Haladók és kommunisták: Viereck a "társutas" értelmiségről

Haladók és kommunisták: Viereck a "társutas" értelmiségről

Egedy Gergely

A 20. század liberális értelmiségének nagy dicsősége, hogy határozottan és haladéktalanul szembefordult a fasizmussal, de nagy szégyene, hogy ugyanezt nem tette meg a kommunizmussal, s ezzel elárulta a saját civilizációját – vélte a század közepének egyik meghatározó jelentőségű amerikai konzervatív gondolkodója, Peter Viereck. Mindenfajta politikai szélsőség esküdt ellenségeként Viereck választ keresett arra a kérdésre, hogy a liberális amerikai értelmiség vajon miért olyan „engedékeny”a kommunista eszmékkel szemben… Gondolatai már csak azért is számot tarthatnak az érdeklődésre, mert ez a jelenség egyáltalán nem csak az amerikai, hanem a nyugat-európai értelmiségre is jellemző volt, sőt, ez utóbbira még inkább. És nehéz lenne azt állítani, hogy a 21. századra a liberális értelmiség már teljesen megszabadult a radikális baloldallal kapcsolatos illúzióitól…


A rabul ejtett értelem

De miért is vonzódik a „haladó” liberális értelmiség a kommunizmus eszméihez? Hogyan esett az értelem a kommunizmus rabságába, a Nobel-díjas lengyel költő, Czesław Milosz híres könyvének a címét idézve?1 Miként lehetséges, hogy a humanizmust hirdető gondolkodók egy brutális és könyörtelen rendszert dicsőítenek? A német bevándorlók családjában született Viereck, aki a II. világháború után kibontakozó amerikai konzervatív reneszánsz egyik kulcsfigurája volt, egész életében kereste a magyarázatot a totalitárius rendszerek értelmiségi támogatottságának a titkára. Első könyvét még a háború alatt, 1941-ben publikálta (Metapolitika), s ebben a nemzetiszocialista gondolkodás kialakulását elemezte, roppant keményen kiállva a fasizmus mindenféle válfaja ellen. Legismertebb műveiben, az első ízben 1948-ban megjelentetett Újragondolt konzervativizmusban (Conservatism Revisited) és Az értelmiségiek szégyene és dicsősége (The Shame and Glory of the Intellectuals) címűben, amelyet 1953-ban publikált, viszont már a kommunizmus által képviselt fenyegetés állt figyelmének a középpontjában.2 Ne felejtsük el, hogy Viereck munkái a hidegháború légkörében, a berlini blokád és a koreai háború időszakában születtek, vagyis akkor, amikor a totalitárius fenyegetést immár nem a legyőzött Németország, hanem a szuperhatalommá emelkedett Szovjetunió jelentette!
A kiindulópontja lényegében az volt, hogy valójában az értelmiség egy része hagyományosan vonzódik a totalitárius berendezkedés eszméihez.3 „A totalitarianizmusnak mindig is volt egy sajátos vonzereje a humánértelmiségiek egy tehetséges kisebbsége számára” – állapította meg.4 A fasizmus a maga leplezetlen és nyíltan vállalt brutalitásával, a faji felsőbbrendűség elméletével kevesebb szimpatizánsra talált, a világmegváltó eszmékbe burkolt bolsevik változata viszont annál inkább kielégítette számos értelmiséginek a totalitarizmus iránti lelki és szellemi igényét. Az amerikai gondolkodó véleményével egyetértve fűzzük ehhez hozzá: a kommunizmus még inkább az értelmiségiek „találmánya”, mint a fasizmus. Az utóbbi hátterében is meghúzódnak természetesen eszmei-filozófiai gyökerek, s a Metapolitikában Viereck ezeknek igen pontos elemzését adja, az intellektuális indítékok azonban itt jóval gyengébbek, mint a kommunizmusban.Talán egyetlen más politikai rendszerrel sem azonosult annyi értelmiségi, mint a kommunizmussal! A II. világháború után pedig, a fasizmus diszkreditálódásával a kommunizmus gyakorlatilag monopolhelyzetbe került a totalitárius eszmék piacán.
Sajátos módon a kommunista eszmék liberális és an­ti­liberális értelmiségiekre egyaránt hatni tudtak, azokra is, akik az állam ellenfelei voltak, s azokra is, akik az elkötelezett hívei. A kommunizmus értelmiségi támogatottsága kapcsán Viereck egyetértőleg idézi fel Winston Churchillnek azt a megjegyzését, amely a kommunistákat nem kegyetlen és véres szájú gengsztereknek, hanem „kegyetlen és véres szájú professzoroknak” nevezte.5 Churchill ezzel „századunk egyik legsúlyosabb problémájára tapintott rá”, fűzte hozzá a konzervatív gondolkodó, nevezetesen arra, hogy számos középosztálybeli értelmiségi nem hajlandó kiállni azon nyugati örökség mellett, amely megvédi őket a Szovjetuniótól és a zsarnokságtól. Raymond Aron e dilemmát így fogalmazta meg mára már klasszikussá vált művében, Az értelmiség ópiuma címűben, melyet 1955-ben publikált, két évvel azután, hogy Vierecknek az értelmiséggel foglalkozó könyve első ízben megjelent: „az értelmiségiek egyrészt könyörtelenül bírálják a demokráciák legkisebb hibáit, másrészt viszont a lehető legelnézőbbek a legnagyobb bűntettekkel szemben, amennyiben azokat jó tanok nevében követik el”. E tanok pedig a baloldal, a forradalom és a proletariátus „szent szavaihoz” kapcsolódnak…6
Mi sem példázta jobban a saját örökséggel való szembefordulást, mint a nevezetes „cambridge-i csoport” megszerveződése a harmincas években: az angol elitegyetemen tanuló Philby és társai önként, mindennemű anyagi vagy egyéb kényszer nélkül váltak a szovjet titkosszolgálat ügynökeivé, hogy a kommunista eszmét szolgálják. A szovjet állam segítését azonosították az egyetemes haladás ügyével, a kommunizmus védelmét a szabadság védelmével. Nem kis paradoxon, hogy a szabadságot a szemükben a brit és az amerikai demokrácia fenyegette, a védelmét pedig Sztálin Szovjetuniójától remélték.
A modern kor politikai forradalmairól sokkal többet beszélünk, mint a nem politikai forradalmakról, pedig az előbbiek számára az utóbbiak készítették elő a talajt. Viereck a legfontosabbnak az „etikai forradalmat” tartotta, mert ez a hagyományos morális korlátok kiiktatásával alapjaiban alakította át a társadalmak kormányzásának elfogadott eszközeit. Ez változtatta szerinte a 20. századra a nemzeti gondolatot fasiszta nacionalizmussá, a demokratikus és szocialista eszméket pedig bolsevizmussá.7 E folyamatban kulcsszerepe volt a totalitarizmushoz vonzódó értelmiségieknek, akik, az utópiák iránti vágytól sarkallva, így vagy úgy, a földi paradicsomot keresték. A marxista értelmiségről írva Molnár Tamás, a jeles filozófus ezt így fogalmazta meg: „a marxista mentalitás utópikus: történelmen túli, emberen túli tökéletességet keres”.8 E törekvés azonban, amint azt a konzervatívok jól tudják, a földi pokolhoz vezet – s erre Viereck is nyomatékosan figyelmeztet.
De az értelem rabul ejtésének folyamatában, a totalitarizmus felé fordulásban nemcsak intellektuális, hanem markáns szociológiai tényezők is közrejátszottak. A modern kapitalista társadalomban az értelmiség Viereck szavai szerint az üzleti világ és a szakszervezetek közé szorult, s azt kellett tapasztalnia, hogy régi szerepét, egykori privilégiumaival együtt, elveszítette. Így „véletlenül, de mégis elkerülhetetlenül” egyszer csak felfedezte magának a marxizmust. S ezáltal hirtelen minden értelmet nyert a számára: újra rátalált a saját szerepére. Nem érti ugyan meg teljesen a marxizmust, ám „ez a nem-spirituális egyház mégis spirituális üdvözülésként jelenik meg a számára”.9


Kommunizmus és antifasizmus

Viereck az elsők között mondta ki a társadalomtudományban, hogy a fasizmus és a kommunizmus egylényegű – az amerikai liberális értelmiség legsúlyosabb vétkének pedig azt tartotta, hogy ezt nem ismerte fel.A kommunizmus ugyanis nem a fasizmus alternatívája, hanem maga a „meg­testesült fasizmus” („fascism incarnate”).10 Az egyik ta­nulmányozása nélkül a másik sem érthető meg. A jövő történészei látni fogják, hogy Hitler nemzetiszocializmusa és Sztálin nemzeti bolsevizmusa ugyanannak a jelenségnek a változatai – hangsúlyozta már 1948-ban, Az újragondolt kon­zervativizmusban is.11 Ez akkoriban még meglehetősen újszerű állítás volt, bár nem állt vele egyedül. A totalitarizmus gyökerei (The Roots of Totalitarianism, 1951) című nevezetes művében Hannah Arendt is a totalitárius berendezkedés két válfajaként tárgyalja a fasizmust és a kommunizmust. (A kommunizmusból kiábránduló Franz Borkenau, a spanyol polgárháborúról szóló híres beszámoló, A spanyol aréna szerzője pedig már 1940-ben párhuzamot vont a nácizmus és a kommunizmus között.)12 A következő két évtized politikatudományában több jelentős szerző is elfogadta, hogy éles ideológiai ellentéteik ellenére a két rendszertípus között alapvető szerkezeti és működési azonosság van – s hogy ez a fajta berendezkedés, a „totalitarizmus” újdonság a „hagyományos” diktatúrákhoz képest.
Viereck bírálatának a célpontja, a kommunizmussal rokonszenvező liberális értelmiségi „establishment” viszont harciasan elutasította a fasizmus és a kommunizmus párhuzamba állítását. Legfőbb logikai fegyvere a kommunizmus és az antifasizmus azonosítása volt – ez elméletileg ugyan teljesen megalapozatlan, ám érveléstechnikailag igen hatásos fogásnak bizonyult. Ha a kommunizmus antifasizmus, ki láthat benne ellenséget? A kommunizmusnak a háború után élvezett tekintélye elválaszthatatlan az antifasizmus népszerűségétől és tekintélyétől, amelyet a kommunisták a szovjet propagandagépezet támogatásával mindenütt a saját céljaikra használtak ki. S tegyük hozzá: ezen értelmiség gondolkodásában azóta is nélkülözhetetlen elem a „fasiszta veszélyre” való hivatkozás, teljesen függetlenül a konkrét körülményektől, vagyis attól, hogy történetileg létezik-e ilyen veszély vagy sem. Az antifasizmus túlélte a fasizmust…
E törekvés, vagyis a kommunizmusnak és az antifasizmusnak az összekapcsolása nemcsak a század szellemi légkö­rét mérgezte még tovább, hanem a Szovjetuniót az „antifasiszta hatalom” státuszához is hozzájuttatta. Viereck ezért fontosnak tartotta, hogy közelebbről is elemezze a nemzetiszocialista Németország és a bolsevik Szovjetunió jellegét – és egymáshoz való viszonyuk alakulását. Mi a különbség a két szörny, Hitler és Sztálin között? – tette fel a kérdést.13 Az előbbi, a háború és a fajüldözés nyílt dicsőítésével Viereck szerint de facto maga is elismerte, hogy szörny, míg az utóbbi a demokratikus idealizmus nyelvezetét használva a leghatározottabban tagadta ezt. Sztálin így sokkal több embert tudott félrevezetni, mintha olyan nyíltsággal feltárta volna a szándékait, ahogyan azt Hitler tette a Mein Kampfban. A fasizmus és a kommunizmus egylényegűségét bizonyítandó Viereck arra is utal, hogy egészen a Szovjetunió megtámadásáig Sztálin és Hitler a lehető legszorosabban együttműködött. Elvégre Sztálin ugyanabban látta a legfőbb ellenségét, mint Hitler: a polgári társadalomban, a polgári demokráciában. Ha korábban nem is, 1939 augusztusában, a lengyelek kárára kötött Molotov–Ribbentrop-paktum után az egész nyugati világnak rá kellett volna döbbennie erre. A moszkvai vezetés akkor szakított az antifasizmussal, amikor arra a legnagyobb szükség lett volna! A „társutas” értelmiséget történelmi felelősség terheli azért, hogy a valósággal való szembenézés elmaradt. A két totalitárius hatalom cinkosságának az alapja a hasonlóságukban rejlett. Nem véletlen, emlékeztet Viereck, hogy a nürnbergi perben a náci vezetők egyértelműen megerősítették: Hitler csak egyetlen külföldi államférfit becsült, Sztálint – és ez a különös vonzalom kölcsönös volt. Sőt, a konzervatív gondolkodó még arra is utal, hogy a Weimari Köztársaságot sem egyedül Hitler döntötte meg – a kommunisták is rengeteget tettek az aláaknázásáért. Nem véletlen, hogy miután 1938 márciusában Hitler bevonult Bécsbe, azt az utasítást adta ki, hogy a kommunisták beléphetnek a náci pártba, de a liberálisok és konzervatívok nem kívánatosak…14
Anti-antikommunizmus

Ezzel együtt a fő problémát Viereck mégsem abban látta, hogy Amerikában magas lenne a kifejezetten kommunista értelmiségiek száma, hanem abban, hogy a „haladó” liberális értelmiségiek közül sokan a kommunisták szövetségeseivé váltak, mert vonzódtak a kommunizmus eszméi iránt. Miben állt ez a vonzerő? Molnár Tamás szavaival a kommunizmus tűnt „a legrövidebb útnak az utópiához”, s a liberális értelmiség nem volt képes ellenállni ennek a csábításnak.15 E csoport ellenállhatatlanul vonzódott a baloldali radikalizmushoz, akármilyen formában jelent is az meg. Ahogy Jean Sévillia írja Az értelmiség terrorizmusa című könyvében: 1945-ben azt hirdették, hogy a Szovjetunió maga a paradicsom, és Sztálint dicsőítették, a hatvanas években Fidel Castróért és Maóért lelkesedtek, 1975-ben Pol Pot kambodzsai hatalomátvételétől vannak elragadtatva – és a példákat lehetne folytatni.16 Viereck egyértelművé teszi: a „progresszív” értelmiség morális csődje semmiben sem nyilvánul meg markánsabban, mint a kommunizmussal kapcsolatos magatartásában. A „társutas” liberális értelmiség már a világháború előtt azt a benyomást akarta kelteni, hogy Sztálin minden ellensége Hitlernek segít, s 1945 után tudatosan törekedett arra, hogy monopolizálja az antifasizmust.
Az értelmiségiek szégyene és dicsősége című művében Viereck felettébb érzékletes portrét fest a korának kulturális közéletét uraló „haladó” értelmiségi típusáról. A mintát Sinclair Lewis híres regényének a főhőséről, Babbittről véve, két markáns karaktert rajzol fel: az idősebb Babbittét, aki provinciális szemléletű republikánus üzletember, s minden újat, mint „modern” eszmét helyből elutasít, s a fiáét, aki viszont minden „maradi” dolgot megvet, és büszkén vallja magát „progresszívnek”. Viereck szellemes megfogalmazásában „az idősebb Babbitt kigúnyolja a jó költészetet, a jó zenét és a jó festészetet, mert az modern, és ezért nehéz megérteni. A fiatalabbik Babbitt viszont dicséri a rossz költészetet, a rossz zenét és a rossz festészetet, mert az modern és obskúrus.”17 Ami közös bennük: mindketten feláldozzák a képzeletet és az eredetiséget a sztereotípiák oltárán, legyenek azok régiek vagy újak. Mivel a század közepén a fiatalabbik volt a domináns típus, hiszen ő testesítette meg a „haladó” intellektuelt, a hangsúly értelemszerűen az ő bemutatására került. Az alábbiakban csak néhány részletet emelünk ki a vele folytatott fiktív beszélgetésből.
Gaylord Babbitt magát az élet minden területén „avantgárd” gondolkodásúnak állította be. Olyannak, aki ugyan nem kommunista, de a kommunistákban „megtévedt” haladókat lát, ezért aztán nem is igazán neheztel rájuk. Annál inkább a konzervatívokra… De jellemezzük őt inkább a saját szavaival! A „Café Chic”-ben így vall saját értékrendjéről: „Ha választanom kell két politikai eszme között, mindig arra esik a választásom, amelyik Haladóbb. S ha egyenlő mértékben haladóak, és így nem tudok dönteni, elolvasom, mit mond erről a Nation és a New Statesman…”18 Politikai tekintetben önmagát „független liberálisként” határozza meg, s így felel a kommunistákhoz fűződő viszonyát firtató kérdésre: „Nem vagyok kommunista, határozottan nem, de antikommunista sem vagyok”. Az „antifasiszta, de nem antitotalitárius” képlet, amelyet igen érzékletesen tár elénk Viereck, a „haladók” táborának azt a meggyőződését foglalja össze, miszerint nem lehet igazi antifasiszta és igazi demokrata az, aki ellensége a kommunistáknak és a Szovjetuniónak. Ez a fajta antifasizmus a Nyugat polgári rendjében látta a fő ellenséget, és nem kívánt tudomást venni arról, hogy a legkövetkezetesebb antifasiszták az olyan antikommunista konzervatívok voltak, mint Churchill és de Gaulle.
De ha ön nem kommunista, miért ír alá minden pro-kommunista petíciót, és minden „békekiáltványt”? – fogalmazódik meg a következő kérdés. „G. B. egy kecses mozdulattal a kis zseb-periszkópjába nézett, hogy kiderítse, nem áll-e mögöttünk az FBI. Azt találva, hogy minden rendben, feltárta Dosztojevszkijt idéző lelki konfliktusát…
Nem kellene ezt tennem… Minden egyes esetben megesküszök magamnak, hogy ez volt az utolsó alkalom, hogy elfogadom a politikai közeledésüket. De hiába. Egy gonosz eksztázis lesz rajtam úrrá, ahányszor csak egy újabb kommunista petíciót kapok, amelynek minden szava annyira progresszív. Remegni kezd a kezem, s minél gyakrabban olvasom el kedvenc kifejezéseiket – Közember, Kizsákmányolás, Dinamikus, Új és Életfontosságú –, annál inkább megrészegülök tőlük. Olyan, mint a kábítószer kívánása: egyszerűen alá kell írnom… És csodálatos érzés mindenütt nyomtatásban látni a nevemet… És az emberek azt mondják: nagyszerű ember ez a Gaylord Babbitt, mindig találkozunk a nevével, ha egy Jó Ügy szolgálatáról van szó.”19 A Viereck által roppant nagyra tartott Orwell sorai kívánkoznak ide kommentárként:
„A baloldali gondolkodás jórészt olyan emberek játszadozása a tűzzel, akik még azt sem tudják, hogy a tűz forró”.20
A „jövő történészei” számára Viereck hozzáfűzi még: Gaylord Babbitt „nem-kommunista” meggyőződése azt jelentette a gyakorlatban, hogy a Kommunista Párt tagjaival ugyan nem érintkezett, de annál több időt töltött gazdag és divatos „társutas” értelmiségiekkel, akikkel együtt komoly pénzt fizetett azért, hogy meghallgasson és megtapsoljon „minden látogatóba érkező Fagyejevet”. A szegényekre egy pennyt sem költött, viszont bőkezűen támogatta a Szovjet–amerikai Baráti Társaság bankettjeit… Tegyük hozzá, hiszen igencsak lényeges a morális megítélés szempontjából: a G. B. által reprezentált „társutas” értelmiség rendelkezett egy olyan kinccsel, amelyből a megszállt közép-európai országok értelmiségének nagyságrendekkel kevesebb jutott: a szabad döntés lehetőségével.
Sokat elmond a „haladó” gondolkodásról a következő passzus is. A „vörös-üldözésre” („red-baiting”) irányuló kérdés kapcsán Gaylord Babbitt megjegyzi: „Még ha egy fickó nem is hozza szóba Oroszországot, abban a pillanatban, ha a gazdaság helyett etikáról és hasonló dolgokról kezd beszélni, rögtön tudom, hogy potenciális vörösüldöző és háborús uszító. Az egyik dolog ugyanis maga után vonja a másikat – ez logikus. Ha a középkori moralizálás hangján szólal meg, azonnal eljut a szovjet kényszermunka-táborok emlegetéséig.”21
A világháborút követő évek egyik jelentős belpolitikai eseménye volt az Egyesült Államokban az ún. Hiss-ügy, amely erősen megosztotta az amerikai közvéleményt. 1948 nyarán egy volt kommunista, a korábbi eszméiből kiábrándult Whittaker Chambers tanúvallomásban vádolta meg a Carnegie Alapítvány a Nemzetközi Békéért elnökét, a liberális körökben népszerű és befolyásos Alger Hisst azzal, hogy „underground kommunista”, akivel a háború előtt együtt dolgozott.22 Sokatmondó Gaylord Babbittnek az üggyel kapcsolatos állásfoglalása. Szerinte nincs rosszabb ember annál, aki szembefordul a kommunizmussal, „s ha valakit zaklatni kell, akkor mi, liberálisok azt szeretnénk, hogy ne a vörösöket, hanem az exvörösöket zaklassák.”23 Nem zárva ki teljesen annak a lehetőségét, hogy Hiss „egy csöppnyit” hazudott, „az a kötelességünk, hogy mélyen hallgassunk Hissről”. A liberális értelmiségnek inkább arra kell koncentrálnia az erőfeszítéseit, hogy freudi magyarázatot adjon W. Chambers viselkedésére. („Nincs biztosabb mód annál, hogy valakiből társadalmi leprás váljon, mint hogy Tiszteletreméltó Körökben egy jó szót szóljon egy olyan pária mellett, mint Chambers.”) Miért kell Freudhoz fordulni? „A modern emancipált ember” legfontosabb iránytűje az önérdek, s ha valaki kockáztat egy jól fizetett állást, mint Chambers, pusztán azért hogy „egy olyan rothadt kapitalista csalást szolgáljon, mint az Egyesült Államok”, akkor annak csak patologikus okai lehetnek.24 Becsület? Patriotizmus? Ez csak süket duma.
Ezt a mentalitást a legkevésbé sem zavarta, hogy a Szovjetunióban tízmilliókban volt mérhető a parancsuralmi rendszer áldozatainak száma. Arra a felvetésre, hogy a kommunizmus birodalmában tízmillió parasztot éhenhalásra ítéltek, Gaylord válasza az, hogy csak ötmillióan haltak éhen, és mit számít ötmillió ember, ha a Haladás ügyéről van szó? Az éhezés pedig nem is olyan szörnyű dolog, főként az olyan „ökörszerű lényeknek, mint a parasztok”. Három hét után megszokja a gyomor… Hol hasonlítható ez a szenvedés ahhoz, amit egy kifinomult New York-i értelmiségi át tud élni? A parasztok egyébként is reakciósak, olyan idejétmúlt dolgokban hisznek, mint az Isten és a család. Ha továbbra is „kulák makacssággal” ragaszkodnak elképzeléseikhez, nem marad más hátra, mint a „társadalmi mérnökösködés” (social engineering) személytelen gőzhengerével legyalulni őket…25
Történelmi tény, hogy a kommunista eszmék nyugati értelmiségi támogatottságát egyáltalán nem gyengítette az, hogy ezek jegyében Európa keleti felében brutális zsarnokságok épültek ki. A nyugati baloldalnak erről a mentalitásáról érdemes idézni Furet lényegretörő megállapítását: „Párizsból, Rómából vagy Oxfordból nézve az ügy egyetemes érvénye független attól, hogy mi történik Varsóban, Prágában vagy Budapesten. Egyébként is, a nyugati értelmiség azzal hízeleg magának, hogy neki, kiválasztottként, »univerzálisabb« történelem jut osztályrészül, mint amilyen a lengyeleké, a cseheké, vagy a magyaroké: így aztán, anélkül, hogy a tudatában volna, a kommunista absztrakcióba is beleviszi saját felsőbbrendűségi komplexusát.”26
Mi motiválja a „haladó” értelmiségieknek ezt a sajátos viselkedését? Az, amit leginkább „anti-antikom­mu­niz­mus­ként” írhatunk le. Viereck egy igen lényeges szociálpszichológiai szempontot emel ki, nevezetesen a liberális értelmiségieknek a saját társadalmukkal szembeni ellenségességét. Illusztrációképp idézi, többek között, Henry Miller írót, aki a következő sorokat vetette papírra: „Egész életemben az őrültekkel és a bűnözőkkel éreztem rokonságot… A civilizáció rothadt dolog. Engedjük szabadon a primitívek ösztönös vitalitását!”27 Sőt, e romantikus póz gyakran még radikálisabb formát is ölt Viereck szerint. Mennyire árulkodó, írja, a neves marxista drámaíró, Bertolt Brecht Koldusoperájában Jenny dala a burzsoá világot szétlövő kalózflotta érkezéséről…28 Vajon elválasztható-e Jenny vérszomjas vágya attól, hogy a tehetséges író végül a „vasfüggönyön” túl, kedvelt kalózainak körében telepedett le, a kommunista Németországban, Kelet-Berlinben? A fasizmus és a kommunizmus egyaránt épp az effajta pusztításra törekszik.
Azt láthatjuk tehát, hogy a konzervatív Vierecknél az értelmiséginek mint lázadónak a kedvező megítélése épp az ellentétére fordul. De tegyük hozzá, hogy e kérdésben jó néhányan gondolkodtak hozzá hasonlóan. Hannah Arendt is rámutatott: „Az elit és a csőcselék közötti időleges szövetség nagyrészt azon alapult, hogy az előbbi őszinte örömmel szemlélte, ahogyan az utóbbi elpusztítja a tiszteletre méltó társadalmat.”29 Furet a „legősibb” szenvedélyek közé sorolta a polgárság iránt érzett gyűlöletet, amelyben a fasiszták és a kommunisták egyaránt osztoznak.30 A „régi” iránti gyűlölet egyszerűen vakká tett sok értelmiségit az új rend rossz oldalaival – a régiénél sokkal súlyosabb hibáival és vétkeivel – szemben.
Viereck hangsúlyozta: az amerikai liberális értelmiség is valami hasonló okból vonzódik a kommunista eszmékhez, képviselőikben ugyanis a nyugati civilizáció potenciális lerombolóit látja. Joggal utal arra, hogy a kommunista eszmék felkarolása nem az amerikai belpolitikában, hanem mindenekelőtt a kultúrában okozta a legtöbb kárt. A „haladók” erejét jól mutatta, hogy Angus Cameron, a befolyásos kiadó és szerkesztő meg tudta akadályozni, hogy a Little and Brown kiadja Orwell remek antikommunista szatíráját, az Állatfarmot, miközben olyan szerzőket juttatott publicitáshoz, mint a Kommunista Párthoz csatlakozó Howard Fast, a Spartacus szerzője és Albert Kahn, aki több művében is kiállt a Szovjetunió mellett, még a moszkvai perek jogosságát is bizonygatva. A „haladóknak” sikerült elérniük, hogy „tizennyolc-húsz vezető kiadó” elutasítsa Orwell remekművének a megjelentetését…31 Ennek a fényében aligha kell csodálkoznunk azon, hogy a neves brit filozófus, Bertrand Russell elismerte, több barátját veszítette el a szovjet terrorról mondott bírálatával, mint azzal, hogy pacifista magatartást tanúsított a világháborúban. A liberális értelmiség köreiben, fogalmazódik meg Viereck kemény konklúziója, kisebb kockázattal jár tehát az, ha nem azonosulunk a saját hazánkkal egy háborús szituációban, mint az, ha „egy bizonyos szentnek tekintett idegen országot kritizálunk a despotizmusáért”.32
Viereck ezzel együtt igen élesen bírálta a McCarthy wisconsini szenátor által kezdeményezett harcias, sokak szemében már-már paranoiásnak tűnő kommunistaellenes kampányt, abból indulva ki, hogy egyetlen szélsőség ellen sem lehet egy másik szélsőség eszközeivel fellépni. McCarthy híveit „gondolatrendőröknek” minősítette, s tevékenységüket a konzervatív szabadságfogalommal összeegyeztethetetlennek találta. Olyannyira, hogy kifejtette: valaki nem lehet egyidejűleg antikommunista és gondolatrendőr, mert az antikommunizmus első számú követelménye a szabadgondolkodás jogának tisztelete… Ráadásul arról is meg volt győződve, hogy az effajta „boszorkányüldözés” csak erősíti a kommunisták és szimpatizánsaik pozícióját. Bizonyítékképp hivatkozott egy FBI-ügynök vallomására is, miszerint a kommunisták titokban örültek annak, hogy a vehemens McCarthy de facto lejáratja az antikommunizmus ügyét.33


Az értelmiség mint arisztokrácia

A 20. században George Orwelltől Márai Sándorig sokan csalódtak az értelmiségben – és e sorba tartozik Peter Viereck is. A liberális értelmiségről mondott éles bírálatából azonban mégis súlyos hiba lenne arra következtetni, hogy ő valamiféle értelmiségellenes álláspontot foglalt el. Erről szó sincs, sőt, épp az értelmiségnek tulajdonított kiemelkedő szerep miatt tartotta oly tragikusnak az értelmiség „árulását”. A 20. század történelme alaposan megtanította a Nyugatot arra, hogy komolyan vegye az eszmék szerepét, s ne csak a gazdasággal foglalkozzon – állapítja meg. Ebből pedig az ő olvasatában az is fakadt, hogy innentől fogva sokkal kevésbé lehet lebecsülni az értelmiség jelentőségét.34 Mivel Viereck a materialista szemléletet minden vonatkozásában elvetette, számára evidencia volt, hogy a történelmet az eszmék, és nem a gazdasági folyamatok irányítják, e dimenzióban pedig szükségszerűen kulcsszerep jut az értelmiségnek. Ezért szögezi le: a 20. században beigazolódott, hogy tévedett a történész Bernard de Voto, amikor úgy vélte, téveszme az értelmiségiek részéről, hogy fontos társadalmi funkciójuk van. Erről a téveszméről kiderült ugyanis, hogy igaz! „Ma már nem az arisztokraták mindinkább anakronisztikus és szerepét veszítő osztálya, hanem az arisztokratikus szellem az értékes” – hangsúlyozza Viereck, hozzátéve, hogy az értelmiségnek kell e szellem letéteményesévé válnia.35 Egyesek azt fogják mondani – írta Az értelmiségiek szégyene és dicsősége című munkájáról –, hogy az meg akarja fosztani az értelmiségieket a „glóriájuktól”. Mi sem áll tőle távolabb! Ezt csak azok gondolják, akik nem ismerik fel, hogy a józan ész elleni lázadások a lincstörvényekhez és Dachauhoz vezetnek. „Legyünk ezért bizalmatlanok azokkal a vádakkal szemben, amelyeket válogatás nélkül zúdítanak az értelmiségiekre! Ennek az elfogadása az ész elleni amerikai lázadás lenne. Azoknak a totalitárius gondolkodású értelmiségieknek az átgondolt bírálata viszont, akik hűtlenül elutasítják civilizációs funkciójuk betöltését, nem a józan ész elleni lázadás. Ez a bírálat épp a józan ész helyreállítására irányul.”36
Az értelmiségieknek tehát ki kell állniuk a nyugati civilizáció hagyományos értékei mellett, annál is inkább, mert „a pragmatizmus nem pragmatikus dolog”. Az anything goes, a „minden elmegy” relativizmusa sehová sem visz.37 Bergen-Belsen és Katyń korszakában élünk, figyelmeztet Viereck, s ezért senki se jöjjön azzal, hogy az etika vagy az emberi méltóság fogalmai „szemantikailag kiüresedtek”.38 A „Szentlélek elleni bűn” modern változata, ha az értelmiség nem tesz eleget hivatásának. S azon meggyőződése felől sem hagyott Viereck kétséget, hogy a liberalizmus elvei alapján már nem lehet új gondolatokat érvényesen megfogalmazni – ez a feladat a konzervatív értelmiségre vár…


Kitekintés

Mi sem bizonyítja jobban Viereck idestova fél évszázada készített elemzésének érvényességét, mint hogy a liberális értelmiség vonzódása a radikális baloldal eszméi iránt a kommunizmus világméretű bukása után is megmaradt. Jól tükrözi ezt az a heves vita, amelyet A kommunizmus fekete könyve világszerte kiváltott az ezredfordulón. Még a szerzők közül is többen bírálták a szerkesztő Stéphane Courtois-t azért, amiért abból indult ki, hogy az elkövetett bűnök a kommunizmus lényegéből fakadnak, vagyis amiért „a bűn dimenzióját a kommunista rendszer saját dimenziójának” tartja. Sokat elmond a liberális értelmiség attitűdjéről: annak a kötetnek az egyik szerzője (Jean-Louis Margolin), amely a kommunizmus áldozatainak a számát csaknem százmillió főre becsülte, azt állította a Le Monde hasábjain, hogy Courtois-nak nincs igaza a kommunizmus megítélésében, mert ez az eszme valójában az emberiség felszabadításának a tana akar lenni…39 A kommunizmus megtagadása a balliberális értelmiségtől azt kívánná, hogy saját identitásának a gyökereit vágja el – e fájdalmas művelet elvégzése helyett az eszme látványos bukása után is annak értékeiről beszélnek.
Liberális berkekben tehát továbbra is az „anti-anti­kom­mu­nizmus” szemlélete uralkodik, azzal a sajátos érveléssel, hogy a kommunizmusról ugyan kiderült, hogy rossz, ám az antikommunizmus sem jó. Minden megváltozott ugyan, ám az antikommunizmus továbbra is szalonképtelen maradt e körök szemében. A balliberális értelmiségnek ezt a meggyőződését Ryszard Legutko lengyel filozófus találó módon azon felfogásként jellemezte, miszerint „óvakodni kell az antikommunizmustól, mert az majdnem kommunizmus”… Ez az attitűd magyarázza, hogy a kommunizmus egykori hívei közül sokan harcias kritikájukat az antikommunisták ellen irányították.
A kommunista rendszerrel együttműködni természetesen egyáltalán nem ugyanaz, mint a kommunista ideológiát képviselni, vagy vele együttműködni – az amerikai Viereck írásai elsősorban, s érthető módon, az utóbbival fog­lalkoznak. Kapcsolódási pontok azonban szép számmal ta­lálhatók a kettő között, hiszen az államszocializmus legiti­má­lásában az opportunizmus mellett a „rabul ejtett értelemnek” is megvolt a maga szerepe. S ennek kapcsán csak annyit jegyezzünk meg, hogy az „anti-antikommunizmus” jelensége markánsan érvényesül a posztkommunista Magyarországon is. Ezért maradt el a Kádár-rendszerben agyon­hallgatott George Orwell reneszánsza is, ő ugyanis nem volt hajlandó kettős mércét alkalmazni a totalitarizmus vál­tozatainak az elutasításában, amint arra az íróról készített ki­tűnő monográfiájában Körmendy Zsuzsanna rámutat.40 A kom­munizmus intellektuális feldolgozása hazánkban még mindig várat magára, s az átfogó elemzéssel még a konzervatív gondolkodás is adós…
Jegyzetek

1 Milosz, Czesław: A rabul ejtett értelem, Budapest, Európa Kiadó, 1992.
2 Viereck konzervativizmusfelfogásának általános vonásaihoz ld. Egedy Gergely: Konzervativizmus kontra konzervatívok? Viereck „új konzerva­ti­viz­musa”, Századvég, 2011/3, 107–125.
3 Ezt a vonzódást Viereck egészen Platónig vezeti vissza, ez az állítása azonban túlzó leegyszerűsítés, amely nem választható el attól a körülménytől sem, hogy a II. világháború után a nyugati filozófiában kiélezett formában került ismét előtérbe Platón és Arisztotelész szembeállítása. Az amerikai konzervatív gondolkodás olyan jelentős képviselői, mint Leo Strauss és Richard Weaver egyértelműen platonista álláspontot foglaltak el társadalomelméletükben.
4Viereck, Peter: Shame and Glory of the Intellectuals. Babbit Jr. Vs. the Rediscovery of Values, New York, Capricorn Books, 1965, 110. (Originally published in 1953, by Beacon Press) Hasonlóan látta ezt a kommunista ideo­lógia történetéről írott munkájában Furet is: „De ha összegyűjtjük mindazokat a híres európaiakat, akik a 20. század egyik vagy másik pillanatában kommunisták vagy kommunistabarátok, fasiszták vagy fasisztabarátok voltak, a gondolkodás, a tudomány és az irodalom Gothai almanachját kapjuk meg.” Furet, Francois: Egy illúzió múltja. Esszé a 20. század kommunista ideológiájáról, Budapest, Európa, 2000, 16.
5 Vierck: i. m. 109. („a gang of ruthless and bloody-minded pro­fessors”)
6Aron, Raymond: Az értelmiség ópiuma, ford. Kovács Zsolt, Budapest, Akadémiai Kiadó 2006, 9.
7Viereck: i. m. 79.
8Molnár Tamás: Az értelmiség alkonya, Budapest, Akadémiai Kiadó, 1996, 106.
9Viereck: i. m. 113. („this nonspiritual church comes to him as a spiritual salvation”)
10Viereck: i. m. 120.
11Viereck: Conservatism… 119.
12 Borkenau, Franz: The Totalitarian Enemy, London, Faber and Faber, 1940)
13Viereck: Shame and Glory… 51.
14Viereck: i. m. 98.
15Molnár: i. m. 134.
16Sévillia, Jean: Az értelmiség terrorizmusa, Budapest, Kairosz, 2005, 5.
17Viereck: i. m. 68.
18Viereck: i. m.20.
19Viereck: i. m. 24–25. Hogy mi számított „jó ügynek”? A forradalom. „Mindig 100 százalékban a forradalmárok pártján állok – ez a liberális magatartás” – fejtette ki G. B..
20Orwell, George: A cethal gyomrában, in: Az oroszlán és az egyszarvú, II. köt. Budapest, Cartaphilus, 2000, 52.
21Viereck: i. m. 26.
22A történeti háttérhez a gazdag irodalomból a kitűnő konzervatív intézet kiadványát ajánljuk: Swan, Patrick (ed.): Alger Hiss, Whittaker Chambers and the Schism in the American Soul, Wilmington, InterCollegiate Studies Institute, ISI Books, 2003.
23Viereck: i. m. 27. („If there has to be any baiting, then what we liberals love is to bait not Reds, but ex-Reds”)
24Viereck: i. m. 28. (…„merely to serve a rotten capitalist fraud like the United States of America…”)
25Viereck: i. m. 29. A „haladó” értelmiségieknek ez az attitűdje egyáltalán nem újdonság. A nagy fabiánus drámaíró, G. B. Shaw már a harmincas évek elején lényegében helyeselte, hogy a „progresszió” érdekében a sztálini politika kiéhezteti a parasztokat és deportálja a kulákokat. Shaw úgy nyilatkozott Sztálinról, akit 1931-ben személyesen is felkeresett, hogy „jó fabiánus”, aki képes megvalósítani azt, amiben a brit Munkáspárt kudarcot vallott. A Webb házaspárnak a Szovjetunióról készített munkája pedig (Soviet Communism. A New Civilization? 1935) kristálytisztán tükrözi a baloldali-liberális értelmiségnek a kommunizmussal szemben tanúsított ájult csodálatát – és a tényekkel szembeni vakságát.
26Furet: i. m. 723.
27Viereck, Peter: The Unadjusted Man, New York: Capricorn Books, 1962 (Originally published in 1956 by Beacon Press), 107.
28„Áll a vérszínű gálya, s ötven ágyú a város falait lövi szét… És majd százan szállnak partra, ha fénylik a dél, és meg nem ússza akkor senki…” (Eörsi István fordítása).
29Arendt, Hannah: A totalitarianizmus gyökerei, Budapest, Európa Könyvkiadó, 1992, 414.
30Furet: i. m. 17, 35.
31Viereck: Shame and Glory… 118. Az amerikai gondolkodó ennek kapcsán „pink terror”-ról, vagyis „rózsaszín terrorról” beszél.
32 Viereck: i. m. 120. („it was safer to attack your own free country in wartime than to criticize a certain sacred foreign country for its des­potism”)
33Viereck: The Unadjusted…, 164. Jegyezzük meg, hogy a McCarthy elleni fellépés eltávolította Vierecket az amerikai jobboldal fősodrától. Az utóbbi egy-két évtized kutatásai egyébként meggyőzően dokumentálták, hogy a szovjet titkosszolgálat valóban igen mélyen be tudott épülni a nyugati országok kulturális intézményeibe.
34Viereck: Shame and Glory… 13.
35 Viereck: Conservatism… 74. („Today what is precious is not the aristocratic class, increasingly anachronistic and functionless, but the aris­toc­ratic spirit.”)
36Viereck: Shame and Glory… 14.
37Az értelmiségi szerep konzervatív felfogásának több ponton is hasonló szellemiségű kidolgozását találjuk meg a jeles angol költő, S. T. Coleridge kevéssé ismert elméleti munkájában, amely Az egyház és az állam alkotmányáról, mindkettő eszméje szerint (On the Constitution of the Church and State According to the Idea of Each, 1829) címet kapta. Coleridge ebben lényegében a „szabadon lebegő” értelmiséggel szemben a nemzetébe és kultúrájába „beágyazott” értelmiség mellett áll ki. Részletesebben: Egedy: Brit konzervatív gondolkodás és politika (19–20. század), Századvég, 2005, 32–41.
38Viereck: i. m. 45.
39Sévillia: Az értelmiség… 216–219.
40Körmendy Zsuzsanna: Hódolat George Orwellnek, Budapest, XX. Század Intézet, 2003, 165.