Kétkedő Németország

Tamáska Péter

- 2012. október 6., szombat

Neukölln ist überall; vagyis mindenütt Nekölln van – írja Buschkovsky, a szociáldemokraták Kasszandrának is nevezett politikusa. (Kasszandra, a trójai papnő megjósolta városa bukását, amelyik aztán talán éppen azért pusztult el, mert nem hitt neki. Ahogy nem hittek dualizmus kori őseink Kossuth Cassandra-levelének sem, amelyet Deákhoz intézett írván, hogy a kiegyezéssel elkötelezett magyarságot Ausztria történelmileg beprogramozott bukása magával fogja rántani.) Berlin egykori munkáskerületében – amely a weimari és a náci időkben szociális mintanegyednek számított – a bevándorlók száma már túllépte az ötven százalékot.

A multikulturális szociál-romanti­kának, a mindent megbocsátó laissez-faire-nek vége – szögezi le a baloldali politikus, akit emiatt populizmussal és rasszizmussal vádolnak, pedig az a kritikus „multikulturális” ötven százalék más nagyvárosok külső kerületeiben is fenyegető veszély. Családok immár több generáción át nem a multikultúrát, hanem a német multiproblémás családmodellt hozzák a társadalomnak – jelentette ki, s fogyasztásuk költségeit az államra és a városatyákra hárítják.

Az integrációt egyfajta erős szedatívumnak tekintette a liberalizmus, de milyen nyugtatószer segítene egy olyan társadalmon – esetünkben a németen –, amely egy másik lázadó szociáldemokrata, Sarrazin szerint önmagát oldja fel rezignált sóhajjal? (S persze olvashatunk Belgiumról, Európa legmesterségesebb államáról is néhány keresetlen szót, amelynek nemzeti alapon való felosztása diadalmi tor lesz Brüsszel bürokratái felett.) A kancellár, Merkel asszony most, az iszlám lázongások idején kénytelen volt kijelenteni, hogy az „iszlám Németország része”. Egyelőre – így az asszonyi bölcsesség – a hárommillió német mohamedán hívő ugyan, de nem iszlamista. Viszonyuk a befogadó Németországhoz baráti, de az ilyen barátság meglehetősen sok pénzbe kerül, és ezért a németeket nem tölti el túlságosan nagy örömmel, ha számuk szaporodik. A neonácik elleni konok harcban – mint a Junge Freiheit német hetilap is felveti – az iszlám ápolása nem sokat segít: Mohamed próféta tanai könnyen antiszemitizmushoz vezethetnek. A német belpolitika, úgy tűnik, mintha sokkal inkább a német állampolgárságú idegenek és az állam jó viszonyára irányulna, az egyszerű németekkel való együttélésük buktatóival sokkal kevesebbet törődik. Az előző államelnök, a félig-meddig megbukott Christian Wulff szavai is ezt tükrözik: az iszlám, a kereszténység és a zsidóság szerinte egyaránt Németországhoz tartozik.

Az átlag német, bár nem gyűlölködő, ugyanakkor kétségtelen tanújelét adja annak, hogy érzelmei a bevándoroltakkal szemben nem barátiak, részben ignorálja, részben sajnálja őket. (A hétköznapok magyar–cigány viszonya is hasonló lelki mechanizmusokat mutat.) A jobboldali extremisták pedig kiválóan kihasználják az internet és az underground zene adta esélyeket. A DST (Deutsch Stolz Treu, A Német Büszke Hű), az egyik legismertebb náci uderground együttes szövege már forr a gyűlölettől: „Zsidó brigádok, bosszú angyala őrült céllal, közeleg a Német Bosszú, halálotok bevégzett dolog.”

A jóléti állam üvegburája szétpattant, és a németek undorral fizetik azokat a politikai számlákat, amelyeket az Európai Unió rájuk ró. Az üvegburavágy megmaradt, de egyre többen kételkednek az eddigi alapigazságokban. A pénzügyek feletti nemzeti ellenőrzés felszámolása – amit a Bundestagnak kell kimondani – számukra is a szuverenitásról való lemondást jelentheti. Az abszolutizmus monarchiái azért lehettek szuverének, mert a pénz-, a had- és a külügyeket a kezükben tartották. A dualista Osztrák–Magyar Monarchiában, bár ezek közös ügyek voltak, a bécsi és a budapesti parlament és a mindenkori miniszterelnökök felügyelték őket: ezért kellett még a háborúhoz is Tisza István magyar miniszterelnök ellenjegyzése. S mint a Saint-Germain-i és a trianoni béke mutatja – ez a relatív szuverenitást fenntartó rendszer is összeomlott. Hát nem unalmas?

Boldogult marxista korunkban sokat beszéltek nekünk a dollárdiplomáciáról. Ebben az amerikai tőkeexport, a katonai és gazdasági célokra nyújtott kölcsönök és segélyek, valamint az, hogy a külföldi politikusokat és államhivatalnokokat anyagilag érdekeltté tették; mindez az Egyesült Államok céljait szolgálta: a kifejezést eredetileg Taft elnöksége idején, még az első világháború előtt az amerikaiak latin-amerikai politikájára kezdték használni.

Most kialakulóban van Brüsszel euródiplomáciája, és ezzel együtt az euróövezet országaira rákényszerített egyoldalú gazdálkodási formák. Ha Brüsszelben tudnák, hogy minden euróhoz, és a tőle függő, még nemzetinek mondott valutákhoz mennyi munka, takarékosság és lemondás tapad, a lelkiismeret-furdalástól nem tudnának aludni. Ám mégis jól alszanak. Meggyőződésük, hogy a lakosság túlfogyasztása minden baj gyökere.

S ha majd a baj gyökerét német földön is megpróbálják kitépni, meg fognak lepődni, mennyi elfeledett kísértet rajzik elő a föld mélyéből. A brüsszelitáknak az a legnagyobb bűne, hogy állandóan nemzetállami ügyekbe ütik az orrukat. S csodálkoznak, hogy ezt már egy átlag német sem igen tudja nekik megbocsátani.