Az igazság nem lehet tabu (Lovas István)

Az igazság nem lehet tabu

Nyílt levél a HIPA-hoz, a budapesti külföldi tudósítók klubjához

2011. május 14. 17:00

Magyar Nemzet 


Aidan White, a Nemzetközi Újságíró-szövetség volt főtitkára az önök által függetlennek tartott Népszabadság – amelynek résztulajdonosa egy MSZP által létrehozott alapítvány – május 11-i számában ezzel a mondattal fejezte be a lapnak adott interjúját: „a sajtónak sokkal erősebben el kell köteleznie magát a legszigorúbb szakmai elvek mentén, és amellett, hogy mindig a köz érdekét képviseli”. Súlyos kérdés, hogy önök ezt teszik-e.


Több évtizedes gyakorlati tapasztalatom, hogy az újságírók lakásából éppen a tükör hiányzik, és ha valaki átnyújt nekik egy ilyen csillogó tárgyat, akkor feldúltan reagálnak. Holott, ha ők tartanak tükröt másnak, kritika esetében fensőbbségesen arra hivatkoznak, ők csupán azt a tükröt tartották oda, amiben a valóság látható.


Közhely, hogy az újságírók tükrével komoly bajok vannak. És ez nem új keletű megállapítás. Gondoljanak csak arra, hogy az 1932-ben Pulitzer-díjat nyert Walter Duranty a New York Timesban egyszerűen letagadta, hogy Sztálin kiéheztetési politikája miatt több millióan haltak éhen Ukrajnában. Ő ott kaviárt és pezsgőt látott.


Még a Szabad Európa Rádió munkatársaként arra is nagyon jól emlékszem, hogy a müncheni adónak messze rosszabb volt a nyugat-európai sajtója – mi voltunk „a hidegháború relikviái” – mint Kádár gulyáskommunizmusának. A mára térve: állomáshelyükön, Magyarországon igen sokan gondolják, hogy önök egyetlen országról nem festenek annyira egysíkúan torz képet, mint rólunk.
Ez persze némi naivitás.


Itt van például Irán esete. Az Irán-barátnak igazán nem nevezhető Freedom House rangsorolása szerint az ajatollahok hazájában az emberi jogok tekintetében jobb a helyzet, mint a világ legnagyobb olajexportőrénél, Szaúd-Arábiában. És mégis, míg naponta olvasom lapjaikban az emberi jogok megsértésének példáit Iránban, arról semmit, hogy e téren mi történik Abdullah király országában.


Persze közelebbi tájat is említhetek: ha az önök lapjait olvasom, nem értem, miért lehet Silvio Berlusconi Olaszországban 1945 óta hivatalát a leghosszabb ideig betöltő miniszterelnök. Hiszen ő az önök tükrében legjobb esetben populista, vén, nagypofájú kujon, bohóc, legrosszabb esetben bűnöző. Ezzel szemben vannak olyan országok, amelyek nem követhetnek el olyat, amit önök egy-két szemrándulástól eltekintve huzamosabb ideig rosszallnának.


Ilyen ország Szlovákia, amelynek korábbi kormánya – a Fico-kabinetről van szó – az ott élő őshonos magyarok saját nyelvének használatát törvényileg korlátozta és bünteti. Mit szólnának, ha az Orbán-kormány büntetné a lovári vagy a szlovák nyelv nyilvános használatát? És miként reagálnának, ha Semjén Zsolt jelentené ki, hogy a nyelvtörvény retorziójaként holnap megindulnak a magyar tankok rendet tenni a szlovákoknál? Ugye nem annyi figyelmet fordítanának erre, mint amennyit Fico koalíciós pártjának vezetője azon kijelentésére fordítottak, amikor azt ígérte, hogy a magyarok fővárosát tankokkal teszi a földdel egyenlővé?


Ha mindenható lennék, azonnal feltenném azt a kérdést is önöknek: elrendeljem, hogy nálunk úgy bánjanak a cigányokkal (ha a cigányok saját önkormányzatukat cigánynak nevezik, akkor politikailag igencsak korrekten cigánynak nevezhetem őket én is), mint a Szlovákoknál? Igen vagy nem? Nem hallom a válaszukat, noha a rossz bánásmódot nálunk naponta kifogásolják, szemben Szlovákiával. Akkor se hallottam hangjukat, amikor hosszú évekkel ezelőtt – 2004 február vége felé – egy kollégámmal meghívtak sajtóreggelire.


Azért fogadtam el örömmel meghívásukat, hogy teszteljem hipotézisemet. Mégpedig azt, hogy önök itt nem úgy viselkednek, mint egy tudósító viselkedik Mogadishutól Varsóig, vagyis mindent megtéve, hogy információhoz jusson, hanem önök látványosan elutasítják a tényeket, ha azok prekoncepciójukat szétrombolnák.


Talán emlékeznek arra, hogy azt mondtam önöknek, nálunk az igazságszolgáltatás rothadt és korrupt. A bíróságokon sok esetben egy ügy már a kiszignálásnál eldől. Vagyis a bírósági adminisztráció pontosan tudja, egy ügyet melyik bíróra kell kiosztani ahhoz, hogy a kívánt ítélet megszülessék. Amikor önök ebben kételkedtek, azt mondtam, szívesen bemutatok önöknek egy tekintélyes bírót, a Legfelsőbb Bíróság egyik tanácselnökét, aki ezt megerősíti. A tálcán felkínált forrás egyiküket sem érdekelte. Nem tudom elképzelni, ha nekem Brüsszelben egy uniós korrupciós ügyben valaki forrást kínál fel, azon ne kapnék két kézzel.


Akkor is hallgattak, amikor az asztalra tettem három hatalmas és egy vékony dossziét. A vastag irattartók az első Orbán-kormány idején írt cikkeiket tartalmazták. A vékony pedig a Medgyessy-korszakét. Azt mondtam, találomra válasszanak ki bármelyikből egy-egy cikket. Ki fog derülni, hogy az Orbán-kormány idején írt bíráló cikkeik forrásai minden esetben ellenzéki pártok tagjai voltak ellenzéki értelmiségiek mellett, míg a Medgyessy-cikkeknél egyetlen ellenzéki politikust sem idéznek. A próbától hallgatással menekültek.


Mára mindezt már iparszerűbben gyakorolják. Egy sort nem írtak arról, hogy a napokban Gyurcsány Ferenc volt miniszterelnök új pártalapítással még a reményét is eltemette, hogy az MSZP valaha is nyerjen a választásokon, míg oldalakat írnak a fasisztaveszélyről. Ami után az így „tájékoztatott” olvasóiknak a következő Konrád György-interjú már megdolgozott talajra hull, amikor havi rendszerességgel elmondja: ami nálunk történik, az 1934-et juttatja eszébe. Igaz, ezt nem a Gestapón, hanem a Gerbeaud-ban nyilatkozza önöknek, a második vendégkrémes elfogyasztása közben.


És már a torzkép terjesztése érdekében is gátlástalanul hazudnak. Nézzék, mit jelentett az AFP hírügynökség és az osztrák közszolgálat Budapestről május 7-én, néhány órával azelőtt, hogy kiderült, egy nyugdíjas tűzoltó égetett el egy Dávid-csillagos textildarabot: „Budapesten szélsőjobboldali aktivisták Orbán Viktor kormánya elleni tiltakozó tüntetésen izraeli zászlót égettek.”


Azért hazudták, mert önöknek kínos, hogy a kormány ellen tüntetők közül került ki az égető. És ugyanezért nem írnák meg, hogy Gyurcsányt Sukoró ügyében az LMP jelentette fel, hiszen önöknek az LMP épp annyira bírálhatatlan, mint volt az SZDSZ. Nemcsak én, de szinte az egész ország már ismeri témáikat, hazugságaikat. Azt is tudják előre, mit írnak rólunk holnap és holnapután. Ha nem történik semmi, ami miatt lehet egy kicsit nácizni, előrángatnak a homályból olyan figurákat, mint Németországban Magdalene Marsovszky, aki kétszázadszor is elmondja, hogy Orbán Viktor a hitleri ideológiát (völkisches Gedankengut) vallja. Ez a hazugság önöknél „news”, újdonság. Erről írnak laponként fél kolumnát, de egyetlen mondatuk nem volt, amelyben megemlítették volna azt, ami óriási módon belejátszott a volt kormány bukásába: hogy 2006 őszén emberek szemét lőtték ki. Arról sem, hogy az ezredforduló táján kibontakozó magyar középosztály jó része az elmúlt években ismét pauperizálódott.


Mint ahogyan most egyetlen szót nem ejtenének arról az aktuális tabutémájukról, hogy a gyöngyöspatai romákat két napra „evakuálták”. (A tabu a két napra vonatkozik.) De arról igen, hogy Richard Field amerikai üzletember, az LMP támogatója, a „vöröskereszt képviselője”.
Önök ennek a kormánynak azt is szemére vetik, hogy a határon túli magyaroknak szavazati jogot akar adni, amivel destabilizálja Európát. A románok, horvátok, olaszok és mások azzal, hogy a határaikon túl élő sajátjaiknak már régen ezt lehetővé tették, Európa stabilitását segítik elő? Csak azért kérdezem, mert őket nem bírálják.


Ha a magyar Szent Korona alkotmányba foglalása önöknek feudális maradvány, akkor a Nagy Morva Birodalom hagyománya tiszteletének követelménye a szlovák alkotmányban netán a nanotechnológia korába röpít bennünket? Kifogásolják, hogy az alaptörvényt a magyar himnusz első sora vezeti be. De azt nem, hogy a görög alkotmányt „a Szent és Egylényegű és Oszthatatlan Szentháromság” nevében alkották meg.


Az elmúlt két évtizedben cikkeim egy részében igyekeztem bemutatni a Kelet országainak – Szingapúrtól Kínán át Dél-Koreáig – példátlan gazdasági sikerét, igyekezvén vonzóvá tenni azt a modellt, amely alkalmazása a szegénységből való gyors kiút lehet, szilárd nemzeti büszkeséget teremtve. Önök akaratukon kívül a magyar jobboldali kormányok elleni gyűlöletkampányukkal célom elérésében rendkívül sokat segítettek, sokakat taszítva abba az irányba, amerre én vonzalmat igyekszem kiépíteni. A miniszterelnök egy évvel ezelőtt deklaráltan a Kelet felé fordulást hirdette meg.


Köszönöm segítségüket. Csak így tovább!
Lovas István
tudósító

Pártok és értékek

2012. május 12.

Surján László

Pártok és értékek

Ez az írás a katalán kereszténydemokraták 2012. évi kongresszusához kapcslódó zártkörű megbeszélésen elhangzott beszéd szerkesztett változata.


A pártok eszméik alapján jellemezhetők. Ha legfontosabb üzenetük elég vonzó, előbb utóbb megjelenik a többi párt programjában. Van-e párt, amelyik ne állna ki az elesettek mellett? Van-e párt, amelyik ne védené az ember szabadságát? Így azután, aki csak a magáét mondja, nem lesz vonzó az emberek számára.


Van néhány gondolat, ami a kereszténydemokratáktól származik, de már más pártok is használják. Ilyen a szubszidiaritás és a szociális piacgazdaság.


Értékeink nemcsak vándorolnak, hanem el is bújnak. Sok kereszténydemokrata párt elhagyta a keresztény szót a nevéből. Ballépéseik ekként nem hullanak vissza az egyházra, de félő, hogy a keresztény elem előbb utóbb igencsak elhalványodik a párt gyakorlatából is.


Az is igaz, hogy napjaink választásait nem a programokba foglalt eszmék, hanem a marketing eszközökkel vívott kampányok döntik el. Több pénz és energia több szavazat. A nép szava már nem Isten szava, hanem a kampányfőnöké. Innentől fogva már csak a demokrácia újabb, s tán végleges alkonyáról beszélhetünk. Nem csoda, hogy az emberek elfordulnak ettől az egésztől, s komoly támogatást kapnak a szélsőségesek, akik végtelenül leegyszerűsített megoldásokat kínálnak, és kielégítenek olyan igényeket, amelyek az emberi természethez tartoznak, de amit mások nem kellő súllyal kezelnek. A hazaszeretet jó példa erre.


Az értékeiket veszítő vagy felejtő pártok hamarosan talajt is veszítenek, s letűnnek a színpadról. Magyar viszonylatban a kisgazdák, a liberálisok vagy az MDF sorsa példázza a jelenséget. Úgy látom, hogy az elgyurcsányosodással a szocialisták is rákerültek a lejtőre.


Őket, de a felsoroltak egyikét sem siratom. Más kérdés, hogy nem elég siránkozni bajainkon, hanem érdemes végiggondolni, mi kereszténydemokraták mit tehetünk a demokrácia megmentése érdekében?


Részt kell vennünk a hatalomban, mert a partvonalon túlról nem lehet gólt lőni. Elveinket azonban egy országban sem osztja a többség. A szavazatszerzés érdekében milyen mértékű érték mimikri engedhető meg? Barankovics István tanította, hogy a politikus nemcsak követi, hanem formálja is a közvéleményt. Erre mód elsősorban a kormányzás révén adódik. Kisebbségben lévén a társadalomban, erre csak koalíció révén kerülhet sor. A választások utáni meglepetés koalícióknál demokratikusabb, tisztességesebb a választások előtti szövetség. Ez volt eredményes Magyarországon az utóbbi négy választáson (2006: önkormányzati, 2009: európai, 2010: parlamenti és önkormányzati).


A hatalomban való részesedés után nem elég jól kormányozni. Folyamatos terepmunka kell: együtt élni, jóban-rosszban osztozni az emberekkel. Informálni és tanulni tőlük. Ha minden bajukat nem is tudjuk megszüntetni, legalább értsük meg őket, s ők tudják, hogy az ország vezetői is tisztában vannak helyzetükkel.


Ezen a ponton érdemes egy megfontolást tenni arról, hogy milyen közéleti felelőssége van a keresztény közösségnek. Legelőször Platónra hivatkozom, aki szerint a legjobbak menekülnének a politikai szerepvállalás elől, de akár kényszeríteni kell őket, mert különben a silányabbja fog uralkodni. De idézhetjük Jézusnak a talentumokról mondott példabeszédét is. A minimum követelmény a választásokon való részvétel és felelős döntés. De a már a fiatalokat is nevelni kell a közéletben való személyes részvételre, mint a hitvallás egy sajátos és fontos formájára.


E tanításnak a gyakorlatba való átültetésével megelőzhető lenne, hogy korunk számos bajára csak egy hatalmas katasztrófa után találjuk meg az orvosságot. Angela Merkel a válság hírére azt mondta, hogy egy gyökeresen új világot kell építenünk. A válság lecsendesült, a reformok nem kezdődtek meg.


Ne feledjük, a megelőzés mindig olcsóbb és hatásosabb, mint a betegség kezelése.  

Orbán Viktor a Magyar Rádióban

Orbán Viktor a Magyar Rádióban

2012. május 11.

A Kossuth Rádió 180 perc című műsorában Kiss Gábor István beszélgetett Orbán Viktorral.


- A görög és francia választópolgárok után az unió vezetői is elutasítják az egydimenziós hiányleszorítás-központú gazdaságpolitikát, Európában a növekedés szempontjai kerülnek előtérbe, a hónap második felében rendkívüli EU-csúcson születhetnek meg az ide tartozó döntések. A „180 perc” vendége Orbán Viktor miniszterelnök, jó reggelt kívánok!


- Jó reggelt kívánok!


- Rápillantunk az európai gazdaságpolitikára, úgy jellemzik az elemzők és az unió vezetői is egyébként a helyzetet, hogy az elégedetlenség az unió szívébe költözött. Itt most már nem a lusta déli, sziesztázó államok problémájáról van szó, a francia döntéssel a megszorítások reménybeli végére is szavaztak a francia választópolgárok – mondják az elemzők. De ezek csak szavak, akkor is egyébként, hogyha a pénzügyi biztos vagy a parlament, az Európai Parlament elnöke mondja, akkor is csak szavak. Milyen döntések kell, hogy ide tartozzanak, amelyek tükrözik a hétvégi választások végeredményét?


- Ha megengedi, én azzal kezdeném, hogy nem változik, vagy szeretném, ha nem változna, vagy a magyaroknak nem érdeke, hogy megváltozzék. Európa azért arra ráébredt, hogy hitelből és adósságból nem lehet hosszabb távon kiszámítható, tervezhető és biztonságos életet adni az embereknek. Tehát az adósságot mindenképpen le kell szorítani, ez nem változhat; ha ezen változtatunk, vagyis tudomásul vesszük, hogy az államok 80-90-100 százalékban, nemzeti össztermékükhöz képest ilyen magas arányban eladósodnak, és nem dolgozunk annak érdekében, hogy megnyerjük az adósság elleni csatát, akkor abból nagy baj lesz. Én szeretném hinni, majd nemsokára megyek Brüsszelbe, kiderül, hogy így van-e. Én szeretném hinni, hogy az adósság elleni küzdelem nem változik. Az igaz ugyanakkor, hogy az adósság elleni küzdelmet nem lehet olyan fafejű módon folytatni, mint ahogyan nagyon sokan ezt képzelték, és tették az elmúlt két esztendőben. Tehát csak a hiány leszorítása önmagában nem lesz elegendő, tehát a gazdálkodásunk hiányának leszorítása mellett szükség van más eszközökre is. A más eszközök ügyében nem volt Európa különösebben fantáziadús az elmúlt két évben. Ebben várok változást.


- De hát a fiskális paktumban elfogadták az erre vonatkozó szigort, a maximum 3 százalékos költségvetési hiányt, ha csak az egyik elemét nézzük, és a büntetést, hogyha ezt nem sikerül betartani. Akkor egy új paktumra van szükség, vagy ezt kell megváltoztatni, vagy ki kell egészíteni?


- Magyarország a maga részéről tesz néhány javaslatot majd, hogy mire, milyen változásokra volna szükség ahhoz, hogy a gazdaságok átalakítása, merthogy a gazdaságoknak át kell alakulniuk, és a gyorsabb gazdasági növekedés megvalósulhasson. Nem szabad abba az illúzióba ringatni magunkat, hogy vissza tudunk térni a válság előtti európai élethez, se az európai élet, se az európai gazdaság nem lesz többet olyan, mint a válság előtt volt. A világgazdaság átrendeződött, ehhez alkalmazkodni kell, a változások kopogtatnak az ajtón, senki sem tudja őket megállítani. Ezért a kérdés nem az, hogy alkalmazkodjunk-e, hanem hogyan alkalmazkodjunk. Mi teszünk javaslatot az európai uniós pénzek gyorsabb felhasználására, mezőgazdaság és élelmiszeripar támogatásának növelése, tehát – mármint a magyar kormány – jó néhány javaslatot teszünk, mert úgy érezzük, ahogy az Ön kérdéséből kiderül, mintha most friss levegő áramlott volna a szobába, kinyílt volna az ablak, most lehet, úgy gondolom, hogy nagyobb léptékű változást elérni az európai politikában. Ezen leszünk.


- Nemcsak az én kérdésemből, Ön is látja az Európai Unió vezetőinek nyilatkozatát, Martin Schulz írása tegnapelőtt jelent meg az egyik magyar napilapban, amiből ugyanez olvasható ki.


- Jó, na most, a gazdaság és a politika összefüggésének a tág területéről hadd tegyek egy megjegyzést. Az a gyakorlat is megbukott, ezt meg Görögország mutatja, hogy nemzetközi erők összefogva – hívják őket bárminek: nemzetközi nagytőkének, IMF-nek, Európai Uniónak – felülírhatják a demokrácia szabályait, ezt az emberek nem fogadják el. Tehát politikai stabilitás, vagyis az emberek által is támogatott politikai vezetés nélkül semmilyen gazdasági átalakítást nem lehet végrehajtani. Ön is emlékezet rá, hiszen többször is kérdezett engem erről itt, hogy kacérkodnak sok helyütt a világban azzal, hogyha nem működnek jól a kormányok, vagy legalábbis a nagy tőkének tetsző módon nem működnek a kormányok, akkor majd vagy leváltjuk őket, vagy technokrata miniszterelnökök és kormányok jönnek Görögországban, Olaszországban és máshol is esetleg. Ez a politika megbukott, mert ne felejtsük el, hogy nemcsak Franciaországban, de Görögországban is volt választás, és világos, hogy népakarat és demokrácia nélkül nincs stabil államvezetés; stabil államvezetés nélkül nincs stabil hosszú távú gazdaságpolitika.


- Ugye, csak erre az érvelésre azt mondják, hogy Görögország csődje, államcsődje az egész Európai Uniót, az eurózónát magával ránthatja, olyan ez mintha lábon lőnénk magunkat. Valóban a demokráciából vagy a választás végeredményéből kiolvashatóan az nem egy működő recept, ami Görögországban a választók akarata.


- Bocsánat, de ezt a helyzetet nem a görög választók hozták létre. Ők csak reagáltak arra a helyzetre, hogy úgy érezték, hogy kívülről éppen meg fogják erőszakolni. És ez tovább destabilizálta - ha szabad így fogalmaznom – a görög politikai rendszert. Én csak azt akartam ezzel mondani, hogy egy új európai gazdaságpolitika sem lehet antidemokratikus, a demokráciát, mint európai vívmányt meg kell tartani, és erre kell építeni, a demokrácia szabályaira és törvényeire kell építeni a gazdaságpolitikákat.


- De hát itt azért nemcsak Görögországról van szó nyilvánvalóan, elég, ha Spanyolországot nézzük, hogy minden negyedik munkaképes embernek nincs munkája, nem tegnap óta, hanem egy éve nincs munkája.


- Bocsánat, Önnek ebben igaza van, tehát ha azt nézzük, hogy a demokráciák jól teljesítenek-e, akkor a válasz az, hogy nem teljesítenek jól. Csak én épp azt akarom mondani, hogy ne az legyen az európai válasz, hogy miután a demokráciák több helyütt rosszul teljesítettek, akkor nem demokratikus megoldásokkal próbálkozunk, hanem valóban sikeres, vezetést nyújtani képes, stabilitást adó demokráciákra van szükségünk. A népakarattal szemben nem veheti el se a nagytőke, se a pénztőke, se a nemzetközi erők egy-egy ország népétől, embereitől, ahogy én szoktam mondani, a magyar középosztálytól azt a jogot, hogy ő döntse el, hogyan és miképpen akar élni.


- Közelítsünk is rá a magyar gazdaságpolitikára, mert mindennek fényében változik-e bármi az alapvető magyar gazdaságpolitikában, a hiánycél központú gazdaságpolitikában, a költségvetési tervezésben?


- Bocsánat, a magyar gazdaságpolitika nem hiány-, hanem munkaközpontú. Tehát ha azt az egységes szervezőelvet, rendezőelvet keressük, amely a kormányzati döntések mögött áll, ha azt a rendezőelvet keressük, amely a 2010-es választói döntések mögött áll, akkor az a munkára épülő gazdaság megteremtésének a gondolata. Tehát minden, ami történik Magyarországon, a hitelre épülő gazdaság helyett a munkára épülő gazdaságot próbálja megteremteni. Ez nem fog változni. A legfontosabb a munka.


- Igen, de a túlzottdeficit-eljárás miatt a hiánycélt be kell tartani idén, erre meg is van minden esély, elemzők is ezt mondják. Nem érzi úgy, hogy most nőhet a mozgástere e tekintetben Magyarországnak? Románia például egy fél százalékot kiharcolt magának.


- Éppen azt próbálom mondani, hogy az adósság elleni küzdelmet ne vegyük le a napirendről. Tehát szerintem akármilyen változás is van, olyan gazdaságpolitikát nem javasolnék Magyarországnak, amelynek eredményeképpen az államadósság nő. Épp az a legnagyobb baja Magyarországnak, hogy mondjuk Szlovákia, Csehország és Lengyelország valahol a 35 és az 55 százalék, éves nemzeti össztermék százalékában számított 35 és 55 százalék közötti sávban tudja tartani a költségvetési hiányát. Amikor 2002-ben én elvesztettem a választást, és letettem a lantot, és az emberek egy más gazdaságpolitikára szavaztak, akkor az államadósság 52 százalék körül volt. Most 80 százaléknál vettem vissza a kormányt. Tehát ez öl meg bennünket, Közép-Európa nem követte ezt a hibát, tehát mi nem mehetünk 80 százalékról még feljebb az államadósság tekintetében, ezt csökkenteni kell. Ha a költségvetési hiány magas, akkor nő az államadósság, ha alacsony, akkor csökken. Pont úgy, mint otthon Önöknél a kosztpénz esetében, ha többet költenek, mint amit keresnek nő az adósságuk, ha kevesebbet, akkor csökken.


- Ha beszélünk egy picit arról, ami a Széll-tervből kiolvasható, és ide tartozik, új adók jelennek meg, a krízisadók eltűnnek jövőre nevükben, de a bevételre továbbra is szükség van. Mondják is elemzők, hogy itt semmi más nem történik, mint átnevezik a krízisadókat, és véglegesítik, ez egyébként Brüsszel kifogása volt, nyilván e miatt van ez így.


- Igen, de ez, ha így van, én ezt a logikát el tudom fogadni, akkor ezt tekintsük óriási eredménynek. Tehát a méltányos közteherviselés jegyében úgy döntöttünk, erre kaptunk 2010-ben felhatalmazást, hogy a nagytőkét, vagyis a pénztőkét, a bankokat és a multikat is bevonjuk a méltányos közteherviselésbe. Ezt átmeneti intézkedésekkel tettük, tettem meg, ha most sikerül az átmenetieket állandóra változtatni, az nagy siker Magyarország szempontjából.


- Igen, csak az a gond, hogy ki fogja fizetni, mert itt valóban szétteríti ezt a bevételt a kormány, mondják elemzők is, hogy például a telefonadó esetében valóban sok ember fizet nem túl nagy összeget, amely összeadhat egy kellő bevételt. De az nem látszik, amit Ön mond, hogy a célzott vagy az adóalany, a nagy cég, de közben pedig jó esély van arra, hogy az egyszerű hétköznapi háztartások fogják fizetni, ahogy Ön mondta.


- Ön egy tipikus magyar ember. Jó Önnel beszélgetni, mert olyan, mintha egyszerre beszélgetnék az egész országgal.


- Ez logikus, nem?


- Hát persze, jó, de milyenek vagyunk mi, magyarok? A dolog úgy áll, hogy amikor bevezettük a bankadót, akkor pont ugyanez a hang volt, ezek a mondatok, mint amiket most elmondott, hogy majd a bankok át fogják hárítani. Mi történt most két-három évvel később? Amikor látjuk a számokat, teljesen világos, hogy a bankok nem tudták áthárítani, különböző okokból nem tudták áthárítani, hiszen ha áthárították volna, akkor azok a számok, amiket most mondanak, hogy a nyereségük hogyan csökkent, sőt fordult át itt-ott veszteségbe, nem lennének igazak. Tehát én csak azt akarom mondani, hogy az a pesszimista, egyébként ránk, magyarokra jellemző hozzáállás, hogy ugyan próbálkozhatunk mi, de úgysem fog sikerülni, ennek a szellemében nem szabad kormányozni, mert ha az ember így áll hozzá, akkor nem csinál semmit, legfeljebb elmagyarázza az embereknek, hogy mit miért nem lehet megcsinálni. Én az ellenkező kultúrából jövök. Én arról akarom meggyőzni az embereket, hogy van értelme dolgozni, van értelme kormányozni, és el lehet érni a céljainkat. Na, most visszatérve erre a dologra. Tehát higgyünk annak, hogyha egyszer sikerült bevonni a bankokat és a multikat a közteherviselésbe, akkor miért ne sikerült a következő időszakban is. De ráadásul az arányok is fontosak, tudja. Mennyit szokott Ön egy hónapban átutalni?


- Átlagos, valószínűleg átlagos.


- Mondjon egy számot.


- 3-400 ezer forint összeget körülbelül.


- Na, hogyha 300 ezer forintot utal át, az azt jelenti, hogy Ön körülbelül, ha a bank mindent áthárít Önre, amit én kizártnak tartok, de ha mindent áthárít, akkor 300 forintot fog fizetni. Ezzel szemben azok a pénzügyi spekulánsok, azok a nagyban játszó svihákok, akik milliókat meg milliárdokat utalnak, azok nem 300 forintot fognak fizetni, hanem sokkal-sokkal-sokkal többet. Tehát ez a rendszer az Ön számára előnyös, a spekulánsok számára hátrányos. Ráadásul az egész mögött pedig van egy fontos rendezőelv. Erről próbáltam beszélni az első kérdésre adott válaszomban. Mi át akarjuk az országot állítani, erre kaptunk felhatalmazást egyébként, tehát ez nem egy személyes akarat, hanem az ország közös akarata, a munkaalapú gazdaságra. Ehhez a személyi jövedelemadót és a munkabéreket terhelő járulékokat, valamint az embereknek munkát adó vállalkozások terheit csökkenteni kell. Az államnak ugyanakkor működnie kell, mert iskola kell, rendőrökre szükségünk van, közvilágítás kell, közegészségügy kell. Tehát az a kérdés, hogy a következő néhány évtized európai állama, köztük Magyarország hogyan tartja fent magát? Az én válaszom erre, hogy a régi módon nem tudja fenntartani magát, mert ha munkát akar adni az embereknek, ami a legfontosabb, akkor nem a munkából származó jövedelmet kell adóztatni, hanem a fogyasztásból és a forgalomból. Ebből fakadóan, ha kiderülne például, ami nem zárható ki, hogy nagyobb bevétel jön be a pénzügyi spekulációs vagy tranzakciós adóból, mint arra most sokan számítanak, vagy akár mi is számítunk, akkor azt mindenképpen a munkát terhelő járulékok vagy a személyi jövedelemadó csökkentésére kell fordítani. Mert a dolog lényege, hogy miközben a forgalom és a fogyasztást terhelő adók nőnek, ugyanolyan arányban csökkennie kell a munkát terhelő adóknak, és így fogunk eljutni ahhoz a versenyképes magyar gazdasághoz, majd nemcsak Európában, hanem az egész világban a feltörekvő országokkal, ázsiai országokkal is versenyképes lesz a következő 15-20 évben.


- Nem akarok egy körben forogni, de két dolgot muszáj megjegyeznem, hogy korábban a Bankszövetség és a kormány között volt olyan kitétel, hogy nem háríthatják át a háztartásokra ezeket a háztartásonként pár száz forintos összeget. Most is lesz-e ilyen kitétel? Illetve a nagy pénzmozgások, amiről Ön beszél, a tízmilliárdos mozgások sokszor három-négy naponta történnek, és hogyha ezek után mind adózniuk kell, akkor könnyen elképzelhető, hogy elmennek egy másik országba ezzel játszani.


- Valóban létezik az a lehetőség, amit Ön mond, hogy a pénzátutalásokat más országokon keresztül fogják esetleg bonyolítani. Azonban miután mi vagyunk az elsők, akik egy ilyen pénzügyi spekulációs tranzakciós adót bevezetünk, ezért nincs példa előttünk, amiből tudnánk tanulni, volt egy kísérlet, egyébként inkább balul elsült kísérlet valamikor a kilencvenes évek közepén Svédországban, de az nem ilyen volt, igyekeztünk annak a hibáit eleve elkerülni. Tehát én nem akarom azt állítani Önnek, miután egy teljesen új, innovatív ügyről van szó, egy teljesen új gazdasági és országvezetési filozófiáról is van szó, hogy minden lehetséges kockázattal szemben előre be vagyunk biztosítva. Én csak azt akarom mondani Önnek, hogy a dolog értelmes, az irány jó, amennyire lehetett, átgondoltuk, és ha szükséges persze, mert a politika ilyen, hogy szükségessé válhat, akkor menetközben majd módosítunk.


- Haladjunk tovább, mint ahogy a jelek szerint a kormány is próbál előretekinteni. A keleti nyitás politikájáról beszéljünk egy picit. Mondjuk, a kínai egymilliárdos hitelkeret lehetőségéről vagy a kazah lehetőségéről. Próbáljunk konkrétumokat, példákat mondani, hogy milyen további lehetőségek várhatók a közeljövőben!


- Mielőtt konkrétumokat mondunk, számoljunk le néhány ideológiai szamársággal. A kormány meghirdette a keleti nyitás politikáját, és látom, hogy e körül van egyfajta ideológiai küzdelem a publicisztikákban, mert vannak olyan emberek, akik azt akarják mondani, hogy ez vagy-vagy kérdése. Vagy nyugati nyitás vagy keleti nyitás. Most az elmúlt húsz évben Magyarország elvégezte a nyugati integrációhoz kapcsolódó munkát, elfoglalta helyét. A világgazdaság meg kelet felé tolódott. Ezért a következő húsz év feladata, hogy beilleszkedjünk abba a gazdaságba is. Tehát nem vagy-vagy, hanem és. Például Kazahsztán esetében kiderült számunkra, hogy ott már öt európai uniós ország, többek között Németország és Franciaország is kötött stratégiai partnerségi megállapodást a kazahokkal, mi legfeljebb a hatodikok tudunk lenni, tehát lemaradtunk ebben a versenyfutásban. Na, most a konkrétumok. Fejlesztési források. Olyan pénzügyi alapokat állítottunk fel a kínaiakkal, és állítunk fel másokkal is, amelyek vegyesvállalatok létrehozását segítik: áruk elhelyezése, Magyarországon termelt áruk elhelyezése Keleten, ez mindenhol a tárgyalások része, befektetések Kazahsztánban, például a Mol több százmillió dolláros befektetéseket hajt végre a jövőben, ott újabb lehetőségeket sikerült, kitermelési lehetőségeket szereznünk a látogatás során. Egészségiparban jelentős termékeket tudunk elhelyezni, szolgáltatásokat tudunk kivinni, vízkormányzás, víztisztítás, ez abban a világban egy fontos kérdés, itt szintén sikerült létrehozni tényleges gazdasági kapcsolatokat. És talán, ezt csak talánként mondom: építőipari kapacitásokat is tudunk kihelyezni. A magyar építőipar, mindannyian tudjuk, hogy padlón van, kapacitásunk, tehát képességünk viszont van, gépeink, technológiánk létezik, ezeket próbáljuk a világ különböző pontjain elhelyezni, hogy munkát kapjanak ezek a vállalatok.


- Kína. És Kína esetében azért meg kell értenie, hogy a Kínai Kommunista Párttal szorosra fűzött pártközi kapcsolatban van dilemma.


- Hogyne, de itt is azért én, tudja, az óvatos duhajok közé tartozom, igyekeztem nem első lenni a sorban, mert akkor az első golyót átengedtem másnak. A francia jobboldali párt volt Európában az első, amelyik egy mély, elmélyült stratégiai együttműködést kötött a Kínai Kommunista Párttal, mi a második helyet szereztük meg ebben.


- Jó, lesznek-e további konkrét befektetések, ugyanígy példákat próbáljon mondani Kína esetében!


- Hogyne lennének! Kína két dolgot ajánlott fel. Az egyik, hogy több közép-európai ország területét érintő út-, vasút-, hídépítési programokhoz szívesen nyújt forrásokat, az egyik dolog. A másik lehetőség pedig, hogy Magyarországon, amint az egymilliárd eurónyi fejlesztési alapot felhasználtuk, ezt én szeretném még az év első felében lényegében felhasználni, akkor újabb egymilliárdokat nyit meg, tehát milliárdonként fogunk előrehaladni. Ezek mind fejlesztési forrásként jelennek meg a magyar gazdaságban.


- Magyarország közvetlen határai környékén is lesz dolga a kormánynak a közeli jövőben. Ha csak a legfrissebb híreket nézzük, és a nemzetpolitikáról beszélünk. Romániában úgy tűnik, hogy nem lesz magyar orvosi kar, ami a lakmuszpapírja a romániai politikai helyzetnek, és úgy tűnik, hogy veszít, egyáltalán kisebbségek veszítenek Romániában, egyértelműen kiolvasható ez Victor Ponta új kormányának első mondataiból. Hát gondolom, hogy Tusnádfürdőn mindenképpen szóba kerül majd ez a kérdés, de talán előbb is szóba kell hozni valahol.


- Osztom az Ön aggodalmát. Tehát az a tónus, ahogyan Ön beszél erről a helyzetről, indokolt. Nemcsak a marosvásárhelyi magyar nyelvű orvosi karról van szó, a legutóbbi hírek szerint a parlament előtt fekvő kisebbségi törvényből ki akarják venni a kulturális autonómiára vonatkozó részeket, az RMDSZ már e miatt tiltakozott. Tehát új helyzet van Magyarország keleti határainál magyar ügyben, ezért én fel is szólítom, hívom az ott működő magyar politikai szervezeteket, hogy keressék egymással az együttműködést. Én megértem, hogy rivalizálni kell, mert a politikának ez része, hiszen különböző módon gondolkodunk különböző dolgokról, és a gondolatoknak, javaslatoknak valamilyen módon meg kell mérkőzniük egymással, hogy kiderüljön melyiknek mi a súlya. De ne felejtsék el, nem felejthetjük el, hogy a mostani helyzetben különösen a verseny felett ott van az együttműködés, az összetartás és az összefogás mindent felülíró eszméje és szempontja, ennek a jelentősége most megnő. És figyelnünk kell, egész Európának figyelnie kell, nehogy itt a közép-európai térségben hírtelen nemzeti ellenségeskedések irányába forduljon az élet.


- Hogy állnak a kormányalakítással? Korábban lehetett arról olvasni, hogy most a hét végén találkozik mindenkivel, akiről azt gondolja, hogy új pozícióba lép, vagy valamilyen pozíciót elhagy, miniszterek, frakcióvezetők is szóba kerültek.


- Megvagyok az egésszel.


- Mit árul el belőle?


- Mindent. Készen állok. Mire kíváncsi?


- Arra vagyok kíváncsi, hogy Lázár János valóban a Miniszterelnökséget vezető miniszter lesz-e?


- Miniszterelnökséget vezető államtitkár.


- Államtitkár.


- Igaz.


- El is vállalta?


- Annyi a korábbi helyzethez képesti változás, hogy a Miniszterelnökségen, bár ő fogja vezetni a Miniszterelnökséget, nem egy, hanem három államtitkár fog dolgozni. Egy jogi természetű munkát végző államtitkár lesz, egy pedig a miniszterelnök külkapcsolataiért felelős államtitkár, miután a következő két évben, úgy látom, ennek a jelentősége nőni fog.


- Mi lesz Varga Mihállyal, aki ezt a pozíciót betöltötte korábban?


- Varga Mihály lép Fellegi Tamás helyére. Tárca nélküli miniszter lesz, ugyanis Fellegi Tamás elvégezte a munkát, amivel megbíztuk. Egy nagyon nehéz munkát végzett el, hálás vagyok azért a teljesítményért, amit nyújtott. Az egész ország köszönettel tartozik neki, óriási ellenerők közepette vagy ellenerők munkálkodásának közepette elérte, hogy meg tudjuk kezdeni a tárgyalásokat Magyarország pénzügyi lehetőségeinek bővítéséről az IMF-fel és az Európai Unióval. Most már a politikai munka itt véget ért, a tárgyalások meg fognak kezdődni, de egy szakközgazdászra van szükségünk.


- Tehát mostantól Varga Mihály vezeti a tárgyalásokat.


- Június 1-jétől.


- Rogán Antal?


- Vele sikerült megállapodnom, és elnyernem a Fidesz elnökségének támogatását is ahhoz, hogy a frakciónak őt javasoljam frakcióvezetőként.


- Elkészült a kormányalakítással a miniszterelnök, az imént hallottuk a részleteket. A műsor vendége volt Orbán Viktor.


forrás: orbanviktor.hu

Sarkosan fogalmazva (2012-05-12)

Sarkosan fogalmazva (2012-05-12)  

A magyar (és európai) népességcsökkenés szomorú tényei mintha nem izgatnák a balliberálisokat, inkább gúnyolódni szoktak rajta, ugyebár „fogyik a magyar”. Annál nagyobb hevülettel állnak ki a melegek jogaiért, de hát nem is tehetnek mást, ha egyszer minden szavazatra szükségük van, hogy bejussanak a parlamentbe. A nemzetgazdasági tárca vitaanyaga szerint elő kell segíteni a középosztály gyermekvállalását. Ezt a célkitűzést a Népszava ezzel a nagyon szellemes, vastag betűs címmel honorálta: Szexelni kell az adóért. Világos, a gaz kormány új adófizetők születését akarja különböző aljas kedvezményekkel kikényszeríteni, még a hálószobákba is betör, hogy ellenőrizze, rendben folyik-e a gyerekgyártás. Ideológiai alapot a Népszabadság keresett gyorsan a „baby boom” terve ellen, megszólaltatva egy teológust és vallástörténészt, aki szerint „a hatalom kisajátít bizonyos felekezeteket – elsősorban keresztény egyházakra kell gondolnunk –, amelyek átvállalják az ifjúság megfelelő átnevelését, és fundamentalista szexuáletika formájában ideológiát szállítanak a politika számára. Az egyházi vezetők igazából Jézus Krisztusról és az evangéliumról már nem is beszélnek”. A fundamentalista szexuáletika annyit tesz, hogy „a politikai hatalom az egyházakkal karöltve megpróbálja normatív módon szabályozni a társadalom és az emberek szexuális életét, szexuális magatartását”. Mit lehet erre mondani? Szörnyű! Több ezer éve próbálkoznak ezzel különböző vallások és államok, át akarják nevelni az ifjúságot, normákat akarnak számukra szabni, sőt a szülők, pedagógusok, papok is beleártják magukat az ifjúság nemi életének szabad és előítéletektől mentes gyakorlásába. A magyar jogállamiság forog itt is veszélyben, az interjú végén a keresztény vallástörténész ki is vágja: „A magyar ember tehát alkalmas arra, hogy a hátából bocskorszíjat hasítsanak. Orbán Viktor ezzel egyébként teljesen tisztában van.” Ez van: szexelni kell az adóért.


Szentmihályi Szabó Péter

Elveszett európai illúziók

Elveszett európai illúziók  

A második világháborút követően töretlen lendülettel fejlődő európai gazdasági modellnek befellegzett. Az európai nemzetek ugyanis olyan államközösséget hoztak létre, amelynek legfontosabb, a töretlen fejlődést eddig ösztönző vívmányai most a kibontakozás gátjává váltak. A tőke szabad áramlása révén a déli tagországokban olyan ingatlanbuborékok keletkeztek, amelyek kipukkanása padlóra küldte az egész földközi-tengeri térség és Írország gazdaságát is. A közös valuta előnyeit kihasználó déli és nyugati perifériák olyan életszínvonalat teremtettek maguknak alacsony kamatú hitelekből, ami fenntarthatatlan költekezést szült. Ezek a tagállamok közben elvesztették versenyképességüket, amit a valuta leértékelésével esetleg helyre lehetne állítani, ha nem lenne közös a fizetőeszköz. Így viszont leszakadásuk be van programozva, ami túl nagy társadalmi feszültségeket gerjeszthet ahhoz, hogy esélyük legyen az eddig felvett hitelek visszafizetésére. 


A perifériákon eddig azért volt népszerű az unió, mert jelentős összegekkel járult hozzá a fejlesztésekhez. A felzárkóztatás jegyében Brüsszel ezeknek az országoknak tulajdonképpen soha meg nem termelt többletpénzeiből finanszírozta az életszínvonal emelését. A gond csak az, hogy túlságosan megbízott az egyes országok elitjeiben, és nem ellenőrizte kellőképpen a támogatások felhasználását. Számos ország lelkesen vissza is élt ezzel, és a politikai elitek saját hasznukra aknázták ki a lehetőséget. Vagyis a pénzt olyan, az ország fejlődése szempontjából jelentéktelen látványberuházásokba fektették, amelyek a holdudvarukhoz tartozó gazdasági érdekcsoportok zsebét tömték. Ezzel párhuzamosan viszont olyan állami intézményrendszert, illetve szociális hálót építettek ki, amelynek szintén nem volt köze az ország valós gazdasági teljesítményéhez. Kedvezményeket és juttatásokat biztosítottak polgáraiknak, s ezeket külföldi hitelekből fedezték. Ráadásul elhitették azt is, hogy ez örökkön örökké tartható állapot, és ennek megfelelően még hozzá sem kezdtek azokhoz a szerkezeti kiigazításokhoz, amelyek révén a hitelektől megszabadulhattak volna, és a saját lábukra állhattak volna. Pedig józan ésszel is felfogható: abból előbb-utóbb csőd lesz, ha a kitermelt 100 euróból 125-öt herdálunk el, miközben a normális állapot az lenne, ha 75-öt költenénk, és 25-öt félreraknánk. 


Amikor a pénzügyi világválság nyomán kibontakozott gazdasági krízis kidurrantotta a lufikat, és lezárta a túlköltekezés csatornáit, Európa csak ekkor döbbent rá arra, milyen nehéz is lesz helyreállítani a befektetők megingott bizalmát. Az unió politikai elitje ugyanis nemcsak nemzetállami, hanem közösségi szinten is meggátolta azokat a reformokat, amelyek az integráció továbbfejlesztéséhez szükségesek. Ezzel viszont saját maga alatt is vágta a fát, hiszen a tagországok és politikai elitjeik is éppen az integrációnak köszönhetik eddigi gyarapodásukat. A nemzeti elitek ugyanis attól tartottak, hogy a nemzeti szuverenitás utolsó szeleteitől is meg kell válniuk, ha fellépnek az integráció következő fokára. Ehelyett viszont a gazdasági válság fosztja meg őket a nemzeti szuverenitás legfontosabb ismérveitől, mert át kell adniuk az ország pénzügyi irányítását a hitelezők képviselőinek. 


Az európai politikai elitnek tehát le kellene számolnia azokkal az illúziókkal, amelyek gátolják az államközösség gazdasági fejlődésének kibontakozását. Az unió gondjaira csak európai szintű megoldásokkal lehet válaszolni, így teljesen felesleges azokat egy fokkal lejjebb, a nemzetállamok szintjén keresni. Az európai politikai elit azonban most éppen erre akarja rábeszélni a németeket. Angela Merkelnek valószínűleg csak egy illúzióval kell leszámolnia: hiába állítja, hogy nem hajlandó többet fizetni, úgyis többet kell majd költenie a konszolidációra. A feladat csak ennek a többletkiadásnak a minimalizálása lehet. Ennél azonban sokkal veszélyesebb illúziókba ringatja magát Francois Hollande, aki az adók emelésével, az állam szerepének növelésével, a nyugdíjkorhatár leszállításával szeretné minimalizálni az átlagpolgárra nehezedő terheket. Vagyis nem tesz mást, mint alaposan megerősíti a francia versenyképtelenség alappilléreit. Hasonlóképpen életveszélyes illúzióktól fűtöttek az olaszok, akik a fejükbe vették, hogy egy senki által soha meg nem választott technokrata kormány majd megoldja az ország gondjait. Ez pedig pontosan ugyanolyan agyament ötlet, mint az adósságprobléma orvoslása az adósság növelésével. Itália ugyanis olyan súlyos gondokkal küzd, amelyek megoldásához társadalmi közmegegyezésre van szükség. Vagyis olyan politikai konszenzusra, amelyet csak politikusok tárgyalhatnak le. A legzűrösebb feladatot nem lehet kiszervezni, bármennyire is szeretnék. 


De talán a legveszélyesebb illúziók Görögországgal kapcsolatosak. Ha a görögök nem akarják felvállalni a megmentésükre kialkudott két mentőcsomag feltételeit, akkor nem kellene ezt a projektet erőltetni. A legutóbbi parlamenti választások ezt igazolják, hiszen a szavazók kétharmada a hitelfeltételeket ellenző pártokra adta le voksát. Athén kiválásával csak jól járna az unió, mert a görög válság fertőzése ma már a többszörösébe kerül annak, mint amennyivel tartoznak, és már olyan súlyos, hogy az egész államközösség létét veszélyezteti.
Szalontay Mihály

Ne ébreszd fel!

Ne ébreszd fel!  

Álláspont

A moszkvai domogyedovói repülőtéren ez a felirat szerepelt a legkapósabb pólón. A szöveg alatt egy orosz zászló és egy nagy fehér medve volt.


A putyini Oroszország, a putyini párt sajátos jelképe.
Vlagyimir Vlagyimirovics immár harmadik elnökségét budapesti és nyugati elemzők, újságírók így is, úgy is magyarázzák. Beszélnek a Putyin–Medvegyev tandemen belüli hangsúlyváltásról, gazdasági érdekcsoportok átsúlyozásáról. 


Igazuk van sok mindenben, de a lényeget nem értik. Putyin környezetének egyik tagja ezt a Magyar Hírlap tudósítójának így fogalmazta meg: nincs szükségünk politikai technológiákra, bevettük Berlint! A nagy győzelem, a fasiszta Németország felett aratott diadal jelenti Vlagyimir Putyin erejét és gyengeségét is. A Szovjetunió szelleme, a birodalom emléke segíti Putyin rendszerét, de egyben a legnagyobb veszélyt is jelenti rá. 


A CNN tudósítója lelkesen beszélt a napokban az új brókernemzedékről. Felvonultak, tiltakoztak. Széplelkű fehér szalag, Jelcin vérkorrupt exminisztereivel. A demokratikus Nyugat ezt szereti.


Az irányítható és befolyásolható Oroszországot. 
Dmitrij Medvegyev alatt úgy tűnt, létrehozható valami ilyesmi. Tudták persze, hogy Putyin ott van, tán többet is ér a kormányfői hatalom az államelnökinél, de mégis… Medvegyev nyugati együtteseket rendelt kremli bankettjeire, kamerák előtt dzsiggelt a haver esküvőjén, a twiterrel kezdődött minden második mondata. Putyin vadászgépet vezetett, tigrist gyűrt le Szibériában, és dzsúdóversenyeken vette elő fekete övét. Az egyik rendkívül szimpatikus volt a Nyugatnak, a másikat Oroszország kedvelte. 


Putyin sajátos, új Szovjetuniót épít. Érdekes ötlet. Kicsit Kínát másoló erős állam, SZKP-re emlékeztető állampárt. Megfegyelmezett mágnások, viszonylag kordában tartott multik. Oroszországban a szuperpláza és a gyorsétterem nevét is átírják cirillre. És kitűzik rá május 9-én a győzelmi zászlót, azt, amely anno, 1945-ben a Reichstagon lobogott.


Joszif Sztálin és Ronald McDonald.
Bájosan idilli keverék. 


A gond az, hogy az új putyini nemzedék, a Szovjetunió szétverése óta született fiatalok már vagy ezt, vagy azt választják. Az ő értékrendjükbe már nem fér bele a kettő keveréke. 


Ez Putyin igazi dilemmája. 
Ma még nem kell megválaszolnia.
Ma még elég a belé vetett bizalom. 
Ma még elég a reális B terv hiánya. 
Ma még elég a felhalmozott olajpénz.
Ma…


Eltart a ma hat évig, a meghosszabbított elnöki mandátum végéig?
Ma úgy tűnik, igen. Ma. 
Na, de legyen ez a nagyon okos szovjetológusok gondja. Kapnak fizetést érte. 
Nézzük inkább azt, hogy mit jelent nekünk, Magyarországnak Putyin új elnöksége!


Egy: Vlagyimir Putyinnal lehet tárgyalni. Ha ő azt mondja, hogy igen, az bizony biztosítéknak vehető „da”. 
Kettő: Vlagyimir Putyinnal ne szórakozzunk. Gyurcsány simlizni akart. A szárnyaló Malévon látjuk többek között ennek az eredményét.


Három: Vlagyimir Putyin tiszteletben tartja a mi érdekeinket és értékeinket, ha mi is az övékét. Hagyjuk békén az emlékműveket és temetőket. Főleg, hogy ők is ezt teszik. A múlttal egyébként is ostobaság hadakozni. 


Ha ezt a hármat betartjuk, a keleti szél, a szó legszorosabb értelmében, be fog fújni Magyarországra. 
Ha ezt a hármat betartjuk, ez kellemes, nekünk kifejezetten hasznot hozó szél lesz. 
Moszkvában 210 forint a 95-ös literje. Ezen is érdemes elgondolkodni.
Máté T. Gyula

ORBÁN: AZ EU, AZ IMF VAGY A NAGYTŐKE NEM ÍRHATJA FELÜL A DEMOKRÁCIÁT

ORBÁN: AZ EU, AZ IMF VAGY A NAGYTŐKE NEM ÍRHATJA FELÜL A DEMOKRÁCIÁT

"Ha egyszer sikerült bevonni a bankokat és a multikat a közteherviselésbe, akkor miért ne sikerülne a következő időszakban is?"


A miniszterelnök szerint a javasolt pénzügyi tranzakciós adó rendszere az embereknek előnyös, a spekulánsoknak pedig hátrányos lesz. Orbán Viktor pénteken az MR1-Kossuth Rádió 180 perc című műsorában közölte azt is, hogy ha a tranzakciós adóból a tervezettnél több bevétel folyik be, azt a munkát terhelő járulékok csökkentésére kell majd fordítani.


Arra a felvetésre, hogy elemzők szerint az új adónemekkel csak átnevezik a krízisadókat, és véglegesítik azokat, Orbán Viktor azt válaszolta: ha ez így van, "akkor ezt tekintsük óriási eredménynek". Ha sikerül állandóra változtatni a bankok, a pénztőke és a multinacionális cégek átmeneti bevonását a méltányos közteherviselésbe, "az nagy siker Magyarország szempontjából" - jelentette ki. "Ha egyszer sikerült bevonni a bankokat és a multikat a közteherviselésbe, akkor miért ne sikerülne a következő időszakban is?" - tette fel a kérdést az új adónemek ügyfelekre való áthárítását firtató felvetésre válaszul.


A pénzügyi tranzakciós adóról a miniszterelnök közölte: azok a pénzügyi spekulánsok, "nagyban játszó svihákok", akik milliókat, milliárdokat utalnak, sokkal többet fognak fizetni az átlagembernél. Ez a rendszer az embereknek előnyös, "a spekulánsok számára hátrányos" - fogalmazott, hozzáfűzve azt is, hogy ha nagyobb bevétel folyik be a tranzakciós adóból, mint arra most számítanak, akkor azt mindenképpen a munkát terhelő járulékok vagy a személyi jövedelemadó csökkentésére kell fordítani.


Ugyan létezik az a lehetőség - folytatta -, hogy a pénzátutalásokat más országokon keresztül fogják majd bonyolítani, ám mivel Magyarország az első, amely bevezeti ezt az adónemet, "nincs példa előttünk, amelyből tudnánk tanulni". Volt egy balul elsült kísérlet - emlékeztetett - az 1990-es évek közepén Svédországban, de az nem olyan volt, mint a mostani magyar javaslat. "Igyekeztünk annak a hibáit eleve elkerülni" - jegyezte meg.


A kormányfő kitért arra is, Magyarország - a gyorsabb gazdasági növekedés megvalósulása érdekében - javasolni fogja például, hogy gyorsabb legyen az európai uniós pénzek felhasználása, és azt, hogy növeljék a mezőgazdaság és az élelmiszeripar támogatását. Mindezt azért - magyarázta -, mert a magyar kabinet úgy érzi, "mintha most friss levegő áramlott volna a szobába", és most lehet nagyobb léptékű változást elérni az európai politikában.


MHO/MTI

Orbán labancai

Orbán labancai

„Ön valójában, mikor a magyar tőke ellen beszél, 

labanc-politikát folytat, amit én elutasítok”

He? Miazahogyishijjákezmiez?


L a b a n c p o l i t i k a ?


Miniszterelnök úr, ön miről beszél?
Helyesebben fogalmazva: mit szeretett volna mondani?
Mert ha az idegen érdekek védelmezőiként akarta beállítani a Karácsony Gergely-féléket - akkor érteni vélem. Viszont akkor rossz fogalmat használt.
Mert ha a „fülke-forradalom és gazdasági szabadságharc” 2.0-ról beszél, akkor úgy gondolom, hogy csak az Ön által korábban mondottakat igyekszik újrafogalmazni, esetleg szalonképesíteni, és most is csak ehhez a tervéhez kívánt társadalmi bázist teremteni.




De kiket akar maga mögött tudni?
A Fideszt? Ők ott vannak. Rendületlenül. Ők mindig maga mögött lesznek – ezt mindketten tudjuk – hiszen a Fidesz az egyenlő Önnel.
A KDNP-t? Ugye ezt most csak viccből mondtam? (- Igen Csabi; ezt viccből mondtad.)


Az MSZP-t? [A szerző itt elfojtott kuncogásával küszködik.]
Az LMP-t? Hiszen velük még azonos fogalomrendszerük sincs; amikor Ön „körtéről” beszél ők rohannak lekapcsolni a folyosón égve hagyott villanyt.
A DK-t? Akiket éppen ezzel a válaszával oligarcházott le?
Vagy a Jobbikot? Igen. Őket lehet, hogy meg tudná győzni, hiszen ezzel a kifejezésével Ön „nemzeti egységet”, nemzeti egységfrontot akarna teremteni. Bár – bátran meg kell mondani – minden eddigi két hetes pofozkodó kedve hatékonyan ez ellen dolgozik.
De belegondolt-e abba, hogy ez a károlyista frazeológia a Haza legbecsületesebb és Királyához mindvégig hű történelmi személyiségeit állítja pellengérre?




Ennyire nagy lehet a baj, hogy elő kellett venni a populizmus e jól ismert elemét?





De akkor is… ha ez volt a pillanatnyi politikai érdek… talán mégis kár volt belerúgni a királyához, alkotmányához (értsd: alapszabályához), Werbőczyhez hű nemzetbe, akik az önök – republikánusok – elhibázott forradalmaikat, lázadásaikat, hőbörgéseiket és hőrögetéseiket követően mindig rendbe tették ezt a minden esetben kifosztatlanul nem hagyott országot.


Miniszterelnök úr!
Ugye Ön is tudja, hogy ebben az országban nem lesz addig rend, amíg nem válik Ön is labanccá. Tudja: Károlyivá.
Na, nem a nyúlszájú országrontó, kriptokommunista, szoknyabolond, kártyacsaták hősévé, szájhősévé; hanem báró nagykárolyi Károlyi Sándorrá, aki olyan konkordátumot, békeszerződést, egyezséget tudott képviselni, amely a nemzetközi kihívásokkal párhuzamosan a magyar érdekeket tudta védeni.
Mert tudja Miniszterelnök úr – ezek voltak a „labancok”.
Akikről ön beszélt, azokra is van egy magyar kifejezés; ők a „hazaárulók”.
Csúnya szó – belátom – és sajnos jól skandálható, divatszóvá is lett manapság.
De a hazaáruló, az nem a labanc szinonimája.
Mert bár minden hazaáruló a nemzet érdekei ellen cselekszik, de a labanc nem csak képzeli, hogy a Haza üdvére tesz, mert az eredmények is őket igazolják.




Miniszterelnök úr, váljon hát Ön is labanccá; ne dőljön be a Tenkes kapitánya című tévés sorozat elnagyolt és hazug gondolatvilágának; és hagyja ezt az olcsó, táblalengető, csöpögő-orrú panelproli-demagógiát!
S a Haza fényre derül.




vitéz nagymajtényi és húsvéti-cikkes Per Spegulo
tiszteletbeli labanc

Leszóltak…

Leszóltak…  

1990 előtt bevett gyakorlat volt, hogy valahonnan csak úgy „leszóltak”, és letiltottak egyszerűen bármit. 1990 után azonban abban reménykedtünk, hogy ez az eljárás megszűnik.


Nos, jókorát tévedtünk, mert ha kell, ugyanúgy leszólnak, s akkor az ember egy pillanat alatt repül, no nem külföldre, hanem a munkahelyéről; vagy letiltanak valamit, és akkor azt vagy nem láthatjuk, vagy nem hallhatjuk – szóval minden maradt a régiben. Nem történt itt kérem az égvilágon semmi. A szereplők egy kicsit kicserélődtek, de csak egy kicsit, és pontosan ezért egyebek mellett 1956. október 25-e hiteles történetét a mai napig nem ismerhettük meg, mert hiába voltak kormányváltások, az össznépi hazudozásnak, történelemhamisításnak soha nem lesz vége.


A választások győzelmi mámorában, 1990-ben senki sem gondolta, hogy 1994-ben visszarendeződés történik majd. Ez egyebek mellett annak volt köszönhető, hogy az Antall-kormány megfeledkezett a nagytakarításról, és az igazságtételről.


Az Antall-kormány azzal, hogy egy konzervatív politikai vonalvezetést erőltetett, szinte mindenkit a helyén hagyott. Így történhetett meg például aztán az is, hogy Keleti Ferenc – aki az MDP Központi Vezetőségének adminisztratív osztályát is vezette – fia, Keleti György, a honvédelmi miniszter szóvivője lehetett. Nesze neked rendszerváltás! Természetesen, ha ismerjük az első demokratikusan megválasztott kormány megalakulásának előzményeit, hogyan ajánlgatták egymást az ismerősök és a barátok, és hogyan kerülhettek a parlamentbe, a pártokba beépített nómenklatúra-lovagok, akkor valójában nincs is miért csodálkoznunk a rendszerváltás álságosságán.


Ma már tudunk egy paktumról, amely az MDF és az SZDSZ között köttetett, s ha igaz, két nappal azelőtt, hogy megalakult az új kormány. Az aláírók közül néhányan a jelenlegi politikai életben is komoly és felelős pozícióban vannak.


A Magyar Televízióban, a Magyar Félmúlt – Törvénytelen szocializmus címmel leadtak egy sorozatot, amely tartalmazza az Ávósok című háromrészes filmet is, valamint a katonapolitikai osztály ténykedését bemutató Zsoldosok, és az ötvenhatos forradalom leveréséről és megtorlásairól szóló Pufajkások című filmet. Kubinyi Ferenc – aki már, sajnos, nincs az élők sorában – a Fekete lexikon című könyvében leírja, hogy a paktum után olyan törvények születtek, amelyek eleve lehetetlenné tették a diktatúra bűnöseinek megnevezését. 


A Fekete lexikon megjelenése előtt az ávósokról szóló dokumentumfilmek – habár korábban egyszer már leadta ezeket a Magyar Televízió – tiltólistára kerültek. „Leszóltak” a tévéseknek. Az erről szóló levél kelte: „1994. 03. 25.”. 


A filmeket azóta sem lehet hivatalosan lejátszani, de természetesen másolatok közkézen forognak. Töretlen volt az érdeklődés egyrészt letiltásuk okán, másrészt a rengeteg név és a valósághű tartalom miatt is. Teljesen egyértelmű, hogy a rendszerváltás a magyar állampolgárokat továbbra is egyfajta bódult állapotban próbálja tartani.


Ha időnként kipottyan a képzeletbeli trezorból egy-egy akta, akkor vagy legyintenek rá, vagy úgy tesznek, ahogy huszonkét éve megszokták, egyszerűbb elkenni a valóságot. Ez a világ, amelyben immár több mint két évtizede élünk, önmagától is a feje tetejére állt. A régi, beidegződött gyakorlat szerint mindenre megoldás, ha leszólunk, vagy letiltunk. Az egykori ügynökök neve máig sem ismert, de talán közelebb kerülhetnénk a megoldáshoz, ha a levéltárból kikerült anyagok aláíróiból összeállítanának egy listát. Egy listát azokról, akik rész vettek a beszervezésekben. 


A Fekete lexikonban Kubinyi Ferenc egyértelműen leírja, hogy előléptetések, kitüntetések, kinevezések, leszerelések közleményei a Belügyminisztérium Rendőrségi Közlönyeiben pontosan megtalálhatók. Csak ezeket kellene elővenni, és körülbelül egy hónap alatt helyre lehetne tenni a huszonkét év mulasztásait. A nevek egyértelműek, elárulják a múltat, azonban politikai szándék nélkül mindez megvalósíthatatlan. Inkább azon kellene elgondolkozni, hogy azok, akik állandóan kifogásokra hivatkoznak, valójában miért teszik ezt?


Időnként történnek parasztvakítások, mert ha rákeresnek az interneten a hódmezővásárhelyi Emlékpont honlapján, éppen elég ismert személy neve megtalálható. Találhatnak olyan neveket is, akik rendszeresen szerepelnek különböző médiumokban. Végre be kellene fejezni a ködösítést, a féligazságok publikálása helyett a teljes igazságra kíváncsi a huszonkét éve félrevezetett közvélemény.
Vámos György

Sarkosan fogalmazva (2012-05-11)

Sarkosan fogalmazva (2012-05-11)  

Emberileg érthető, ha a jelenlegi ellenzék és annak támogatói ellendrukkerként viselkednek és nyilatkoznak bármivel kapcsolatban, amit a kormány tesz vagy tenni szándékozik. Azt mondják, a kormány nem Magyarország, ők nem hazánkat bírálják itthon és külföldön, hanem a kormányt. A probléma azonban mégis az, hogy – tetszik, nem tetszik – a mindenkori, szabadon választott kormány azonos azzal az állammal, amelyet irányít. Más a helyzet egy megszállt országban, amelyről mindenki tudja, hogy bábkormány irányítja, ebben az esetben teljesen jogos a különbségtétel. Ha nincs megszállás, akkor csak egy becstelen megoldás marad: el kell hitetni az ellenzék kül- és belföldi támogatóival, hogy az adott országban szörnyű, kegyetlen, véres diktatúra dühöng, amely már az egész kontinens biztonságát és alapértékeit veszélyezteti. Ez mindig hálás téma, ha egy külföldi tudósító meg akarja őrizni állását, olyasmit kell írnia, ami címlapra kerülhet. Az is világos, hogy az ellenzéknek létfontosságú olyan önképet kialakítania, hogy ő mindent jobban csinálna, mint a kormány, sőt az ő idejében minden jobban ment, csak folytatni kellett volna a sikertörténetet. Mivel félidőben vagyunk, már a kampány próbái zajlanak, és máris éles harc folyik a majdani balliberális koalíció vezető szerepéért, ezt pedig minél gyakoribb megjelenéssel, különböző közönségcsábító performanszokkal és egyre durvább hazugságokkal lehet elérni. Közben természetesen lehet szomorkodni a magyar társadalom megosztott állapotán és a „gyűlöletbeszéd” terjedésén, de az igazság az, hogy az ellenzéknek elemi érdeke a megosztottság érzésének fokozása és az elégedetlenség szítása, különben sohasem kerülhetne hatalomra. Magyarán: a jelenlegi balliberális ellenzék erősen érdekelt annak a gondolkodásmódnak a támogatásában, hogy „minél rosszabb, annál jobb” – nekik. Egy államcsőd lenne számukra a legjobb, és egy „nemzeti megmentés kormánya”. Bocsánat, a „nemzeti” törölve.


Szentmihályi Szabó Péter

Nevem senki

Nevem senki  

Van ez a friss elmebaj – akarom mondani a fejlett Nyugatról beáramló új szellemiség –, amelynek lényege, hogy tilos nemcsak rasszistának, sovinisztának, klerikálisnak és nacionalistának lenni, tehát mindennek, ami a jelen szétfolyó, keret nélküli, arctalan csürhevilágát veszélyezteti vagy ellentétes vele, hanem újabban már szimplán tilos konkrét véleményt is nyilvánítani. Nem, ez így nincs kimondva, de jön. Érkezik. Már itt van a nyakunkon.


„Ez nekem tetszik.” „Számosan voltak.” „Magas növésű.” „Gyenge.” „Görbe lábú.” „Öreg.” Mindent tilos – mármint a beáramló, friss és haladó szellemű ideológia szerint –, ami karakteres, világosan körülírt, elkülöníthető és elkülönülő. Ami voltaképp önmaga. És nem valami kevert identitású, összemosott jellegű, kicsit ilyen, kicsit olyan, „ha jobban belegondolunk”…


Jó és rossz. Sötét és világos. Ami e konkrét nézőpont alapján tekint az univerzumra, az már reakciós.


Hogy honnan veszem ezt? Látom. Egy közeli ismerősöm egyetemre jár. Az egyetemi lapban – amely természetesen független kötődésű, tehát liberális – publikált cikkekeibe sorozatban ezen az alapon kötnek bele. Erre hivatkozva nem jelenhetnek meg. „Véleményt közvetít.” Ez volt a konkrét vád. Amikor mesélte, először azt hittem, szórakozik. „Az előadáson zsúfolásig megtelt a terem.” Ez volt a kicenzúrázott mondat, amely úgymond kirekeszt, megkülönböztet és nem elfogulatlan. És azt természetesen korunkban nem lehet. Isten elválasztotta a sötétséget a fénytől, de a sötétség erői azt akarják, hogy ez a különválasztás fokozatosan megszűnjön. „Minden relatív.” „Ki dönti el azt, hogy…” Ismert liberális (sötétségpárti) szlogenek. Mindent keverjünk és kutyuljunk össze! A fajokat, a nyelveket, a kultúrákat. A zenei műfajokat is.


Figyeljük meg: liberális (sötétségpárti) körökben mindig az az értékes zenekar, amely nemcsak úgy szimplán hard rock, szintipop vagy pszichedelikus rock, hanem amely „kevert”. Black-folk-noise. Funky-metal. Blues-rap-indie. Ne legyen konkrét, határozott választóvonal sehol semmiben!


Régi ismerősömmel futok össze másnap a buszon, s lévén az illető liberális – tegyük a kezünket a szívünkre, s lássuk be, bárki ismeretségi körében előfordulhatnak barmok, bocsánatos bűn –, így nem a politika, hanem a zene kerül szóba. Meg persze a múlt. Igen, a múlt, a régi, szép közös múlt, amikor még nem voltak a mai-hoz hasonló, mély ideológiai szakadékok, s a szovjet megszállás állandósága biztosította a középiskolás lét békés és felhőtlen nyugalmát.


„Melyik a legjobb lemezük szerinted?” „Hát…” – ötöl-hatol szabadelvű ismerősöm. „Ezt így nem lehet kijelenteni, mert van, akinek ez, ám esetleg egy másik embernek meg ezzel szemben az… És…” Öt perc után meguntam. „Nyögd már ki, hogy szerinted melyik a legjobb lemezük! Nem a Dunába kell lőni valakit, akinek nem ugyanaz a jó. Nem a numerus clausus bevezetéséről beszélünk. Nem a padlások lesznek emiatt lesöpörve. Semmi következménye nincs neki, csak merjél már végre véleményt nyilvánítani.”


Ez vagy pedig az?


„Hát, voltaképp, ha úgy vesszük…”


Leszálltam.


Legutóbb itt megjelent cikkem mellett egy okos kommentelő erre a jelzőre süvített fel: „csúnya nő.” Merthogy ilyet nem lehet mondani. Mert szerinte – gondolom – minden nő egyformán szép; báj, kellem és szerethetőség mértani pontossággal van elosztva a lakosság nőnemű tagjai közt, hogy senkit ne érjen hátrányos megkülönböztetés.


Félek a jövőtől. A nevem Pozsonyi Ádám. Fehér, heteroszexuális férfi. Még eljöhet az idő, amikor ezt kimondani már szélsőségnek számít.


Pozsonyi Ádám

Qui prodest?

Qui prodest?  

Körülbelül úgy néznek most a gazdák, ahogy a Fidesz liberálisai néztek a nagy fordulat évében, 1994-ben. Azt hitték, szegények, hogy kifejezetten róluk szól majd az új kormány agrárpolitikája, hiszen ezt ígérték nekik. Az élet azonban közbeszólt.


Csalódásaikon túl viszont most igen nagy baj fenyegeti a hazai gazdatársadalmat. Jól látható, hogy az MSZP és az LMP is próbálja megszerezni magának ezt a társadalmi réteget, ezért mindig és mindenütt hihetetlen erővel szólal fel az FVM földbérleti pályázatai és főleg annak eredményei ellen. Gőgös Zoltán, az MSZP agrárszakértője, az egykori szocialista államtitkár vezeti ezt a kampányt. Igen komoly információkkal és értesülésekkel felvértezve. 


No de hogy is ne lennének információi, kiszivárogtatott adatai akkor, amikor egykori harcostársának, Benedek Fülöpnek nemcsak szabad bejárása van a jelenlegi agártárcához, de mint elfogadott „agrárstratéga”, nyilván bele is tekinthet az iratokba. A földügyekben korábban rászabott felfüggesztett börtönbüntetését ma már mindenki elfelejtette, egyébként is az ilyesmi csak még keményebbé tesz egy vérbeli kommunistát, ahogy Lenint is megkeményítette a száműzetés. 


A Gőgös-féle kampánnyal csak az a probléma, hogy a szocialista kormányok – ideértve Horn Gyula kabinetjét is – legalább annyira utálták és üldözték az önálló gazdálkodókat, mint Szamuely és hírhedt legényei. Az MSZP nyíltan hirdette is a köpönyege alól kibúvó zöldbárók, vagyis a nagyüzemek feltőkésítését, földdel való ellátását és vezető szerepüket a magyar agráriumban, illetve a magyar vidék életében.


Gőgös Zoltán odáig ment a nagy lelkesültség hevében, hogy megváltoztatta az egyik földbérleti pályázat törvényes végeredményét. Azért, mert nem egy nagyüzem, hanem kisebb gazdák nyertek. Csodálkozunk? Dehogy! Az MSZP informális programja szerint a párt lámpakörébe tartozó mezőgazdasági nagyüzemeknek minden szóba jöhető földterületet meg kellett szerezniük. És ehhez épp a gazdák teljes tönkretételén keresztül vezetett volna az egyik út, gondolván, hogy a csődbe jutott termelők, nyakukon hatalmas hiteleikkel, kénytelenek lesznek megszabadulni a hektárjaiktól. Mily nemes koncepció!


Ez a párt most a gazdákat védi. Már csak az a félő, hogy lesznek, akik csalódottságukban és elkeseredettségükben hisznek is neki. Az LMP más kérdés. A párt kétségbeesetten keresi azt a szavazóbázist, amely újra bevihetné a parlamentbe a 2014-es választásokon. 


Furcsán hatnak a könnyed stílusú fővárosi aktivisták a magyar vidéken. Hisz az LMP-nek mint liberális pártnak nincs nagyobb ellensége a család, nemzet, haza fogalomköréhez és a magyar kultúra hagyományaihoz ragaszkodó falunál.


Vajon az LMP-sek meg tudják-e különböztetni a lovat a tehéntől? Mert a búzával és az ocsúval bajban vannak… A liberalizmusnak, amióta feltalálták, az a legnagyobb problémája, hogy haragos viszonyban van a valósággal. Legyen az tárgyi vagy szellemi értelemben vett realitás.


A két párt szemmel láthatóan szeretné megnyerni magának Ángyán József professzort is. Mint mártírt. Tudni kell, amiben Ángyán József hisz, s amit a Fidesz agrárprogramjaként megalkotott, az szöges ellentétben áll az MSZP és az LMP politikai, társadalompolitikai és agrárgazdasági hitvallásával. S ami még fontosabb: az unió új és informális agrárstratégiai koncepciójával, azaz a kicsik, vagyis a gazdálkodók és a családi gazdaságok legyűrésével, illetve azzal az öngyilkos tervvel, amely megszüntetné Európában az élelmiszer-termelést, s azt a „harmadik világból” hozná be, cserébe Európa fejlett ipari-műszaki cikkeiért.


Ángyán professzor személyére mégis úgy tekintenek a balliberális oldalon, mint a 2014-es választási győzelem lehetséges zálogára. A professzor viszont a Fidesz kötelékében maradt. Hát igen, akárhogy is alakult, ott tud tenni a legtöbbet a gazdákért, és ott lehet a legkellemetlenebb a személyes ellenfeleinek.


Őszintén csak a Fideszen lehet csodálkozni. Nem tudná a párt, hogy legfontosabb bázisa a vidék?! Sőt, a Fideszben nemcsak bízott a gazdatársadalom, de szerette is! „Ez a Viktor is egy vidéki gyerek”– mondogatták büszkén a gazdák, félretéve azt a kellemetlen emléket, hogy Orbán nem jelent meg a 2005-ös gazdademonstráción. Még beszédet sem kellett volna mondania. Csak ott lenni… Néhány percig.


Tény, ha viharba kerül a hajó, akkor előbb meg kell menteni, nehogy elsüllyedjen. Aztán majd beszélhetünk arról, hogy olajjal fűtsük-e vagy szénnel. És most vihar van. De vajon nem a vihar része-e az a zöldbárós benyomulás az agrártárcába, amit most tapasztalni? A személyek, de még inkább a szellem tekintetében. Vajon igazi béke-e a vidék békéjének csúfolt informális program, vagy békediktátum? 


Mert a gazdák emlékezetéből nehéz kitörölni azokat az alapvetően MSZMP-s, majd pedig MSZP-s agrártechnokratákat, akik információelőnyüknél és pozíciójuknál fogva mindent elvittek maguknak a kilencvenes évek elején, csontig kopasztva ezzel a szövetkezeteket és azok tagjait, meg a falvakat. Lehet ebből béke? A Népszabadság szerint igen…


Kérdés, kisebbnek akarja-e láttatni a gondokat az, aki azt mondja, hogy bajok vannak a földbérleti pályázatok körül, de még mindent vissza lehet fordítani? Nyilván nem. Van még állami föld bőven, s mindig lesznek pályázó gazdák. A melléfogásokat, szabálytalanságokat pedig ki kell javítani, hisz ezekből egy is sok, és mindegyik messze túlmutat önmagán.


Persze változtatásra lesz szükség az agrárvezetésben eluralkodott szellemen is. Függetlenül attól, hogy a rossz szellemet maga teremtette meg, vagy ráerőltették. A gazdatársadalom a vidék középosztálya. Tevékeny, önállóan gondolkodó, öntudatos, döntéseiért felelősséget vállaló emberek rétege. Ez felel meg a magyar karakternek. Miért akarnánk belőlük segélyre váró prolikat csinálni? Kinek az érdeke ez?


Sinkovics Ferenc

A koporsó mellett mindenki elfér  

Budapestről és Csíkszeredából egyaránt úgy tűnik, hogy a nagy író méltatlan temetési huzavonája csak árt a székelységnek


Végakaratának megfelelően hazaszállítják és újratemetik a spanyolországi száműzetésben elhunyt Nyirő József földi maradványait. A nagy író búcsúztatását pünkösdkor meg is tartják Székelyudvarhelyen, de a helyi RMDSZ-eszes polgármester „gondoskodott” arról, hogy ne pusztán magyar–román, de székely–magyar, sőt székely–székely vitába torkolljon a kegyeleti aktus.  






Másfél évtizede már, hogy Szabó Ká­roly operatőr-rendező kollégám – aki cseppet sem mellesleg maga is székely ember – filmet készített Nyirő Józsefről. Ebben Sütő András is megszólalt, emlékszem, hosszan biztattam Karcsit, hogy keresse csak meg Marosvásárhelyen, elvégre ő a legnagyobb élő erdélyi írónk, biztosan lesz egy-két jó szava Nyirőről, a „székely apostolról”. Sütő András végül szó szerint a következőket mondta a kamera előtt, bárki ellenőrizheti a legismertebb fájlmegosztón: 


„A tragikus fordulatot az hozta Nyirő József pályafutásában, hogy 1940-ben behívták erdélyi képviselőnek a magyar parlamenti életbe, ahol aztán sajnos a háború végére olyannyira jobbra, fasisztoid, majd később fasiszta irányba csúszott el, hogy ha nem csal olvasmányemlékezetem, akkor ennek az elsodródásnak, tévelygésnek a legdrámaibb mozzanataként azt kell felemlítenem, hogy a soproni nyilas parlament tagjává választották.”


Nem kívánunk holtakkal vitázni, amikor a mostani, legújabb keletű Nyirő-vitában vitatjuk Sütő András egykori summázatát. Csak éppen azért említjük fel a nyilatkozatát, mert ha még Erdély legnagyobb kortárs írója sem adott felmentést író- és honfitársának, akkor mit várjunk azoktól, akik zsigerileg, eleve gyűlölték? Hegedüs Géza, a Kádár-korszak népszerű poeta doctusa, aki annak előtte egy cseppet rákosista volt, például így gyalázta Nyirőt irodalomtörténe­tében: „Papként a szeretet szószólója volt, hitehagyottként a gyűlölködésé, politikusként és publicistaként háborús uszító, tömeggyilkosságok felbujtója, háborús bűnös.”


Itt van hát nekünk Nyirő József. A szegény, szétszabdalt Magyarország és az árván maradt székelység krónikása. Akinek – kezdjük is a felsorolást – több bűne is volt. Az első, hogy néhány millió magyarral együtt nem osztotta Hegedüs Gézáék világnéze­tét, nem hitte, hogy román impé­rium alatt kéne hagyni Tündérországot. Nagy bűne továbbá, hogy 1940-ben büszkén vállalta a képviselői felkérést, hiszen magyarnak született, és a magyar embert, különösen, ha író, Budapest, a Szent Korona, az Országház, a zászló és a Himnusz igazítja el életében, nem pedig a „társnemzeti” törleszkedés. Bűne továbbá Nyirőnek, hogy új ízekkel fűszerezte az erdélyi és az egyetemes magyar irodalmat, de 1945 után önmagában a témaválasztás, a székelység életének megörökítése is halálos bűnnek számított. Valamint az is, hogy mindvégig hitt a német és magyar fegyverek erejében, és nem lelkendezett, amikor letiporta hazáját a Vörös Hadsereg. 


Nyirő József a két világháború közötti magyarság kedvenc írója volt. Elismerem, akadnak mélyebb, fontosabb életművek, de magáról a korról mindent elmond, hogy az emberek mondjuk a madéfalvi veszedelemről írott regényét olvasták rongyosra, nem pedig a tévé előtt bámulták halszemekkel a Marslakók soros epizódját. Abban a magyar társadalomban a revízió, a nemzeti összetartozás szóvirágai mögött azért mégiscsak egységes szándék munkált, a két bécsi döntés sem ingyen pottyant az ölünkbe – ahogyan Hegedüsék azt évtizedeken át tanították –, hanem egy magában bízó, emelkedő nemzet kapta „ajándékba a végzettől”. 


Legnagyobb szerencséje talán korai novelláival volt, a Jézusfaragó ember életképeinek, a bensőt marcangoló háborús pszichózis és a területvesztés fájdalmas megrajzolásának aligha akad párja irodalmunkban. Isten igájában című önéletírása is roppant súllyal nehezedik a lélekre, de azért kikacsingat belőle a tréfás székely. Regényei sokszor elnagyoltak, talán nem ő szerkesztett a legjobban, a témái pedig – akárcsak Tamási Ároné – egy idő után önismétlésekbe fulladtak. De akkor is: Uz Bencéje a magyar irodalom kitörölhetetlen fejezete, emigrációban írt vallomásos prózája pedig nagy érték: a honvágytól megtépázott száműzött testamentuma. 


Most, amikor azt hallom, hogy Udvarhelyen lassan bicskával ugranak egymásnak Szász Jenőék és az RMDSZ-esek, hogy ki temesse újra pünkösdkor, és egyáltalán ki szereti jobban Nyirőt, megfontolásra intek. Méltatlan a székelység helyi képviselőihez, hogy nagy írójukat nem tárt karral és tárt szívvel fogadják. Aki a temetés elé akadályt állít, legyen akár a város polgármestere, semmit sem értett meg népe elmúlt évszázadából. És csendben hadd tegyem hozzá, végső soron önmagát sem ismeri. 


Kampánytémának használni Nyirő József emlékét szimplán gusztustalan, de durván odaüzenni Kövér Lászlónak és a magyarországi szervezőknek, érdeklődőknek, vendégeknek, olvasóknak, hogy ez bizony székely belügy – szánalmas provincializmus és a magyarság nagy családjából való csendes kiiratkozás. 


Sütő András nem szerette Nyirő Józsefet, mert rossz országgyűlésen vett részt. De Nyirő csak annyira volt nyilas, amennyire Sütő kommunista, ezt is látnunk kell. Hajdani tévelygéseken, emberi gyengeségeken, világító igazságokon túl ott tornyosul az életmű, igazítson el az a vitás kérdésekben. 


A nemzeti emlékezetben Sütő András nem egykori kommunista, hanem az Anyám könnyű álmot ígér és az Advent a Hargitán írója. Nélküle szegényebb lenne nyelvünk, kultúránk. Nyirő József pedig nem nyilas, hanem az Uz Bence írója. Nélküle is kevesebbet tudnánk a világról. 


Olyan egyszerű minden, az élet szépen elrendezi a dolgokat, csak mi, élő emberek tesszük állandóan patikamérlegre az emlékeinket. 


A lényeg, hogy Nyirő végre hazaérkezett, és pünkösd után hazai földben nyugszik majd. Ott a helye minden jóérzésű embernek, a koporsó mellett szépen elfér, aki tiszta lélekkel, emlékező szívvel lép majd oda a nagy száműzött földi maradványaihoz.