Az izmozás tétje

Borókai Gábor

- nezopont_online@hetivalasz.hu

Utolsó módosítás:

2012.09.22. - 06:58

Létrehozás:

2012.09.21. - 09:50

 

Január óta fogalmunk sincs arról, hogy mikor lesz megállapodás az IMF-EU-párossal. Meglehet, még az idén, de azt sem zárhatjuk ki, hogy csak jövőre. A bizonytalanságért lehet okolni a kormány inkompetens, alkalmatlan hozzáállását, szakmai felkészületlenségét, ahogy az ellenzék képviselői és a pénzügyi világ fogadott és fogadatlan prókátorai teszik. És lehet hivatkozni a nyugodt, kapkodásra immár nem ingerlő környezetre, vagy a túl jó pénzügyi számokra is, ahogy a kabinet tagjaitól vagy szóvivőjétől hallhattuk.

Tény, hogy az ügyben megszólalók döntő többsége üdvözölné vagy kívánatosnak tartaná az egyezség létrejöttét, hiszen biztonságot nyújtana a piaci spekulánsokkal szemben azokra a nem kívánt időkre is, amikor Dél-Európa súlyos helyzetben lévő országai megint határozott léptekkel indulnak el a szakadék felé, maguk után húzva bennünket is. Azt azonban ma már senki sem állítja, hogy a megállapodás hiányában nálunk megállhat az élet. Hogy nem jutnak fizetésükhöz a közalkalmazottak, havi apanázsukhoz a nyugdíjasok, vagy - akár csak időlegesen is - bezárásra ítéltetnek a közintézmények. Úgy, ahogy ez 2008. október elején látszott, amikor Simor András jegybankelnöknek - a visszaemlékezések szerint - azért kellett azonnali segítséget kérnie az IMF-től, mert "elszabadult a pokol".

Most nincs pokoli helyzet, még ha mennyeinek nem is mondható. (Többek között az akkor felvett 20 milliárd eurós hitel épp aktuális adósságszolgálata miatt.) De az idő mégsem nyomaszt. A tér nem szorít spanyolcsizmaként.

A kormány mozgástere valódi tárgyalásokat tesz lehetővé. Olyat, amilyenre korábban esély sem látszott. Akkor az unortodoxnak erős elfogultsággal sem nevezhető gazdaságpolitika nyomán bokát összecsapva, szalutálva kellett kérvényeznünk, hogy a mentőcsomagért cserébe hadd kaszáljunk nyugdíjakat, közpénzeket, mindent, mi a pénzpiacok szem-szájának ingere, s amit az átlagpolgárnak még nézni is tereh.

Most meg az "izmozásnak" is van helye. Meglehet, a kommunikációs tér olykor túlfeszített, a honvédő szerep heroizált, de a tömegmédiával terhelt tömegdemokrácia ezt díjazza. Ráadásul az elődök önfeladásban jeleskedő magatartását így lehet ellenpontozni, és érzékeltetni, hogy a hitelfolyósítókat nem érdemes összekeverni a szociális és népjóléti intézményekkel.

Folyik hát a bátor küzdelem a "gonosszal", s mivel a közönség többször is megélte már övének IMF általi meghúzását, az Orbán-gyűlölőkön kívül kicsit sem kételkedik abban, hogy megint őt szemelték ki áldozati báránynak, s nem a tehermegosztásba bevont, korábban jókora extraprofitot realizáló üzleti érdekcsoportokat.

Hogy képesek maradunk-e saját sorsunkat saját elképzeléseink és hosszú távú érdekeink szerint befolyásolni, vagy megint visszakényszerülünk a (túl)fogyasztói világ által kreált, a hitelezőket előnyben részesítő, 2010 előtti kerékvágásba?

A tét aligha kevesebb ennél...

"A görögök felelősségének elismerése azonban nem változtat azon a tényen, hogy az EU-IMF-EKB "szoríts meg minél jobban" receptje nem működik. Részben azért nem, mert mélyíti a recessziót és egekbe lövi a munkanélküliséget, valamint talán azért sem, mert a görög társadalomban elpattant egy húr, és az emberek a trojkára egyre inkább megszállóként, kormányukra pedig áruló kollaboránsként tekintenek."
(Wéber Balázs, Világgazdaság, szeptember 12.)
"A dolgok néven nevezése nélkül azért esélytelen a jelenlegi küzdelem (is), mert e nélkül újra és újra elhihetőnek látszik, hogy az IMF valóban védelmet, védőernyőt nyújt nekünk, holott ez a legteljesebb képtelenség. Ez ugyanis azt jelentené, hogy saját magától védene meg minket, hisz a pénzfegyverekkel támadó piacok valójában ugyanannak a globális hatalmi intézményrendszernek a részei, amelynek a valutaalap is."
(Bogár László, Magyar Hírlap, szeptember 14.)
"A világ, benne Európa, ismét alapvető változások előtt áll, Amerika hatalmi pozíciója egyre bizonytalanabb. A modern társadalmat felváltja valami más, aminek meghatározása még várat magára. Ebben a bizonytalanságban új lehetőségek nyílnak meg, ha úgy tetszik, mindenkinek megnő a mozgástere. Leleményes politikával akár a haszonélvezője is lehet az ország ennek a képlékeny helyzetnek."
(Villányi Károly, Magyar Nemzet, szeptember 15.)
"Egyetlenegy oka lehet az IMF-hiteltárgyalások elhúzódásának, hogy igazából a szándék alapján nem vagyunk jogosultak rá. Túl jók vagyunk a számaink alapján."
(Giró-Szász András kormányszóvivő, szeptember 15.)

 

Aranyfej

Aranyfej

Mint annyi mindenkit, persze Kocsis Sándort sem láttam játszani. 

Apám viszont látta a Népstadionban, vállak és esernyők sűrűjében, látta a Ferencvárosban, még zöld-fehérben, mielőtt Édosszá fokozták le a „fasiszta egyesületet”, és látta a Honvédban, a világ talán legjobb klubcsapatában. 

Apám azt mondta, hogy Kocka mindent tudott a labdával. Szenzációsan fejelt, labdával és anélkül is gyors volt, lendületesen cselezett, és összjátékban is tökéletesen illeszkedett a művészektől hemzsegő magyar válogatottba. 

Hosszú-hosszú évtizedek után apám úgy emlékezett, hogy ha Kocsis a pályán volt, vonzotta a tekinteteket. Magas termetével valóságos királyként tornyosult a többiek fölé. És éppen úgy, ahogyan Bozsik és Puskás, ő is „olvasta” a játékot, régi mérkőzések felvételein én is láttam, amiről apám is mindig megemlékezett, hogy végtelenül vagány és laza volt: például gondolt egyet, és a játék hevében, amikor a labda felé szállt, minden különösebb indok nélkül felment a levegőbe, és ollózott egyet. A közönség pedig hálásan tapsolt Kocsis Sanyinak, és a belőle áradó tehetségnek, intelligenciának, zsenialitásnak. 

Beckenbauer mondta egy ízben az ideális futballistáról, hogy kondíciója egy tehénnek is lehet, annál azért többre van szükség. Bölcs gondolat, de tegyük hozzá: megannyi elkallódott magyar tehetség sorsa bizonyítja, hogy az isteni szikra bizony még csak szikra, ahhoz, hogy a gyúlékony anyag lángra kapjon, bizony türelmesnek kell lenni. A futballistának, a sportembernek a szakadatlan edzés, gyakorlás, a testi fáradtság legyűrése az alfa és az ómega: anélkül még a világklasszis is csak inasszerepre kényszerül.

Visszaemlékezők szerint Kocsis egy állványra madzaggal labdát szerelt, és a tréningek után megállás nélkül gyakorolta a felugrást, fejelést. Edzés után nem egyszer előfordult, hogy Budaival kinn maradt még egy órát a pályán: a „Púpos” elfutott a jobb oldalon, beadott, Kocsis pedig érkezett és az üres hálóba bólintott. Aztán újra, elölről: ötször, tízszer, harmincszor, ötvenszer. Az Aranycsapat nagyon sok gólt szerzett így: Budai meghúzta a szélen, beívelt, és Kocsis – a legkiélezettebb helyzetekben is – újra és újra befejelte a beadást. 

„Cabeza de Oro.” Ez már a barcelonai neve: Aranyfejnek hívták, és aki valaha látta az 1954-es magyar–uruguay-i elődöntő filmen éppen csak megörökített utolsó két gólját, könnyen megérti, miért. Akkor, a hosszabbításban, a végső fizikai és lelki elcsigázottság pillanatában Kocsis Sanyi kétszer a levegőbe emelkedett, és bebólintotta csapatát a világbajnoki döntőbe. Nem kevésbé történelmi pillanat ez, mint amikor Görgei Komáromnál huszárjai élére állt, és kivont karddal rárontott az ellenségre. 

És milyen drámai a végkifejlet… A holtfáradt, kimerült magyar csapat talán legfáradtabb játékosát Kocsis Sándornak hívták. S a döntő előtti éjszakán, amikor fúvószenekar játszott a magyarok szállodája előtt, és Szent Péter már gurította a hordókat, hogy a másnapi eső a németeknek kedvezzen, Fritz Walterék pedig új stoplijukat csavargatták, doppingszert méricskéltek vagy szőlőcukrot eszegettek, végül is mindegy, szóval ekkor, a mindent eldöntő éjszakán az egész magyar csapat éppen hullafáradt. 

Kocsis Sándor csak néhány órát aludt, és aki kíváncsi, hogy miért, elolvashatja a visszaemlékezésekben. Aztán másnap Sebes Gusztáv nem merte kihagyni a csapatból sem őt, sem a többi fáradt játékost, nem forgatta fel a csapatot, csak néhány helyen változtatott. 

A tizenegy gólos Kocsis tehát kezdett a berni döntőben, de hiába, mert 3-2-re alulmaradtunk… 

1956-ban osztozott a magyar menekültek sorsában, és kivételes tehetségének hála, a Barcelonában is sztár lett. Aranyfejet a katalán közönség valósággal bálványozta. Majd amikor abbahagyta a játékot, sokáig csak önmagát keresgélte, és a hírek szerint nemigen találta. Kiesett, kiugrott a kórház ablakából, vagy az angyalok vitték el, utólag már nehezen eldönthető, de én mégis az utóbbit hiszem: egy ilyen jó ember és nagy futballista negyvenkilenc évesen csak a mennyei társasággal költözhetett el ebből a világból. 

Nézem a régi felvételeket, és Kocsis Sándorra gondolok. Aki mostantól csapattársa, Puskás Ferenc mellett nyugszik a Szent István-bazilikában. 

Hazaérkezett, és mi, akik csak felvételről és elbeszélésekből ismerjük a játékát, tisztelettel adózunk emlékének. A magyar géniusz kibontakozásának ékes bizonyítéka az ő élete, és egyúttal cáfolata az ismert tételnek kicsinységről, erőtlenségről, vesztesnek születettségről. 

Végül is minden ember bajnoknak születik, csak van, aki el is hiszi magáról. 

A film pedig pereg tovább. Kocsis újra és újra felugrik a levegőbe, belefejel a labdába az üresen kongó lelátó előtt. Hogy aztán majd százezer ember előtt is sikerüljön…

Szentesi Zöldi László

Sarkosan fogalmazva (12.09.22)

Sarkosan fogalmazva

A Mátsik-ügyben kiadott ügyészségi közlemény szerint nem történt bűncselekmény, mert a „vérügyész” az akkor hatályos törvények szerint járt el. Ez bizonyára így is van, de akkor hagyjuk abba a múlt roncsainak kutatását, hiszen minden politikai bűnt az éppen érvényes törvények alapján követtek el, az ávósok, karhatalmisták, bírák, ügyészek, pártvezetők, kémek, tartótisztek, besúgók mind jogszerűen cselekedtek, amennyiben betartották a hatályos törvényeket. Ezt egyszerűbb lett volna már 1990-ben közölni az „ellenforradalmárok” maradékával, nem kellett volna igazságtételről meg kárpótlásról beszélni, csak leszögezni: a szocializmus idején senki sem követhetett el háborús vagy emberiesség elleni bűncselekményt, tessék hazamenni, nincs itt semmi látnivaló. A Terror Házát pedig azonnal zárják be. Kicsit újra át kell írni a történelmet, de ebben már eléggé jártasak vagyunk, és október 23. helyett ünnepeljük november negyedikét. A mostanában csigalassúsággal folyó perek is bizonyítják, hogy a jog és az erkölcs két külön kategória, minden gyanúsított ártatlan, sőt áldozat, lelkiismerete tiszta, vagyonának eredetére csak az irigyek kíváncsiak. Persze nem szabad itt megállnunk, hiszen ebben a megközelítésben minden háborús és emberiesség ellen elkövetett bűntett törvényes volt, népirtásokról, kitelepítésekről se essék több szó, a német és szovjet koncentrációs táborokban a hatályos törvények szerint járt el a jogkövető és humánus személyzet. A múlt lezárásának ez is alkalmas módszere, de ne elégedjünk meg ennyivel! Töröljük szótárunkból a „visszamenőleg” és az „utólag” szavakat, összpontosítsunk a ragyogó jövőre, és az ártatlanul meghurcolt, dolgos egykori ügyészeket, bírákat tüntessük ki a Vörös Csillag Polgári Középkereszttel, de a többiekről se feledkezzünk meg: mind a hazát szolgálták.

Szentmihályi Szabó Péter

Balremények

Balremények

Roppant figyelemreméltó kijelentést tett Róna Péter közgazdász az ATV Egyenes beszéd című műsorában. Azt fejtegette: teljesen érdektelen, hogy ki kivel fog össze a kormányváltás érdekében, mert Orbán Viktort gyerekjáték lesz legyőzni, hiszen ebben az emberben már senki sem bízik. Ezzel a bölcs meglátással a műsorvezető sem sokat vitatkozott – úgy tűnt, nem is nagyon akart –, így a baloldali nézők számára világossá válhatott: a következő választás immáron ujjgyakorlat számukra, csupán antidemokratikusan regisztrálniuk kell, és utána megy minden, mint a karikacsapás. Hiszen tök mindegy, hogy a korgó gyomrú DK borul össze a fiatal nyugdíjasokat tömörítő Szolidaritással, vagy a csörgőláncos LMP köt paktumot a milliókat tömörítő, ám az aktuális demonstrációkra cselből csupán öt-hatezer embert delegáló Millával – és ekkor még nem is beszéltünk az egyre izmosodó MSZP-ről. Tehát a meccs le van játszva, örüljön a Fidesz, hogy egyáltalán bejut a parlamentbe. 

Róna közgazdásznak – akiről az hírlik, ő is egyik miniszterelnök-jelöltje a baloldalnak – persze volt mire alapoznia ütős megnyilatkozását. Nem kétséges, hogy olvasta az MSZP elvileg titkos stratégiáját, mely amúgy simán letölthető az internetről, és így legalább mindenki megismerheti azokat a furfangokat, amelyek a pártot győzelemre segítik 2014-ben. A kiforrott munkát, amely a „Baloldaliság. Remény. Erő.” címet viseli, hely hiányában nem tudjuk most részletesen elemezni, ám egy-két tézist érdemes így is kiemelni. Például azt, ami arról szól, hogy az MSZP-nek egyfajta modern baloldaliságot kell képviselnie, és ehhez a mintát nem a múlt MSZP-je, hanem a kortárs nyugat-európai szociáldemokrata pártok adják. Később a konkrét feladat is megfogalmazódik: vissza kell szerezni a Gyurcsány-, majd a Bajnai-érában elvesztett baloldali karaktert.

Ez a múltat végképp eltörölni – már az Internacionáléban dalba foglalt cselekvési kényszer amúgy is kedvenc időtöltése a magyar szocialistáknak. Előbb Rákosi kommunistáira mondták ki Kádár szocialistái az ecc-peccet. Utána jött – immár demokratikusan – Horn Gyula, hogy új irányt szabjon a pártnak, s hogy aztán őt Medgyessy váltsa és jelölje ki a helyes utat, akit pedig gusztustalanul „lekevert” korábbi hű fegyverhordozója, Gyurcsány Ferenc, akinek politikájával, majd később személyével is Mesterházy szakított látványosan.

Az anyag – egyébként nem túl meglepően – azt tanácsolja: nem érdemes az MSZP-nek a Jobbikkal konfrontálódnia, csak az igazi ellenfélre, a Fideszre kell koncentrálnia. De akad egy biztos tipp is a nyerésre, és ez a „Másik Magyarország” gondolata. Ennek lényege, hogy az MSZP-nek fel kell kutatnia azokat a helyszíneket, eseményeket, szereplőket, amelyek/akik egy ígéretes országot építenek fel, és hozzá kell kötnie magát azokhoz a sikerekhez, amelyek az elmúlt időszakban születtek. Vagyis a tanulmány szerzői arra adnak tanácsot, hogyan kell fürdeni a mások által elért eredményekben. Bár ez valószínűleg tanács nélkül is legalább olyan jól menne a szocialistáknak, mint az orbánozás, rasszistázás, diktatúrázás. 

Egy szó, mint száz, Róna Péter nem beszélt a vakvilágba. Ennyi gondolatgazdag, kiérlelt stratégia mellett nem sokan szeretnének a kormánypártok helyében lenni.

Forró Péter

Európai tévedések vígjátéka

Európai tévedések vígjátéka

Az európai adósságválság kezelése számos ötletet szül az uniós integráció elmélyítésére. Az európai politikai elit képviselői egymást túllicitálva igyekeznek újabb és újabb forgatókönyveket előterjeszteni arra vonatkozóan, miként is kellene kinéznie a jövő Európájának. Abban egyetértettek, hogy az egyetlen helyes irány a több Európa, vagyis egy lépcsőfokkal feljebb kell lépni a nemzetállamok tevékenységének összehangolása terén, ami a szuverenitás újabb és újabb szeleteinek feladását jelentené a közös uniós intézményrendszer javára. A mikéntről azonban már homlokegyenesen eltérő elképzelések láttak napvilágot. 

Guido Westerwelle és Radek Si­korski, a német és a lengyel külügyminiszter kilenc kollégájával olyan Európát álmodott meg, amelyben egy közösen választott elnök, egy erős külügyminiszter lenne, közös határőrséggel, sőt hadsereggel. Ha ehhez hozzávesszük a bankunióról megalkotott terveket, akkor az Osztrák–Magyar Monarchiából ismert közös kül- és védelmi, valamint pénzpolitika mellett független nemzeti parlamenti modell rajzolódik ki. Ehhez Herman Van Rompuy, az Európai Tanács elnöke nemrég még egy központi eurózóna-költségvetést is javasolt. De vegyük a másik elnököt, az Európai Bizottságét, José Manuel Barrosót, aki a minap azzal lepte meg az unió közvéleményét, hogy a nemzetállamok föderációjának jövőképét festette a falra. 

Ezekkel az elképzelésekkel csak az a baj, hogy három csoportba oszthatjuk őket: vagy több problémát vetnek fel, mint amennyinek a megoldását célul kitűzték, vagy felakasztanak érte az otthoni választók, vagy ha esetleg mégsem, akkor viszont lerontják érte az ország besorolását a nemzetközi hitelminősítők. Annyit biztosan tudunk, hogy az uniós integráció jelenlegi állapota tarthatatlan. A döntéshozatali mechanizmus ugyanis túl lassú ahhoz, hogy megfeleljen a kihívásoknak, amelyek ráadásul globálisan vagy regionálisan keletkeznek, de semmiképpen sem a nemzetállamok szintjén, vagyis nem oldhatók meg tisztán nemzeti szabályozással. Az európai nemzetállamok kormányai azonban még egy darabig ellavírozhattak volna a globális kihívások zátonyai között, ha nem adják meg maguknak a kegyelemdöfést azzal, hogy egy virtuális fizetőeszközt valódi pénzzé léptetnek elő, s ezzel valódi pénzügyi világválság alapjait rakják le, amelyet most meg kellene oldaniuk. A feladatot azonban nehezíti, hogy a megoldás csak hosszú távon is fenntartható lehet, miközben nincs közös álláspont a jövő Európájának modelljéről. 

A nemzetállamok föderációjának Barroso által emlegetett jövőképe ugyanis azonnal több problémát vetett fel, mint amit jelenleg meg kellene oldani. A nemzeti kormányok már így is sokallják a brüsszeli hatásköröket, és már sajnálják, hogy korábban lemondtak szuverenitásuk bizonyos szeleteiről. A gond csak az, hogy mindenki más szelet elvesztése miatt bánkódik. Abban azonban egyetértenek: egyelőre nem óhajtanak többről lemondani. Nem véletlenül, mert még ha hajlandók lennének, akkor sem tudnák döntésüket a választókkal elfogadtatni. Az európai közvélemény többsége ugyanis bizalmatlan Brüsszellel és az ottani bürokráciával szemben. Ezt részben tudatosan táplálták is a nemzeti politikusok, akik az utóbbi évtizedben minden sikert igyekeztek a saját érdemükként feltüntetni és minden kudarcot Brüsszel nyakába varrni. 

A legutóbbi közvélemény-kutatások szerint a németek többsége ma már úgy gondolja, hogy a márkával jobban meglennének az euró helyett, és jelentős hányaduk megszabadulna az uniótól is. Ennek megfele­lően a német lakosság többsége ellenez minden olyan mentőakciót, amely közvetlen támogatásban részesítené a német adófizetők pénzéből a földközi-tengeri térség bajba jutott tagországait, miközben ezzel nem tennének mást, mint megtámogatnák a saját bankjaikat. A franciák közül pedig azok, akik annak idején lelkesen támogatták a pénzügyi uniót megalapozó maastrichti szerződést, ma már elleneznék azt. Ez azért fontos, mert az általános ellenszenv miatt teljesen reménytelen az európai integráció elmélyítésével kapcsolatos bármely népszavazás a tagállamok többségében. Ha tehát a politikai elit még hajlandó is lenne olyan referendumra, amely az adott nemzet vagy az unió egésze alapszerződésének a módosítására lenne hivatott, szinte biztosan elutasítaná azt a választók többsége. A lakosság meggyőzéséhez az integráció elmélyítését előirányzó terveket ki kellene egészíteni azokkal az elképzelésekkel, amelyek felvázolnák, miként lenne összeegyeztethető a föderális Európai Unió a nemzetállamok maradványainak zűrzavarával. 

De hogyha mindezt sikerülne megoldani és mindenre olyan megnyugtató magyarázatot találni, amely nem bőszíti fel és nem viszi ki az utcára a lakosságot, akkor az valószínűleg a befektetőket fogja felbőszíteni, ami lefokozást jelent a nemzetközi hitelminősítőknél. Ez utóbbiak ugyanis még ez év végéig megoldást szeretnének látni az eurózóna adósságválságára. Méghozzá hosszú távút. Vagyis olyan rendezési tervet, amely nemcsak megnyugtatóan rendezi a jelenlegi válságot, biztosítékokat adva annak kezelhetőségére, még a krízis esetleges súlyosbodása esetére is, hanem olyat, amely kizárja a túlköltekezés recessziójának megismétlődését. Márpedig ehhez a bankok nemzeti felügyeletének közösségi szintűre emelésére, a költségvetési és pénzpolitika olyan szintű összehangolására lesz szükség, amit már az euró reális pénzzé előléptetésekor is meg kellett volna lépni, de éppen azért nem lépték meg, mert az a nemzeti szuverenitás újabb szeleteinek feladásával járt volna.

Szalontay Mihály

Bayer Zsolt: Piacgazdaság

Piacgazdaság

Álláspont

A cseh állam százmillió eurós támogatást nyújt a cseh állami légitársaságnak. Az Európai Bizottság megvizsgálta az ügyletet, és rendben találta. A cseh állami légitársaság hozzájuthat az állami támogatáshoz. S ezzel a döntésével az Európai Bizottság egyszersmind jóváhagyta azt a 2,5 milliárd koronás támogatást is, amelyet a cseh állam még 2009-ben nyújtott a cseh állami légitársaságnak.

Ugyanez az Európai Bizottság 2012. január 9-én, hétfőn a következő döntést hozta: mivel a magyar állam tiltott állami támogatásokat juttatott a Malévnak 2007 és 2010 között, a magyar nemzeti légitársaságnak „vissza kell fizetnie a jogtalanul juttatott állami támogatást”. Ez az összeg 88 milliárd forint volt. Scheiring Gábor akkor a blogjában mindjárt idézte is a legfontosabb tudnivalót: „A Bán, S. Szabó & Partners ügyvédi iroda szerint például egy esetleges csőd esetén sem fogja eltűrni az Európai Bizottság, hogy nem vagy késlekedve hajtsa végre a Malév a tiltott állami támogatások visszafizetését (…).”

És nem tűrte el.

A Malév pedig megszűnt.

Azért ilyenkor talán azok is eltöprengenek egy pillanatra, akik ájultan rajonganak az unióért és a piacgazdaságért. Akik szerint nincs jobb szabályozó, mint a „szabad” piac, s nincsen fontosabb az életünkben, mint a dereguláció, privatizáció, liberalizáció szentháromsága.

Éppen a minap írtam, de megismétlem: ez a „szabad” piac intézte el a magyar cukorgyártást, amikor helyt adva a brazilok követelésének, drasztikusan csökkentette az európai cukorkvótát. (Csendben jegyzem meg, micsoda drabális, otromba baromság ez az egész kvótarendszer…) A duma közben az volt, hogy majd jön az olcsó cukor. Jött. Tavaly dupla áron érkezett hozzánk a cukor - miközben a gazemberek gondoskodtak arról is, hogy idehaza soha többé ne lehessen cukrot gyártani, ugyanis ledózerolták a gyárakat.

Ez a szabad piac – őszerintük.

És persze a szabad piac az is, amikor a csehek támogathatják a saját légitársaságukat, mi, magyarok pedig nem tehetjük ugyanezt.

S önmagában tragikomédia, hogy az állam mit támogathat és mit nem. Itt fordul önmaga paródiájába az egész rothadó rendszer. A szemünk előtt, csak már a kérdéseket sem tudjuk feltenni. Például azt, hogy a szent piacgazdaság nevében általánosságban tiltják, hogy az állam támogassa saját vállalatait, s ugyanezen szent piacgazdaság nevében elvárják, hogy az állam támogasson magáncégeket. (Minden, Magyarországra – vagy bárhova? - települő multi állami támogatást kap, továbbá adómentességet vagy adókedvezményt.)

Ha a bankok csődbe mennek - Barroso szerint azért, mert a pénzügyi szféra felelőtlen! -, akkor azonnal az államokhoz fordulnak, hogy az adófizetők pénzén konszolidálják őket.

Minden haszon magánzsebekbe vándorol, minden veszteséget az államok állnak, az adófizetők pénzéből. Azon adófizetők pénzéből, akiket aztán idehaza előszeretettel bélyegeznek antiliberálisnak, antiszemitának, unióellenesnek.

Önmagán messze túlmutató jelentősége van az Európai Bizottság döntésének, amellyel lehetővé tette a cseheknek azt, amit minekünk megtiltott.

Önmagán messze túlmutató jelentősége van mindannak, ami napjainkban történik az unióban. És mindezek fényében kell eltöprengenünk azon, mit is jelentene számunkra, ha még szorosabbra fűznénk a kapcsolatokat, és ha létrejönne a fiskális unió.

Aki eddig nem értette, mit is jelentett januárban az a mondat, hogy NEM LESZÜNK GYARMAT, az most már igazán észbe kaphatna. És belevéshetné agyába a régi, ósdinak tűnő, ám annál inkább megfellebbezhetetlen igazságot: gyáva népnek nincs hazája.

Bayer Zsolt

Biszku és Csatáry

Biszku és Csatáry

Huszonkét év alatt sokszor hallottuk már, hogy keressük az elmúlt izmusok felelőseit. Amint látjuk, sikertelenül. Most egy-egy felelőst talán felleltek, és a több évtizedes bűnökért rajtuk akarjuk elverni a port. Azt, hogy e felelősök mennyire voltak bűnösök – a rengeteg történelmi vita mellett –, bíróság dönti majd el.

Ha viszont reálisak akarunk lenni, meg kell említenünk azt a tényt, hogy a rendszerváltás hajnalán Biszkun kívül sokan ügyködtek felelős beosztásban az állampárt gépezetében, akiket azonnal felelőssé lehetett volna tenni a ’45 utáni bűnökért. A gondolkodó emberben így joggal ötlik fel a kérdés, hogy mindazok, akik foghatók lettek volna, miért nem kerültek semmiféle vád alá, hiszen még csak el sem rejtőztek az igazságszolgáltatás elől, közöttünk éltek. Néhány név emlékeztetőül: Péter Gábor, Décsi Gyula, Farkas Vladimir, a recski tábor jó néhány életben maradt vezetője, a Katpol párttitkára, Vida vérbíró, Olti Vilmos vérbíró, és hosszasan lehetne sorolni még. A sortűzperekben megmagyarázhatatlan ítéletek születtek. A Zétényi-féle igazságtételt pedig, noha a parlament megszavazta azt, az Alkotmánybíróság, miután Göncz Árpád normakontrollra küldte, Sólyom László vezetésével elmeszelte. Most, 2012-ben jutottunk el oda, hogy Biszku Bélát, akinek 1957–1961 között belügyminiszterként mindenről tudnia kellett, egyedüli felelősként kívánjuk kérdőre vonni. Időközben felbukkant Mátsik György egykori ügyész neve is, aki mindeddig háborítatlanul élt és él közöttünk, rajtuk kívül azonban sokan vannak még életben azok közül, akik bár nem vettek részt az ’56 utáni megtorlások ítélethozatalai­ban, keményen tolták a diktatúra szekerét. Persze mindnyájan azzal védekeznek, mint Bauer Miklós annak idején, 2000-ben: „csak egy porszem voltam a gépezetben”. Bauer Miklóst sem akarta senki sem felelősségre vonni, pedig annak idején az azóta már elhunyt Kiszely Gáborral mindent elkövettünk azért, hogy felelősségre vonják az egykori ávósokat. Természetesen nem a sorozott egyszerű paraszt- vagy munkásfiúkat, hanem azokat, akik döntéshozói helyzetben voltak, hogy végre tűnjön el a közbeszédből a „parancsra tettem” fogalma. Biszku Béla ellen tehát elindult az eljárás. Egy vele készült interjúban ellenforradalomnak nevezte a forradalmat. Hányan lehetnek még rajta kívül az országban olyanok, akik még önmaguknak sem tudják pontosan, hogy az 1956. október 23. utáni napokban valójában mi is játszódott le az országban? Forradalom, felkelés, szabadságharc vagy a Biszku szerinti ellenforradalom? Merjük már végre kimondani az igazat, az utcára tódulóknak eszük ágában sem volt fegyveres harc, a korabeli filmrészletek bizonysága szerint mámorosan menetelt a tömeg, semmi mást nem kívánva, mint szabadságot az országnak! A fegyverekkel teli teher­autók eközben valahogy mégis a város különböző részein lévő gócpontokra jutottak. Aztán a rádiónál valaki belelőtt a tömegbe, amire pró és kontra születtek már magyarázatok, egy biztos, ezután megkezdődött a máig tisztázatlan, sokszor egészen embertelen küzdelem és leszámolás, a világ pedig végignézte e kis nép kétségbeesett szabadságharcát, konkrét segítség helyett csak a Szabad Európa rádión és más hírcsatornákon keresztül soha be nem váltható ígéreteket kaptunk. A felelősök és elkövetők zöme mindmáig ismeretlen, többek között homály fedi, hogy 1956. október 25-én kik és miért lőttek a Kossuth téren a fegyvertelenül felvonuló tömegre. A 20. század történelmének megmagyarázatlan kérdései között azonban nemcsak ez szerepel, de például az is, Hitler miért épp a zsidóságot ítélte teljes megsemmisítésre.

A vádak szerint ennek az ideológiának a nevében lépett fel Csatáry László. Ha beigazolódnak az ellene felhozott állítások, akkor ő éppolyan felelős, mint Biszku, csak ő egy másik izmus égisze alatt követte el a feltételezett bűnöket, a vádak szerint a kassai gettó parancsnoka volt, akit Csehszlovákiában halálra ítéltek, majd elvbarátai segítségével Franciaországon keresztül Kanadába szökött. 1997-ben visszatért Magyarországra, azóta háborítatlanul élt közöttünk. A kassai gettóból 15 ezer zsidót küldtek a halálba. A túlélők tanúsága szerint a gettóban őrizetére bízott emberekkel különösen kegyetlen bánásmódot tanúsított, persze Csatáry is azzal védekezik, parancsra tette. Ma mindketten idős emberek, akik nem hagyhatják el Budapestet, miközben folyik ellenük a vizsgálat. Mi pedig várjuk, születik-e majd ítélet, bűnösök-e vagy sem. Sok kérdést vet fel mindkettőjük személye. Miért kellett ennyi évnek eltelnie? Ki akadályozta meg a mindenkori kormányokat abban, hogy felelősségre vonják őket? Miért nem született törvény arra vonatkozóan, hogy bíróság elé állíthassák Biszkut és mindazokat, akik ’90-ben még foghatók lettek volna? Hogyan fordulhatott elő, hogy Csatáry csak most lett fontos, ennyi évtized után a Wiesenthal-központ számára? Felelősöket próbálunk keresni és találni évtizedek után, közben számos kérdésre még mindig nem kaptunk választ. Pedig egyfajta igazság létezik csak: a múlt teljes feltárása.

Vámos György

Sarkosan fogalmazva (12.09.21)

Sarkosan fogalmazva

Egyáltalán nem lep meg, hogy az MSZP árnyékkormányt akar alakítani, hiszen amúgy is árnyéka egykori önmagának. Ha nyilvánosságra kerül a tervezett kormány összetétele, egészen biztosak lehetünk abban, hogy potenciális szavazóinak köre tovább csökken. Ha ugyanis visszahozzák a „nagy öregeket”, akikre még jól emlékeznek a szavazók, nem valószínű, hogy egetverő lelkesedés fogadja őket, ha viszont az ismeretlen ifjakból próbálnak válogatni, valahogyan „fel kell építeni őket” 2014-ig, márpedig az ilyesmi az MSZP-nek még sohasem sikerült. Persze legyen ez az ő gondjuk, Róna Péter különben is megmondta, hogy gyerekjáték lesz Orbánt legyőzni, hát akkor csak játsszatok, gyerekek, árnyékkormányt. Talán az SZDSZ legendás szürkeállománya hiányzik a háttérből, hiszen az ármánykodó, ravasz kis koalíciós partner mindig megsúgta a nagy, lomha gazdaállatnak, mit kell tennie a hiteles szociáldemokrácia nevében és az SZDSZ érdekében, amely válság idején mindig a rugalmas elszakadás híve volt. Nem jön be a „bezzeg mi mindent jobban csináltunk” hazugsága, így aztán még a kiábrándult, bizonytalan és mérges választók sem fogják elhinni, hogy ez a szerény képességű, leharcolt garnitúra felvirágoztatná Magyarországot. Amire a nép vágyik, az tényleg a Jó Állam, a konszolidáció, a gyarapodás, a maradék függetlenség megtartása és növelése, vagyis egy ésszerű, működőképes rendszer, amely nem kényszeríti adósságcsapdába sem a társadalmat, sem az egyént. Tettünk egy nagy kört 1988–89 óta, és nagyjából ugyanoda jutottunk, kifosztva ugyan, de politikai és gazdasági tapasztalatokkal gazdagodva. Annyira felzárkóztunk Európához, hogy mindent eladtunk neki, hiszen jobban ért hozzá. Most már – néhány, szellemileg kihívásokkal küzdő embertől eltekintve – mindenki látja, a balliberális politikai és gazdasági felső tízezer nemcsak a népet csapta be, hanem saját ideológiáját is elárulta, megtagadta, nyilván merő szociális érzékenységből. Így aztán gyerekjáték lesz Róna Péter eszmetársait legyőzni.

Szentmihályi Szabó Péter

Az IMF meg Aszlányi víziói

Az IMF meg Aszlányi víziói

Az IMF szükséges rossz, hitele sorscsapás. Csak akkor szabad hívni, ha egy ország már agonizál. Érzi a háttérhatalom szemrehányását, amit azzal szeretne kiengesztelni, hogy szemrebbenés nélkül fizet. Sokszor kétségek merülnek fel aziránt, hogy nem lenne-e jobb egy polgárháború. S mivel az Egyesült Államok egyre inkább szereti magát Róma nemes hagyományai, így a pax romana örökösének tekinteni, az Amerika és az IMF által garantált béke záloga, hogy az adós polgárháború helyett szemrebbenés nélkül fizessen. A történelem fatalistává tesz minket, s azt hisszük, mindennek úgy kellett történnie, ahogy történt. Firenzét a Mediciek bankja tette naggyá, Fuggerek nélkül nem lettek volna Habsburgok, Velencét a Rialto bank tette nagyhatalommá. Angliát a világhatalom küszöbére a Bank of England vezette el, s Hollandia szinte születése pillanatától az Amsterdami Bankon keresztül bonyolította le a fél világgal kötött gyanús üzleteit. Éppúgy nehéz elképzelni egy államot nemzeti bank nélkül, mint Rómát rabszolgák és uzsora nélkül. Amerika a vagyongyűjtést tette a legfőbb erénnyé, s hatalmas birodalommá kovácsolta össze a nyugati világot. S talán ezért a valutaalap – amelyet 1944-ben egy jövendő világkormány pénzügyi bástyájaként alapítottak – attitűdjei is a ró­maiak kamatláb-politikájára emlékeztetnek. Mint a kiváló ókortörténész, Ürögdi György írta, a bankárok „Rómában rendszerint évi 12 százalék kamatot szedtek adósaiktól, a tartományokban (ma, ahogy Bogár László mondaná, a lokalitásokban) évi 48 százalék volt a szokásos, úgyhogy a hitelezők a kihelyezett tőkét már két év alatt visszakapták – kamatban. A provinciák városai ezen tönkrementek, de a római helytartók, kevés kivételtől eltekintve, megvédték az uzsorásokat, sőt a rendelkezésre álló katonasággal segítették a tőke és a kamat erőszakos behajtását.” Még Sulla, a római népre hivatkozó diktátor uzsorások elleni intézkedései is rövid életűek maradtak. Az uzsorakamatot illetően pedig fel kellene tennünk a kérdést, kinek volt inkább szüksége rá. Talán az adósoknak, mert nem volt elég tőkéjük? Ezzel a fáradsággal azt is mondhatjuk, hogy a rabszolgáknak azért volt nagyobb szükségük rabszolgaságra, mint a rabszolgatartóknak, mert nem voltak gépeik. Az uzsora így felfogva szükségszerűség, s aki a pénzt adja, kevésbé a körülmények rabja, mint azok, akik felveszik. Nagyobb fatalista tehát az adós, mint a haszon horizontját kémlelő pénzkölcsönző. (A rabszolga pedig csak a Barbaricumból Rómába menekülő vendégmunkás.) 

Joachim Gauck egykori polgárjogi harcos, ma Németország államfője vaskos visszaemlékezései végén arról ír, hogy Václav Havel szentenciá­ja, amely szerint a kelet-európai országok életét 1990 előtt egy szabályos börtönrezsim formálta ki, igaz ugyan, de a polgárok szűk baráti köreit egyfajta meghittség hatotta át, amely az NDK megszűnésével és a szabadulás realitásával elillant. 

A szerencsés szabadulást az új szabadság sokkja követte. A hirtelen szabadság mint sokk – ahogy Erich Fromm megfogalmazta – átokként nehezedett már az első emberpárra is a paradicsomi szolgaság után: hiányzott belőle az önmeghatározás szabadsága. Gauck arról is beszél, hogy a kapitalizmus mai kritikája mennyire hasonlít azokéhoz, akik a 19. században a polgári viszonyokkal szemben az ancien regime, a régi feudális rend előnyeit hangsúlyozták ki az új típusú egyenlőtlenségek láttán. Mert egy rendszer sem olyan tanulékony, mint a demokráciáé, s nem az abszolút rosszban és jóban kell gondolkodnunk, hanem a lehetőségek szerinti jobbításban – teszi hozzá. A kérdés a valutaalappal való tárgyalások során tehát az is lehet, hogy miért kell nekünk, diktatúrát tapasztalt kelet-európaiaknak most az uzsora rabjává válni. Mért nem lehet jobbítani a demokráciát?

Némi fölös demokráciatanulás után azonban megint fatalisták lehetünk: fizetjük az uzsorát. A világpolitikai helyzet is visszajuthat oda, ahonnan elindult. Visszanyeri egyensúlyát, s elmaradt polgárháborúk után nyugodtan nézhet újabb, rendes háborúk elé. Ez is valami – mondhatja a kelet-európai kisember, s elégedetten dörzsöli tenyerét. Csak az az NDK-s, az a kádári meghittség, csak az nem jön vissza többé! Van egy rég elfelejtett írónk, Aszlányi Károly, aki 1936-ban megjelent könyvének, amely az ötvenes évek elejének pusztító európai háborújának a víziója, az Özöngáz címet adta. 

A túlélő főhős 1957-ben azt jegyzi föl, hogy a kontinens romlásának erkölcsi okai voltak, hiszen az erkölcsi alapot csak az Istenben való hit tudta volna biztosítani. „De ezen mosolyogtak a bölcsek; ők a spengleri törvényszerűségben hittek, még akkor is, ha kijelentették, hogy nem hisznek benne. Európa megérett a pusztulásra! – mondták, és azt hiszem, nem azért mondták, mert valóban megérett, hanem azért érett meg, mert mondták.” Aszlányi ví­zióit a mai világhelyzetbe is be lehetne helyettesíteni. S jönnek szépen, komótosan, római kamatlábakon az új spengleriánusok IMF-szerelésben Budapestre is. 

Kezük a gázcsapon, szemükben özöngáz.

Tamáska Péter

Sarkosan fogalmazva (12.09.20)

Sarkosan fogalmazva

Azon töprengtem, tudok-e két olyan, egymással határos országról, amelynek lakói nem utálják egymást. Bizonyosan akad ilyen, de nem jut eszembe. Az államok között évszázadokon át folytak a dinasztikus, etnikai és vallási jellegű háborúk, főleg a területért és a természeti kincsekért. Mondhatni, az emberiség „természetes” létformája a háború volt, kisebb-nagyobb felkészülési szünetekkel, hogy új katonák álljanak a halottak helyére, és felépítsék mindazt, amit megint le lehet rombolni. Ez a mostani japán–kínai vitáról jutott eszembe: lakatlan kis szigetek miatt vált feszültté a helyzet, mert a szigetek körül állítólag olajmező van a tenger alatt. Két nép régi gyűlöletének, sérelmeinek emléke azonnal feltámad, a nemzeti büszkeség lángja fellobban, pedig köztük ott a tenger, mint természetes és széles határsáv. Az európai népek háborúinak és békekötéseinek számát megbecsülni sem merném, történelmünk során több volt a háborús év, mint a békés. Az államhatárok közben ide-oda tolódtak, de a kölcsönös ellenszenv megmaradt, a mesterségesen létrehozott államok előbb-utóbb széthulltak, elég a Szovjetunióra, Jugoszláviára, Csehszlovákiára utalnom. Csak a pártállami vaskéz tudta egymás mellett tartani a „testvéri” népeket a szövetségben, gondoljunk csak az örményekre és az azeriekre. A sikeresnek mondható államokban is dúl a belharc, például Belgiumban a flamandok és vallonok, Spanyolországban a spanyolok és katalánok, Nagy-Britanniában az angolok és skótok között, pedig már elég régóta élnek együtt. Mi, magyarok talán minden európai nemzetnél jobban ismerjük a szétszakítottság és a megalázottság érzését, s talán minden európainál jobban vágyunk békére és tisztes megélhetésre, megbecsülésre és biztonságra. Jó is lenne, szép is lenne az az egyesült Európa, de nem fűzök hozzá vérmes reményeket. A „mi” és „ők”, a „mienk” és az „övék” ellentéte mindig fenn fog állni, legfeljebb teljesen demokratikusan és politikailag korrekt módon nem beszélünk róla. Aztán csodálkozunk, amikor kitör egy új háború.

Szentmihályi Szabó Péter

Bayer Zsolt: Attitűd

Attitűd

Álláspont

Nyilatkozatot adott ki az MSZP. A nyilatkozatot Gőgös Zoltán és Bangóné Borbély Ildikó írta alá. A nyilatkozat ismételten az úgynevezett „földmutyikról” szól, és a kabai „ügyeket” állítja a középpontba. Beszél továbbá „rablógazdákról”, „őrjöngve tomboló sáskahadakról”, „narancsos haverokról”.

Lássuk előbb a tényeket: Kabán jelen pillanatban nincsenek ügyek. Kabán nem hirdettek győzteseket a földbérletekre, Kabán nem nyert földet sem fideszes polgármester, sem narancsos haver. Csak szólok, hogy világos legyen: Kabán kabai gazdálkodók fognak földet nyerni.

Mindezeken túl itt lenne az ideje, hogy az illetékes minisztérium előálljon a valódi számokkal és tényekkel. Hol, mennyi földet nyertek, és kik. Ugyanis pontosan tudom, hogy bár voltak vitatható döntések, megkérdőjelezhető győztesek (hol nincsenek ilyenek?), de összességében a kormány ezen a területen kifejezetten jó munkát végzett. Arra gondolok egészen pontosan, hogy az esetek döntő többségében helyi gazdák nyertek a földbérleti pályázatokon. Csak az ő hangjuk nem hallatszik messzire. Leginkább azért nem, mert nem beszélnek.

Ebben az országban soha nem szokás a jóról beszélni. Nem fér össze sem a panaszkultúránkkal, sem a média alapvető működési törvényeivel, sem az ellenzék magatartásával. Így lesznek aztán Kabán „földmutyik”, miközben nincsenek Kabán földmutyik. És hiába turnézza végig Ángyán József a médiát a maga rögeszméivel – az igazság összességében nem az ő oldalán van. Vannak ellenben mögötte érdekes figurák, akik a háttérből irányítják őt, és a professzor úr erről feltehetőleg nem is tud.

Az előtérben pedig itt vannak az MSZP furcsa alakjai. Itt van például 
Bangóné Borbély Ildikó. A büntetett utóéletű Gyurcsány Ferenc egykori legodaadóbb híve, a szégyenletes és undorító kettős állampolgárság elleni szocialista kampány plakátarca. Bangóné elérhető hivatalos életrajzában ez olvasható: „Férjem 2006-ig a Kabai Cukorgyárban dolgozott, 2008 óta a Baromfi Coop Kft. földesi telepének vezetője. Férjem kabai, itt élünk 19 éve.” Hosszasan kerestem az interneten, vajon mit mondott Bangóné, amikor 2006-ban bezárták a kabai cukorgyárat. Semmit sem találtam. Pedig 2006-ban bezárták a kabai cukorgyárat. Ez volt az Európai Unió egyik legiszonyatosabb döntése. Amikor Ausztrália, Brazília és Thaiföld a Világkereskedelmi Szervezetnél (WTO) panaszkodott amiatt, hogy az Európai Unió cukorexport-támogatással tartja fenn a magas cukorárakat, és a WTO helyt adott a panasznak, nos, akkor a fényességes EU négymillió tonnával csökkentette cukortermelési kvótáját. Ennek esett áldozatul az addigra már privatizált magyar cukoripar. És a kabai cukorgyár. Majd a bölcs és mindent szabályozó szabad piac nagyobb dicsőségére, duplájára nőtt Magyarországon a cukor ára. Az akkori kormány meg bioetanol-üzem létrehozásával nyugtatta a kabaiakat –emlékeznek még? Gyurcsány minden héten elmondta, hogy Magyarországot a bioetanol-gyártás fogja naggyá tenni… 

Semmi sem épült Kabán. Csak tönkretettek újfent egy működő, sok ezer embernek megélhetést jelentő iparágat. Tönkretették azok, akik szerint ez a jövő útja, és akik szerint a szabad piac a megoldás a mi gondjainkra. Akik hagyták, hogy az unió bezárassa a kabai (szerencsi stb.) cukorgyárat, aztán nézték, hogy jön be dupla áron az országba nyugatról a cukor, közben bioetanolról pofáztak, nos, azok mind bűnözők. És most nyilatkozatokat adnak ki, amelyben földmutyikról értekeznek. Nem mellesleg Bangóné Borbély Ildikó azt a Bihar-Sárrét Összefogás Vidékfejlesztési Nonprofit Kft.-t vezette a közelmúltig, amely után hónapok óta nyomoz a Nemzeti Adó- és Vámhivatal. A gyanú szerint a LEADER-pályázatok elbírálásánál és a kifizetéseknél is súlyos visszaélések történtek. A nyomozás miatt a Vidékfejlesztési Hivatal nem utal a kft.-nek egy fillért sem. Bangóné meg „őrjöngő sáskahadakról” vizionál. 

Szánalmas ez az egész. De legalább most már tudjuk, mire készül ezen felül az MSZP a kampányában.

Arra készül, hogy egyfolytában hazudozni fog.

De ebben legalább nagy gyakorlata van, ebben verhetetlen. És Bangóné ott fog állni az egész kampánystratégia élén. Hiszen érti a feladatot. És energiaárakkal, munkanélküliséggel, egészségüggyel fog foglalkozni, majd minden gondért a kormányt fogja hibáztatni, és természetesen vissza fog térni a baloldalisághoz. Hiszen ez az MSZP-kampány középpontja. Nagyon baloldaliak lesznek Bangónéék, „rezsistopot” fog követelni, és szót sem ejt majd fiskális fegyelemről, megszorításokról. És lesz „kisemberpártiság”, „elitellenesség” és – most tessenek nagyon figyelni!- ez is lesz: „Bizonyos esetekben akár az értelmiséggel, de mindenképpen a nagyvállalkozókkal szembeni szkepszist és kritikai attitűdöt kell megjeleníteni.”

Na, ezek készülnének vissza a hatalomba. De nagyon. Mint a Bourbonok. Csak méltóság, tudás, fenség, műveltség nélkül. Mint amikor kiönt a reterát…

Bayer Zsolt

Arab katyvasz

Arab katyvasz

Írta: rajcsányi.gellért (ergé)

„The days of rage, yeah, nothing's changed” 
(Massive Attack: False Flags)

Hiába minden tiszteletem az iszlám, mint történelmi vallás, az emberiség egy korszakának kiemelkedő, kultúrafenntartó civilizációja, a világ egy régiójának hagyományos rendezőelve iránt: az arab tavasz óta számos esemény csak az iszlámmal szembeni előítéleteket erősíti, és ezért a muzulmánok fanatikus csoportjait terheli a felelősség. A mostani zavargás-sorozat a begőzölt fanatizmus és az elképesztő aránytévesztés tipikus példája. Tél követi az arab tavaszt, nem nyár.

Az egész felháborodás-hullám egy, a YouTube-ra feltöltött, iskolai videószakkörre emlékeztető képi és tartalmi színvonalú film miatt kezdődött. Az Innocence of Muslimsaz ócskasága mellett a homályos keletkezés-története és a körülötte rögtön lábra kapó legendák miatt is gyanús – mi van, ha egy trükkös provokációról van szó? A viccesnek szánt, de humortalanra sikerült jelenetekben Mohamed prófétát gúnyolják, ami természetesen sértheti a muzulmánokat. Az elégedetlenségnek hangot is adhatnak, de miért kell egy zugvideó miatt a glóbuszt körbeérő tüntetéshullámot szervezni, olyan közjátékokkal, amik pont a legkeményebb iszlamizmus-kritikákat erősítik meg?

A tüntetések nagy része erőszakmentes volt, de több helyen gyújtogatások, rongálások, rendfenntartókkal való összecsapások történtek; Jemenben az amerikai nagykövetséget ostromolták a dühös tömegek; és Ausztráliában is többen megsérültek az elfajult tüntetésekben. Vajon milyen kép él a nagyvilágról, más országok működéséről a tüntetők fejében? Miért nem lehet azt összerakni, hogy vannak országok, ahol az emberek szabadon beszélhetnek, csinálhatnak bármit, akár hülyeségeket is, amihez nincs köze az adott országnak, főleg nem a kormánynak, azok helyi képviseleteinek, vagy éppen a helyi keresztényeknek, zsidóknak – akik valószínűleg pont akkor értesültek a film létezéséről, mint a fanatikus muzulmánok? Sors- és önsorsrontó ez a szinte automatikusan szikrát kapó gyutacs, ami fellobbantja a muzulmánok fanatikus kisebbségét, hogy saját városaikat, országaikat rombolják, a büszkeség nevében.

Nem hiszünk az arab tavaszban, a mindig már csak egy lépésre lévő arab demokráciák megalakulásában, amiket közösségi oldalak és csillogó szemű laptopos neonomádok hoznának el ezekbe a teljesen más kultúrkörben létező, demokrácia-exportra jobbára alkalmatlan országokba. Facebook-lájkok nem fogják megváltoztatni egy világrésznyi embertömeg gondolkodásmódját. Bárcsak egy-egy, magát a gyenge filmecske miatt sértve érző muzulmán elgondolkozna azon, mivel szolgálhatja jobban Allah dicsőségét: a céltalan ökölrázással, destruktivitással, vagy a méltóságot képviselő, büszke önuralommal. A tüntetések több országban áldozatokat szedtek – jobbára tüntetőket. Az igaz hit hősei ők, vagy a fanatizmus áldozatai? Mi értelme volt a haláluknak? Miért kell embereknek meghalniuk egy kontinensekkel arrébb készült, senkit nem érdeklő ócska filmecskét követő erőszakhullám miatt?

Nyugat és Kelet konfliktusa egyenlőtlen küzdelem: az egyik oldalon egyéni akciók élnek (és néha visszaélnek) a véleményszabadság adta lehetőségekkel; míg a nagy többség a nyugati civilizáció szellemi és materiális értékeinek birtokában, a sokszínűség szabadságában, türelemben és békében szeretne élni a szomszédos civilizációk mellett. A másik oldalon viszont tömegek állnak készenlétben, hogy minden Nyugatról érkező minor bajuszráncigálásra, provokációra agresszíven reagáljanak, alkalmanként privát életterüket (és élni, túlélni, munkálkodni akaró szomszédaik életterét) rongálják, pusztítsák tehetetlen dühükben.

Persze, civilizációk összecsapása ez, ami ugyanakkor legtöbbször csak az egyik, jobb sorsra érdemes civilizáció önpusztításában manifesztálódik. Szerencsénkre. Szerencsétlenségükre. A történelem nem ért véget, de inkább élünk egy kicsit megvénült, de szolid békét és türelmet biztosító civilizáció peremvidékén, mintsem az örök kamasz hevületére emlékeztető fanatizmus tűzfészkében.

 

21 KOMMENT

Sarkosan fogalmazva (12.09.19)

Sarkosan fogalmazva

Hallgatom Botka Lászlót, aki kijelenti: az MSZP sohasem lesz vezérelvű párt. Ez nagyon helyes, kár is volt próbálkozni vele. Kicsiben olyan ez, mint Barroso bizottsági elnök izgalmas megfogalmazása, miszerint az Európai Unióból a nemzetállamok konföderációját kell létrehozni. Rágódhatunk még kis ideig ezen az érdekes, logikailag kissé ellentmondásos terven, de egészen bizonyosak lehetünk abban, hogy meglesz, ha egyszer ezt akarják, és van rá egy fogadásom, hogy némi ellenkezés után a nemzetállamok is belátják, ez a követendő irány. Mi, magyarok ráadásul ezt már ki is próbáltuk az Osztrák–Magyar Monarchiában, közös hadüggyel, külüggyel, pénzüggyel. Ha pedig Amerika is áldását adja az ötletre, már csak a közös nyelvet kell megszavaznunk, mert egy konföderációban már az integráció fékje az a sok különféle nyelv. Apróbb gondok még adódnak majd, de hát a Római Birodalom sem egyik napról a másikra lett olyan nagy, szükség lesz egy még nagyobb vezető rétegre, és feleslegessé válnak az uniós választások – lesz egy császár, lesznek alkirályok és törzsi, illetve tartományi adószedők, akik ismerik a helyi viszonyokat. Ha egyszer Ukrajna, Törökország és Oroszország is a konföderáció tagja lesz, már csak a kínai császárt és az arab kalifátust kell legyőznünk. Persze még akadnak problémák, például (nem vicc!) a prófétát támadó amerikai film miatti felháborodásukban muszlim hackerek feltörték a szentesi vízgazdálkodási társulás honlapját, és angol nyelven megfenyegették a békét felrúgó keresztényeket. Az al-Kaida már Szentesen támad, csak egy egységes Európa képes megvédeni értékeit, bár a keresztény gyökerekről már önként lemondott. Nem csoda, hogy félünk a jövőtől, még az a szerencse, hogy az MSZP sohasem lesz vezérelvű párt. Egyelőre biztonságban vagyunk, kivéve a szentesi vízmű társulás tagjait.

Újraszáműzve

Újraszáműzve

Igen jelentős esemény emlékezett Magyarország egykori hercegprímására a hét végén: engesztelő gyalogos Mindszenty-zarándoklatot tartottak abból az alkalomból, hogy a magyar katolikus egyházfő hatvanöt éve hirdette meg a Boldogasszony Évét. Mint 1947-ben, amikor százezer ember tett meg tíz kilométert – a menet most is Budapestről, a Városmajorból indult Máriaremetére. A fő cél a közös ima volt – a magyar családokért és a hazáért. (Máriaremetén a szentmisét Erdő Péter bíboros mutatta be, közel háromezer ember részvételével.) 

Természetes, hogy a katolikus iskolákban rendkívüli programnak számított a máriaremetei megemlékezés, a gimnázium honlapján már az előző tanév végén (!) olvasható volt a figyelemfelhívó közlemény, azzal a – helyénvaló – előzetes információval, hogy a megjelenés a tanulóknak kötelező. „Tudod, mikor Mindszenty a forradalom leverésének kezdetén az amerikai követségre menekült és 15 évet töltött a Szabadság téri épületben…” – kezdtem volna kiegészítőnek-felkészítőnek szánt mondókámat, de látva tizenhét éves lányom értetlenül csodálkozó pillantását, már arról voltam kénytelen érdeklődni: mit tud egyáltalán a huszadik század egyik legjelentősebb magyar egyházi személyiségéről.

Döbbenetem az elkeseredésig fokozódott, amikor a maga mentségére elmondta, hogy „Képzeld, az Anna még ennyit sem tudott, azt hitte, hogy Mindszentre kell elzarándokolnunk, nem is értette az egészet”.
„Te sem állsz sokkal jobban”, válaszoltam tompa bénultságban, midőn a „valamifajta ’56-os szerepvállaláson” túl jóformán a világon semmi érdemlegeset nem tudott mondani a Dunántúl egyik legnagyobb fiáról, akinél konokabb és elszántabb bátorsággal kevesen szálltak szembe az orosz hódoltsággal és annak hazai bábjaival. 

Osztályfőnöki órán állítólag esett némi szó a zarándoklat eszmei miértjéről – a lényegről – (látható azonban az is, hogy mekkora hatékonysággal és eredménnyel), viszont hosszasan és a kellő szigorral elmagyarázták az indulás, a menet, az egész akció fegyelmi és gyakorlati tudnivalóit. Bravó.

Kiegészítésképpen – pótlék gyanánt – elmeséltem ugyan, hogyan is alakult a csehimindszenti születésű Pehm József élete, hogy volt Mindszenty-per – és hogy egyáltalán megtörténhetett: Magyarország legfőbb egyházi méltósága a vörös fasisztáktól hosszas kínzás után életfogytiglani börtönt kapott, és az Egyesült Államok budapesti követségét is csak vásári szintű, hosszas alkudozások után hagyta el. Úgy, hogy az épületből kilépve azonnal autóba tuszkolták, amely teljes sebességgel, két belügyes kocsi kíséretében azonnal nyugat, a vasfüggöny felé vette az irányt – és miután száműzetésében négy év múlva megtért az Úrhoz, máriazelli nyughelyét, tanúsítom, még a nyolcvanas évek második felében is a zarándokok mellé kiküldött spiclikkel figyeltette a hatalom…

Bevallom: a történtek után nem is nagyon bocsátkoztam a részletekbe. Rosszkedvűen útjára bocsátottam lányomat, és eszembe jutott, mit írt Pál apostol a rómaiaknak arról, hogy tudom a jót, mégis a rosszat cselekszem (7.19.). Hogy kiknek nem jutott és ma sem jut ez eszébe, inkább hagyjuk. A bíboros újraszáműzve.

Domonkos László

Hadüzenet rajzfilmmel

Hadüzenet rajzfilmmel

Álláspont

Vicces kis rajzfilmet készítettek az örmények Safarov kiadatásáról. 

Ebben a rajzfilmben a baltás gyilkos cellájában gondosan letörli fekáliával a „Fuck” szót a „Hungary” felirat felett, és egy szívet rajzol oda. Aztán egy piros-fehér-zöld kéz pénzt ad és kap, majd a börtönőr kedélyesen kitárja az ajtót, és az eszement baltás gyilkos máris szabad. 

Ebben a filmben Magyarország és a magyar nemzet bűnös és becstelen. 

Hogy az örmények nemzettudatával nincs rendben minden, világosan jelzi, hogy a baltás gyilkos esetéből, ebből a politikai hátterű köztörvényes bűncselekményből éppen most igyekeznek globális ügyet farigcsálni. Aránytévesztés a javából, éppen olyan, mint a gyilkost ünnepelni Bakuban – még ha értjük is a háborús pszichózis természetét. Magyarország nem üzent hadat Örményországnak, érdekeink nem keresztezik egymást, éppen barátok is lehetnénk – ha Jerevánban nem tört volna ki az elnöki szózattal súlyosbított általános hisztéria. Azonnal megszakítani a diplomáciai kapcsolatokat olyan fokú bárdolatlanságra és izgágaságra vall, ami Európában egyszerűen felfoghatatlan. 

Ami magát a vádat illeti: mind ez idáig senki, ismétlem, senki nem bizonyította be, hogy létezett volna bármiféle titkos paktum hazánk és Azerbajdzsán között. Magyarországot sem politikai, sem erkölcsi elmarasztalás nem érte a nemzetközi fórumokon. A puszta gyanúnál több kell. 

Amíg a kósza pletykákon kívül nincs bizonyítékuk, addig a makulátlan múltú Szerzs Szargszján is szíveskedjen a hivatali kötelességével, vagyis a saját népe életszínvonalának javításával, Örményország felvirágoztatásával foglalkozni. 

Most itt ez a rajzfilm, az ember nézegeti, és sajnálja az örményeket. Attól, hogy minket gazembereknek festenek le, nem lesz könnyebb a nemzeti életük. Az Ararát-hegy például holnap is Törökországhoz tartozik majd, és néhány évszázadig biztosan szomszédjaik maradnak a rajzfilmben legalpáribb módon, birkával fajtalankodó bunkóknak ábrázolt azeriek. Mindehhez azonban nekünk semmi közünk, és a mostani, állami rangra emelt magyarellenes hisztériát, az összes pótcselekvést és indulatot határozottan visszautasítjuk minden magyar ember nevében. 

Az aránytalan és eltúlzott örmény reakciónak egyetlen kézzelfogható következménye lesz Magyarországon: egyre többen gondolják úgy, hogy a karabahi konfliktusban Azerbajdzsánnak lehetett igaza. Nem a tények, az érzés alapján. Hiszen a tények nem számítanak, kiváló példa erre az örmény reagálás. A jereváni vezetés éppen most metszi el egyetlen vágással mindazt, ami magyarokat és örményeket évszázadokon át összekötött. Magyarországi és erdélyi örményeket kényszerítenek lelkiismereti állásfoglalásra, magyarázkodásra. Legújabban már pereskednek is a hazai örmények, ami legalábbis is különös eljárás magyar hazájukkal szemben, és akkor nagyon finoman fogalmaztam.

Állami létünknek az örmény kapcsolat persze olyan kis szelete, hogy megleszünk valahogy Szerzs Szargszján barátsága nélkül. De azért nagy kár, hogy így alakult. Hamarosan, ahogyan a heves érzelmi reakciók után lenni szokott, elcsitul majd a vihar, és kiderül, hogy kapcsolataink megszakításával melyik fél veszített többet a diplomácia, a kereskedelem, a kulturális kapcsolatok világában. Lehet, hogy nem Magyarország, bármennyi örmény lobbista éljen is az Egyesült Államokban és Franciaországban. Mert hogy a világ már csak olyan, hogy másfajta érdekek is mozgatják: itt van például Törökország, amelynek mindenkori kormánya soha nem rontana olyan gusztustalanul Budapestnek, ahogyan azt az örmény elnök tette. 

Ha Szerzs Szargszján célja az volt, hogy elmélyítse a hagyományosan jó magyar–török intézményes és magánemberi kapcsolatokat, a diplomá­ciai kapcsolatok megszakításával elérte ezt a célját. Akik eddig Törökország – és hozzáteszem, Azerbajdzsán – pártját fogták az örmények ellenében, most komoly lelki muníciót és bőséges érvrendszert szereztek a közéleti vitákhoz. A rajzfilmben és az örmény közbeszédben dúló súlyos törökfóbia történeti eredői világosak, de már bocsánat: mindenki birkózzon meg a maga fantomjaival, gondolom, az örményeket sem érdekli a mi Trianon-szindrómánk. 
Örmény barátainkat arra kérjük a világ minden részén, hogy kellő önmérséklettel fogadják elnökük szózatait és honfitársuk hülye rajzfilmjét. Azt pedig – ismétlem – egyetlen magyar ember sem tűri el, hogy a puszta gyanú miatt szórakozzanak velünk egy még oly távoli országban is. 

Egyszerűen azért, mert az örmények sem jobbak és nemesebbek másoknál, és éppen annyit érnek a nagy globális piacon, amennyire megkedveltetik vagy megutáltatják magukat az efféle ügyekkel.

Szentesi Zöldi Lászó