javasolták a szenátus illetékes szakbizottságai arra hivatkozva, hogy a törvénytervezet nyilvánvalóan ellentétes a román alkotmány rendelkezéseivel, amelyek szerint Románia szuverén, független, egységes és oszthatatlan nemzetállam, illetve a nemzeti szuverenitás a román nép sajátja, amelyet szabadon választott reprezentatív szervei és népszavazások révén gyakorol.

A felsőház jogi, valamint közigazgatási bizottsága által készített jelentés azt is hangsúlyozza, hogy a saját nevében egyetlen csoport és egyetlen személy sem gyakorolhatja a szuverenitást, ennek ellenére az autonómiatervezet értelmében a létrehozandó autonóm régiónak sajátos közigazgatási-területi berendezkedése lenne (Székelyföld, székek), sajátos politikai és közigazgatási intézmények irányítanák (önkormányzati tanács, széki tanács, széki bizottság stb.).

A szakbizottsági jelentés szerint az alkotmány által is elismert helyi
autonómia ürügyén a tervezet kezdeményezői egy olyan terület létrehozását akarták, ahol saját intézmények, kereskedelmi társaságok, kereskedelmi kamarák, rendőrség, szociális védelmi rendszer és belső közigazgatási szerkezet működött volna. A törvénytervezetről elsőként a képviselőház szavazott, amely 2005 októberében elutasította a javaslatot.

Ezt megelőzően, 2004 márciusában más RMDSZ-képviselők is a parlament elé terjesztették a Székelyföld autonómiájának statútumtervezetét, amelyet a képviselőház egy hónappal később, a szenátus pedig június 29-én megvitatás nélkül elutasított.

Kár lenne most azon vitázni, miként nézett hülyének, másod-, harmad- vagy negyedrangú szerencsétlennek másfél, de inkább tizenötmillió magyart most éppen ötvennégy, parlamenti mandátummal felruházott román ember.
Ha nyolc (vagy inkább huszonhárom) év alatt ennyire futotta, hát a lelkünk rajta, de a román szenátus döntésének van más üzenete is: sürgősen taktikát, stratégiát kellene váltani, ha – ahogy ma, a még meglévő öreg góbék fogalmaznának – meg akarjuk érni „hajasan” azt, hogy végre ne Bukarest diktálja a székelyeknek, miként szervezzék meg a saját életüket.

Innen kezdve már semmit nem ér, vagy csak másodlagos szerepe lehet annak, ha különböző tervezetekkel, statútumok benyújtásával akarjuk elérni Székelyföld önrendelkezését. Ugyanakkor ennyit jelent az opportunista RMDSZ súlytalansága is. Így amennyiben nem lesz már amolyan katalánszagú, igazi, erdélyi magyar összefogás végre, és nemcsak a visszaállamosított Székely Mikó Kollégium ügyében, hanem magáért az autonómiáért is, akkor még kopaszon is csak azon fogunk bárgyún merengeni: hol rontottuk el, vagy mikor kellett volna még idejekorán újratervezésért kiáltani.

Minap véget ért székelyföldi utamon belebotlottam egy „csokis kroasszán” feliratú termékbe. Nyilván a derék csíkszeredai pékek a franciák mindennapos reggelije, a croissant mintájára (receptje után?) készülő kiflijüket kívánták ezzel az elnevezéssel eladni. De miért is ez a nagy katalánozás? Egyrészt azért, mert a Mikóért tartott harmincezres tüntetés RMDSZ-es szervezői is e derék nép példamutatására hivatkoztak.
Másrészt azért, mert szeptember elején bizony negyven katalóniai település vezetése egyszerűen lecserélte a Spanyolországról elnevezett terek tábláit, az újakon pedig már a Függetlenség tere felirat volt olvasható. A Madridnak szóló kihívó lépésre annak ellenére került sor, hogy az Európai Bizottság elnöke, a portugál José Manuel Barroso is arra intette a katalánokat: a függetlenség kikiáltása esetén nem tekintik majd uniós polgároknak őket.

Nem Avram Iancut ábrázoló szalmabábukat kell égetni tehát. Azt kell elfogadni, hogy Bukarestet csak igazi összefogással lehet cselekvésre bírni. Ezért csak remélni tudom, hogy ha holnapután croissant helyett még nem is amolyan igazi kapros-ordás palacsintával várnak majd üzleteikben a székelyek, de legalább egy-két hónapig mondjuk elfelejtik befizetni adóikat.

Barroso erre vonatkozó majdani lépését borítékolni tudnám.
Akkor azonban az RMDSZ, de bárki más is bátran hivatkozhatna a katalán példára.
Addig nem kellene.