Sarkosan fogalmazva (2012-06-26)

Létrehozás ideje: 2012-06-26 Szerző: Szentmihályi Szabó Péter

Sarkosan fogalmazva (2012-06-26)

Sok mindenre nem volt elég a „rendszerváltás” óta eltelt huszonkét év, de arra bőven, hogy kiismerjük egymást és persze a politikusokat is. Az erkölcsi rostán kevesen akadtak fenn, az ide-oda táncolók végül senkinek sem kellettek, a pénznyelők többsége is visszahúzódott rablólovagvárába, sokan pedig a gyanúsításra vagy a vádemelésre várnak nem túl lelkesen. A Kairosz Kiadó „Magyarnak lenni” népszerű zsebkönyvsorozatának éppen a századik kötete jelent meg most Himnusz kívülről, belülről címmel, Lezsák Sándorral beszélget a könyvben Spangel Péter. Lezsák Sándor ama kevesek közé tartozik pályatársként is, akiben nem kellett csalódnom, pedig jó negyven éve a barátom. Ennek az életinterjúnak sincs egyetlen mondata, amivel ne értenék egyet, ami nagy dolog ebben a hazudozós, álarcos világban. Lezsák Sándor bátor, higgadt, erkölcsös, hitéhez, nemzetéhez hű ember tudott maradni, ítéletei pontosak, szerénysége ritka, pedig ami jó volt ebben a két évtizedben, az a Lezsák Sándorhoz hasonló politikusoknak köszönhető. Feleségemmel együtt rögtön elolvastuk a könyvet, mert egy kicsit rólunk is, egész Magyarországról szól. Aki már járt Lakiteleken, az megtapasztalhatja Lezsák hatalmas szervezőkészségének és munkabírásának egyik maradandó bizonyítékát – egyszer talán ilyen lesz, ilyen lehet egész Magyarország, ha kegyeskednek minket dolgozni hagyni a haza külső és belső ellenségei és gúnyolói. Ne politizálj, építkezz! – adta ki egykor a jelszót Móricz Zsigmond, Lezsák Sándor pedig veszélyes időkben is úgy módosította ezt a parancsot, hogy „politizálj és építkezz!”. Amint a könyv címe is utal rá, Lezsák megfogadta egykori tanárának figyelmeztetését: a Himnuszt nemcsak kívülről kell tudni, hanem belülről is érezni. Amióta csak ismerem, Lezsák Sándor csöndes, magabiztos, optimista ember, az volt a diktatúra évtizedeiben és a nemzeti oldal széthúzása, bukása idején is. Három gyermek édesapja, nyolc unoka nagyapja. Nem irigyelni kell őt, hanem követni, mert mindig jó úton járt.

A tyúkketrecdilemma

Létrehozás ideje: 2012-06-26 Szerző: Boros Imre

A tyúkketrecdilemma

Sok szó esik az Európai Uniót sújtó pénzügyi válságról. Napvilágra kerülnek váltig tagadott pénzuralmi-politikai összefonódások. Már a német alkotmánybíróság is kifogást emel éppen a demokrácia védelmében az eurómentés módszerei ellen. Neoliberális ikonnak számító Nobel-díjas közgazdász hangoztat néhány hónappal korábban eretneknek minősített nézeteket. A „pénzcsúcson” is mozog már valami, de a mély még hallgat, pedig arról is érdemes szólni, mert mozgásai nem kevésbé veszélyesek. A gazdasági mélyrétegek konfliktusos témáit ma a közvélemény olyan közönnyel hallgatja, mint amilyen megvetéssel illette nemrég a pénzügyi valóság feltáróit, a közelmúlt „összeesküvés-hívőit”. Ha az EU által szorgalmazott tyúkketrecügyről, a komfortos sertésférőhelyek témájáról avagy a családi alapú pálinkafőzés elleni uniós rohamokról jön hír, a hazai közönség legfeljebb mosolyra húzza a száját. Pedig ennél sokkal több figyelmet érdemelnek ezek a problémák. Mert itt is globalista érdekek írnak szabályokat, akárcsak a pénzügyi szektorban. Mi több, ezeket a szabályokat is éppen ők, a pénzügyérek vezénylik. Ha néhány aktuális gazdasági kérdés mélyére nézünk, akkor láthatjuk például, hogy több uniós tagországgal egyetemben bennünket is sürgetnek, dobjuk ki a régi tyúktojató ketreceinket. Mert aki nem teszi, az kiiktatják a piacról vagy jön a kötelességszegési eljárás. Az húzódik meg az intézkedés mögött, hogy készen állnak már azok, méghozzá nagyszámban, akik belépnek majd az ellehetetlenített tojástermelők helyére. A legutóbbi ketrecmizéria alkalmával (éppen húsvét előtt!) az EU-n kívülről jött be milliárdszámra a tojás. És persze a kutya sem vizsgálta, hogy ott, ahonnan ez a tojás érkezett, mi a viszonya a tyúknak a ketrechez.

Lehet, hogy meglepő, de a sertéseknek is jár már jóléti szolgáltatás az EU szerint. Nem mindegy például, hogy milyen az ól padozata. A lényeg az, hogy úgy semmiképpen sem jó, ahogy most nálunk van. Újat kell csinálni, persze nem lesz olcsó. Ez már a sokadik merénylet a hazai sertéságazat ellen. Az eddigi eredmény: sok-sok millióval kevesebb a sertés hazánkban, s rengeteg magyar munkahely veszett el, illetve sok család esett el kiegészítő jövedelmétől. Eddig is csak olyan ól volt építhető, amely palotának is beillik, és az almozott tartáshoz is kibetonozott és szigetelt trágyatároló kell. Ezenfelül még a kicsorgó trágyalé felfogására külön tárolóra is szükség van, minimum ötszáz literesre. Más kérdés, hogy ezekbe általában egy csepp trágyalé sem kerül, mert azt az alom eleve felszívja.

Számítani lehetett rá, hogy a két évszázad óta várt pálinkafőzési liberalizációnkat is megfúrják. Mert ezzel mentesség keletkezett a jövedéki adó alól. Ugyan csak korlátozottan, s csupán családi körben, de keletkezett! A megfúrás lényege, hogy töröljük e mentességet, s a falusi fogyasztók ne a saját gyümölcsükből készített pálinkát igyák, hanem azokat a különféle „szeszes” italokat, amelyekhez importból kerül be a szesz az országba, csak éppen nem tudni biztosan, hogy mivel, miféle agyagokkal, aromákkal ízesítik. A gyümölcs meg rohadjon újra a fákon, mint ezelőtt. Az importalapú „szeszes ital” ma is feleannyiba kerül, mint a szabályosan főzött és forgalmazott, jövedéki adóval sújtott hazai pálinka. Két évtizeden át az SZDSZ óvta kedvence szeszmonopóliumát, ha kellett, utólagos törvénymódosítással is. (A pénzügyőrvezért is kirúgták, mert szólni mert ez ellen.) Ma pedig ismét a bóvli szeszt kell helyzetbe hozni, mert azon nem a hazaiaknak van hasznuk, hanem a bukott SZDSZ internacionalista haveri körének.

Ebben a három, mosolyt fakasztó ügyben több közös vonás is van. A korlátozások a vidéket, annak is a megélhetési problémákkal leginkább terhelt részét érintik. Mindhárom esetben közvetlenül a kistermelőkre, családokra sújtanak le, akiknek szinte nincs is más esélyük a boldogulásra. Mindhárom esetben az unió agrárgigászai a regula haszonélvezői, vagy például a közösségen kívüli, dél-amerikai agrármogulok. A szabályok, amelyeken ma még mosolyog a közönség, húsba vágnak. Nemcsak nálunk, de több tagországban is. Itt a nyomort növelik a szabálygyártó bürokraták, globalista főnökeiknél pedig a profitot. Ezért kell nekik annyira a minél nagyobb haszon, hogy visszajöjjenek az elmúlt két évtized biotechnológiai kutatásaiba, kísérleteibe fektetett milliárdok. Ezek a technológiák mára már olcsón termelik a pocsék minőségű húst, tojást, gyümölcsöt, szeszt. Az íz és a szín mesterséges bennük, reklámjaikra mégis milliárdokat költenek. A fejlesztéseket a bankok finanszírozták, esetenként a biokombinátok tulajdonosai is a bankok. A konkurenciát, főként a lehetséges alternatívákat kérlelhetetlenül kiiktatják. Méghozzá nevetséges szabályokkal. Ezeket gyártja a brüsszeli csinovnyikhad. Azt már észlelte az európai közvélemény, hogy a pénzügyi hatalmasok beépültek az európai döntéshozatalba, tetszés szerint mozgatnak bizottsági elnököket, főbiztosokat, miniszterelnököket neveznek ki vagy buktatnak meg. Mindenki csereszabatos számukra, a jegybankelnök éppúgy, mint a közönséges gazdasági szakértő. A globális harapófogó mindkét szára, a pénzügyi és a gazdasági is szorít. A pénzügyi a magas kamattal és a kockázati felárakkal, a gazdasági pedig úgy, hogy egyértelmű esetekben is kitiltanak a saját piacunkról, nevetséges mesékkel. Őszre talán nemcsak a pénzügyi válság kulminál, de bekerülnek a közbeszédbe az agrárágazat minket sújtó idióta szabályai is. Mindkét ügyben nagyon is ellenérdekeltek vagyunk.

Délvidéken

Létrehozás ideje: 2012-06-26 Szerző: Kovács Csaba

Kollektív identitás a Délvidéken

Az állam aktív szerepet játszik a polgárok közösségi emlékezetének és nemzeti önazonosságának kialakításában, erősítésében

A kollektív identitás meglehetősen népszerű kulcsszó a különböző társadalomtudományi területek képviselőinek körében. Az alábbiakban ezen fogalom általános bemutatására teszek kísérletet, majd a délvidéki magyarság történelmének egy-egy szelete révén – ezek az 1941–1944 közötti terület-visszacsatolás és az 1990 utáni időszak – konkrét példákon keresztül is megpróbálom szemléletesebbé tenni, miként érhető tetten a kollektív identitás egy-egy eleme, illetve mi milyen változást okozhat az azonosságtudatban.

Az 1941 áprilisában Szabadkára bevonuló magyar honvédeket ünneplő tömeg fogadta (Fotó: MH)

A jelenség kapcsán Jan Assmann, a téma egyik meghatározó kutatója a következőket írja: „Kollektív identitáson, vagyis Mi-azonosságon azt a képet értjük, amelyet egy csoport önmagáról fest, s amellyel a tagok azonosulnak. A kollektív identitás azonosulás kérdése a résztvevő egyének részéről: »önmagában« nem létezik, hanem mindig csak annyiban, amennyiben egyesek hitet tesznek mellette.” Létrejöttéhez például elengedhetetlen az az érzés, hogy az adott közösségnek – és az ahhoz tartozó személynek – egyazon történelme volt és van jelenleg is, s közös a történelmi és kulturális öröksége is. Továbbá az egyazon sors érzete mellett fontos a kollektív identitás többiekétől történő elhatárolása is. Egy személy vagy egy közösség identitásának esetében is mindenképpen szólni kell arról, hogy az önkép nem állandó. Annak határai, tartalma állandó mozgásban van, mely során egyes elemek törlődnek, mások hozzátevődnek, ami által az identitás újraíródik. Az öndefiníciót egyaránt alakítják/alakíthatják a személyes vagy közösségi események, az életkori jellemzők, világnézeti sajátosságok és az adott országon, régión, illetve közösségen belül betöltött szerep. Tehát az identitásra a kulturális, a politikai és a társadalmi változások mind-mind rányomják bélyegüket.

Ha arra próbálunk meg választ találni, hogy mi is állhat a kollektív identitás kialakulásának hátterében, korábbra kell korunknál visszatekinteni. Európában a 19. században terjedt el a mai értelemben vett nacionalizmus, illetve indult meg nagy léptekkel a modern nemzetek kialakulása, azokhoz kapcsolódóan pedig a nemzeti kultúra építése (melyen belül kiemelt helyen állt a történetírás) és a nemzeti szimbólumkészlet megalkotása. Ekkor alakultak ki vagy egységesültek – és emelődtek ezáltal a közfelfogásba – a zászlók, a himnuszok, a jelvények stb. Erre az időszakra tehető több nemzeti ünnep létrehozása és megszilárdulása, valamint ez időben épültek fel, jöttek létre a nemzeti szimbólumoknak számító középületek, intézmények, amelyek „feladata” az volt, „hogy biztosítsák vagy kifejezzék a társadalmi kohéziót és identitást, strukturálják a társadalmi kapcsolatokat”. Tovább bővíti a kört a népi kultúra által hátrahagyott tárgyak, jelenségek stb. bemutatása, szélesebb körben való megismertetése is. Fentebbiek szerint tehát az állam az egyik legaktívabb, ha nem a legaktívabb szereplőjévé vált lakói mai értelemben vett nemzeti önazonosságának kialakításában.

A kollektív identitás feltárásához forrásként egyének esetében leginkább az interjúk, naplók, visszaemlékezések, önéletírások köre említhető meg, egy nagyobb csoport identitása pedig például a levéltári források, a média írásai (nyomtatott és elektronikus sajtó, tévé), a szépirodalom, az iskolákban oktatott tananyag vagy a történész által létrehozott, általa elterjedt vélemény kiaknázásával lehetséges.

Délvidéki „identitáskorszakok”

Mint már fentebb említettem, a kollektív identitás folyamatos változásnak van kitéve. Ennélfogva a sok történelmi vihart megélt délvidéki magyarság identitásáról elmondható, hogy az 1920-tól legkevesebb a negyedik identitásverzióját éli meg: ezek sorában az első az 1920 és 1941 közé eső években volt, majd jött a második világháború alatti terület-visszacsatolás időszaka, azt követte az egypártrendszer ideje, jelenleg pedig az ország felbomlásától napjainkig eltelt majd két évtized alkotta újabb periódus zajlik. A fentebbi négy időszakhoz kapcsolódó azonosságtudatot a közösség egészét tekintve lehet megállapítani, egyéni szinten ettől eltérő lehet az identitások száma.

A nemzeti jelképek felbukkanása alapvetően két részre osztható. Ezek egyike, amikor – legyen az ünnepi vagy hétköznapi alkalom – a lakosság spontán módon alkalmazza őket, vagyis tulajdonképpen belső késztetésből eredő nemzeti jelkép- vagy szimbólumhasználatról beszélhetünk. A másik csoportot pedig azok az események alkotják (a két csoport alkalmai között jelentős átfedés van), amelyeken az állami propagandagépezet elősegíti vagy szervezi a magyar jelkép-, eszköz- és szimbólumhasználatot. A két eseménysor szimbólumkészlete természetesen ugyanaz, csak felhasználásuk színhelyei és körülményei térnek el egymástól.

A kollektív identitás hivatalos alakítását példázza az alábbi eset. Horthy Miklós kormányzó naplója számára összegyűjtött iratok között szerepel az 1941. július 27-én Szabadkán tartott „Magyar Kenyér Ünnepének” leírása, az ünnep egyben a délvidéki központi bevonulási ünnepség is volt.

1941. április: Zomborban magyar lányok üdvözlik a honvédeket (Fotó: MH)

A visszatérés jelképei és ünnepei 

Már az ünnep megtartása kiemelkedő esemény volt, hiszen míg korábban a jugoszláv kormányzat szigorúan tiltotta a magyarság ünnepeinek megtartását, addig most magyar nemzeti ünnepen vehettek részt az odalátogató délvidéki magyarok. Az ünnepi műsor programját nézve például kiderül, hogy sor került a Himnusz és a Szózat eléneklésére is, amelyet a megjelent helybéliek addig szintén nemigen tehettek meg nyilvánosan. Folytatva a sort a monumentalitás irányába hajló külsőségek, például a szereplők ruházatának vizsgálatával, olvasható, hogy „1200 főnyi népviseleti ruhába öltözött és különböző küldöttségeket magában foglaló hódoló menet” is felvonult az eseményen, továbbá népművészeti bemutató, illetve a „hódoló felvonuláson résztvett [sic!] bokréták ének-, tánc- és népszokásokból álló bemutatója” is szerepelt a műsorpontok között.

Egyéni részről szintén találhatók példák e korszakból a kollektív identitás megnyilvánulására. Az alábbi esemény felelevenítésére a magyar katonaság 1941. áprilisi bevonulása kapcsán került sor. „Fölöltöztünk az ünneplő ruhába, anyánk vezetett bennünket. Emlékszem, fogta az egyik kezemet, ugye én akkor öt éves gyerek voltam, még magamban talán el se mertek volna engedni olyan helyre. De ő jött velünk, és a kertben téptünk virágot […] így mentünk várni a magyarokat. Csodálatos módon kitettük a magyar koronás lobogót a padlásablakon. Honnan került elő? Hát én akkor tudtam meg, hogy volt több Szűz Máriás kép és az egyik Szűz Máriás nagy képnek a háta mögé volt beragasztva ez a magyar nemzeti lobogó, amit akkor nagy örömükben anyámék elő mertek venni és gyorsan egy poroló rúdjára rászerkesztették, a poroló nyelére, az volt a zászlórúd.”

Mint látható, az ünnep megtartásakor a helyi szervezők és a politikai propaganda tudatosan emelte be a programba a népi kultúra elemeit is, utalva ezzel az „egykori” anyaország és a helyi magyarság összetartozására. A nemzeti jelképek használatát bemutató elbeszélésekből érzelmi megnyilvánulások is kiolvashatók, ami azonban nem meglepő, ha figyelembe vesszük, hogy a korszakban Magyarországon és Jugoszláviában egyaránt túlfűtött nacionalizmus volt érezhető a közéletben (gyakorta a magánszférában is), s abból a délvidéki magyarok természetesen nemigen vették, vehették ki a részüket. Mindkét eset kapcsán elmondható az is, hogy a terület-visszacsatolás utáni szimbólumhasználat révén a délvidéki magyarok ismét részesei lettek annak a magyar kultúrkörnek, mely több mint két évtizedig, ha nem is teljes mértékben volt zárt előttük, de a trianoni Magyarországon meglévőhöz képest szerényebb mértékben állt rendelkezésükre.

Az 1990 utáni emlékezés helyei

E korszak kollektív identitásának jellemezőit boncolgatva úgy tűnik, hogy az az egypártrendszer idejéhez képest – amikor leginkább jugoszláviai magyarnak mondták magukat a délszláv ország lakói – térbeli kiterjedésében szűkült, ugyanis lokális, vagyis lakóhely környéki, kiterjedtebb formában tartományi, tehát délvidéki/vajdasági identitásról van szó immár. A tendencia nem tekinthető egyedi jelenségnek, több kutató szerint az „új kihívások” területileg koncentráltabbá teszik a korábban szélesebb körben értelmezett nemzeti identitást (a kollektív identitás tulajdonképpen gyűjtőfogalom, így a nemzeti, a faji, a vallási vagy a nemi identitás abba egyaránt beletartozhat). Bár az említett jelenség nem sajátos, a körülmények, amelyek ezt kialakították, egyedi színezetűek. Az eltávolodás az ország egészétől és a jugoszlavizmustól az 1990-es években zajlott háborúkhoz köthető, amikor a magyarokat lélekszámukhoz képest jóval nagyobb arányban sorozták be a Jugoszláv Néphadseregbe. Ekkor kezdték úgy érezni, hogy az ország már nem az ő, hanem önnön érdekeit, a nagyszerb érdekeket szolgálja, azzal pedig nem tudtak azonosulni. Véleményem szerint ennek egyik legfőbb bizonyítéka, hogy az 1999-es NATO-bombázáskor a magyarság soraiban sokan támogatták a miloševići rezsim elleni légi hadjáratot. A kollektív azonosságtudat elemeit nézve elmondható, hogy az ország széthullásának közepette, majd annak befejeződése után a vajdasági magyarságnak új elemekkel kellett megtámogatnia, kiegészítenie az önmagáról alkotott képet, pontosabban a korábbi identitás egyes elemeit el kellett hagynia, a megmaradt alkotóelemek mellé pedig másokat kellett bevonnia. 

Újra kellett többek között értelmeznie, gondolnia saját történelmét is. Az „újonnan felfedezett múlthoz” valós és szimbolikus jelenségeket, tárgyakat is kellett keresnie, ilyen például a bácsi vár vagy az aracsi pusztatemplom is, vagy ezek közé sorolható a helyi magyarság ellen 1944–45-ben a partizánok által elkövetett atrocitássorozatnak a bel- és külföldi közvéleményben történő tudatosítása, illetve az egykor történtek minél szélesebb körű feltárása is. 

A különböző eseményekre emlékezés, emlékápolás, a valós és szimbolikus helyek történeti tudatba történő beemelése azért rendkívül fontos, mert azok révén a vajdasági magyar közösség létrehozta, megalkotta azokat a helyeket vagy aktusokat, amelyeket Pierre Nora francia történész az emlékezés helyeiként értelmez. A francia történész véleménye szerint amennyiben ezek nem állnak a társadalom rendelkezésére az emlékezéshez, akkor az emlékezet meggyengülhet, sőt, adott esetben akár el is enyészhet. Mindezek pedig azért fontosak a közösség életében, mert meglétük nélkül nem működhet a közösségi emlékezet, illetve nem épülhetnek be a múlt eseményei a nemzeti identitásba.

Bűn és büntetés

Létrehozás ideje: 2012-06-26 Szerző: Apáti Miklós

Bűn és büntetés

Álláspont

Nagy bajok előjele lehet az, ha rendőröket adnak rendőrkézre. Az Index címlapjára is kikerült az a Népszabadságtól származó értesülés, miszerint négy rendőr, köztük három magas beosztású rendőri vezető letartóztatása ellenére is fennmaradt Vizoviczki László érdekeltségeinek illegális rendőri védelme. Amire aztán maga az Index is rátesz egy lapáttal, olvasói levelekkel bizonygatja, hogy maradtak a rendőri állományon belül még néhányan, akik jobban hisznek a pénz erejének, mint a rendőrtiszti esküszöveg nemes igazságainak. Azt írja a nevezett portál, hogy egy olvasójuk arról számolt be, „hogy a VII. kerületben ült a pultnál, amikor a biztonsági ember jelezte a tulajnak, hogy szóltak neki, hogy nagy a sürgés-forgás egy bizonyos hivatal aulájában”. Ezen olvasó szerint „körbetelefonáltak, és átszóltak a szomszédos szórakozóhelyekbe is”. Majd egy másik olvasóra hivatkoznak, aki pénteken a Nagymező utcában állt úgy fél órát egy szórakozóhely előtt, mert „a meglehetősen feszült ajtónállók azt mondták, hogy rendőri ellenőrzést várnak, addig pedig nem mehetünk be, pedig a hely szinte kongott az ürességtől”.

Természetesen semmit sem bizonyít a napilap, hogy akkor most maradtak-e a rendőrség soraiban bűnözéssel gyanúsítható elemek, az olvasóra bízzák a következtetést, az olvasó meg olyan, hogy nem hisz már senkinek, csak a suttogó propagandának. A suttogók szerint megjelent a maffia, egyre fontosabb pozíciókat von befolyása alá, a bolsevikok már átformálták a régi jelszót, most az járja, hogy Vizoviczki élt, él és élni fog.

Az nem baj, hogy él, nagyobb a baj, ha „élni fog”. Ha maffiaháború készül, az baj, de az se jó, ha a maffiacsoportok a békés egymás mellett élés mellett döntenek, és nem adnak semennyi információt a hatóságoknak. Az állampolgár okkal-joggal ért egyet abban, amit a miniszterelnök mondott a fiatal rendőrtisztek avatásán, mondván: „Mi, magyarok csak akkor maradhatunk meg, és élhetünk szabadságban és jólétben, ha van saját, erős államunk.” A magyar állam fenntartására vállalkozó fiatalok megérdemlik tiszteletünket, ha ebben a helyzetben is, amikor rendőröket adnak rendőrkézre, állják friss esküjük szavait, mondatait.

Lehet, hogy mire nyugdíjba mennek, olyan államot hagynak utódaikra, amelyben nem jut szerep a maffiázásra hajlamos személyeknek. Szép, új világ lesz az, egyelőre ma még van az a pénz, amennyiért… Hogy mennyi az annyi, azt csak az tudja, aki adott vagy kapott sötét pénzt. Szegényebb országban a kevesebb is elég soknak látszik.

De nem a pénzről van szó, hanem az erkölcsről. A magánemberiről is, meg a közösről is. A korrupció kicsiben kezdődik, kenőpénzt adunk ismeretlen embereknek, az ismeretlenek elfogadják, mosolygunk egymásra, de kényszeredett mosolyunk csak minket árul el: amit tettünk önként, nem kényszer alatt tettük. S ha valamit nem kényszer alatt teszünk, s az rossz a köznek, az bűn. 

S ha van bűn, jöjjön a büntetés.

Csak néhány hét vagy hónap és Vizoviczki Lászlóból V. László lesz. Romolnak az esélyei, s romolnak azok esélyei is, akik az állam egyenruhájában vállaltak közösséget vele. A mi esélyünk az, hogy tényleg megtisztul a rendőrség, hogy visszaáll az állampolgári bizalom, amely 2006 őszén elveszett az utcán, a téren, a Magyar Rádió udvarán. Tudom, hogy unalmas az állandó visszamutogatás, de még 2012-ben is szenvedjük Gyurcsány egyes rendőri vezetői­nek örökségét, a bizalmatlanságot. 

A rendőrség, a bírói, ügyészi kar tudja: a tiszta kezekért meg kell küzdeni, a tiszta kezekért érdemes felvenni a kesztyűt, hogy ne csak a kezük, de a lelkiismeretük is tiszta legyen. Valami elkezdődött. Hogy pontosan mi, azt nem tudjuk.

Mi, egyszerű magyar állampolgárok nemcsak hisszük, de tudjuk is: ez az a harc, amit semmiképp sem szabad elveszíteni.

Lovas István: Minden véletlen

Lovas István

Minden véletlen

Magyar Nemzet

2012. június 25., hétfő 00:01

Az antiszemitizmus elleni harc jegyében csütörtökön Brüsszelben rendezett nemzetközi európai parlamenti konferencián az érdeklődőket az Antiszemitizmus Európában című vonzó, elegáns külsejű brosúra várta a terem bejáratánál.

• 
  

A Martin Schulz európai parlamenti elnök előszavával megjelent füzet országonként sorolta fel a 2011-es és 2010-es év általa kiemelt 2-3 antiszemita incidensét. Hazánk két bejegyzéssel szerepel benne. Az első így hangzik: „Jelenleg a magyar politikai arénában vészterhes irányzat tapasztalható. A leggyalázatosabb példa erre a MIÉP.” A füzet két agytröszt forrásaira támaszkodik. Az egyik a tel-avivi egyetemen az antiszemitizmust és rasszizmust tanulmányozó Mose Kantor központ, a másik az amerikai Rágalmazás Elleni Liga. Az említett ténybeli tévedés – mondjuk így – merő véletlenség. De kétségtelen, okot ad a rúgások egyik kívánalmának kielégítésére, azaz „a minél jobban fáj, annál jobb” alapelvéhez.

Az első Orbán-kormány idején a The New York Times 2000. január 3-i számában cikk jelent meg arról, hogy a MIÉP a jobbközép koalíció tagja, és hogy az akkor balliberális körökben közellenségnek számító Pokol Béla a Független Kisgazdapárt elnöke. Nemcsak ez a tévedés volt merő véletlen, de az is, hogy amikor a Times olvasói levelet kapott ténybeli tévedéséről, azt a történelmi hűséghez ragaszkodását mindenekfelettinek nevező vezető amerikai lap nem közölte. És merő véletlen volt az is, hogy ezt a cikket a lap archívumából később törölték.

Az írók nemzetközi PEN-klubjának darmstadti, német központja május 18-án aggodalmas nyilatkozatot bocsátott ki az emberi jogok helyzetéről az Európai Unióban. A nyilatkozat egyetlen országot nevez néven: Magyarországot. Ami szintén merő véletlen még akkor is, ha a mindenkori jobboldali budapesti kormányokat nem különösen kedvelő Charles Gati tanácsai mentén haladó amerikai Freedom House szervezet szerint a sajtószabadság terén például Románia jóval rosszabbul áll nálunk.

De vannak más véletlenek is, amelyek csak azoknak a nem kívánatos elemeknek adnak táptalajt, akik – iskoláskorukból Martinovics Ignác történetére is emlékezve – nem az összeesküvés-elméletekben, hanem az összeesküvésekben hisznek. Mint az az amerikai kommentelő, aki elsőnek fűzött megjegyzést a Business Week című amerikai hetilap internetes portálján június 22-én megjelent cikkéhez, amely arról ad hírt, hogy ötven amerikai törvényhozó hívta fel Orbán miniszterelnököt az antiszemitizmus elítélésére. A hozzászóló – akinek a nyugati média fórumain általánosan jelenlevő, igen szigorú moderátori hálón kellett átcsúsznia – azt írta, „kongresszusi képviselőink ismét más nemzetek ügyeibe dugják az orrukat. A »lobbi« nyilván jól fizeti őket, hogy bohócot csináljanak magukból… De miért nem aggódnak azért, hogy Izraelben fekete afrikaiak ellen a kormány támogatásával folyik a rasszista erőszak?” Amely erőszakot az amerikai Alternet.org nevű portál pogromnak minősítette, megjegyezve, hogy ottani törvényhozók a szudáni menekülteket rákfenének és befurakodóknak nevezték, majd ígéretet tettek deportálásuk azonnali megkezdésére. Ami meg is történt, írta a cikk, bírálva a nyugati fősodratú sajtó szinte egyöntetű hallgatását az ügyről, megemlítve a brit Guardiant mint kivételt.

Józan ésszel azt hihetnénk, hogy a diszkriminációk és különféle izmusok ellen harcolók érdeke is lenne a furcsa gondolatokat szülő, nyilván csak látszólagos véletlenek számának csökkentése. A világnak mintegy kétszáz országa van. A rasszizmus és antiszemitizmus elleni harcosoknak nem lenne érdemes Magyarországgal holnaptól kezdve ennek arányában foglalkozni? Különösen Toulouse vagy Breivik után…

Címkék

Brüsszel, konferencia, diszkrimináció, antiszemitizmus

Sarkosan fogalmazva (2012-06-25 )

Létrehozás ideje: 2012-06-25 Szerző: Szentmihályi Szabó Péter

Sarkosan fogalmazva

Valahol olvastam, hogy Sztálin hetvenedik születésnapjának nagy ünnepére készülve komolyan felvetődött, hogy a Napot a generalisszimuszról nevezzék el, neki biztosan tetszett volna (nálunk meg a Holdat Rákosiról). A gyönyörű ötletet végül elvetették, az égitestre vonatkozó szófordulatok miatt elég vicces is lett volna. Az még rendben van, hogy „felkelt Sztálin”, de micsoda felségsértés lenne, hogy „Sztálin lenyugodott”, sőt „Sztálin-fogyatkozás lesz”. A szolgalelkű és vérszomjas baloldali „értelmiség” utolsó partizánjai mintha még mindig Sztálin és Rákosi antifasizmusából élnének. Kezdődött ez a turulszobor körüli őrülettel, folytatódott az Új Színházzal, napjainkban Horthyval és Nyirővel, de már itt is van az újabb remek célpont, Prohászka Ottokár, akinek egykori szobrát oly dicső módon döntötték le Faludy György részvételével. A hét végi balvilági magyar sajtó ismét remekelt, tudatlanságánál csak fröcsögő gyűlölete nagyobb. A termésből idézem Bächer Ivánt (Népszabadság): „Ne legyenek kétségeink: Prohászka Ottokár új szobra az egykor volt »nemzetközi gettó« szomszédságában, a túlélők utódait és minden jóérzésű magyar embert megalázva és megszégyenítve hamarosan állni fog. Azt csak a magyar demokraták tömegei tudhatnák megakadályozni. A magyar demokratáknak azonban ma nincsenek tömegei. Magyarországon ma csak a demokrácia ellenségeinek vannak tömegei. Hordái, alakulatai, felfegyverzett különítményei”. No, kedves olvasóim, itt mi is ajánljunk a balvilági sajtómunkásoknak pszichiátriai kezelést, ahogyan Mester Ákos tette a 168 Órában, kormánytagok részére. Gyakran és tisztelettel forgatom Prohászka műveit (megvan az összes), persze a „horda” tagjaként. Arról nem nyitnék vitát, ki a jóérzésű magyar ember, ráadásul számomra (szörnyű) jó érzés magyarnak lenni. Csak azt tudom válaszolni, amit Végh Alpár Sándor üzent Köznaplójában (Magyar Nemzet) Németh Péternek, a Népszava főszerkesztőjének: „Nem antiszemitizmus dúl itt, hanem a magyarság módszeres hergelése – általatok, öregem.”

Zátonyon a közös hajó

Létrehozás ideje: 2012-06-25 Szerző: Csizmadia László

Zátonyon a közös hajó

Akik figyelemmel kísérik a helyi háborúkat, a harcművészet megállíthatatlan „fejlődésének” tanúi. E tekintetben a magyarok méltán büszkék őseik harcmodorára, akik menekülést színlelve, lovaik hátán visszafordulva zúdítottak nyílzáport a már győzelemittas, magáról megfeledkezett ellenségre. Azóta új harcászati módszerek születtek. Itt vannak például a terelőkutyák szisztémáját követő, előkerülést alkalmazó elfogó rakéták vagy a lopakodó repülőgépek. Leleményes megoldások, amelyeket a politikusok is átültettek a „békeidők” gyakorlatába, és sikerrel alkalmazzák országvezetési és tárgyalási technikájuk során – gondoljunk csak Magyarország Strasbourgból vezérelt szőnyegbombázására és a miniszterelnökünkre irányított össztűzre.

A kényszerhelyzetben kiderült, hogy a magyar kalandozók hadviselési módozata még napjainkban is működik.

Új csataterek alakultak ki. Az „új világ” erői tárgyalóasztalok mellett, uniós bizottságokban és parlamentekben mérik össze erejüket. Persze azért a háttérben (hogy a magyar történelemnél maradjunk) Búvár Kund módjára igen hatékonyan és utólag már védhetetlenül süllyesztik el a hajókat a pénz hatalmával biztosított adósságcsapdák alkalmazásával.

Görögország példája intő jel minden, még szabad európai ország és polgár számára. Így lehet egyetlen puskalövés – vagyis „hivatalosan” erőszakosnak minősülő cselekmény – nélkül emberöltőnyi időre gyarmatosítani az amúgy a „demokrácia bölcsőjének” címét viselő, és erre méltán büszke államot.

Az európai jövő ma sötét és kétséges. A társadalmi és gazdasági morál szintje mélypontra süllyedt. A gazdagok és a szegények között az olló egyre szélesebbre nyílik. Az unió országainak pénzügyi hatalmasságai a számukra legelőnyösebb megoldásokat kívánják ráerőszakolni az európai – még többé-kevésbé szuverén – államokra. A gyarmatosítás módszerei változatosak, sőt színesek (lásd a média szerepét), de a háttérben mindenütt ugyanaz rejtőzik:

a kamatcsapda, az országcsőd réme, a nemzeti kormányok megbuktatásával való fenyegetés. Úgy is mondhatnánk József Attilával: „Fortélyos félelem igazgat”… Újra. Nem kétséges, hogy a jövő igazi kérdése ma már ez: „lenni vagy nem lenni” Európában, szuverén nemzetként?

Eredményesen ellenállni a bedarálásnak, talpon maradni csak olyan népek tudnak, amelyek felismerik, hogy most összefogásra: vagyis a polgárok és a többségük által megválasztott kormányok teljes körű együttműködésére van szükség! Széchenyi szavaival: „Semmit rólunk, nélkülünk!”

A liberális gazdaságpolitika élet-halál küzdelmét vívja a világban azért, hogy csaknem egy évszázados kizsákmányoló uralmát még egy darabig valahogyan fenntarthassa. Most ahhoz a módszerhez folyamodik, hogy kialakítsa a totalitárius hatalmat gyakorló Európai Uniót. A cél a politikai és gazdasági hatalom központosítása a pénz által vezérelt birodalmi vezetés kezében.

Nekik a legrosszabb pillanatban jött a magyar miniszterelnök Keletről, ráadásul úgy, hogy a Nyugat kénytelen volt tudomást venni róla. Felemelte a szavát a nemzetek szuverenitása mellett, és hirdeti, hogy soha nem látott mértékben van szükség az európai nemzetek összetartására. Látszólag azonos az EU vezetői és a magyar miniszterelnök célja. A különbség csak az, hogy utóbbi szerint Európa egysége érdekében a cél nem szentesíti az eszközt. Senkit nem szabad megakadályozni abban, hogy a hegycsúcsra a maga által választott úton jusson el.

Szerencsére egyre több európai országban gondolkodnak ugyanígy. Főleg ott, ahol az emberek megszenvedték a totalitárius hatalmat – vagyis Kelet-Közép-Európában, ahol a legutóbbi fegyveres háború után Marschall-segély helyett mi sarlót és kalapácsot kaptunk.

Történelmünk sokszorosan bizonyította, hogy ha magunkon nem segítünk, senki nem segít rajtunk. Ha lemondás árán is, meg kell szabadulni az adósságoktól, és „megalkudni, de csak addig, amíg muszáj”. Folytatnunk kell a „magyar utat”. A magyar nép évszázadok óta ismeri a szegénységet, de míg van otthona, amíg családja és szerettei veszik körül, amíg úgy érzi, hogy minden nehézség ellenére ő az úr a háznál, addig tűr, méltósággal – ez lemondásunk és türelmünk alapja, amire építhetünk.

Európa vezetői a közös hajót zátonyra futtatták, és most láthatóan elbizonytalanodtak. A piac hatalma nem elegendő összetartó erő. Most a lelkek, a szellem anyagi érdekeket meghaladó közösségére van szükség. Ideje, hogy újra elővegyük, újra értelmezzük a Tízparancsolatot. Szükség van egy európai polgári erkölcsi kódex megírására és közös, önkéntes elfogadására.

Amíg az új morál nem alakul ki, számunkra nincs más, mint a régi harcmodor átültetése a mába, amint a miniszterelnök teszi. Döbbenten látjuk, hogy az üldözők egy része pár hónap alatt követővé vált – talán bízhatunk benne, hogy visszafordulni sem kell, talán a háborús állapot is véget ér hamarosan. Európa vezetői keresik az utat, de jelenleg azt sem látják, merre van előre és hátra. Ebben a helyzetben csak azt tudjuk tanácsolni nekik: „Vigyázó szemetek” – keletre! – „vessétek!”

Bejöttek, itt voltak, elmentek…

Létrehozás ideje: 2012-06-25 Szerző: Sinkovics Ferenc

Bejöttek, itt voltak, elmentek…

Sztálin úgy vélte, katonáinak joguk van elvenni azt, ami jár nekik. vajon mennyire igazodik ez a gondolat a felszabadítás fogalmához?

Furcsa kijelentést tett az elmúlt időszakban Oroszország jelenlegi és korábbi budapesti nagykövete, Alexandr Tolkacs, illetve Valerij Muszatov. A nyilvánosság előtt utaltak arra, hogy Magyarországon a második világháború történetének átértékelése folyik, s annak tagadása, hogy a Szovjetunió felszabadította az országot. Helyette inkább a megszállás kifejezést használják. Minek tudható be ez a megjegyzés, provokációnak vagy történelmi eltévelyedésnek? Erre is kerestük a választ akkor, amikor történészeket, illetve egy politikust is megkérdeztünk „megszállás kontra felszabadítás” ügyben. 


Nézzük mindenekelőtt azt, vajon számított-e arra a korabeli magyar közvélemény s a politikai-katonai vezetés, hogy a Vörös Hadsereg magyar földre lép.

„A háború előrehaladtával s a harci események alakulásával mindenki előtt világossá vált, hogy bevonul a szovjet hadsereg Magyarországra – állítja Szakály Sándor hadtörténész. – Ezzel természetesen Horthy Miklós kormányzó is tisztában volt, ezért az úgynevezett finn megoldáshoz szeretett volna folyamodni, ami azt jelentette volna, hogy a magyar haderő kiszorítja a német csapatokat az országból, cserébe viszont elkerüli hazánkat a Vörös Hadsereg. A valóság viszont az, hogy itt, Európa közepén erre semmi esély sem volt.” 

Szakály Sándor azt is hozzátette, hogy Magyarország földrajzi fekvése miatt akkor sem kerülhette volna el a szovjet megszállást, ha sikerül a kormányzó által kezdeményezett kiugrási kísérlet. Az átállt Romániát is megszállta a szovjet hadsereg, sőt azt a Bulgáriát is, amely egyébként sohasem állt hadiállapotban a Szovjetunióval. 

„Az 1947-es párizsi békeszerződésig a jog betűje szerint is megszállt ország volt hazánk – folytatta Szakály Sándor. – A magyar nemzetgyűlés csak korlátozott jogokkal rendelkezett, az ország irányítása a megszállók, mindenekelőtt az itt tevékenykedő Szövetséges Ellenőrző Bizottság szovjet vezetésének kezében volt. Az élet minden területén. Én nem felszabadításnak, hanem megszállásnak tartom az akkori állapotokat. A Vörös Hadsereg egy ellenséges országot foglalt el, a kitüntetéseitől kezdve a fontos katonai dokumentumokig és jelentésekig is mindenütt az elfoglalás és a megszállás kifejezéseket használta, sehol sem volt szó felszabadításról.” 

A számát sem tudni 

Szakály Sándor szerint egy ellenséges ország földjére lépett nálunk a háború folyamán a Vörös Hadsereg, s ennek megfelelően viselkedett is. Földesi Margit történész hangsúlyozta, hogy már csak azért sem használható az egyébként „baráti tónusokkal és felhangokkal rendelkező” felszabadítás kifejezés, mert igen kemények voltak a győztes Szovjetunió követelései a legyőzött Magyarországgal szemben. 

„A Vörös Hadsereg magyar gyárakat, üzemeket foglalt le hadizsákmányként, és szovjet tulajdonba is vette őket – mondta Földesi Margit. – Számos ipari berendezést, gépsort is leszerelt, s kiszállította a Szovjetunióba. Kivitt például egy inzulingyártó gépsort is, aminek következtében számos magyar cukorbeteg halt meg, mert nem jutott hozzá életmentő injekciójához. Sok lefoglalt hazai üzemben volt angol, amerikai vagy svájci résztulajdon is. Ezek az országok aztán tőlünk követeltek kártérítést, mondván, nem tudtuk megvédeni a tulajdonukat.” 

Kutatásai során Földesi Margit felfedezte, hogy bizonyos rablóalakulatok járták a magyarországi bankokat. Kinyittatták a trezorokat, s elvittek onnan mindent. Pénzt, valutát, ékszert, műkincset… Erről természetesen semmilyen bizonylatot vagy írást sem adtak, ezek az értékek aztán nem is kerültek be a magyar jóvátétel összegébe. Zömében magántulajdonról volt szó, ezért a mai napig folynak az ezzel kapcsolatos kártérítési perek Magyarország ellen. Földesi Margit hozzátette, hogy az itt állomásozó szovjet csapatokat is el kellett látnia hazánknak. A Magyarországon lefoglalt és tulajdonba vett gyárakat pedig később csak magas összegért vásárolhattuk vissza. Sorra alakultak az úgynevezett magyar–szovjet közös vállalatok, mint pél­dául a Maszovlet, a Malév elődje. Nemcsak ezekre a vállalatokra, de általában a gazdasági és kereskedelmi életre is igaz, hogy a szovjetek hazánk számára előnytelen szerződéseket kényszerítettek Magyarországra. A lassan és nehezen kibontakozó magyar gazdasági élet egészén is rajta tartották ezzel a kezüket. A kommunista propaganda igyekezett elleplezni mindezt, sőt az önzetlen segítségnyújtás színében állította be például a közös vállalatok ügyét. Végül is sohasem lehetett megállapítani, hogy a hivatalos, 200 millió dolláros háborús jóvátételen túl mekkora, pénzben is kifejezhető értéket vettek el Magyarországtól a szovjetek. 

„Azoknak a magyar nőknek a számát sem lehet megmondani, akiket a Vörös Hadsereg katonái erőszakoltak meg – tette hozzá Földesi Margit. – Magyarország ebben a tekintetben a harmadik volt a sorban Németország és Ausztria után. Súlyosbította a helyzetet, hogy a zömében ázsiai származású szovjet katonák jelentős része nemi betegségben, például szifiliszben szenvedett. Sok magyar nő betegedett meg. Ugrásszerűen megnőtt ekkoriban az abortuszok, valamint az állami gondozásba adott gyerekek száma. Megszállás volt ez tehát, amit a tények tükrében lehetetlen felszabadításnak nevezni. Az más kérdés, hogy voltak, akik személyesen felszabadulásként élték meg a Vörös Hadsereg bevonulását, mert egy nagyobb, fenyegetőbb veszélytől szabadították meg őket a szovjetek. Ezt a szubjektív érzést tisztelni kell, de nem lehet az átfogó történelmi fogalom szintjére emelni.” 

Elmarad a szembenézés

Ungváry Krisztián történész is arról beszélt, hogy bizonyos értelemben nagyon sokaknak hozott megszabadulást a szovjet bevonulás. Már csak azért is, mert véget értek a háborús cselekmények Magyarországon, nem kellett tartani immár a pusztító bombázásoktól, nem vitték el a zsidó vallású embereket és így tovább. 

„De hát más az egyéni érzet, s más egy esemény hosszú távon is meghatározó, történelmi, politikai jelentősége – tette hozzá Ungváry Krisztián. – Hogy Márai Sándor írót idézzem: az a hadsereg, amely maga sem szabad, nem tud felszabadítani másokat. Amit mostanság Oroszország nagykövetétől hallunk, az azt mutatja, hogy az oroszok a mai napig sem tudnak szembenézni bizonyos történelmi eseményekkel.” 

A történész Karsai László szerint itt nem egyszerűen a szembenézés képtelenségéről van szó, már ami a nagykövet nyilatkozatait illeti, hanem az úgynevezett nagyorosz sovinizmus újbóli megnyilvánulásáról. Ami illeszkedik a sztálini politika napjainkban tapasztalható relativizálási kísérleteihez, sőt időnként hallható dicsőítéséhez vagy például a Molotov–Ribbentrop-paktum újraértékeléséhez, rehabilitálásához. 

„A Vörös Hadsereg magyarországi megjelenése felszabadulás és megszállás volt egyszerre, ezért használom én is az Ungváry Rudolf által teremtett megszabadulás fogalmát az eseményre – mondta Karsai László. – Ma olyan hangokat is hallani, hogy a második világháborúban a szovjetek egyedül semmisítették meg a nácikat, s ezért legyenek hálásak nekik az európai népek. Ismert effektus, 1984-ben, a normandiai partraszállás negyvenedik évfordulóján pél­dául az angolszász oldalon hangzott el az, hogy a nyugati szövetségesek és csakis ők egy nagy keresztes háború keretében szabadították meg Európát a hitleri uralomtól.” 

Ami a Vörös Hadsereg magyarországi bevonulását illeti, sokat hangoztatott s szinte elfogadottnak tekintett vélemény, hogy az felszabadulás volt a hazai zsidóság számára, míg a társadalom többi rétege és csoportja megszállásként élte meg azt. 

„Nem így van – reagált Karsai László –, a magyarországi zsidóság különféleképpen élte meg a szovjet csapatok megjelenését, majd az azt követő időszakot. 1945–46-ban például sok zsidó került a kommunista hatóságok fogságába, és sokukat másodszorra is elhurcolták, kitelepítették egy-két éven belül, mint ahogy a »malenkij robot« ismert intézményéből sem maradhattak ki természetesen. Tudomásul kell venni, hogy a nyilasok által fenyegetett zsidóság életét megmentette a szovjet hadsereg, de hazai kommunista kollaboránsai elvették a vagyonukat, s nem engedték szabadon gyakorolni a vallásukat, azaz nem élhettek szabad emberként.” 

Féltek a rendszerváltók 

Szerencsés Károly történész úgy vélte, egyértelműen Magyarország megszállásáról volt szó, ami a fegyverszünetben is rögzítve volt, s ami a békeszerződés révén az Ausztriában állomásozó szovjet csapatok ellátása, utánpótlási kapcsolata miatt jött létre, forma szerint. Amikor 1955-ben kivonultak a szovjet csapatok Auszt­riából, Magyarország megszállásának is véget kellett volna érnie. Nem így történt. Hruscsov egyenesen Varsóból repült Bécsbe, ahol megalakult a Varsói Szerződés nevű katonai „koalíció”, s ennek következtében továbbra is az országban maradt, sőt igen fontos hadászati bázisokat is kiépített nálunk a Vörös Hadsereg. 

„Tényszerűen nem lehet megmondani, hogy 1957-ben valóban felvetette-e Hruscsov Kádárnak, hogy kivonnák a szovjet csapatokat Magyarországról, s ha felvetette, akkor mi volt ezzel a célja. Romániából mindenesetre kivonultak 1958-ban. Az viszont bizonyos, hogy 1957 májusában Hruscsov és Kádár megállapodást kötött a Vörös Hadsereg további, magyarországi jelenlétéről.” 

Döntő tényezővé vált a szovjet csapatok hosszú jelenléte. Már kezdetben is direkt módon beavatkoztak a magyar belpolitikai életbe, politikai küzdelmekbe. Aztán 1956-ban is ezt tették, még szélsőségesebben, agresszívabban. Amit tett az ÁVH, azt csak úgy merte megtenni, hogy a háta mögött érezte a megszálló szovjet hadsereget. De Kádár számára is a szovjetek jelenléte volt a legfontosabb „terrortartalék”. Kezdjük elfelejteni, hogy a Vörös Hadsereg a rendszerváltás évei­ben is itt volt, mindvégig féltek is a rendszerváltók attól, miként reagál az eseményekre. Ami ma hiányzik a magyar rendszerváltásból, az az akkori szovjet jelenlétnek is köszönhető… 

Egy másik prizma: Szűrös Mátyás az 1980-as években volt Magyarország moszkvai nagykövete. 

„A diplomáciai érintkezésekben sohasem éreztették, hogy megszállt ország vagyunk. Igazság szerint 1956 után sok tekintetben megváltozott a Szovjetunióban a magyarok megítélése – emlékezett a politikus. – Karakánoknak tartottak bennünket. Főleg a többi szocialista államhoz viszonyítva. Kiszolgáltatottságunk természetesen tény volt, s a szovjetek sohasem magyarázkodtak ezzel kapcsolatosan. Tudták ők is, mi is, hogy Jaltában dőlt el a sorsunk, a Nyugat akkor adott oda nekik bennünket. Hogy mi állhat a kérdéses nyilatkozat hátterében, pontosan nem tudni még. Az oroszok mindig is tisztelték a magyar eredetiséget, s most Putyinnál is érződik, hogy értékeli kiállásunkat az EU-ban saját érdekeinkért.”

***

Szó sincs ellenvágásról. Senki sem akar az orosz–magyar közeledés útjába állni. De a történelem, az történelem, amelyet valóban nem szabad újraírni.

Bayer Zsolt üzent a „józan” jobbikosoknak 2012-01-26 08:34 26 hozzászólás Budapest – A Fidesz-alapító publicista szerint el kell gondolkodni: ha EU-tagként ilyen gazdasági nyomásgyakorlásra képesek velünk szemben, mi lenne, ha kilépnénk? Bayer Zsolt (Fotó: mti) Bayer Zsolt a Heti Válasznak adott interjúban azt mondta: a minapi békemenetet azért kezdeményezte, mert – noha a kormány bizonyos döntéseinek értelmét maga is képtelen felfogni – túlzásnak érezte a kormányellenes nemzetközi hisztériát. A publicista, noha továbbra is EU-ellenes, a Jobbiktól elhatárolódik. A radikális párt „millió olyan dolgot mond és cselekszik”, ami még az ő habitusával sem fér össze. Szerinte „a józan jobbikosoknak is érdemes elgondolkodniuk: ha EU-tagként ilyen gazdasági nyomásgyakorlásra képesek velünk szemben, mi lenne, ha kilépnénk és közölnénk, nem fizetjük vissza a hiteleket? Egy hét alatt tönkretennék az országot” – mondta a Magyar Hírlap újságírója. Schmitt nem védhető Bayer Zsoltot természetesen Schmitt Pál ügyéről is kérdezte a hetilap. Úgy fogalmazott: ő nem fogja megvédeni Schmitt Pált, mert „akkor mit mondunk a végzős egyetemistának, aki bejelentkezett Phd-ra? Control C, control V, aztán doktor leszel, kisfiam? Vagy mégis mit?” – teszi fel a kérdést Bayer. Az ő 35 milliója és Jáksó kétmilliárdja Bayer a Heti Válaszban beszél arról a 35 millió forintról is, amelyet filmkészítésre kapott. Emlékeztet rá, hogy Jáksó László kétmilliárdot kapott, hogy az MTV-n készítsen szappanoperát, „miközben nyolc éven át gyalázott bennünket. Akkor ki is csinálta jól? Lehet, hogy a Heti hetesben kellett volna ütnöm a Fideszt”. Címkék: Bayer Zsolt , Fidesz , kormány , tüntetés , Kapcsolódó cikkek: Bayer Zsoltot és a Fideszt ismét leantiszemitázták Bayer Zsolt „antiszemitizmusa” a téma Jeruzsálemben A Fidesz tortáján huszonhárom gyertya ég Antiszemitizmus leírni Cohn-Bendit és Schiff nevét egy Cohn-Benditről és Schiffről szóló cikkben? Zsidóztak, elsötétülnek A médiatörvényről mesél Bayer Zsolt, a frankón cuki csávó Feliratkozás hírlevélre

Stefka István: Vergődés

Létrehozás ideje: 2012-06-25 Szerző: Stefka István

Vergődés

Álláspont

A napokban ezzel a kifejezéssel summázta Zebi, tiszteletbeli osztályfőnökünk, volt magyartanárunk az ötvenedik érettségi találkozón az akkori életérzést, a kilátástalanságot, a vergődést. Ezerkilencszázhatvankettőt írtunk, elballagtunk a volt Ciszterciből, a József Attila Gimnáziumból, miközben a kommunisták vértől jóllakottan terrorizálták a nemzetet. Kádár pribékjei még akasztottak, tízezrek börtönökben vagy rendőri megfigyelés alatt, erőszakkal, zsarolással sikerült a parasztság nagy részét beverni a téeszekbe, az aknásított, szögesdróttal felcicomázott nyugati határzár az érettségi utáni jövőképünket csak „színesítette”. Többünket az osztályból a származásunk miatt úgymond „ikszes” – osztályidegen – kategóriába soroltak, reményünk sem lehetett egyetemre bejutni. Aztán nagy nehezen mindenki elvégzett valami felsőbb iskolát. Igaz, előtte meg kellett ismerkednünk a munkásosztály életének különböző stációival, többnyire betanított munkásként kezdtük. Egyszóval vergődtünk, de ki akartunk törni a zsákutcából. Végül is sikerült. Ki orvos, ki tanár, ki agrármérnök, ki ügyvéd lett, ki amerikai katona Vietnamban, szinte mindnyájan középosztálybeliek lettünk, de közülünk senki sem gazdagodott meg. Mivel ötven évvel ezelőtt is egyívásúak voltunk, most, a jubileumi találkozásunknál sem gondolkodtunk másképp a jelenlegi helyzetről. Egyetértettünk azzal, hogy a magyar társadalmat újra zsákutcába akarják szorítani, bélyegeket akasztgatnak különböző társadalmi csoportokra, sőt az országra is, akárcsak akkor. 

Akkor voltunk sötétben bujkáló ellenforradalmárok, disszidensek, osztályidegenek, a szocializmus építésének ellenségei. Ma vagyunk antiszemiták, rasszisták, kirekesztők, Európa-ellenesek, és még ki tudja, mifélék. Kik terjesztik, kik gerjesztik e hazugságokat, valótlanságokat? Tulajdonképpen személyiségük milyenségében, szellemiségükben ugyanazok: kommunista utódok vagy az elvetélt internacionalista eszme követői, akik nem tudnak belenyugodni, hogy nyolc év után kicsúszott a hatalom a kezeik közül. De a társadalmi feszültség folyamatos fenntartásában érdekeltek az álliberalizmus hívei, a gyökértelenek, akik tudatosan ártanak hazájuknak bel- és külföldön egyaránt. Vannak közülük jócskán a politikában, a sajtóban, az értelmiség meghatározott köreiben. Bár valójában a nemzet egészéhez képest kisebbségben vannak, de hangjuk, sivalkodásuk messze hallatszik.
A rendszerváltás elmúlt huszonkét évében hol erősebben, hol gyengébben, de az utóbbi időben már nap mint nap polgárháborús helyzetet stimulálnak. Ha kell, egyetlen bíróság által el nem ítélt magyar írókból fasisztát, nyilast fabrikálnak. A szintén el nem ítélt, zsidók által igazolt Horthy Miklós kormányzóból háborús bűnöst csinálnak, de ennyi sem elég, mert a cigányok után elővették az antiszemita kártyát, és kezdődik elölről minden: a magyarok antiszemiták. S ezt harsogják újságjuk hasábjain, a televíziójukban, rádiójukban. Európát már fellázították ellenünk, de kudarcba fulladt a teljes lejáratási kísérletük. Már éppen levegőhöz jutottunk, amikor most újra a külföldhöz fordultak magyarságot „tisztelő” honpolgáraink. Előbb a magyar származású, Nobel-békedíjas Elie Wieselt – aki vissza is adta a magyar kitüntetését – vezették félre az állítólagos fasiszta magyar író meséjével. Csak nehogy visszaadja a Nobel-békedíját is a norvégoknak, tekintve, hogy a fasizmus oda is belopózott, hiszen ezen eszmék hódolója, Anders Breivik csaknem száz fiatalt mészárolt le. 

Néhány nappal ezelőtt ötven amerikai kongresszusi képviselő levelet írt Orbán Viktor miniszterelnöknek a magyarországi antiszemitizmus és a szexuális kisebbségekkel szembeni intolerancia miatt. Közben jön a hír, hogy a tiszteletre méltó, agg főrabbit, Schweitzer Józsefet egy ismeretlen az utcán a zsidósága miatt inzultálta. Csak kapkodjuk a fejünket. Mi történik itt Magyarországon békeidőben? Az egyszerű halandó mondhatná, a hülye nem veszi észre, hogy két éve, a polgári kormányzás kezdete óta összehangolt támadás folyik Magyarország ellen. Vajon kiknek az érdeke hazánk meggyengítése? Nyilvánvalóan ugyanazoknak a hatalmi köröknek és belföldi szekértolóiknak, akik összehozták nekünk Trianont. Arcuk nincs, morálisan értékelhetetlenek, mégis befolyásosak. Pedig a liberalizmusnak ez a válfaja nem ért el sikert a rendszerváltás óta. Nem tudott felmutatni eredményeket a politikában. Ugyanez elmondható a szocialistákról is, akik csak választási sikereket könyvelhettek el maguknak, de kormányzati sikerekről aligha beszélhettek. Egyedül az ország lejáratásában értek el valamit. Hál’ istennek csak múló sikereket. 

A kérdés az persze, hogy miként védekezzünk az alaptalan, hazug s tudatosan elferdített vádak ellen. Nem könnyű felvenni a kesztyűt. Mert aki hangosan védekezik, gyanússá válik. A hallgatás is rossz. Talán a higgadt, folyamatos érvelés? Ez lehet az orvosság. Mindenesetre jó lenne elérni, hogy végre senki ne hallgasson a hazugság bülbülszavú balliberális apostolaira.