Joszif Sztálin trónörököst keres

Joszif Sztálin trónörököst keres

Kun Miklós

Megjelent: 2012. február – 7. évfolyam, 5-6. szám






KUN MIKLÓS történész, Széchenyi-díjas egyetemi tanár, a KRE Kremlinológiai Intézetnek vezetője (kunmiklo@ceu.hu). „Sztálin alkonya. Történelmi-lélektani kollázs” címmel legújabb könyve tavasszal jelenik meg az Unicus Kiadónál.
A második világháború után Sztálin környezete egymással rivalizáló kisebb politikusi csoportokból, a sok közül az egyik lehetséges megközelítésben „öregekből” és „fiatalokból” állt. De akadt ebben a körben valaki, aki merő gyávaságból sokáig nem mert csatlakozni egyik klánhoz sem. ő volt a szovjet Olümposzra magát csak nagy késéssel feltornászó Nyikolaj Bulganyin, akit politikustársai – egykori jegybankelnöki tisztségére utalva – „könyökvédős könyvelőnek” csúfoltak. Pedig az eredetileg villanyszerelő tanoncként, majd takarékszövetkezeti pénztárosként induló férfi nem látszott igazán vérbeli „aktakukacnak”. A sztálini háborús kormány legtöbb tárcavezetőjével szemben még csak jól képzett, tehetséges technokrata sem volt.


Bulganyin soha nem nőtt fel azokhoz a gazdaságpolitikai vagy katonai feladatokhoz, amelyeket az évek folyamán rábíztak. Valószínűleg lelke mélyén tudta ezt, de karrierizmusból mindig tettetett örömmel elvállalta a „Gazda” által ráosztott tisztségeket. Amikor pedig kudarcot vallott, csodálkozó arcot vágott, mint aki nem is érti, miért nem mennek a dolgok.


Kortársai azt mesélték nekem, hogy Bulganyin eredetileg nem volt kegyetlen ember, de az ősi orosz mondás szerint azt vallotta: „ha már ordasok közé kerültem, farkasként vonyítok”, és e tekintetben is igyekezett megfelelni az elvárásoknak. Egy alkalommal földre teperte és katonacsizmájával sokáig rugdosta börtöncellájában az 1949 októberében letartóztatott Nyikolaj Voznyeszenszkij volt tervhivatali elnököt. Erre akkor került sor, amikor Bulganyin marsall három politikustársával, Malenkovval, Berijával és Hruscsovval kiszállt a költői Matrózcsend nevet viselő, ám a köznyelvben csak pártbörtönként emlegetett, hatalmas falakkal és szögesdróttal körülvett háztömbbe. Sztálin azzal küldte oda a „négyeket”, hogy a vallatóinak hetek óta ellenálló foglyot bírják rá, ismerje be gazdasági kártevő voltát és összeesküvő tevékenységét.


Voznyeszenszkij addigra csaknem beleőrült a válogatott kínzásokba. Amikor megpillantotta látogatóit, felragyogott az arca, hiszen régóta várta, hogy valaki beállítson hozzá a pártvezetők közül, és tisztázhassa magát.1 „Elvtársak, köszönöm, hogy eljöttetek hozzám” – ugrott fel a priccsről. Bulganyin odalépett egykori barátjához, és „Nem vagyunk az elvtársaid!” kiáltással akkorát ütött a fülére, hogy Voznyeszenszkij összerogyott.2


Ha meggondoljuk, a marsall önvédelemből, de mindenképpen gyávaságból tette ezt. Nem először és nem is utoljára. Nem sokkal halála előtt, egy őszinteségi rohamában ő maga mesélte a tervezett, de végül a szovjet diktátor halála miatt meg nem valósult „cionista orvosper” egyik vádlottjának, Jakov Etingernek, hogy 1953 februárjában felajánlotta Sztálinnak: ha kell, részt vesz a kollektív büntetésre ítélt szovjet zsidó lakosság deportálásában Oroszország európai tartományaiból a Távol-Keletre.3 A politikus egyébként a háború utáni szovjet elit számos tagjától eltérően egyáltalán nem volt antiszemita…


Szinte mindenki, akivel beszéltem Nyikolaj Bulganyinról, azzal kezdte, hogy az örömkatonából lett marsall a sztálini időszak jellegzetes „kiemelt kádere”, aki tökéletesen elsajátította a hatalmi játszmák szövevényes szabályait. Az általában nagyon zárkózott, nem túl beszédes férfi élete utolsó éveiben olykor utalt erre, amikor szóba került politikai pályájának háború utáni felfutása. Arra célzott, hogy Sztálin körül a „hírvivő” szerepét töltötte be, de eközben csupán fel akarta volna vidítani a Kreml urát. Régi jó barátja, Nyikita Hruscsov azonban egy zárt ajtók mögött megtartott tanácskozás dermedten figyelő hallgatósága előtt 1957 nyarán másként interpretálta mindezt: „Ez az ember Sztálin közönséges besúgója volt”, mondta. „Ezért tette meg őt a Szovjetunió marsalljának.” 4


Ez igaz. De hozzá kell tenni, hogy a szovjet diktátor környezetében a többi politikus is csak úgy kapaszkodhatott meg, ha rendszeresen besúgta a legjobb barátaikat. Bulganyinnak ráadásul, ahogy egyik jó ismerősétől hallottam, „volt mit behoznia”. Pályája elején simulékonyabb, csendesebb és eleinte talán sebezhetőbb is volt dörzsölt politikustársainál. Nagyon félt tőlük. Élete alkonyán többeknek célzott rá: úgy igyekezett kivédeni a „régi gárda” támadásait, hogy mintegy védelmet keresett a „Gazdánál”.5 Igaz, ezt a többiek is elmondhatták önigazolásul.


Bulganyin ráadásul elég régóta alkalmazta az évek során habitusát mélyen átitató besúgás technikáit. Az első lépéseket ezen a téren még az 1920-as évek legvégén, a moszkvai lámpagyár igazgatójaként tette meg. Abban az időben söpört végig az egyik nagy „tisztogatási” hullám a szovjet fővároson. Bulganyin, akit munkásai a háta mögött bárinnak, vagyis uraságnak hívtak, megértette, hogy eljött az ő ideje. Kivált, mert a Nyikolaj Buharin és Alekszej Rikov köré tömörülő moszkvai pártszervezet meg a helyi szovjet apparátus – korabeli szóhasználattal élve – főleg „jobboldali elhajló” bolsevik politikusokból állt. Kezdetét vette a belharc, amelynek kimenetelét nehéz volt megjósolni. Az erős fővárosi lobbitól saját befolyását féltő Sztálin utasította bizalmasát, Lazar Kaganovicsot, hogy minél előbb tegyen rendet Moszkvában. ő pedig szövetségeseket keresve maga köré gyűjtötte a törtető, nagyhangú helyi fiatal párthivatalnokokat. Az „alkalmassági vizsga” mindössze két kérdésből állt: hajlandó-e nagy plénum előtt hűségesküt tenni Joszif Sztálinnak? És képes lesz-e félresöpörni az útból mindazokat, akik nem értenek vele egyet?6


Bulganyin gondolkodás nélkül beállt a mamelukok közé. „Jobboldali elhajlók” hírében álló barátait ettől kezdve messze elkerülte.7 Helyettük a sztálini „központi irányvonal” elszánt híveinek táborában talált új szövetségeseket. További sorsát sokban meghatározta, hogy a moszkvai pártbizottság egyik tanácskozásán – feltehetőleg 1930-ban8 – megismerkedett egy elképesztően kulturálatlan, de kiváló szónoki képességgel rendelkező ukrajnai pártmunkással, Nyikita Hruscsovval. A két politikus azonnal összebarátkozott, noha szinte semmiben nem hasonlítottak egymásra. A kortársak is észrevették a közöttük lévő, szembeszökő különbségeket. „Megtévesztő volt Bulganyin külseje. Mindig kifogástalanul öltözködött, nem úgy, mint Hruscsov és Berija. Úriember benyomását keltette. (…) Holott nem voltak politikai elvei. Bármelyik vezetőhöz odacsapódott, akárcsak egy engedelmes rabszolga. A hűségéért Sztálin megtette őt a szovjet kormányfő első helyettesének. Hruscsov pedig később hasonló okokból kinevezte a minisztertanács elnökének”, emlékezett Szudoplatov tábornok, a szovjet belügyes terrorkülönítmények egykori feje, aki munkakörénél fogva gyakran találkozott Bulganyinnal.9 A montenegrói kommunista vezető, Milovan Dilas ugyancsak a politikus „úri” benyomást keltő külsejét hangsúlyozta, jóllehet csupán egyszer beszélt vele. A háború után találkoztak a szovjet diktátor egyik emlékezetes estebédjén. „Jó külsejű ember volt, egyértelműen orosz típus a régimódi kecskeszakállával. Fölöttébb tartózkodóan viselkedett.” 10


Az 1930-as évek elején főleg ennek a megnyerő viselkedésnek köszönhetően megszületett és sokáig tartotta magát a városi legenda, hogy mennyivel különb a külsőségekben a régi orosz professzori értelmiséget idéző Bulganyin a „többi fejesnél”, köztük a vele örökké együtt mutatkozó Hruscsovnál. A politikusról alkotott kép csupán két esztendővel Sztálin halála után kezdett foszladozni, mihelyt a már hatvanas éveit taposó Nyikolaj Bulganyinból szovjet kormányfő lett. Ettől kezdve mindenkinél gyakrabban, jószerivel naponta szerepelt a filmhíradókban. Az emberek pedig sugdolózni kezdtek, hogy a valaha elegáns államférfi milyen csúnyán elhízott, és már az öltözködésére sem ügyel. Szovjetunió-szerte elterjedt, hogy az új miniszterelnök az alkohol rabja. Amikor berúg, kötekedő, házsártos öregemberként viselkedik a beosztottjaival. Amerre csak járt, a látszattal nem törődve, csapta a szelet a fiatal nőknek. És ha az éppen aktuális „ostromlott vár” végre elesett, a moszkvai polgármesteri vagy az állami tartalékkeretből kényelmes lakást utaltatott ki áldozatának.11 Régi rajongói, az egykori sztálini „belső kör” hölgytagjai epés megjegyzéseket tettek emiatt Bulganyinnak, és felrótták neki, hogy noha törvényesen soha nem vált el, még a fronton egy másik családot alapított.12


Ám amikor a „békebeli” szovjet vezetés családi összejöveteleket rendezett, ugyanez a női kar megható történeteket mesélt Bulganyinról. Galina Visnyevszkaját, a politikus utolsó nagy szerelmét legnagyobb csodálkozására meghívták pártfogója hatvanadik születésnapi rendezvényére. „Csak úgy úsztak a jelenlévők az emlékezések hullámain”, emlékezett a gyönyörű orosz operaénekesnő. „A vacsorán részt vevő feleségek közül a leghangosabb – amúgy csúf satrafa volt, jellegzetesen férfias alkat –, átkiabált az asztalon Bulganyinnak: – Emlékszel, Kolja, milyen fiatal tisztecske voltál, amikor megjelentél nálunk Turkesztánban? Mondtam is Lazarnak, nézd csak, micsoda nyalka… Rájöttem, hogy az illető Kaganovics felesége, aki így folytatta: – … és intelligens fiatalember. Hiszen te mindig eltértél a többiektől a mi körünkben. Különbnek látszottál náluk. Te vagy a mi büszkeségünk!” 13


Joszif Sztálin ki nem állhatta, és meg is torolta, ha közvetlen munkatársait valaki dicsérte a jelenlétében.
Joszif Sztálin ki nem állhatta, és meg is torolta, ha közvetlen munkatársait valaki dicsérte a jelenlétében. Sokkal jobban esett neki, ha esetlen, félős, testi-lelki defektusokkal terhelt emberek veszik körül. Mint hírlett, ezért került előtérbe a gyakran nevetséges benyomást keltő Nyikita Hruscsov. A moszkvai párttitkár rikácsoló, ukrán fordulatokkal tarkított, pórias beszéde szórakoztatta a szovjet diktátort. Ugyanakkor Sztálin gyakran felhívta a többi szovjet vezető figyelmét a halk szavú fővárosi szovjet elnök, Bulganyin választékos modorára. „ők a mi városatyáink. Olyanok, mint a sziámi ikrek. Elválaszthatatlanok”, humorizált a Kreml ura, ha a két férfi együtt állított be hozzá, rendkívüli pénzügyi támogatást kérni az agglomerációval együtt már többmilliós szovjet főváros növekvő kommunális kiadásaira. Az évek során mind gyakoribbá vált, hogy a „Gazda” ünnepi alkalmakkor családi körbe invitálta a két, viszonylag fiatal kedvencét.14


Hruscsov és Bulganyin általában a többi országos vezetőt is közösen kereste fel. Ügyes kijáró emberekként, előre összehangolva mondanivalójukat, együtt bombázták bizalmas levelekkel és kérvényekkel a kormány tagjait meg a bolsevik pártközpont vezetőit. Látszott, hogy a két politikus jól kiegészíti egymást. Akadt azonban emellett egy prózai ok, amely miatt az 1930-as évek közepén Bulganyin gyakran felbukkant Hruscsov társaságában. Az egykori ukrajnai pártmunkásnak ugyanis fogalma sem volt a szovjet főváros épített örökségéről, kulturális életéről. Tanult barátja ezen a téren „élő mankót” jelentett számára.


A nagyon lentről érkező Hruscsov csupán egyetlen – más források szerint két – elemit járt ki. Noha az évek folyamán több gyorstalpalót elvégzett, lényegében analfabéta maradt. Utált olvasni, és élete végéig képtelen volt megtanulni helyesen írni. Gyatrán fogalmazott. Hagyatékában macskakaparással papírra vetett levelek maradtak fenn. Igaz, nem túl sok, mert nem szeretett levelezni, hiszen előfordult, hogy egyegy hosszabb szóban két-három hibát is ejtett. Néha még a tulajdon nevét is tévesen írta le.15


Emiatt eleinte a két „városatya” közösen fogalmazta a „szigorúan bizalmas” kategóriába tartozó – a pártfőtitkár Sztálinnak vagy az akkori kormányfő Molotovnak címzett – folyamodványokat, amelyeket a Nagy Terror éveiben amúgy sem volt tanácsos besúgásra hajlamos titkároknak diktálni. Barátságuk mégis inkább „csendőr pertuhoz” hasonlított. Az értelmiségi szerepére rájátszó Bulganyin csupán afféle bólogató íródeák lehetett a „népfi” Hruscsov társaságában.


Nem sokáig. A két moszkvai vezető egymással folytatott, máig publikálatlan levelezéséből kiviláglik, hogy ahogy múltak az évek, az ügyesen lavírozó, visszafogott Bulganyin a szovjet diktátor udvartartásában kezdte beérni az erőszakos és gátlástalan Hruscsovot. Ennek jele volt, hogy a főváros ügyeinek egyes számú intézőjeként egy nagy létszámú küldöttség kíséretében a politikus 1936 őszén hosszú utazást tett, hogy tanulmányozza a nyugati metropolisok mindennapi életét. Külföldi útjáról hazatérve számos javaslattal állt elő. Érvei meggyőzőnek látszottak, ezért az ország csekély valutatartalékából a kormány komoly pénzeket különített el, hogy a főváros minél eredményesebben folytathassa az 1930-as évek elején nagy propaganda-hadjárattal elkezdett városépítést.16


Előtérbe kerüléséhez azonban Nyikolaj Bulganyinnak meg kellett hamisítani az életrajzát. Ketyegő bombát jelentett ugyanis számára, hogy az 1917. októberi bolsevik fordulat előtt apja egy vidéki tőkés manufaktúra igazgatója, netán társtulajdonosa volt. A szovjet kádermozgásokban meghatározó szerepet játszó, lepedőnyi kérdőívek kitöltésekor sokáig kénytelen volt ködösíteni ezzel kapcsolatban. Azt állította, hogy nem túl módos „tisztviselői közegből” származik. A Nagy Terror időszakában a bolsevik pártközpont éber kádereseinek azonban feltűnt, hogy Moszkva polgármestere, ha kell, ha nem, „munkásszármazásával” kérkedik. A több ezer emberről készített titkos adatbázisát egy maga alkotta lyukkártyás rendszeren rögzítő Dmitrij Szuhanov az elsők között jött rá Bulganyin turpisságára. Dühbe jött, és javasolta főnökének, a hasonló esetekben kérlelhetetlen Malenkovnak, hogy statuáljanak példát.


A bolsevik párt fő személyzetise sokáig hezitált. Maga sem volt makulátlan e téren, hiszen családfájában fényes karriert befutó admirálisok, földbirtokosok, pópák és más „osztályidegen elemek” szerepeltek, akiket nem volt ajánlatos emlegetni.17 Emellett Malenkov pontosan tudta, hogy a „Gazda” nagyon kedveli a „városatyát”. Alaposan meghánytavetette a dolgokat a tapasztalt Kaganoviccsal, majd jobbnak látta, ha leinti a Bulganyin után folyamatosan vizslató titkárát: ne legyen már anynyira túlbuzgó.18


Ebben a vészterhes időszakban az újdonsült „munkáskáder” két jóakarójának, Malenkovnak és Kaganovicsnak köszönhetően így nem űzetett ki a paradicsomból. Sőt, a hatalom csúcsaira kerülve még alaposabban átírhatta a múltját. 1934-ben úgy szerepelt a hivatalos szovjet lexikonban, mint egy „gyári alkalmazott fia”. 1951-ben, az enciklopédia következő kiadásában már „egy munkáscsalád sarja” lett belőle. Gondosan átszerkesztett életrajzába bekerült még, hogy Lenin és Sztálin hű tanítványaként diákéveitől részt vállalt a bolsevik mozgalomban, majd kiemelkedő szerepet játszott a szovjet-oroszországi polgárháborúban. Mindkét állítás nevetséges volt, hiszen nem felelt meg az igazságnak: Bulganyin nemhogy a tanítványa nem volt Leninnek, de nem ismerte, soha nem is látta.19


Az 1930-as évek vége felé egy másik kétes mozzanat is felvetődött Bulganyin foghíjas életrajzában, amely már komolyabban megkérdőjelezte politikai megbízhatóságát. A meleg családi fészekből a bolsevik hatalomátvétel hónapjaiban kikerülő, „osztályidegen” fiatalember 1918-ban egy éven keresztül őrt állt egy vidéki hadiraktár előtt. Majd a politikai rendőrség kötelékeibe lépett – azt sincs kizárva, hogy egyszerűen besorozták –, és egy különítmény tagjaként Közép-Ázsiába került. Ez megnövelte számára a további kitörés lehetőségét. Négyévi szolgálat után, huszonhét esztendős korában az egész Szovjet-Föderáció közlekedési információs részlegének helyettes vezetőjeként szerelt le.


Több mint másfél évtizeddel később azonban ez a múlt már inkább hátrányt jelentett. A Nagy Terror éveiben, amikor a „forradalom felfalta a saját gyermekeit”, szinte teljesen kicserélődött a belügyi népbiztosság, ezen belül pedig a politikai rendőrség állománya. A szovjet diktátor parancsára az elnyomó gépezet „hőskorának” valamennyi fontos szereplőjét – beleértve azokat is, akik korábban megtisztították számára a terepet –, félresöpörte az útból az utánuk jövő nemzedék. A Lubjankán dolgozók többsége, akárcsak a vidéki részlegek parancsnoki kara, és szinte minden külföldön dolgozó hírszerző – összesen legalább harmincezer ember! – börtönbe, koncentrációs táborokba, de legtöbbször kivégzőosztag elé került.20


Bulganyinhoz azonban ezúttal is kegyes volt a sors: neve nem került fel a büntetés alá vont egykori belügyesek listájára. Talán annak köszönhette szerencséjét, hogy viszonylag rövid ideig viselte a közemberek szemében félelmet keltő fekete bőrkabátot. Felettesei pedig nem láttak benne annyi fantáziát, hogy magukkal vigyék az NKVD felső bugyraiba. 1937 vészterhes tavaszán a politikus mégiscsak jobbnak látta, ha minden eshetőségre felkészülve, nyaralója vaskályhájában a többi kompromittáló irattal együtt elégeti megsárgult belügyes igazolványait. Jól tette, hiszen az egyik díszoklevélen történetesen a Vörös Hadsereg alapítójának, Lev Trockijnak az aláírása szerepelt.21


Az egész testében reszkető politikus alig tudta elolvasni a benne talált hivatalos iratot ...
Ahogy múltak a Nagy Tisztogatások letartóztatásokkal és nyilvános kirakatperekkel teli hónapjai, a moszkvai szovjet elnöke egyre jobban rettegett attól, hogy rá is pusztulás vár. Pusztán abban reménykedhetett, hogy az általános zűrzavarban a Nagy Terror kivitelezői esetleg megfeledkeznek róla. 1937 júliusában azonban egy éjszaka azt hitte, hogy elérkezett számára a vég. Bőrkabátos emberek – olyanok, mint ő maga volt egykor – a lakása ajtaját rugdosták. Mint kiderült, csupán azért, mert áramkimaradás miatt a csengő nem szólt. Felverték álmából, és átadtak neki egy nagyméretű borítékot, rajta öt hatalmas bordó pecséttel. Az egész testében reszkető politikus alig tudta elolvasni a benne talált hivatalos iratot, amely szerint a politikai bizottság kinevezte őt a szovjetorosz föderáció Népbiztosok Tanácsának élére.


A dokumentum látszólag menlevél volt számára. A politikus azonban, aki Sztálin halálát követően többször eljátszotta ezt a jelenetet ismerősei körében, ijedtében nem tudta, örüljön-e a hírnek. Új munkahelye, a szovjet-orosz kormány apparátusa akkoriban afféle lerakodóhelynek számított, átmenetnek a szovjet vezetés tagjainak korábbi munkahelye és a Lubjanka belső börtöne között. Addigra már Bulganyin összes elődjét, akárcsak azok helyetteseit meg a hivatali apparátus vezető tagjait elvitte a „fekete varjúként” emlegetett rabszállító. Ezt tudván, a szovjet-orosz kormány új feje felhívta a vele rokonszenvező Malenkovot, aki Sztálin éjszakai munkaritmusához alkalmazkodva ekkor még javában dolgozott titkársága tagjaival. Bulganyin azt mondta, beszélni akar vele. Az igenlő válasz hallatán – mivel közel lakott Malenkov irodájához – átsétált hozzá egy kosár elemózsiával meg egy nagy butélia alkoholpárlattal, és absztinens barátja szarkasztikus megjegyzéseire rá se hederítve, holtrészegre itta magát nála. Ezért másnap, hiába szólt az ébresztőórája, Bulganyin délig nyomta az ágyat. Majd fejvesztve, borostásan, jókora késéssel jelentkezett az őt magához rendelő Sztálinnál, hogy megköszönje a kinevezést.22


Késő délután a moszkvai városháza épületében Bulganyinnak át kellett volna adnia a folyó ügyeket. De hiába várták a búcsúztatására felsorakozott beosztottai: a politikus családja riadóztatta a Kreml kórházat, ahonnan mentőkocsit és több orvost küldtek érte. Velük együtt megérkezett kezelőorvosa, Pollacsek László doktor is. Tanácsára a hatalom csúcsaira felrepített férfi beköltözött egy kórterembe, ahol napokig lila arccal feküdt az ágyban, folyamatosan ismételve: „Minél előbb elnézést kell kérnem Sztálin elvtárstól, amiért lekéstem a meghallgatást…”


Ettől kezdve Bulganyin pályája még sikeresebben ívelt fölfelé. Majd kitört a német–szovjet háború. A Szovjetunió elleni német támadást követően az országos és a regionális pártvezetők, akárcsak a főhivatalnokok jelentős része, azonnal bevonult. Az első hónapokban általában komisszároknak, vagyis politikai tiszteknek nevezték ki őket. A korabeli naplófeljegyzések szerint ezek a funkcionáriusok nem túl lelkesen, de tiltakozás nélkül csatlakoztak a Vörös Hadsereghez. Tisztában voltak vele, hogy nem csak a szovjet birodalom került végveszélybe: családjuk és tulajdon életük a tét. A fél Európát megszállva tartó náci Németország a Barbarossa hadművelet kezdeti sikerei révén közel került ahhoz, hogy kitolja határait az Ural vidékig. Hitler és köre, a német tábornoki kar jelentős részével egyetemben, nem csinált titkot a készülő szadista leszámolásból. A különféle eligazításokon expressis verbis elhangzott, hogy mind a fogságba esett komisszárokra, mind a zsidó lakosságra azonnali kivégzés vár. Az erről kiszivárgó hírek sokban meghatározták a szovjet politikai elit magatartását.


A polgárháborús élményeit békeidőben büszkén emlegető Nyikolaj Bulganyin pontosan tudta, mi vár rá és családjára a német győzelem esetén. Mégis, különböző betegségekre hivatkozva, mindent megtett, hogy ne kelljen a frontra mennie, hanem a hátországban maradhasson. A tragikus 1941. júniusi napokban a Frunze utcai vezérkar épületében, Moszkva belvárosában összefutott a Krasznaja Zvezda című katonai napilap tábornoki egyenruhát viselő főszerkesztőjével. Elpanaszolta neki, hogy noha több fontos munkakört lát el, mégis kénytelen bezupálni.23


Addigra a politikus valóban a kormányfő Sztálin egyik helyettese volt, emellett pedig az Állami Bankot, vagyis a jegybankot irányította. Aláírásának lenyomata szerepelt a nagyobb címletű szovjet papírpénzeken. A német offenzívától lelkileg-szellemileg összeomlott Joszif Sztálinról lepattantak az ilyen érvek: azokban a napokban egészen más gondjai voltak. A Vörös Hadsereg visszavonulásáért a szovjet katonai vezetést tette felelőssé.24 Hogy példát statuáljon, kivégzőosztag elé állíttatta a Nyugati Front parancsnokát, Dmitrij Pavlovot, valamint több más magas rangú katonatisztet. Parancsára a front mögötti ukrajnai és baltikumi területeken folytatódott a helyi lakosság „preventív” letartóztatása, Szibériába és Közép-Ázsiába deportálása.


A német csapatok közeledtével, a statáriális helyzetre hivatkozva, a börtönök udvarán ezerszámra végezték ki a foglyokat. Az NKVD élén álló Lavrentyij Berija ötletére megalakultak a front mögötti „feltartóztató csapatok”. A félelmet árasztó, főleg géppuskásokból álló elit alakulatoknak jogukban állt lekaszabolni a „rendezetlenül”, „parancs nélkül” viszszavonuló katonákat és tiszteket. A drákói intézkedésekkel Sztálin célja az volt, hogy megfélemlítse, s egyúttal lecsillapítsa a sorozatos vereségek miatt egyre jobban háborgó alattvalóit.25


A változatlanul súlyos vereségek ellenére 1941 késő őszére a hátországi helyzet valamelyest stabilizálódott. A szovjet vezetés egy része Kujbisevbe, a „tartalék fővárosba” költözött. Mások Moszkvában maradtak, Joszif Sztálin közelében. ő azonban változatlanul nem bízott a Vörös Hadsereg felső tiszti karában, ezért szinte teljes „belső körét” huzamosabb időre a frontra küldte. Molotov többször is a vereségek okait kivizsgáló ad hoc bizottságok munkáját irányította, Malenkov és Hruscsov fontos szerepet játszott a sztálingrádi ütközetben, Kaganovics és Berija különböző időpontokban részt vett a stratégiai fontosságú észak-kaukázusi régió védelmében. Vorosilov és Zsdanov egy ideig – mérsékelt sikerrel – a leningrádi harcokat irányította, míg Mikojan a kurszki csata előtt utazott a frontra. A diktátor többnyire akkor küldte oda őket, amikor különösen nehéz volt a helyzet.


Az ország vezető politikusainak ezekben a súlyos hónapokban az volt a másik feladata, hogy mindent jelentsenek Sztálinnak. Mivel ugyanis ő nem ment ki a frontra, személyes benyomások híján főleg komisszárok és magas rangú belügyes tisztek információiból tájékozódott arról, hogy mi történik valójában a hadszíntéren. Egyik legfontosabb „szeme és füle” a frontokon, stratégiai kérdésekben teljesen tájékozatlan Nyikolaj Bulganyin lett. Sztálin 1941. július elején az akkori fő veszélyzónába, a nyugati hadszíntérre küldte őt, a súlyos harcok színteréről visszarendelt Lev Mehlisz, a diktátor egykori titkára helyére. Így történt, hogy a Kreml ura sokban Bulganyin jelentéseire hagyatkozott a Szmolenszk, majd Vjazma környékén folyó elkeseredett harcok idején.


Később, 1941 őszén, a moszkvai csata alatt, a Legfelsőbb Főparancsnok szabályosan „ráállította” Bulganyint a szovjet főváros védelmét irányító Georgij Zsukovra. Az utóbbi idős korában nem is titkolta, milyen koloncnak tartotta a mellé rendelt komisszárt: „Bulganyin tájékozatlan volt a katonai dolgokban, és még csak nem is konyított az operatív, stratégiai kérdésekhez. De értelmes és ravasz ember lévén tudta, miként kell megkörnyékezni Sztálint, és a bizalmába férkőzni.”26


A győztes moszkvai hadművelet után Zsukovnak sikerült megszabadulni buzgó „felvigyázójától”. Majdnem verekedésbe torkolló, botrányos búcsújuk után Bulganyin egy ideig a „Gazdának” a szovjet főváros egyik metróállomásából kialakított földalatti bunkerében előszobázott, míg el nem érte, hogy a Nyugati Front katonai tanácsának tagja maradhasson, de már Ivan Konyev mellett. Csakhogy itt sem járt nagyobb szerencsével: a leendő marsall naponta összeszólalkozott Bulganyinnal, aki folyamatosan jelentéseket gyártott róla. „Egy ideig ezt tűrtem (…), de végül csúnyán összeszólalkoztunk, aminek meg is lettek a következményei”, olvashatjuk a hadvezér szűkszavú memoárjában. A torzsalkodások nyomán Sztálin leváltotta Konyevet, Bulganyin viszont maradt. Megint egy másik jeles katonai parancsnokról, ezúttal Vaszilij Szokolovszkijról kellett információt gyűjtenie.27


Amíg ugyanis civilként ügyesen csillogtatta úri modorát, a háború kihozta belőle a kisszerű, goromba alkoholistát.
Időközben egy Malenkov vezette vizsgálóbizottság feltérképezte a frontok egy részén kialakult, jelentős szovjet számbeli túlerő ellenére korántsem megnyugtató helyzetet. Ezúttal nem kivégzések, „csak” leváltások következtek. Bulganyin, akinek korábbi jelentései a vizsgálat során komolyan latba estek, megúszta, de 1944-ben két írásbeli fegyelmit is kapott.28 Addigra már a 2. Baltikumi Front, majd az 1. Belorusz Front katonai tanácsában változatlanul Sztálin főparancsnok személyes képviselőjeként tevékenykedett. Itt is, ott is nagyon féltek tőle, és rengeteg botrány kísérte jelenlétét. Amíg ugyanis civilként ügyesen csillogtatta úri modorát, a háború kihozta belőle a kisszerű, goromba alkoholistát.29 A kortársak emlékezete szerint Bulganyin alig merészkedett ki a tűzvonalba, inkább NKVD-tisztek őrizte bunkeréből figyelte a csatazajt. Onnan, amikor csak tehette, feltárcsázta Sztálint, hogy továbbítsa neki „bizalmas információit”, amely jó része jelentéktelen pletykának bizonyult. A hadműveleti tervek kidolgozásába is beleszólt időnként, noha a fronton töltött közel négy esztendő alatt a térképet sem tanulta meg rendesen olvasni.30


Sztálint ez nem érdekelte. Kegyence mellére csak úgy hullottak a kitüntetések. Bulganyin megkapta tőle egyebek mellett a Szuvorov- és a Kutuzov-rendet, amelyekkel csupán nagy stratégákat jutalmaztak. 1944 novemberében a politikus az Állami Védelmi Bizottság tagja, sőt e nagy hatalmú testület elnökhelyettese lett. Ezzel közel egy időben Sztálin a védelmi népbiztos helyettesévé nevezte ki, hadseregtábornoki rangban.31


Az igazi elismerés azonban csak ezután jött. A második világháború után Nyikolaj Bulganyin volt az egyedüli tábornoki rangot viselő politikus, akit jelentős hadvezéri érdemeire hivatkozva a szovjet diktátor 1947. november 3-án marsallá nevezett ki.32 Még a sztálingrádi csatát végigharcoló Hruscsov, és Leningrád egyik fő védője, Zsdanov sem részesült ebben a kitüntetésben. Ám ennek ára volt: Bulganyinnak részt kellett vennie egy összeesküvésben, amelynek segítségével a szovjet diktátor eltakaríthatta útjából az ország legnépszerűbb katonáját, Georgij Zsukovot. Ezek után az újdonsült marsall, aki Sztálin kinyújtott karjaként, a főtiszti kar alig titkolt nemtetszésére átvette a fegyveres erők tárcáját, szóba került, mint „trónörökös”. Élete végén a politikus azt mesélte hozzátartozóinak, hogy egyáltalán nem örült ennek.


1  L. A. Voznyeszenszkij: Isztyini ragyi… Moszkva, 2004, 218–220. o.
2  Dmitrij Sepilov: Nyeprimknuvsij. Moszkva, 2001, 390. o.
3  Ja. Ja. Etinger: Eto nyevozmozsno zabity…Voszpominanyija. Moszkva, 2001, 105. o. A nyugdíjas politikus minden bizonnyal azért volt ennyire őszinte az őt felkereső jeles tudóssal, mivel lelkiismeret-furdalást érzett vele szemben. Ugyanis 1950 novemberében a Sztálint távollétében helyettesítő Bulganyin írta alá azt a letartóztatási parancsot, amelynek értelmében bilincs csattan Jakov Etinger édesapjának, a szovjet vezetők kedvelt kezelőorvosának csuklóján. Sztalin protyiv „koszmopolitov”. Vlaszty i jevrejszkaja intelligencija v SzSzSzR. Moszkva, 2009, 242. o.
4  V. A. Torcsinov–A. M. Leontjuk: Vokrug Sztalina. Szankt-Petyerburg, 2000, 102. o.
5  Nyikolaj Bajbakov közlése.
6  Miklós Kun: Buharin. Jevo druzja i vragi, 275–279., 282–285. o.
7  Grigorij Gyenyiszov egykori moszkvai hadiüzemi párttitkár közlése.
8  Molotov, Malenkov, Kaganovics 1957. Sztyenogramma ijunyszkovo plenuma CK KPSzSz i drugije dokumenti. Moszkva, 1998, 76. o.
9  P. Szudoplatov: Razvedka i Kreml. Moszkva, 1996, 368–369. o.
10  Milovan Dilas: Találkozások Sztálinnal. Budapest, 1989, 101. o.
11  „Egy sor elvtárs, többek között központi bizottsági tagok, mesélték nekem: ťHruscsov elvtárs, mondja már meg Nyikolaj Alekszandrovicsnak, hogy ne osztogasson lakásokat a színésznőknek, és ne jelenjen meg náluk a lakásszentelőn. Nagyon sok a szóbeszéd ezzel kapcsolatban. Sok rosszat mondanak az emberek. (…) Szóval beszélgettünk erről Bulganyinnal a Fekete-tenger partján. Keményen be kellett olvasnom nekiŤ, fakadt ki Hruscsov 1957 nyarán, azon a központi bizottsági tanácskozáson, amelyen a vele szembefordult Bulganyin politikusi pályája kettétört. Molotov, Malenkov, Kaganovics 1957., i. m. 456. o. A „szóbeszédben” szereplő színésznő Galina Visnyevszkaja volt.
12  Rada Hruscsova közlése.
13  Galina Visnyevszkaja: Galina. Csimkent, 1993, 194–195. o.
14  Nyikita Szergejevics Hruscsov: Voszpominanyija. Moszkva, 1997, 26. o.
15  Dmitrij Sepilov: Nyeprimknuvsij. Moszkva, 2001, 68–69. o. Levéltári forrás.
16  Leonyid] Mlecsin: Szmerty Sztalina. Vozsgy i jevo szoratnyiki. Moszkva, 2003, 176–177. o.
17  Volja Malenkovának, a politikus lányának közlése.
18  Dmitrij Szuhanov közlése.
19  A. Avtorhanov: Tehnologija vlasztyi. Processz obrazovanyija KPSzSz. München, 1959. 371–373.
20  N. V. Petrov–K. V. Szirotkin: Kto rukovogyil NKVD. 1934–1941. Szpravocsnyik. Moszkva, 1999. A jelek szerint Joszif Sztálin élete végéig gyűlölte a szovjet politikai rendőrség vezetőinek első nemzedékét. Kellemetlen tanúkat látott bennük. Tisztában volt azzal, hogy a „hőskor” belügyesei közül sokan rokonszenveztek az ő legfőbb politikai ellenfeleivel Trockijtól Buharinig. „Lenin nagy ember volt, ám az ő uralma idején sem vettük észre (mennyi az áruló az állambiztonság kötelékeiben). Akkoriban erősen dicsérték a GPU-t, de ott csak Dzerzsinszkij bizonyult makulátlanul tiszta embernek. Sok volt viszont a külföldi ügynök, akiket idegen országokból küldtek be. Lehet, hogy ők eredetileg nem akartak ártani nekünk, de kénytelenek voltak, mivel a külföldi hírszerzés beszervezte őket”, magyarázta Sztálin 1949. július 29-én az őt felkereső bolgár kommunista politikusoknak, Valko Cservenkovnak és Anton Jugovnak. Vosztocsnaja Jevropa v dokumentah rosszijszkih arhivov. 1949–1953. Moszkva–Novoszibirszk, 1998. II., 194. o.
21  Levon Saumjan közlése.
22  Dmitrij Szuhanov közlése.
23  David Ortenberg személyes közlése.
24  L. erről részletesebben Konsztantyin Plesakov: Sztálin baklövése. A tragikus első tíz nap a II. világháború keleti hadszínterén. Budapest, 2007. Az emberek elégedetlensége helyenként tüntetésekben és vadsztrájkokban tört felszínre, olykor a fronttól távoli településeken is.
25  1941 god. Moszkva, 1998, 455–468., 472–473., 476–480., 500–506. o.
26  Marsal Zsukov: Kakim mi jevo pomnyim. Moszkva, 1988, 382. o.
27  Ju. V. Rubcov: Marsali Sztalina. Ot Bugyonnovo do Bulganyina. Moszkva, 2006, 365–370. o.
28  Korábban, 1942 nyarán Sztálin utasítására Bulganyinnak kellett volna kivizsgálni a harkovi vereség okait. A politikus alig tudott kihátrálni e feladat elől. A vesztes ütközet, amely során több százezer szovjet katona esett el vagy került fogságba, nagyrészt a politikus jó barátja, Nyikita Hruscsov miatt végződött kudarccal, aki a csapatok fő politikai tisztje volt. „Sztálin elvtárstól hallottam, hogy Hruscsov nem tud eligazodni a stratégiai kérdésekben. Fogalma sincs, hogyan kell azokat elemezni és alkalmazni. De nem tudunk mit tenni, mondta Sztálin elvtárs. Hiszen a politikai bizottságban csupán ketten képviselik a munkásságot: Hruscsov és Andrejev. És talán még Kalinyin (…) Úgy látom, ezért Sztálin elvtárs nem fog eljárni Hruscsovval szemben. Ráadásul tisztában van azzal, hogy Nyikita jót akart. Autodidakta ember, aki talán keveset olvas, de annyi bizonyos, hogy kiváló szervező”, mesélte Bulganyin közvetlenül a Sztálinnal való találkozása után. G. A. Kumanyev: Rjadom szo Sztalinim: Otkrovennije szvigyetelysztva. Moszkva, 1999, 441–442. o.
29  Rubcov, i. m. 370–374. o.
30  Petro Grigorenko: V podpolje mozsno vsztretyity tolko krisz… Moszkva, 1997.
31  Torcsinov–Leontjuk, i. m. 101. o.
32  Ennek ötlete magától Bulganyintól származott. „Zsukov a Szovjetunió marsallja. És nem hajlandó alárendelődni nekem, mivel én csupán tábornok vagyok”, panaszkodott Sztálinnak. Rubcov, i. m. 376. o.

Becsapott világ – Számvetés a marxizmussal

Becsapott világ – Számvetés a marxizmussal

Botond Gyula

Megjelent: 2012. február – 7. évfolyam, 5-6. szám



BOTOND GYULA orvos, pszichiáter, pszichoterapeuta (pszicho@botondgyula.hu).

A marxizmus nem egyszerű dolog. Amihez kétség nem férhet vele kapcsolatban, hogy az 1989-cel bezáruló ötven évben Magyarországon az élet minden területét, nyilvános és magánszférában egyaránt meghatározó hivatalos filozófiaként, az egyetlen tudományos társadalomelméletként és kulturális fejlődéstanként funkcionált. Ezen időszakban a marxizmus többszörösen vitathatatlan volt, egyrészt kritikusait durván szankcionálták, másrészt, és e jellege ma is fennáll, vitathatatlan, mert érdemi tudományos vagy filozófiai vitára alkalmatlan. A gyökerek persze sokkal korábbra nyúlnak vissza, a ’19-es kommünön át egészen a 19. századi munkásmozgalmak ébredéséig, vagyis szításáig, egész pontosan pedig 1848-ig, a Kommunista Kiáltvány világra jöttéig. A marxizmus, vagyis Marx, Engels és követőik siserahadának szövegei tartalmukban közvetlenül érintik a gazdaságot, filozófiát, történelemtudományt, etikát, politikát, szociológiát. Sajnálatos módon leggyakrabban filozófiaként említtetik, igaz, eredeti szerzőjének bölcsész végzettsége volt, azonban tárgyilagos, találó megjelölésére az ideológia fogalom a legmegfelelőbb, mégpedig a szó legrosszabb értelmében. Aktualitásához hozzátartozik egy részben örvendetes, részben sajnálatos tény, hogy napjaink fiataljai semennyire, vagy tévesen ismerik a marxizmust, ami elősegíti rejtett továbbélését és megtévesztő új hajtásainak virágzását.

De hát mi dolgunk lehet még 2011 táján a marxizmussal? Rengeteg. Olyan sok, hogy a munka bizonyosan nem is végezhető el. Mégis érdemes belefogni, mert minden parázs, amit kioltunk, csökkenti a tűzvész kockázatát. A marxizmus az egyetlen olyan, az egész emberiségre vonatkozó ideológia, melynek megvalósítási kísérlete lezajlott. Tömeges emberkísérletről van szó, melynek neve kommunizmus. A kommunizmus megvalósítási elve a marxizmus. E kísérlet technikája és eredménye a marxizmusról le nem választható, e nélkül a marxizmus többé nem szemlélhető. A kísérlet végrehajtói mind, kivétel nélkül marxistának vallották magukat, és cselekedeteiket mindenekelőtt Marx és követőinek utasításai alapján hajtották végre. A marxi utasítás pedig, mely szerzője filozófusi identitását is méltán fémjelzi, így hangzik: „A filozófusok a világot csak különbözőképpen értelmezték, de a feladat az, hogy megváltoztassuk.”1 Ennek ellenére a legtöbb marxizmuselemző mind a mai napig úgy ír Marx tanairól, mintha annak gyakorlati vonatkozása, eredménye nem létezne. Legalább százmilliós emberáldozatról és mérhetetlen kulturális rombolásról van szó azonban.2 E felfoghatatlan tény elhallgatása a marxizmus mentegetésének, továbbélesztésének elsődleges technikája. De itt most nem a gyakorlati marxizmus múltjáról szeretnék szólni, hanem csak az írottas változatról, az elméletről, és annak jelenéről. A közelmúltban, hazánkban nyilvánosan rossz hírbe hoztak hivatásos filozófusokat. A meghökkentő pályázati pénzösszegek kapcsán fellobbant ún. „filozófusbotrány” által felvert por internacionálissá vált, átszállt az országhatárokon, aztán onnan dúsított formában vissza, ma sem ült el, örvénylik, hordja a szemetet. Kénytelen-kelletlen a hazai filozófia képviselőinek hozzá kell szólniuk a témához, hiszen nagynevű filozófusokat, akadémikusokat érint az ügy. Nem haszontalan kérdés persze az sem, hogy miért nem szóltak hozzá akkor, amikor maga a dolog történt, miért csak miután egy napilap botrányt kavart belőle, vagy miért nem előzték meg idejében a „rendszerváltás” égisze alatt. E porfelhő egyik hordalékaként látott napvilágot Mezei Balázs filozófus, a PPKE BTK Filozófiai Intézetének igazgatója tollából az A filozófia védelmében c. publikáció.3 A szerző itt az inkriminált pályázatokról szól, nyomatékosan említve, ám a pályázatok ügyével és szereplőivel való kapcsolatának megvilágítása nélkül, a hazai filozófia ideológiai, név szerint a marxizmussal való több évtizedes megerőszakolásának esetét, és ezen állapot napjainkig fennálló feldolgozatlanságát. Mezei úgy véli: „Ez a mulasztás egyszerre politikatörténeti, morális és filozófiai […] az elkövetkező nemzedékek joggal teszik majd fel a kérdést, hogy a filozófia ideológiai likvidálásának részesei miért nem elemezték ezt konferenciákon, kiadványokban, könyvsorozatokban.”

Úgy vélem, hogy a filozófia ideológiamentesítésének szükségességét illetően Mezei Balázsnak teljesen igaza van. Feltételezem, hogy miután rádöbbent e valóban súlyos mulasztásra, aktív filozófustanárként nyomban nekilátott elvégezni e munkát, és hamarosan közreadja a marxizmus felszámolásának eredményét. Hogy a rendszerváltás eddigi húsz éve alatt nem nyílt mód e feladat elvégzésére, az talán elfogadható, hiszen jobb későn, mint soha, bár felmerül a kérdés, hogy a filozófia „ideológiai likvidálása”, „megerőszakolása” vajon nem ordít-e a filozófiairodalom minden sorában, és nem bántja-e a bölcsességet tényleg szerető embereket legalább annyira, hogy húsz év szólásszabadság alatt egy „javított kiadással” előálljanak. Ugyanakkor biztosra veszem, hogy e munka elvégzése nem könnyű. Egyrészt azért nem, és ezen írásnak ez az indító oka, melyre majd alább térek rá, mert e munka már elvégeztetett. Másrészt pedig a marxizmus (marxisták) természetéből adódóan sem könnyű.

Mezei szerint a „hazai filozófusi közösségnek” történelmi felelőssége lett volna végrehajtani az ideológiai befolyással való elszámolást. Milyen módon történhetne ez meg? Néhány magyar filozófus, mert hát mindenki biztosan nem venne részt egy ilyen munkában, kiad egy állásfoglalást az elmúlt ötven, illetve most már hetven év filozófiai termésének marxizmus általi befolyásoltságáról, elítéli az ideologikus gondolkodást, könyveket, cikkeket jelöl meg, és kijelenti, hogy a filozófia meghamisíttatott, és ezentúl az ideologikus filozofálás tudománytalan és szalonképtelen, a marxisták neve pedig töröltessék a filozófiai lexikonokból. Bevallom, én egy efféle eseményt nagyon nehezen tudok elképzelni. Nemcsak komolytalan mivolta miatt, hanem mert ez nem volna más, mint a diktatórikus marxizmus inverz továbbvitele. Nem tudom, hogy Mezei Balázs hogy gondolja az elszámolást, de valószínűleg ő sem így. Filozófiai kérdésekben egyébként sem szokás testületi határozatokat hozni. A filozofálás alapvetően magányos tevékenység még akkor is, ha a filozófusok kíváncsiak egymás gondolataira és szeretnek vitatkozni. Úgy gondolom, valahol itt keresendő a dolog megoldásának is a kulcsa, vagyis kulcsai. Mindenki saját maga vessen számot saját múltjával, publikációival, vélekedéseivel, és ezzel együtt, vagy ettől függetlenül a marxizmussal is, feltéve, hogy van hozzá kedve és lelki ereje, tartása.

E ponton válok szakmailag (is) illetékessé az ügyben. Az a tengernyi marxizmust dicsőítő, közvetlenül vagy közvetve támogató, továbbfejleszteni igyekvő vagy apologetikusan kritizáló magyar (és nem magyar) nyelvű irodalom nem kényszer hatására született, hanem az írók, filozófusok önálló szellemi aktivitásából, elfogadásából, ideológiai elköteleződéséből fakadóan. Továbbá, még csak nem is valamiféle filozófiai vagy bármilyen tudományos megfontolásból, a létező és lehetséges dolgok egyik okos, következetes megértési, értelmezési módjának választásából. A marxizmus ugyanis se nem okos, se nem következetes, se nem tárgyszerű, tehát a józan ész alapján, mellyel a filozófia nem fölötte lebegő, hanem rajta álló viszonylatban van, nem választható. Egy ideológia elfogadása bizonyos érzelmi, személyiségbeli feltételekhez kötött. Márpedig e pszichikai kondíciók ugyanennek az ellenkezőjét nem teszik lehetővé. Egy valaha hívő, „következetes” marxistából nem lehet a marxizmust következetesen kritizáló, vagyis mindenestől elvető gondolkodó.4 Részleges kritikára viszont, mely inkább elfogadás, mint elvetés, jóformán minden marxista képes, sőt kedvüket is lelik benne, mint ahogy ezt támogatóan kritikus szövegeik áradata bizonyítja.

A lelki alkat persze minden tárgyválasztásnak alapját képezi, ám van olyan (szerencsés, egészséges?) személyiségszerkezet, ami lehetővé teszi, hogy a külső vizsgálandó tárgy önnön puszta valójában álljon a figyelem központjában. Kevésbé szerencsés esetben viszont a megértést, ítélethozatalt az ítélkező tudat autonóm stimulációi határozzák meg, a külső tárgy másodlagossá válik, rosszabb esetben csak ürügyként szolgál az érzelmi kényszerítettség kiélésére. A tudat külvilágtól való függetlenedésének extrém példái az elmebetegségek és a fanatizmus. Bonyolítja a kérdést, hogy az általános fogalmak, melyekkel a filozófia foglalkozik, a tudaton kívül eleve nem léteznek. Mégis meg lehet különböztetni az igazi filozófiát a filozofálgató ideológiától, az ideológusok is ezzel próbálkoznak a maguk módján, de ehhez megint csak olyan személyiségre van szükség, ami nem zavarja a tárgyilagos, „józan” szemléletet. Ezen az úton a filozófia átcsúszik a pszichológiába, ami azonban súlyos tárgytévesztéshez vezetne. A pszichológiának nincs illetékessége sem a filozófiában, sem a hermeneutikában, kivéve az olyan extrém gondolatfűzéseket, szövegeket, melyek koherenciája legalábbis akadozik, saját tárgyaiknak pedig alig vagy semennyire sem feleltethetők meg. A marxizmus ilyen szöveg.

Találó kifejezéssel Marx szövegeit „revolutionizmus”-nak nevezi
Azt, hogy a marxizmus érdemi kritikája magyar gondolkodó által, magyar nyelven elvégeztetett, ami persze nem azonos a filozófia ideológiai megerőszakolása utóbbi hetven évének feldolgozásával, de feltétele annak, itt három munka bemutatásával bizonyítom. Az első kettő Palágyi Menyhért5 filozófus 1908-ban, és Ottlik László6 társadalomtudós (szociológus) 1922-ben kiadott marxizmuskritikája. Palágyi részletesen, filozófusi következetességgel bizonyítja Marx tételeinek logikai hibáit, önellentmondásait és lehetetlen mivoltát. Találó kifejezéssel Marx szövegeit „revolutionizmus”-nak nevezi, utalva arra, hogy azt sem tudománynak, sem filozófiának tekinteni nem lehet, sokkal inkább forradalmi agitációnak.

Mindkét gondolkodó leleplezi és cáfolja a marxizmus saroktételeit, vagyis botrányköveit:

– a történelmi materializmust, mely csak kollektívumot ismer, semmibe veszi az emberi természetet, az egyéniséget, az öntudatot;
– a kommunizmust történelmi-gazdasági szükségszerű következményként, és ugyanakkor, csakis erőszakos hatalomátvétellel megvalósíthatóként bemutató ellentmondást;
– a marxista dialektikát, mely lényegében fogalmak pontosítás nélküli, önkényes használatából áll;
– a kapitalizmusban egyszerre növekvő gazdagság és nyomor tételét, mely a kommunizmus talaját képezné, azonban gazdaságilag is következetlen, a 19. század második felében pedig már a valóság is rácáfolt;
– a nagy francia forradalommal való párhuzamra rámutatva, a szabadság és egyenlőség jelszavak természetellenes és egymást kölcsönösen kizáró mivoltát;
– a proletárok diktatúrája kultúraépítő erejének lehetetlenségét.

Hadd tegyem hozzá mindehhez, hogy a „materializmus”, mely a marxizmus legalapvetőbb alapvetése, önmagában is contradictio in adiecto, minthogy anyagból elvet fabrikálni annyi, mint fából vaskarikát. Ottlik végkövetkeztetése (Palágyival egyezően), hogy „a marxizmus ťtudományosŤ jóslata semmi körülmények között sem állhatja meg a helyét”.7 Utólag könnyű eldönteni, bár az érvelésük alapján is nyilvánvaló: mindkettejüknek, mint ahogy a legtöbb korabéli, tehát még csak az elmélettel foglalkozó kritikusnak, mindenben igazuk volt. Ugyanakkor a mából szemlélve mindkét szerző meglehetős naivitással tekint a marxizmusra és Marxra, érthetően, hiszen nem tapasztalhatták meg a gyakorlati marxizmust, biztosak voltak benne, hogy az megvalósíthatatlan. Ottlik megélte a magyar kommünt és annak gyors bukását, csodálkozik azon, hogy 1922-ben a lenini szovjet rendszer még mindig létezik. Amivel azonban nem számolt egyikük sem, az a marxisták értéket és életet semmibe vevő erőszakossága, ami aztán mégis kiterjesztette és fenntartotta a rendszert nyolcvan évig. Jellemzően nem használják a ma már pejoratív konnotációjú ideológia fogalmat a marxizmusra, inkább eszmének, elméletnek nevezik. Mai posztmarxista korunkban azonban már kénytelenek vagyunk egységes jelzőt használni azon tengernyi okoskodó szövegre, melyben nem a tapasztalat tárgyait, eseményeit igyekeznek megfelelő névvel leírni és következetes gondolkodással magyarázni, nem törekszenek a filozofikus fogalmak pontosítására, negligálják a tudományos eredmények éppen nem tetsző részeit, ugyanakkor nem is vallást hirdetnek, hanem szemfényvesztő szuggesztív befolyást gyakorolnak az olvasóra valamiféle prekoncepció alapján és alapvetően hatalommegkaparintási céllal.

Tehát a múlt század elején legalább, de már előtte is (lásd pl. Le Bon8) a marxizmus filozófiai, történelmi, gazdasági és pszichológiai téren megsemmisítő kritikát kapott, ám a hithű marxistákat mindez nem zavarta. Az ideológia továbbéltetése és megvalósítása nagy hévvel és hatalmas apparátussal zajlott, az intellektuális kritika érdemben meg sem érintette a dogmatikát, minthogy az nem intellektuális természetű, vagyis nem filozófia és nem tudomány, művelői pedig nem filozófusok és nem tudósok. A marxizmust mint szellemi terméket jobb híján a filozófiák közé sorolják még ma is, valószínűleg azért, mert az ideológia fogalom még nem képez olyan körülírt kategóriát, mint pl. a művészet, tudomány, vallás vagy a filozófia. Ez azonban nem sokáig tartható, mert az ideológiaszövegek, melyek derékhadát a marxizmus derivátumai képezik, az utóbbi évtizedekben úgy elszaporodtak, mint a folyondár az elhanyagolt kertben. Az ideológia megkülönböztetése a tárgyilagos beszédtől napjainkban már létszükséglet. De miért nem filozófia a marxizmus? Azért, mert filozófia az a szöveg, amelyben nyilvánvaló, hogy szerzője a felvetett problémák végső határokig hatoló megértésére, gondolati, diszkurzív megoldására törekszik. Emellett még lehet vitatható, téves, idejétmúlt stb., de a teljes körültekintésre és a gondolkodás végső határaira törő igyekezet elegendő, mint ahogy azt a klasszikus filozófusok esetében látjuk. Egy szöveg attól még nem lesz filozófia, hogy filozofikus témákat, fogalmakat tartalmaz. Filozofikus terminológiát használni könnyű, de filozofálni meglehetősen munkaigényes dolog. A lényeg, mint általában a kultúrában, az igényesség. A marxista szövegekben a filozofikus igényességnek nyomát sem lehet találni.

Nekünk magyaroknak valami miatt bőségesen kijutott a marxisták kemény magjából. Már a ’19-es bolsevik hatalomátvétel nyilvánvalóvá tette, hogy itt, Európa többi, hasonló támadásnak kitett országához képest jelentősen nagyobb erőt képviselnek. Aztán a Rákosi-rendszer is méltán elhíresült arról, hogy vezetője Sztálin legjobb tanítványa (Sztálinról pedig tudnivaló, a megtévesztő híresztelések ellenére, hogy Marx legjobb tanítványa). Világszerte híres-hírhedt marxista fórum az ún. Budapesti Iskola, más néven Lukács-iskola.9 Lukács György mélymarxista ideológus szövegei mind a mai napig komoly filozófia- és/vagy szociológiaként oktatott anyagok egyes nyugati egyetemeken.

A lukácsi szövegek rengetegéből tulajdonképpen bárhol idézhetnénk, mint általában a marxistáknál, hologramszerűen, minden mondatban felsejlik az egész, csak rá kell világítani: „A marxizmusnak ez a látszólagos teljes függetlensége a cselekvések erkölcsi oldalaitól még jobban kiélesedik a proletárdiktatúra idején. Az osztályharc kíméletlensége még csak fokozódik. Mert most a végső győzelemről: a burzsoá osztály megsemmisüléséről van szó.”10 Itt most csak a „látszólagos teljes” szofisztikált jelzőpáros használatára hívom fel a figyelmet, ahol a jelzett nem egyenletesen „látszólagos teljes”, hanem alkalomadtán „még jobban kiélesedik”. Egy ilyen rövid idézet szövegkörnyezetből való kiemelése azt eredményezheti, hogy aki nem ismeri a lukácsi irodalmat, nem érez rá az egzaltált halandzsa áradatára, ami miatt marxista szövegeket olvasni kellemetlen érzés, feltéve, hogy az olvasó nem elköteleződött ideológiailag. Ebből az egyetlen ismeretszerzési szempontból tudom ajánlani Marx- vagy Lukács-szöveg tanulmányozását néhány oldal erejéig. Palágyi Menyhért említett könyvében egy helyen így fakad ki: „Megvallom, hogy újra s újra olvasom Marx főmunkáját, mert nem merek szemeimnek hinni […].”11 Akit tényleg filozófiai problémák érdekelnek, tapasztalni fogja, hogy a marxista szöveg önmagán kívül semmire sem vonatkozik, semmire sem használható, nem ad választ másra, mint arra, hogy miért szükségszerű és üdvözítő a marxizmus, persze ez a válasz is eredendően hamis. Ha pedig az olvasó külső vonatkoztatási pontot használ, pl. klasszikus filozófia szöveget, tudományt, vagy netán a valóságot magát, kénytelen szembesülni ama ténnyel, hogy a marxizmus tartópillérei egyszerű hazugságok. Lánczi András politikafilozófus egy nemzetközi kommunizmuskonferencián elhangzott előadásában12 beszámol arról, hogy egy 2005-ös BBC-hallgatói felmérés szerint Marx minden idők legnagyobb filozófusa. Majd így folytatja: „Marxot nem azért találhatták minden idők legnagyobb filozófusának, mert megoldott volna bármit is, hanem azért, mert elhitette az emberekkel, hogy a ťmódszerŤ a történelem materialista értelmezésében rejlik.” A „módszer” ez esetben a filozofikus gondolkodás megkerülése, szimplifikálása, popularizálása.

Íme egy másik sziporka, csak úgy találomra a mélymarxista (Lukácsnál talán sekélyebb) „filozófiából”, szerzője a gyakorlati marxizmus idején igen komoly filozófusi, történészi és politikusi karriert futott be: „Semmi sem teljesen bizonyos, mert semmi sem bizonyítható be teljesen. Az sem teljesen bizonyos, hogy a nap holnap keleten fölkél, és az sem, hogy az én saját tudatomon kívül más is létezik a világon. És semmi sem teljesen lehetetlen, tehát minden lehetséges, mert a lehetetlen kritériuma is csupán csak a korlátolt gyakorlat, s ennélfogva semmi sem cáfolható meg teljesen.”13

Nemhogy tudomány vagy filozófia érzetét keltik az efféle szövegek, sokkal inkább mintha egyfajta szalonidiotizmussal lenne dolgunk. Nem véletlenül szokás mondani, hogy az ideológia elveszi az ember józan eszét. Ez a példa, és a tömérdek hasonló alapozzák meg a gyanút, hogy a posztmarxista (posztmodern) dekonstrukció14 is csupán virágában „poszt”, gyökereiben marxista. A felszín alatt terjedő ideológia bonyodalmas mivoltát érzékeltetendő megemlítek néhány, címében nem, de alapjaiban marxista szellemi áramlatot az utóbbi száz év terméséből:

– Pszichoanalitikus (Budapesti15) Iskola. Hogy a pszichoanalízis milyen „szerves” kapcsolatban áll a marxizmussal, azt többek között Wilhelm Reich16 vonatkozó munkái bizonyítják, a téma tanulságos magyar összefoglalója pedig, melyben Lukáccsal és a Frankfurti Iskolával való kapcsolata is kidomborodik, Erős Ferenc17 jóvoltából olvasható.
– Frankfurti Iskola.18 Szociológiai, filozófiai, tudományosan nehezen behatárolható „kritikai elméleteket” publikáló csoport. Nem fizikai értelemben Marx, Freud és Lukács is tagjának tekinthető.
– Cultural Studies19 (kritikai kultúrakutatás, „birminghami iskola”). Főként médiakutatással, de bármiféle kulturális jelenség kritikájával foglalkozó, ma is igen aktív csoport.20
– Posztmodern „filozófiai iskola”.21 Főként francia és amerikai értelmiségiek, kezdetben irodalomkritikai (dekonstrukció), majd zabolázatlan tematikájú áltudományos publikáció áradata. A posztmodernista szövegek zagyva mivoltát látványosan leleplező cikket, majd könyvet22 jelentetett meg két valódi fizikus 1997-ben.

Az ún. (neo)liberalizmusról pedig ne is beszéljünk. A kritikai ideológiák (áltudományos „marxizáló” szövegek) olyan sűrűn átszövik napjaink nyugati kultúráját, hogy méltán beszélhetünk megtévesztett világról. Mindezen szövegeket jól érezhető formai és tartalmi belterjes koherencia jellemzi, melynek lényegi összetevői: erős szuggesztivitás, csapongó tematika, az éppen fennálló társadalmi, erkölcsi rend kritikája, bomlasztása leginkább a humán tudományok és azok oktatása terén. Ugyanakkor e (poszt)marxista szövegek feltűnő inkoherenciát mutatnak a valóság vonatkozásában, melynek önmaguk és szerzőik is részei, ám erről ez egyszerű evidenciáról nem képesek, vagy nem is akarnak tudomást venni, szembesítés esetén pedig zavarba jönnek.23 Nemcsak a filozófiának létszükséglete megtisztulni az ideológiai megerőszakolás következményeitől, hanem a történelemtudománynak, szociológiának, pszichológiának is. Hogy mennyire nehéz feladat ez, arra jó példa a Frankfurti Iskola ún. „autoriter személyiség”24 pszichológiai kreatúrája, melynek meghökkentően tudománytalan mivolta jóformán születése pillanatában lelepleződött, ám mind a mai napig tananyag pl. a magyar pszichológusképzésben is. Egy nagyon érdekes (meta)pozícióból, az evolúciós pszichológia szemszögéből mutat rá e szellemi irányzatok egységes mivoltára egy amerikai pszichológus professzor.25 Ez igen alapos kutatói munka egy újabb erőteljes bizonyíték arra, hogy a kérdés tudományos megértési lehetősége a pszichológia területén keresendő.

... ’81-ben a marxizmus nyílt kritizálása még nem volt lehetséges ...

A gondolkodás koherens–inkoherens voltának megítélése létkérdés, ez irányú törvényes ítélkezési joggal rendelkeznek a pszichológusok, pszichiáterek. Nem véletlen, hogy a „marxizáló” pszichiátriakritika26 intenzíven támadja e hatóságot, de csak részleges sikerrel, mert a pszichiátria iránti szükséglet a társadalmi (biológiai?) létből fakad. Ugyanakkor a pszichológiát, pszichiátriát a marxisták is előszeretettel használják sajátos céljaikra, betegségnek, betegnek nyilvánítva a kritikát, másképp gondolkodókat. Ezen antitudományos munkálkodás elméleti élenjárói a Frankfurti Iskola képviselői, fizikai alkalmazásában viszont a gyakorlati marxizmus valamikori fellegvára, a Szovjetunió bíróságai vezetnek, ahol legalább hétszázezer embert ítéltek pszichiátriai kényszergyógykezelésre „lassú skizofrénia”, „metafizikai intoxikáció” (ál)diagnózisokkal, a pszichiátria „Moszkvai Iskolája” alapján.27

Most pedig bemutatom azt a hazai földön végzett munkát, mely a marxizmust mai szemmel, érdemben és lényegileg vizsgálta, és amely bizonyítja, hogy Mezei Balázs fent idézett elégedetlensége a hazai filozófia marxizmussal való elszámolását illetően alaptalan. Ugyanis a téma elemzése megtörtént „konferenciákon, kiadványokban, könyvsorozatokban”. A kérdés immáron inkább az, hogy Mezei Balázs, és alighanem több kollégája is, mint hivatásos filozófusok miért nem tudnak, vagy miért hallgatnak a dologról.

A marxizmust érdemben kritizáló filozófiatörténet, melyről itt szólok, 1981-ben kezdődött nyilvánosan, a Magyar Filozófiai Szemle 25. számában Pethő Bertalan: Bartók c. írásával, mely a szerző ’84-ben megjelent Bartók rejtekútja c. könyvéből vett előzetes. ’81-ben a marxizmus nyílt kritizálása még nem volt lehetséges, ezért e publikációk a cenzúra előkalkulációjával készültek, pl. Lukács Györggyel való vitának álcázva. A rendszerváltást követően azonban az ideológia leleplezésének elvi korlátai megszűntek, a gyakorlatiak azonban messze nem, így különféle „nem politikai” nehézségeket leküzdve sor került a posztmodern, posztkommunizmus, posztmarxizmus témákban konferenciák szervezésére, cikkek, könyvek publikálására.

E munkák elsősorban Pethő Bertalan pszichiáter, filozófus nevéhez kötődnek. Pethő professzor publikációs listája és rövid tudományos életrajza megtalálható az MTA Köztestületi Honlapján28, több mint 300 cikk és 25 könyv szerzője. Pethő a posztmodern kort kutató tanulmányaiban29 számos filozófiakritikai elemzés olvasható pl. Kant, Heidegger, Fichte, Habermas, Nietzsche, Husserl, Rousseau, Derrida, Baudrillard vonatkozásában, melyek közül több megjelent a Magyar Filozófiai Szemle, Gond, Liget, Kortárs folyóiratokban is. E tanulmányok fókuszában a posztmodern, posztmarxista ideologizálás kritikája, leleplezése áll. Tudományos precizitás és gondolkodási színvonal tekintetében kimagasló munkákról van szó, a (poszt)marxista „filozófusok” szövegeivel nem összemérhetők. Ez az egyik oka annak, hogy Pethő kritikáira az ellenoldalról nem érkezik válasz. A másik ok, hogy fölösleges belemenni kockázatos vitákba, hiszen a hatalom (pénz és média) e nélkül is náluk van.

1999-től konferenciasorozat kezdődött, amelynek első szakaszában Pethő a nyugati és hazai posztmodernitással, a marxizmussal, a posztmarxizmussal, napjaink metafizika utáni filozófiájával foglalkozó egyegy kötete, illetve Bogár László egy könyve30 volt a téma. A konferenciákon több tucat magasan kvalifikált előadó31 és 50–100 hallgató vett részt. A vitasorozat anyaga könyv alakban is megjelent.32 A konferenciasorozat második szakasza a Professzorok Batthyány Körével közösen került megrendezésre Nemzetstratégiai Alappillérek címen.33 A legutóbbi, szám szerint a 22. kétnapos vitára 2010 decemberében került sor PosztModern mérlegen 1990–2010 címen. Mind a konferenciák, mind a szerző irodalmi munkái lényegileg és visszatérően foglalkoznak a marxizmus eredeti változata, és posztkommunista, posztmodern származékainak kritikájával.

Rátérve a marxizmus direkt kritikájára, Pethő Bertalan kétkötetes dolgozatot szentelt a témának A filozófia híg mosléka címmel34. A tanulmány alcíme: A marxizmus és átfolyásai a posztmodernbe, posztkommunizmusba. A címben szereplő „híg moslék” minősítés az eredeti marxisták szája íze szerint való fogalmazás, pontosan Engels Frigyes tollából származik, amint éppen a német filozófusokról értekezik. A kötetekben a marxista „filozofálás” részletes formai és tartalmi kritikája, cáfolata olvasható szigorú tudományos pontossággal kimutatva, hogy a marxizmus önmagához mérve is következetlen ideológiai zagyvalék. Az egyébként már bukott marxizmus napjaink politikai, filozófiai, szociológiai gondolkodásába való átfolyása a (poszt)marxisták közvetítésével, egy olyan alattomos rákfenéje a tudományos diskurzusnak világszerte és nálunk is, melyre minduntalan fel kell hívni a figyelmét legfőképpen a felnövekvő értelmiségnek. E két kötetben ez a téma is nyomatékosan szerepel. A kritikai kötetek jegyében konferencia is megrendezésre került 2002-ben, melyre marxisták is kaptak meghívót, de nem jöttek el. Bizonyára ők is tudják, hogy a marxizmus filozófiailag nem, kizárólag Kalasnyikovval védhető.

Még egyszer hangsúlyozom, Pethő Bertalan munkái olyan minőségű szellemi teljesítményt képviselnek, melyre a magyar filozófiairodalomnak nagy tisztelettel és büszkeséggel kellene tekintenie, nem pedig elhallgatással. Megjegyzendő, hogy több könyvének kiadását támogatta többek között az Országos Tudományos Kutatási Alapprogramok, a Művelődési és Közoktatási Minisztérium, a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma, a Kodolányi János Főiskola. Ezen támogatások azonban együttesen sem közelítik meg a „filozófusbotrány” néven elhíresült alapítványi díjak nagyságrendjét, ami valami miatt a Lukács-iskola közelieknek jutott.

Végezetül álljon itt egy szövegmutatvány találomra Marx alapművéből, A tőkéből (bár sokak szerint az alapmű a Kommunista Kiáltvány): „Nagyobb mennyiségű használati érték önmagában véve nagyobb anyagi gazdagság, két kabát több, mint egy kabát. Két kabáttal két embert lehet ruházni, egy kabáttal csak egyet stb. Ennek ellenére az anyagi gazdagság tömegének növekedésével egyidejűleg értéknagysága csökkenhet. Ez az ellentétes mozgás a munka kettős jellegéből fakad. A termelőerő természetesen mindig valamely hasznos, konkrét munka termelőereje, és a valóságban csak azt határozza meg, hogy a célszerű termelőtevékenységnek az adott időszakaszban mekkora a hatásfoka. A hasznos munka ezért termelőereje növekedésével vagy csökkenésével egyenes arányban a termékek gazdagabb vagy szűkösebb forrása lesz. Ezzel szemben az értékben megtestesült munkát a termelőerő változása önmagában véve egyáltalán nem érinti. Minthogy a termelőerő a munka konkrét hasznos formájához tartozik, természetesen nem érintheti többé a munkát, mihelyt annak konkrét hasznos formájától elvonatkoztatunk. Ugyanaz a munka tehát ugyanannyi idő alatt mindig ugyanazt az értéknagyságot szolgáltatja, akárhogyan változik is a termelőerő. De ugyanannyi idő alatt különböző mennyiségű használati értéket szolgáltat, mégpedig többet, ha a termelőerő növekedik, és kevesebbet, ha csökken. A termelőerőnek ugyanaz a változása, amely növeli a munka termékenységét, és ezért az általa szolgáltatott használati értékek tömegét, csökkenti tehát ennek a megnövekedett össztömegnek az értéknagyságát, ha a termeléséhez szükséges munkaidő összegét csökkenti. És fordítva.” 35

Nem véletlen, hogy a bolsevikok nem Platón államának megvalósításába fogtak bele.
Marx kénye-kedve szerint oszcillál képzelet és valóság között, így hozva létre a szöveg szemfényvesztő villódzását, ami mögött a csalás könnyen megbújik. Hadd alkalmazzak hasonló technikát két mondat erejéig: Az elvonatkoztatott munka által szolgáltatott értéknagyság egyenes arányban van Marx és követői munkások iránt érzett tiszteletének mélységével. A munkaidő nagysága pedig olyan pontosan jelzi a munka értékét, amennyiben „annak konkrét hasznos formájától elvonatkoztatunk”, mint az ideológia betűinek száma az ideológus eszét. A fenti minőségű szövegből nyolcszáz oldal található A tőkében, Marx–Engels művei pedig több mint negyven kötet. E szöveg olvasása óvatosságot igényel, mert ha valaki hajlandóságot érez arra, hogy előre-hátra lapozgasson a könyvben megértést segítő magyarázatokért (melyek persze nem léteznek), akkor csak egy hajszál vagy annyi sem választja el attól, hogy hívő marxista legyen. Nem véletlen, hogy a bolsevikok nem Platón államának megvalósításába fogtak bele. Aki ugyanis Platón gondolkodói stílusával hajlamos azonosulni, az nem fog kivégzési kvótákat előírni vagy teljesíteni.

Pethő elemzésében komolyan veszi a marxizmust. Nagy a valószínűsége, hogy ezen ideológia ilyen részletekbe menő és ugyanakkor lényegre törő kritikát más nyelven nem kapott. Az alábbi idézetben nem csak a két alapító atya, hanem követőik „filozofálási” technikája is lelepleződik: „Marx és Engels pontosan így jár el. Ígéretes terminusokat vesznek sorra, de anélkül lépegetnek egyiktől a másikhoz, hogy bármelyikben elmélyednének, és/vagy bármelyiknek a használatát részletesen bemutatnák, a vele történő érvelést bizonyítanák, a hozamát felbecsülnék. Gondolatmenetük minden egyes szakaszában áthárítják az érvelés terhét a következő, illetve a többi szakaszra. Bizonyításról szó sincs. Amikor azonban eléggé hosszú ívet befut a gondolatmenetük, akkor visszacsatolódik önmagába, és a mindegyre hangoztatott jelentés/jelentőségígérgetés […] áll össze az Egyetlen Nagy Igazság Végső Bizonyítékává. Ha valaki beleszédül ebbe a hangzatosságba, akkor az éppen befejező szentenciát hiszi el. Ha azonban elkezdi vizsgálni az egyes szólamokat/ terminusokat, akkor rájön, hogy ezek futólagosak, vagy éppen üresek. Rájön, hogy a marxista ideológia készítői hibás logikai körben állítják elő az elméleteiket, amelyben körözve […] a futólagosan odavetett terminusok retorikai erejére, és az egymást kergető terminusok hajszájának kábító hatására számítanak. Ezt az eljárást nevezem körbelegitimálásnak.”36 A „körbelegitimálás” végső körében a megjövendölt kommunizmus üdvössége legitimálja és bizonyítja a virtuálisból a valóságosba, a jövőből a jelenbe (sőt, a múltba), az odavezető marxizmus tételeinek igazát. Ilyen üres körökből fűzött lánc Marx „filozófiája”.

Marx és követői szövegeinek tanulmányozása egy érintetlen szemlélőből meglepetést válthat ki, hiszen híres, sokat emlegetett filozófusokról, szociológusokról van szó. Az elméleti marxizmus azonban az emberi értelem megcsúfolása, a gyakorlatától függetlenül is döbbenetes, hogy sokan mind a mai napig a magas kultúra részeként tartják számon. A marxista hírességek változó respektusa vonatkozásában érdemes emlékezetben tartani, hogy a kommunista vezetők neveit is emberek milliói csak halkan, megilletődött tisztelettel merték szájukra venni több nemzedéken át, mígnem lehullott a lepel.

A 20. század eleje táján szinte minden európai írástudó értelmiségi megalkotta a maga világmegváltás verzióját, mígnem a második világháború elhallgattatta a parttalan okoskodást. Csak a (poszt)marxisták nem álltak le, a totális bukásuk ellenére még ma sem. Korunk kommunikációs média technikája a marxizmus derivátumainak szuggesztív erejét soha nem látott mértékben növeli, ténylegesen globálisra duzzasztja. A tömegmédia technikai fejlődése azonban töretlen, és ma már ott tart, hogy a kommunikációs csalásokra egyre inkább veszélyt jelent. Napjainkban minden szöveg jó eséllyel pályázik a (globális) nyilvánosságra, az igaz szövegek is, akit érdekel, megtalálhatja a médiahálón. Márpedig minden ideológiával szemben a leghatásosabb antibiotikum a józan gondolkodás és az igaz beszéd.


1  Karl Marx: Tézisek Feuerbachról. In: Válogatás Marx és Engels műveiből, I. kötet. Kossuth Kiadó, Budapest, 1988, 92–95. o. (a tézisek eredeti megjelenése: 1888).
2  Stéphane Courtois et al.: A kommunizmus fekete könyve: bűntény, terror, megtorlás. Nagyvilág, Budapest, 2001.
3  Mezei Balázs: A filozófia védelmében. Magyar Nemzet, 2011. január 19. Jó példa erre a neves lengyel hitehagyott marxista gondolkodó, Leszek Kolakowski.
4  Lásd Leszek Kolakowski: Main Currents of Marxism. Vol I–III. Oxford University Press, Oxford–NY, 1987 (1978).
5  Palágyi Menyhért: Marx és tanítása. Szent István Társulat, Budapest, 1920 (második kiadás).
6  Ottlik László: A marxizmus társadalomelmélete. Franklin Társulat, Budapest, 1922.
7  Uo. 132. o.
8  Gustave Le Bon: Psychologie du socialisme. Paris, 1896.
9  Lukács- (Budapesti) Iskola növendékei: Almási Miklós, Fehér Ferenc, Heller Ágnes, Hermann István, Márkus György, Mészáros István, Vajda Mihály, Zoltai Dénes. A második nemzedék pedig: Bence György, Kis János, Ludassy Mária, Radnóti Sándor.
10  Lukács György: A kommunizmus erkölcsi alapja. In: Történelem és osztálytudat. Szerk.: Vajda Mihály, Magvető Kiadó, Budapest, 1971 (a cikk első publikációja: 1923).
11  www (992. o).
12  www (Letöltés: 2011. június 11.).
13  Molnár Erik (Jeszenszky Erik álnéven): Az előrelátás a történelemben. Korunk, 1934. február. [Molnár Erik (1894–1966) történész, közgazdász, filozófus, Kossuth-díjas, az MTA rendes tagja, külügyminiszter, a Legfelsőbb Bíróság elnöke, igazságügyi miniszter.]
14  Jacques Derrida: Of Grammatology. The Johns Hopkins University Press, Baltimore– London, 1976.
15  Pszichoanalitikus Budapesti Iskola képviselői: Bálint Mihály, Bálint Alice, Ferenczi Sándor, Hermann Imre, Mérei Ferenc, Róheim Géza, Szondi Lipót.
16  Wilhelm Reich: Dialektischer Materialismus und Psychoanalyse. Verlag für Sexualpolitik, Kopenhagen 1934. (első kiadás: 1929.)
17  Erős Ferenc: Pszichoanalízis, Freudizmus, Freudomarxizmus. Gondolat, Budapest, 1986. E dolgozat a marxisták kritikáival szemben igyekszik bizonyítani a pszichoanalízis marxizmussal rokon mivoltát és használhatóságát a gyakorlati marxizmusban. E 250 oldalas tanulmányban sem Erős, sem a bemutatott Freud-apologéták által nem említtetik meg a pszichoanalízis valóságleíró pontossága, vagyis tudományos értéke és terápiás hatékonysága. Pedig ha létezik ilyesmi, az első számú érv lehetne a „tan” mellett.
18  Frankfurti Iskola képviselői: T. W. Adorno, W. Benjamin, E. Fromm, J. Habermas, M. Horkheimer, H. Marcus.
19  Birminghami kultúrakritikai csoport képviselői: E. A. Thompson, R. Hoggart, R. Williams, S. Hall, a bevallott szellemi elődök pedig: Valentin Nyikolajevics Volosinov, Antonio Gramsci, Louis Pierre Althusser, a Frankfurti Iskola, a közös ős pedig: Karl Marx.
20  Belinszki Eszter: A kritikai kultúrakutatás a médiaelemzés gyakorlatában. Médiakutató, 2000 ősz. www (Letöltés: 2011. május 22.)
21  Néhány ismert név a posztmodern publicisták közül: Michel Foucault, Gilles Deleuze, Felix Guattari, Jean-Francois Lyotard, Jacques Derrida, Jean Baudrillard, Richard Rorty, Paul Feyerabend, Julia Kristeva, Luce Irigaray, Jacques Lacan, Paul Virilio, Thomas Kuhn.
22  Alan Sokal–Jean Bricmont: Impostures intellectuelles. Éditions Odile Jacob, 1997. Magyarul: Intellektuális imposztorok. Typotex, Budapest, 2000.
23  Derrida a tételei valóságra vonatkozását firtató kérdésektől zavarba jött, félreértésről panaszkodott, holott „filozófiája”, a grammatológia, vagy dekonstrukció alapján félreértés nem lehetséges (lásd J. R. Searle: Irodalomelmélet és az elégedetlenjei. In: Pethő Bertalan: Poszt-posztmodern. Platon Könyvkiadó, Budapest, 1997.) Adornot meglehetősen zavarba ejtették félmeztelenre vetkőzött egyetemi hallgatónői, szembesítvén őt autoritásellenes hiteltelen elméletének gyakorlati alkalmazásával (lásd Molnár T.: Az autoritás és ellenségei. Kairosz, Budapest, 2002.) A marxisták a marxizmus gyakorlati eredményeivel való szembesítéskor olyannyira zavarba jönnek, hogy csak teljes tagadással képesek reagálni, pl. azt hajtogatván, hogy Sztálin eltorzította a marxizmust.
24  Theodor W. Adorno–Else Frenkel-Brunswik–Daniel J. Levinson–R. Nevitt Sanford: The Authoritarian Personality. Harper and Row, New York, 1950.
25  Kevin MacDonald: The Culture of Critique: An Evolutionary Analysis of Jewish Involvement in Twentieth Century Intellectual and Political Movements. 1stbooks Library, Bloomington, IN, 2002.
26  Lásd pl.: Thomas Szasz: The Myth of Mental Illness: Foundations of a Theory of Personal Conduct. Hoeber-Harper, New York, 1961.; Michael Foucault: Histoire de la folie a l’âge classique. Gallimard, Paris, 1972; Erving Goffman: Asylums: Essays on the Social Situation of Mental Patients and Other Inmates. Doubleday, New York, 1961.
27  Kovács József: Bioetikai kérdések a pszichiátriában és a pszichoterápiában. Medicina Könyvkiadó Zrt., Budapest, 2007.
28  www (Letöltés: 2011. május 28.)
29  Néhány kötet címe: A Posztmodern Amerikában (Vay Tamás szerzői néven, 1991), Korunk filozófiája (1992), Előmérkőzések posztmodern csatározásokhoz (1995), Technikai civilizáció és lélek (2000), Határjárás a modern végei felé (2002), Határjárás posztmodern végeken (2006), Poszt-Modern mérlegen 1999–2010 (2010).
30  Bogár László: Magyarország és a globalizáció. Osiris Kiadó, Budapest, 2003.
31  Néhány név az előadók közül: Határ Győző író, filozófus; Széles Klára irodalomtörténész, Kulcsár-Szabó Zoltán irodalomtörténész, filozófus; Csete György építész; Kiss Endre filozófus; Kéri Elemér művelődéstörténész, filozófus; Domokos Mátyás irodalomtörténész; Ács Margit író; Hámori József agykutató, MTA alelnök; Halász László művészetpszichológus; Grendel Lajos író; Zelei Miklós író; Cséfalvay Zoltán közgazdász, politikus; Vass Csaba szociológus, médiakutató; Galló Béla politológus.
32  Hat vita. Szerk.: Zelei Miklós, Simon Adrienn, Janox, Platon Könyvkiadó, Budapest, 2005.
33  Néhány név e második vitasorozat, föntebb még nem szereplő előadói közül: Bogár László közgazdász, politikus; Ohnsorge-Szabó László közgazdász, filozófus; Botos Katalin közgazdász; Náray-Szabó Gábor kémikus, a Professzorok Batthyány Köre elnöke; Pálinkás József atomfizikus, politikus, jelenleg MTA elnök; Gazsó L. Ferenc újságíró; Zsolnai László közgazdász; Mellár Tamás közgazdász; Pokol Béla jogász, politológus; Tellér Gyula szociológus, politikus; Kövecses Zoltán nyelvész; Vasy Géza irodalomtörténész, kritikus; Turgonyi Zoltán filozófus.
34  Pethő Bertalan: A filozófia híg mosléka I–II. Platon Könyvkiadó, Budapest, 1998 és 2001.
35  Karl Marx: A tőke. Szikra Kiadó, Budapest, 1955, 51. o. (kiemelés az eredetiben).
36  Pethő: A filozófia… I., i. m. 157–158. o. (kiemelés az eredetiben).

Haladók és kommunisták: Viereck a "társutas" értelmiségről

Haladók és kommunisták: Viereck a "társutas" értelmiségről

Egedy Gergely

A 20. század liberális értelmiségének nagy dicsősége, hogy határozottan és haladéktalanul szembefordult a fasizmussal, de nagy szégyene, hogy ugyanezt nem tette meg a kommunizmussal, s ezzel elárulta a saját civilizációját – vélte a század közepének egyik meghatározó jelentőségű amerikai konzervatív gondolkodója, Peter Viereck. Mindenfajta politikai szélsőség esküdt ellenségeként Viereck választ keresett arra a kérdésre, hogy a liberális amerikai értelmiség vajon miért olyan „engedékeny”a kommunista eszmékkel szemben… Gondolatai már csak azért is számot tarthatnak az érdeklődésre, mert ez a jelenség egyáltalán nem csak az amerikai, hanem a nyugat-európai értelmiségre is jellemző volt, sőt, ez utóbbira még inkább. És nehéz lenne azt állítani, hogy a 21. századra a liberális értelmiség már teljesen megszabadult a radikális baloldallal kapcsolatos illúzióitól…


A rabul ejtett értelem

De miért is vonzódik a „haladó” liberális értelmiség a kommunizmus eszméihez? Hogyan esett az értelem a kommunizmus rabságába, a Nobel-díjas lengyel költő, Czesław Milosz híres könyvének a címét idézve?1 Miként lehetséges, hogy a humanizmust hirdető gondolkodók egy brutális és könyörtelen rendszert dicsőítenek? A német bevándorlók családjában született Viereck, aki a II. világháború után kibontakozó amerikai konzervatív reneszánsz egyik kulcsfigurája volt, egész életében kereste a magyarázatot a totalitárius rendszerek értelmiségi támogatottságának a titkára. Első könyvét még a háború alatt, 1941-ben publikálta (Metapolitika), s ebben a nemzetiszocialista gondolkodás kialakulását elemezte, roppant keményen kiállva a fasizmus mindenféle válfaja ellen. Legismertebb műveiben, az első ízben 1948-ban megjelentetett Újragondolt konzervativizmusban (Conservatism Revisited) és Az értelmiségiek szégyene és dicsősége (The Shame and Glory of the Intellectuals) címűben, amelyet 1953-ban publikált, viszont már a kommunizmus által képviselt fenyegetés állt figyelmének a középpontjában.2 Ne felejtsük el, hogy Viereck munkái a hidegháború légkörében, a berlini blokád és a koreai háború időszakában születtek, vagyis akkor, amikor a totalitárius fenyegetést immár nem a legyőzött Németország, hanem a szuperhatalommá emelkedett Szovjetunió jelentette!
A kiindulópontja lényegében az volt, hogy valójában az értelmiség egy része hagyományosan vonzódik a totalitárius berendezkedés eszméihez.3 „A totalitarianizmusnak mindig is volt egy sajátos vonzereje a humánértelmiségiek egy tehetséges kisebbsége számára” – állapította meg.4 A fasizmus a maga leplezetlen és nyíltan vállalt brutalitásával, a faji felsőbbrendűség elméletével kevesebb szimpatizánsra talált, a világmegváltó eszmékbe burkolt bolsevik változata viszont annál inkább kielégítette számos értelmiséginek a totalitarizmus iránti lelki és szellemi igényét. Az amerikai gondolkodó véleményével egyetértve fűzzük ehhez hozzá: a kommunizmus még inkább az értelmiségiek „találmánya”, mint a fasizmus. Az utóbbi hátterében is meghúzódnak természetesen eszmei-filozófiai gyökerek, s a Metapolitikában Viereck ezeknek igen pontos elemzését adja, az intellektuális indítékok azonban itt jóval gyengébbek, mint a kommunizmusban.Talán egyetlen más politikai rendszerrel sem azonosult annyi értelmiségi, mint a kommunizmussal! A II. világháború után pedig, a fasizmus diszkreditálódásával a kommunizmus gyakorlatilag monopolhelyzetbe került a totalitárius eszmék piacán.
Sajátos módon a kommunista eszmék liberális és an­ti­liberális értelmiségiekre egyaránt hatni tudtak, azokra is, akik az állam ellenfelei voltak, s azokra is, akik az elkötelezett hívei. A kommunizmus értelmiségi támogatottsága kapcsán Viereck egyetértőleg idézi fel Winston Churchillnek azt a megjegyzését, amely a kommunistákat nem kegyetlen és véres szájú gengsztereknek, hanem „kegyetlen és véres szájú professzoroknak” nevezte.5 Churchill ezzel „századunk egyik legsúlyosabb problémájára tapintott rá”, fűzte hozzá a konzervatív gondolkodó, nevezetesen arra, hogy számos középosztálybeli értelmiségi nem hajlandó kiállni azon nyugati örökség mellett, amely megvédi őket a Szovjetuniótól és a zsarnokságtól. Raymond Aron e dilemmát így fogalmazta meg mára már klasszikussá vált művében, Az értelmiség ópiuma címűben, melyet 1955-ben publikált, két évvel azután, hogy Vierecknek az értelmiséggel foglalkozó könyve első ízben megjelent: „az értelmiségiek egyrészt könyörtelenül bírálják a demokráciák legkisebb hibáit, másrészt viszont a lehető legelnézőbbek a legnagyobb bűntettekkel szemben, amennyiben azokat jó tanok nevében követik el”. E tanok pedig a baloldal, a forradalom és a proletariátus „szent szavaihoz” kapcsolódnak…6
Mi sem példázta jobban a saját örökséggel való szembefordulást, mint a nevezetes „cambridge-i csoport” megszerveződése a harmincas években: az angol elitegyetemen tanuló Philby és társai önként, mindennemű anyagi vagy egyéb kényszer nélkül váltak a szovjet titkosszolgálat ügynökeivé, hogy a kommunista eszmét szolgálják. A szovjet állam segítését azonosították az egyetemes haladás ügyével, a kommunizmus védelmét a szabadság védelmével. Nem kis paradoxon, hogy a szabadságot a szemükben a brit és az amerikai demokrácia fenyegette, a védelmét pedig Sztálin Szovjetuniójától remélték.
A modern kor politikai forradalmairól sokkal többet beszélünk, mint a nem politikai forradalmakról, pedig az előbbiek számára az utóbbiak készítették elő a talajt. Viereck a legfontosabbnak az „etikai forradalmat” tartotta, mert ez a hagyományos morális korlátok kiiktatásával alapjaiban alakította át a társadalmak kormányzásának elfogadott eszközeit. Ez változtatta szerinte a 20. századra a nemzeti gondolatot fasiszta nacionalizmussá, a demokratikus és szocialista eszméket pedig bolsevizmussá.7 E folyamatban kulcsszerepe volt a totalitarizmushoz vonzódó értelmiségieknek, akik, az utópiák iránti vágytól sarkallva, így vagy úgy, a földi paradicsomot keresték. A marxista értelmiségről írva Molnár Tamás, a jeles filozófus ezt így fogalmazta meg: „a marxista mentalitás utópikus: történelmen túli, emberen túli tökéletességet keres”.8 E törekvés azonban, amint azt a konzervatívok jól tudják, a földi pokolhoz vezet – s erre Viereck is nyomatékosan figyelmeztet.
De az értelem rabul ejtésének folyamatában, a totalitarizmus felé fordulásban nemcsak intellektuális, hanem markáns szociológiai tényezők is közrejátszottak. A modern kapitalista társadalomban az értelmiség Viereck szavai szerint az üzleti világ és a szakszervezetek közé szorult, s azt kellett tapasztalnia, hogy régi szerepét, egykori privilégiumaival együtt, elveszítette. Így „véletlenül, de mégis elkerülhetetlenül” egyszer csak felfedezte magának a marxizmust. S ezáltal hirtelen minden értelmet nyert a számára: újra rátalált a saját szerepére. Nem érti ugyan meg teljesen a marxizmust, ám „ez a nem-spirituális egyház mégis spirituális üdvözülésként jelenik meg a számára”.9


Kommunizmus és antifasizmus

Viereck az elsők között mondta ki a társadalomtudományban, hogy a fasizmus és a kommunizmus egylényegű – az amerikai liberális értelmiség legsúlyosabb vétkének pedig azt tartotta, hogy ezt nem ismerte fel.A kommunizmus ugyanis nem a fasizmus alternatívája, hanem maga a „meg­testesült fasizmus” („fascism incarnate”).10 Az egyik ta­nulmányozása nélkül a másik sem érthető meg. A jövő történészei látni fogják, hogy Hitler nemzetiszocializmusa és Sztálin nemzeti bolsevizmusa ugyanannak a jelenségnek a változatai – hangsúlyozta már 1948-ban, Az újragondolt kon­zervativizmusban is.11 Ez akkoriban még meglehetősen újszerű állítás volt, bár nem állt vele egyedül. A totalitarizmus gyökerei (The Roots of Totalitarianism, 1951) című nevezetes művében Hannah Arendt is a totalitárius berendezkedés két válfajaként tárgyalja a fasizmust és a kommunizmust. (A kommunizmusból kiábránduló Franz Borkenau, a spanyol polgárháborúról szóló híres beszámoló, A spanyol aréna szerzője pedig már 1940-ben párhuzamot vont a nácizmus és a kommunizmus között.)12 A következő két évtized politikatudományában több jelentős szerző is elfogadta, hogy éles ideológiai ellentéteik ellenére a két rendszertípus között alapvető szerkezeti és működési azonosság van – s hogy ez a fajta berendezkedés, a „totalitarizmus” újdonság a „hagyományos” diktatúrákhoz képest.
Viereck bírálatának a célpontja, a kommunizmussal rokonszenvező liberális értelmiségi „establishment” viszont harciasan elutasította a fasizmus és a kommunizmus párhuzamba állítását. Legfőbb logikai fegyvere a kommunizmus és az antifasizmus azonosítása volt – ez elméletileg ugyan teljesen megalapozatlan, ám érveléstechnikailag igen hatásos fogásnak bizonyult. Ha a kommunizmus antifasizmus, ki láthat benne ellenséget? A kommunizmusnak a háború után élvezett tekintélye elválaszthatatlan az antifasizmus népszerűségétől és tekintélyétől, amelyet a kommunisták a szovjet propagandagépezet támogatásával mindenütt a saját céljaikra használtak ki. S tegyük hozzá: ezen értelmiség gondolkodásában azóta is nélkülözhetetlen elem a „fasiszta veszélyre” való hivatkozás, teljesen függetlenül a konkrét körülményektől, vagyis attól, hogy történetileg létezik-e ilyen veszély vagy sem. Az antifasizmus túlélte a fasizmust…
E törekvés, vagyis a kommunizmusnak és az antifasizmusnak az összekapcsolása nemcsak a század szellemi légkö­rét mérgezte még tovább, hanem a Szovjetuniót az „antifasiszta hatalom” státuszához is hozzájuttatta. Viereck ezért fontosnak tartotta, hogy közelebbről is elemezze a nemzetiszocialista Németország és a bolsevik Szovjetunió jellegét – és egymáshoz való viszonyuk alakulását. Mi a különbség a két szörny, Hitler és Sztálin között? – tette fel a kérdést.13 Az előbbi, a háború és a fajüldözés nyílt dicsőítésével Viereck szerint de facto maga is elismerte, hogy szörny, míg az utóbbi a demokratikus idealizmus nyelvezetét használva a leghatározottabban tagadta ezt. Sztálin így sokkal több embert tudott félrevezetni, mintha olyan nyíltsággal feltárta volna a szándékait, ahogyan azt Hitler tette a Mein Kampfban. A fasizmus és a kommunizmus egylényegűségét bizonyítandó Viereck arra is utal, hogy egészen a Szovjetunió megtámadásáig Sztálin és Hitler a lehető legszorosabban együttműködött. Elvégre Sztálin ugyanabban látta a legfőbb ellenségét, mint Hitler: a polgári társadalomban, a polgári demokráciában. Ha korábban nem is, 1939 augusztusában, a lengyelek kárára kötött Molotov–Ribbentrop-paktum után az egész nyugati világnak rá kellett volna döbbennie erre. A moszkvai vezetés akkor szakított az antifasizmussal, amikor arra a legnagyobb szükség lett volna! A „társutas” értelmiséget történelmi felelősség terheli azért, hogy a valósággal való szembenézés elmaradt. A két totalitárius hatalom cinkosságának az alapja a hasonlóságukban rejlett. Nem véletlen, emlékeztet Viereck, hogy a nürnbergi perben a náci vezetők egyértelműen megerősítették: Hitler csak egyetlen külföldi államférfit becsült, Sztálint – és ez a különös vonzalom kölcsönös volt. Sőt, a konzervatív gondolkodó még arra is utal, hogy a Weimari Köztársaságot sem egyedül Hitler döntötte meg – a kommunisták is rengeteget tettek az aláaknázásáért. Nem véletlen, hogy miután 1938 márciusában Hitler bevonult Bécsbe, azt az utasítást adta ki, hogy a kommunisták beléphetnek a náci pártba, de a liberálisok és konzervatívok nem kívánatosak…14
Anti-antikommunizmus

Ezzel együtt a fő problémát Viereck mégsem abban látta, hogy Amerikában magas lenne a kifejezetten kommunista értelmiségiek száma, hanem abban, hogy a „haladó” liberális értelmiségiek közül sokan a kommunisták szövetségeseivé váltak, mert vonzódtak a kommunizmus eszméi iránt. Miben állt ez a vonzerő? Molnár Tamás szavaival a kommunizmus tűnt „a legrövidebb útnak az utópiához”, s a liberális értelmiség nem volt képes ellenállni ennek a csábításnak.15 E csoport ellenállhatatlanul vonzódott a baloldali radikalizmushoz, akármilyen formában jelent is az meg. Ahogy Jean Sévillia írja Az értelmiség terrorizmusa című könyvében: 1945-ben azt hirdették, hogy a Szovjetunió maga a paradicsom, és Sztálint dicsőítették, a hatvanas években Fidel Castróért és Maóért lelkesedtek, 1975-ben Pol Pot kambodzsai hatalomátvételétől vannak elragadtatva – és a példákat lehetne folytatni.16 Viereck egyértelművé teszi: a „progresszív” értelmiség morális csődje semmiben sem nyilvánul meg markánsabban, mint a kommunizmussal kapcsolatos magatartásában. A „társutas” liberális értelmiség már a világháború előtt azt a benyomást akarta kelteni, hogy Sztálin minden ellensége Hitlernek segít, s 1945 után tudatosan törekedett arra, hogy monopolizálja az antifasizmust.
Az értelmiségiek szégyene és dicsősége című művében Viereck felettébb érzékletes portrét fest a korának kulturális közéletét uraló „haladó” értelmiségi típusáról. A mintát Sinclair Lewis híres regényének a főhőséről, Babbittről véve, két markáns karaktert rajzol fel: az idősebb Babbittét, aki provinciális szemléletű republikánus üzletember, s minden újat, mint „modern” eszmét helyből elutasít, s a fiáét, aki viszont minden „maradi” dolgot megvet, és büszkén vallja magát „progresszívnek”. Viereck szellemes megfogalmazásában „az idősebb Babbitt kigúnyolja a jó költészetet, a jó zenét és a jó festészetet, mert az modern, és ezért nehéz megérteni. A fiatalabbik Babbitt viszont dicséri a rossz költészetet, a rossz zenét és a rossz festészetet, mert az modern és obskúrus.”17 Ami közös bennük: mindketten feláldozzák a képzeletet és az eredetiséget a sztereotípiák oltárán, legyenek azok régiek vagy újak. Mivel a század közepén a fiatalabbik volt a domináns típus, hiszen ő testesítette meg a „haladó” intellektuelt, a hangsúly értelemszerűen az ő bemutatására került. Az alábbiakban csak néhány részletet emelünk ki a vele folytatott fiktív beszélgetésből.
Gaylord Babbitt magát az élet minden területén „avantgárd” gondolkodásúnak állította be. Olyannak, aki ugyan nem kommunista, de a kommunistákban „megtévedt” haladókat lát, ezért aztán nem is igazán neheztel rájuk. Annál inkább a konzervatívokra… De jellemezzük őt inkább a saját szavaival! A „Café Chic”-ben így vall saját értékrendjéről: „Ha választanom kell két politikai eszme között, mindig arra esik a választásom, amelyik Haladóbb. S ha egyenlő mértékben haladóak, és így nem tudok dönteni, elolvasom, mit mond erről a Nation és a New Statesman…”18 Politikai tekintetben önmagát „független liberálisként” határozza meg, s így felel a kommunistákhoz fűződő viszonyát firtató kérdésre: „Nem vagyok kommunista, határozottan nem, de antikommunista sem vagyok”. Az „antifasiszta, de nem antitotalitárius” képlet, amelyet igen érzékletesen tár elénk Viereck, a „haladók” táborának azt a meggyőződését foglalja össze, miszerint nem lehet igazi antifasiszta és igazi demokrata az, aki ellensége a kommunistáknak és a Szovjetuniónak. Ez a fajta antifasizmus a Nyugat polgári rendjében látta a fő ellenséget, és nem kívánt tudomást venni arról, hogy a legkövetkezetesebb antifasiszták az olyan antikommunista konzervatívok voltak, mint Churchill és de Gaulle.
De ha ön nem kommunista, miért ír alá minden pro-kommunista petíciót, és minden „békekiáltványt”? – fogalmazódik meg a következő kérdés. „G. B. egy kecses mozdulattal a kis zseb-periszkópjába nézett, hogy kiderítse, nem áll-e mögöttünk az FBI. Azt találva, hogy minden rendben, feltárta Dosztojevszkijt idéző lelki konfliktusát…
Nem kellene ezt tennem… Minden egyes esetben megesküszök magamnak, hogy ez volt az utolsó alkalom, hogy elfogadom a politikai közeledésüket. De hiába. Egy gonosz eksztázis lesz rajtam úrrá, ahányszor csak egy újabb kommunista petíciót kapok, amelynek minden szava annyira progresszív. Remegni kezd a kezem, s minél gyakrabban olvasom el kedvenc kifejezéseiket – Közember, Kizsákmányolás, Dinamikus, Új és Életfontosságú –, annál inkább megrészegülök tőlük. Olyan, mint a kábítószer kívánása: egyszerűen alá kell írnom… És csodálatos érzés mindenütt nyomtatásban látni a nevemet… És az emberek azt mondják: nagyszerű ember ez a Gaylord Babbitt, mindig találkozunk a nevével, ha egy Jó Ügy szolgálatáról van szó.”19 A Viereck által roppant nagyra tartott Orwell sorai kívánkoznak ide kommentárként:
„A baloldali gondolkodás jórészt olyan emberek játszadozása a tűzzel, akik még azt sem tudják, hogy a tűz forró”.20
A „jövő történészei” számára Viereck hozzáfűzi még: Gaylord Babbitt „nem-kommunista” meggyőződése azt jelentette a gyakorlatban, hogy a Kommunista Párt tagjaival ugyan nem érintkezett, de annál több időt töltött gazdag és divatos „társutas” értelmiségiekkel, akikkel együtt komoly pénzt fizetett azért, hogy meghallgasson és megtapsoljon „minden látogatóba érkező Fagyejevet”. A szegényekre egy pennyt sem költött, viszont bőkezűen támogatta a Szovjet–amerikai Baráti Társaság bankettjeit… Tegyük hozzá, hiszen igencsak lényeges a morális megítélés szempontjából: a G. B. által reprezentált „társutas” értelmiség rendelkezett egy olyan kinccsel, amelyből a megszállt közép-európai országok értelmiségének nagyságrendekkel kevesebb jutott: a szabad döntés lehetőségével.
Sokat elmond a „haladó” gondolkodásról a következő passzus is. A „vörös-üldözésre” („red-baiting”) irányuló kérdés kapcsán Gaylord Babbitt megjegyzi: „Még ha egy fickó nem is hozza szóba Oroszországot, abban a pillanatban, ha a gazdaság helyett etikáról és hasonló dolgokról kezd beszélni, rögtön tudom, hogy potenciális vörösüldöző és háborús uszító. Az egyik dolog ugyanis maga után vonja a másikat – ez logikus. Ha a középkori moralizálás hangján szólal meg, azonnal eljut a szovjet kényszermunka-táborok emlegetéséig.”21
A világháborút követő évek egyik jelentős belpolitikai eseménye volt az Egyesült Államokban az ún. Hiss-ügy, amely erősen megosztotta az amerikai közvéleményt. 1948 nyarán egy volt kommunista, a korábbi eszméiből kiábrándult Whittaker Chambers tanúvallomásban vádolta meg a Carnegie Alapítvány a Nemzetközi Békéért elnökét, a liberális körökben népszerű és befolyásos Alger Hisst azzal, hogy „underground kommunista”, akivel a háború előtt együtt dolgozott.22 Sokatmondó Gaylord Babbittnek az üggyel kapcsolatos állásfoglalása. Szerinte nincs rosszabb ember annál, aki szembefordul a kommunizmussal, „s ha valakit zaklatni kell, akkor mi, liberálisok azt szeretnénk, hogy ne a vörösöket, hanem az exvörösöket zaklassák.”23 Nem zárva ki teljesen annak a lehetőségét, hogy Hiss „egy csöppnyit” hazudott, „az a kötelességünk, hogy mélyen hallgassunk Hissről”. A liberális értelmiségnek inkább arra kell koncentrálnia az erőfeszítéseit, hogy freudi magyarázatot adjon W. Chambers viselkedésére. („Nincs biztosabb mód annál, hogy valakiből társadalmi leprás váljon, mint hogy Tiszteletreméltó Körökben egy jó szót szóljon egy olyan pária mellett, mint Chambers.”) Miért kell Freudhoz fordulni? „A modern emancipált ember” legfontosabb iránytűje az önérdek, s ha valaki kockáztat egy jól fizetett állást, mint Chambers, pusztán azért hogy „egy olyan rothadt kapitalista csalást szolgáljon, mint az Egyesült Államok”, akkor annak csak patologikus okai lehetnek.24 Becsület? Patriotizmus? Ez csak süket duma.
Ezt a mentalitást a legkevésbé sem zavarta, hogy a Szovjetunióban tízmilliókban volt mérhető a parancsuralmi rendszer áldozatainak száma. Arra a felvetésre, hogy a kommunizmus birodalmában tízmillió parasztot éhenhalásra ítéltek, Gaylord válasza az, hogy csak ötmillióan haltak éhen, és mit számít ötmillió ember, ha a Haladás ügyéről van szó? Az éhezés pedig nem is olyan szörnyű dolog, főként az olyan „ökörszerű lényeknek, mint a parasztok”. Három hét után megszokja a gyomor… Hol hasonlítható ez a szenvedés ahhoz, amit egy kifinomult New York-i értelmiségi át tud élni? A parasztok egyébként is reakciósak, olyan idejétmúlt dolgokban hisznek, mint az Isten és a család. Ha továbbra is „kulák makacssággal” ragaszkodnak elképzeléseikhez, nem marad más hátra, mint a „társadalmi mérnökösködés” (social engineering) személytelen gőzhengerével legyalulni őket…25
Történelmi tény, hogy a kommunista eszmék nyugati értelmiségi támogatottságát egyáltalán nem gyengítette az, hogy ezek jegyében Európa keleti felében brutális zsarnokságok épültek ki. A nyugati baloldalnak erről a mentalitásáról érdemes idézni Furet lényegretörő megállapítását: „Párizsból, Rómából vagy Oxfordból nézve az ügy egyetemes érvénye független attól, hogy mi történik Varsóban, Prágában vagy Budapesten. Egyébként is, a nyugati értelmiség azzal hízeleg magának, hogy neki, kiválasztottként, »univerzálisabb« történelem jut osztályrészül, mint amilyen a lengyeleké, a cseheké, vagy a magyaroké: így aztán, anélkül, hogy a tudatában volna, a kommunista absztrakcióba is beleviszi saját felsőbbrendűségi komplexusát.”26
Mi motiválja a „haladó” értelmiségieknek ezt a sajátos viselkedését? Az, amit leginkább „anti-antikom­mu­niz­mus­ként” írhatunk le. Viereck egy igen lényeges szociálpszichológiai szempontot emel ki, nevezetesen a liberális értelmiségieknek a saját társadalmukkal szembeni ellenségességét. Illusztrációképp idézi, többek között, Henry Miller írót, aki a következő sorokat vetette papírra: „Egész életemben az őrültekkel és a bűnözőkkel éreztem rokonságot… A civilizáció rothadt dolog. Engedjük szabadon a primitívek ösztönös vitalitását!”27 Sőt, e romantikus póz gyakran még radikálisabb formát is ölt Viereck szerint. Mennyire árulkodó, írja, a neves marxista drámaíró, Bertolt Brecht Koldusoperájában Jenny dala a burzsoá világot szétlövő kalózflotta érkezéséről…28 Vajon elválasztható-e Jenny vérszomjas vágya attól, hogy a tehetséges író végül a „vasfüggönyön” túl, kedvelt kalózainak körében telepedett le, a kommunista Németországban, Kelet-Berlinben? A fasizmus és a kommunizmus egyaránt épp az effajta pusztításra törekszik.
Azt láthatjuk tehát, hogy a konzervatív Vierecknél az értelmiséginek mint lázadónak a kedvező megítélése épp az ellentétére fordul. De tegyük hozzá, hogy e kérdésben jó néhányan gondolkodtak hozzá hasonlóan. Hannah Arendt is rámutatott: „Az elit és a csőcselék közötti időleges szövetség nagyrészt azon alapult, hogy az előbbi őszinte örömmel szemlélte, ahogyan az utóbbi elpusztítja a tiszteletre méltó társadalmat.”29 Furet a „legősibb” szenvedélyek közé sorolta a polgárság iránt érzett gyűlöletet, amelyben a fasiszták és a kommunisták egyaránt osztoznak.30 A „régi” iránti gyűlölet egyszerűen vakká tett sok értelmiségit az új rend rossz oldalaival – a régiénél sokkal súlyosabb hibáival és vétkeivel – szemben.
Viereck hangsúlyozta: az amerikai liberális értelmiség is valami hasonló okból vonzódik a kommunista eszmékhez, képviselőikben ugyanis a nyugati civilizáció potenciális lerombolóit látja. Joggal utal arra, hogy a kommunista eszmék felkarolása nem az amerikai belpolitikában, hanem mindenekelőtt a kultúrában okozta a legtöbb kárt. A „haladók” erejét jól mutatta, hogy Angus Cameron, a befolyásos kiadó és szerkesztő meg tudta akadályozni, hogy a Little and Brown kiadja Orwell remek antikommunista szatíráját, az Állatfarmot, miközben olyan szerzőket juttatott publicitáshoz, mint a Kommunista Párthoz csatlakozó Howard Fast, a Spartacus szerzője és Albert Kahn, aki több művében is kiállt a Szovjetunió mellett, még a moszkvai perek jogosságát is bizonygatva. A „haladóknak” sikerült elérniük, hogy „tizennyolc-húsz vezető kiadó” elutasítsa Orwell remekművének a megjelentetését…31 Ennek a fényében aligha kell csodálkoznunk azon, hogy a neves brit filozófus, Bertrand Russell elismerte, több barátját veszítette el a szovjet terrorról mondott bírálatával, mint azzal, hogy pacifista magatartást tanúsított a világháborúban. A liberális értelmiség köreiben, fogalmazódik meg Viereck kemény konklúziója, kisebb kockázattal jár tehát az, ha nem azonosulunk a saját hazánkkal egy háborús szituációban, mint az, ha „egy bizonyos szentnek tekintett idegen országot kritizálunk a despotizmusáért”.32
Viereck ezzel együtt igen élesen bírálta a McCarthy wisconsini szenátor által kezdeményezett harcias, sokak szemében már-már paranoiásnak tűnő kommunistaellenes kampányt, abból indulva ki, hogy egyetlen szélsőség ellen sem lehet egy másik szélsőség eszközeivel fellépni. McCarthy híveit „gondolatrendőröknek” minősítette, s tevékenységüket a konzervatív szabadságfogalommal összeegyeztethetetlennek találta. Olyannyira, hogy kifejtette: valaki nem lehet egyidejűleg antikommunista és gondolatrendőr, mert az antikommunizmus első számú követelménye a szabadgondolkodás jogának tisztelete… Ráadásul arról is meg volt győződve, hogy az effajta „boszorkányüldözés” csak erősíti a kommunisták és szimpatizánsaik pozícióját. Bizonyítékképp hivatkozott egy FBI-ügynök vallomására is, miszerint a kommunisták titokban örültek annak, hogy a vehemens McCarthy de facto lejáratja az antikommunizmus ügyét.33


Az értelmiség mint arisztokrácia

A 20. században George Orwelltől Márai Sándorig sokan csalódtak az értelmiségben – és e sorba tartozik Peter Viereck is. A liberális értelmiségről mondott éles bírálatából azonban mégis súlyos hiba lenne arra következtetni, hogy ő valamiféle értelmiségellenes álláspontot foglalt el. Erről szó sincs, sőt, épp az értelmiségnek tulajdonított kiemelkedő szerep miatt tartotta oly tragikusnak az értelmiség „árulását”. A 20. század történelme alaposan megtanította a Nyugatot arra, hogy komolyan vegye az eszmék szerepét, s ne csak a gazdasággal foglalkozzon – állapítja meg. Ebből pedig az ő olvasatában az is fakadt, hogy innentől fogva sokkal kevésbé lehet lebecsülni az értelmiség jelentőségét.34 Mivel Viereck a materialista szemléletet minden vonatkozásában elvetette, számára evidencia volt, hogy a történelmet az eszmék, és nem a gazdasági folyamatok irányítják, e dimenzióban pedig szükségszerűen kulcsszerep jut az értelmiségnek. Ezért szögezi le: a 20. században beigazolódott, hogy tévedett a történész Bernard de Voto, amikor úgy vélte, téveszme az értelmiségiek részéről, hogy fontos társadalmi funkciójuk van. Erről a téveszméről kiderült ugyanis, hogy igaz! „Ma már nem az arisztokraták mindinkább anakronisztikus és szerepét veszítő osztálya, hanem az arisztokratikus szellem az értékes” – hangsúlyozza Viereck, hozzátéve, hogy az értelmiségnek kell e szellem letéteményesévé válnia.35 Egyesek azt fogják mondani – írta Az értelmiségiek szégyene és dicsősége című munkájáról –, hogy az meg akarja fosztani az értelmiségieket a „glóriájuktól”. Mi sem áll tőle távolabb! Ezt csak azok gondolják, akik nem ismerik fel, hogy a józan ész elleni lázadások a lincstörvényekhez és Dachauhoz vezetnek. „Legyünk ezért bizalmatlanok azokkal a vádakkal szemben, amelyeket válogatás nélkül zúdítanak az értelmiségiekre! Ennek az elfogadása az ész elleni amerikai lázadás lenne. Azoknak a totalitárius gondolkodású értelmiségieknek az átgondolt bírálata viszont, akik hűtlenül elutasítják civilizációs funkciójuk betöltését, nem a józan ész elleni lázadás. Ez a bírálat épp a józan ész helyreállítására irányul.”36
Az értelmiségieknek tehát ki kell állniuk a nyugati civilizáció hagyományos értékei mellett, annál is inkább, mert „a pragmatizmus nem pragmatikus dolog”. Az anything goes, a „minden elmegy” relativizmusa sehová sem visz.37 Bergen-Belsen és Katyń korszakában élünk, figyelmeztet Viereck, s ezért senki se jöjjön azzal, hogy az etika vagy az emberi méltóság fogalmai „szemantikailag kiüresedtek”.38 A „Szentlélek elleni bűn” modern változata, ha az értelmiség nem tesz eleget hivatásának. S azon meggyőződése felől sem hagyott Viereck kétséget, hogy a liberalizmus elvei alapján már nem lehet új gondolatokat érvényesen megfogalmazni – ez a feladat a konzervatív értelmiségre vár…


Kitekintés

Mi sem bizonyítja jobban Viereck idestova fél évszázada készített elemzésének érvényességét, mint hogy a liberális értelmiség vonzódása a radikális baloldal eszméi iránt a kommunizmus világméretű bukása után is megmaradt. Jól tükrözi ezt az a heves vita, amelyet A kommunizmus fekete könyve világszerte kiváltott az ezredfordulón. Még a szerzők közül is többen bírálták a szerkesztő Stéphane Courtois-t azért, amiért abból indult ki, hogy az elkövetett bűnök a kommunizmus lényegéből fakadnak, vagyis amiért „a bűn dimenzióját a kommunista rendszer saját dimenziójának” tartja. Sokat elmond a liberális értelmiség attitűdjéről: annak a kötetnek az egyik szerzője (Jean-Louis Margolin), amely a kommunizmus áldozatainak a számát csaknem százmillió főre becsülte, azt állította a Le Monde hasábjain, hogy Courtois-nak nincs igaza a kommunizmus megítélésében, mert ez az eszme valójában az emberiség felszabadításának a tana akar lenni…39 A kommunizmus megtagadása a balliberális értelmiségtől azt kívánná, hogy saját identitásának a gyökereit vágja el – e fájdalmas művelet elvégzése helyett az eszme látványos bukása után is annak értékeiről beszélnek.
Liberális berkekben tehát továbbra is az „anti-anti­kom­mu­nizmus” szemlélete uralkodik, azzal a sajátos érveléssel, hogy a kommunizmusról ugyan kiderült, hogy rossz, ám az antikommunizmus sem jó. Minden megváltozott ugyan, ám az antikommunizmus továbbra is szalonképtelen maradt e körök szemében. A balliberális értelmiségnek ezt a meggyőződését Ryszard Legutko lengyel filozófus találó módon azon felfogásként jellemezte, miszerint „óvakodni kell az antikommunizmustól, mert az majdnem kommunizmus”… Ez az attitűd magyarázza, hogy a kommunizmus egykori hívei közül sokan harcias kritikájukat az antikommunisták ellen irányították.
A kommunista rendszerrel együttműködni természetesen egyáltalán nem ugyanaz, mint a kommunista ideológiát képviselni, vagy vele együttműködni – az amerikai Viereck írásai elsősorban, s érthető módon, az utóbbival fog­lalkoznak. Kapcsolódási pontok azonban szép számmal ta­lálhatók a kettő között, hiszen az államszocializmus legiti­má­lásában az opportunizmus mellett a „rabul ejtett értelemnek” is megvolt a maga szerepe. S ennek kapcsán csak annyit jegyezzünk meg, hogy az „anti-antikommunizmus” jelensége markánsan érvényesül a posztkommunista Magyarországon is. Ezért maradt el a Kádár-rendszerben agyon­hallgatott George Orwell reneszánsza is, ő ugyanis nem volt hajlandó kettős mércét alkalmazni a totalitarizmus vál­tozatainak az elutasításában, amint arra az íróról készített ki­tűnő monográfiájában Körmendy Zsuzsanna rámutat.40 A kom­munizmus intellektuális feldolgozása hazánkban még mindig várat magára, s az átfogó elemzéssel még a konzervatív gondolkodás is adós…
Jegyzetek

1 Milosz, Czesław: A rabul ejtett értelem, Budapest, Európa Kiadó, 1992.
2 Viereck konzervativizmusfelfogásának általános vonásaihoz ld. Egedy Gergely: Konzervativizmus kontra konzervatívok? Viereck „új konzerva­ti­viz­musa”, Századvég, 2011/3, 107–125.
3 Ezt a vonzódást Viereck egészen Platónig vezeti vissza, ez az állítása azonban túlzó leegyszerűsítés, amely nem választható el attól a körülménytől sem, hogy a II. világháború után a nyugati filozófiában kiélezett formában került ismét előtérbe Platón és Arisztotelész szembeállítása. Az amerikai konzervatív gondolkodás olyan jelentős képviselői, mint Leo Strauss és Richard Weaver egyértelműen platonista álláspontot foglaltak el társadalomelméletükben.
4Viereck, Peter: Shame and Glory of the Intellectuals. Babbit Jr. Vs. the Rediscovery of Values, New York, Capricorn Books, 1965, 110. (Originally published in 1953, by Beacon Press) Hasonlóan látta ezt a kommunista ideo­lógia történetéről írott munkájában Furet is: „De ha összegyűjtjük mindazokat a híres európaiakat, akik a 20. század egyik vagy másik pillanatában kommunisták vagy kommunistabarátok, fasiszták vagy fasisztabarátok voltak, a gondolkodás, a tudomány és az irodalom Gothai almanachját kapjuk meg.” Furet, Francois: Egy illúzió múltja. Esszé a 20. század kommunista ideológiájáról, Budapest, Európa, 2000, 16.
5 Vierck: i. m. 109. („a gang of ruthless and bloody-minded pro­fessors”)
6Aron, Raymond: Az értelmiség ópiuma, ford. Kovács Zsolt, Budapest, Akadémiai Kiadó 2006, 9.
7Viereck: i. m. 79.
8Molnár Tamás: Az értelmiség alkonya, Budapest, Akadémiai Kiadó, 1996, 106.
9Viereck: i. m. 113. („this nonspiritual church comes to him as a spiritual salvation”)
10Viereck: i. m. 120.
11Viereck: Conservatism… 119.
12 Borkenau, Franz: The Totalitarian Enemy, London, Faber and Faber, 1940)
13Viereck: Shame and Glory… 51.
14Viereck: i. m. 98.
15Molnár: i. m. 134.
16Sévillia, Jean: Az értelmiség terrorizmusa, Budapest, Kairosz, 2005, 5.
17Viereck: i. m. 68.
18Viereck: i. m.20.
19Viereck: i. m. 24–25. Hogy mi számított „jó ügynek”? A forradalom. „Mindig 100 százalékban a forradalmárok pártján állok – ez a liberális magatartás” – fejtette ki G. B..
20Orwell, George: A cethal gyomrában, in: Az oroszlán és az egyszarvú, II. köt. Budapest, Cartaphilus, 2000, 52.
21Viereck: i. m. 26.
22A történeti háttérhez a gazdag irodalomból a kitűnő konzervatív intézet kiadványát ajánljuk: Swan, Patrick (ed.): Alger Hiss, Whittaker Chambers and the Schism in the American Soul, Wilmington, InterCollegiate Studies Institute, ISI Books, 2003.
23Viereck: i. m. 27. („If there has to be any baiting, then what we liberals love is to bait not Reds, but ex-Reds”)
24Viereck: i. m. 28. (…„merely to serve a rotten capitalist fraud like the United States of America…”)
25Viereck: i. m. 29. A „haladó” értelmiségieknek ez az attitűdje egyáltalán nem újdonság. A nagy fabiánus drámaíró, G. B. Shaw már a harmincas évek elején lényegében helyeselte, hogy a „progresszió” érdekében a sztálini politika kiéhezteti a parasztokat és deportálja a kulákokat. Shaw úgy nyilatkozott Sztálinról, akit 1931-ben személyesen is felkeresett, hogy „jó fabiánus”, aki képes megvalósítani azt, amiben a brit Munkáspárt kudarcot vallott. A Webb házaspárnak a Szovjetunióról készített munkája pedig (Soviet Communism. A New Civilization? 1935) kristálytisztán tükrözi a baloldali-liberális értelmiségnek a kommunizmussal szemben tanúsított ájult csodálatát – és a tényekkel szembeni vakságát.
26Furet: i. m. 723.
27Viereck, Peter: The Unadjusted Man, New York: Capricorn Books, 1962 (Originally published in 1956 by Beacon Press), 107.
28„Áll a vérszínű gálya, s ötven ágyú a város falait lövi szét… És majd százan szállnak partra, ha fénylik a dél, és meg nem ússza akkor senki…” (Eörsi István fordítása).
29Arendt, Hannah: A totalitarianizmus gyökerei, Budapest, Európa Könyvkiadó, 1992, 414.
30Furet: i. m. 17, 35.
31Viereck: Shame and Glory… 118. Az amerikai gondolkodó ennek kapcsán „pink terror”-ról, vagyis „rózsaszín terrorról” beszél.
32 Viereck: i. m. 120. („it was safer to attack your own free country in wartime than to criticize a certain sacred foreign country for its des­potism”)
33Viereck: The Unadjusted…, 164. Jegyezzük meg, hogy a McCarthy elleni fellépés eltávolította Vierecket az amerikai jobboldal fősodrától. Az utóbbi egy-két évtized kutatásai egyébként meggyőzően dokumentálták, hogy a szovjet titkosszolgálat valóban igen mélyen be tudott épülni a nyugati országok kulturális intézményeibe.
34Viereck: Shame and Glory… 13.
35 Viereck: Conservatism… 74. („Today what is precious is not the aristocratic class, increasingly anachronistic and functionless, but the aris­toc­ratic spirit.”)
36Viereck: Shame and Glory… 14.
37Az értelmiségi szerep konzervatív felfogásának több ponton is hasonló szellemiségű kidolgozását találjuk meg a jeles angol költő, S. T. Coleridge kevéssé ismert elméleti munkájában, amely Az egyház és az állam alkotmányáról, mindkettő eszméje szerint (On the Constitution of the Church and State According to the Idea of Each, 1829) címet kapta. Coleridge ebben lényegében a „szabadon lebegő” értelmiséggel szemben a nemzetébe és kultúrájába „beágyazott” értelmiség mellett áll ki. Részletesebben: Egedy: Brit konzervatív gondolkodás és politika (19–20. század), Századvég, 2005, 32–41.
38Viereck: i. m. 45.
39Sévillia: Az értelmiség… 216–219.
40Körmendy Zsuzsanna: Hódolat George Orwellnek, Budapest, XX. Század Intézet, 2003, 165.