Létrehozás ideje: 2012-06-25 Szerző: Sinkovics Ferenc
Bejöttek, itt voltak, elmentek…
Sztálin úgy vélte, katonáinak joguk van elvenni azt, ami jár nekik. vajon mennyire igazodik ez a gondolat a felszabadítás fogalmához?
Nézzük mindenekelőtt azt, vajon számított-e arra a korabeli magyar közvélemény s a politikai-katonai vezetés, hogy a Vörös Hadsereg magyar földre lép.
„A háború előrehaladtával s a harci események alakulásával mindenki előtt világossá vált, hogy bevonul a szovjet hadsereg Magyarországra – állítja Szakály Sándor hadtörténész. – Ezzel természetesen Horthy Miklós kormányzó is tisztában volt, ezért az úgynevezett finn megoldáshoz szeretett volna folyamodni, ami azt jelentette volna, hogy a magyar haderő kiszorítja a német csapatokat az országból, cserébe viszont elkerüli hazánkat a Vörös Hadsereg. A valóság viszont az, hogy itt, Európa közepén erre semmi esély sem volt.”
Szakály Sándor azt is hozzátette, hogy Magyarország földrajzi fekvése miatt akkor sem kerülhette volna el a szovjet megszállást, ha sikerül a kormányzó által kezdeményezett kiugrási kísérlet. Az átállt Romániát is megszállta a szovjet hadsereg, sőt azt a Bulgáriát is, amely egyébként sohasem állt hadiállapotban a Szovjetunióval.
„Az 1947-es párizsi békeszerződésig a jog betűje szerint is megszállt ország volt hazánk – folytatta Szakály Sándor. – A magyar nemzetgyűlés csak korlátozott jogokkal rendelkezett, az ország irányítása a megszállók, mindenekelőtt az itt tevékenykedő Szövetséges Ellenőrző Bizottság szovjet vezetésének kezében volt. Az élet minden területén. Én nem felszabadításnak, hanem megszállásnak tartom az akkori állapotokat. A Vörös Hadsereg egy ellenséges országot foglalt el, a kitüntetéseitől kezdve a fontos katonai dokumentumokig és jelentésekig is mindenütt az elfoglalás és a megszállás kifejezéseket használta, sehol sem volt szó felszabadításról.”
A számát sem tudni
Szakály Sándor szerint egy ellenséges ország földjére lépett nálunk a háború folyamán a Vörös Hadsereg, s ennek megfelelően viselkedett is. Földesi Margit történész hangsúlyozta, hogy már csak azért sem használható az egyébként „baráti tónusokkal és felhangokkal rendelkező” felszabadítás kifejezés, mert igen kemények voltak a győztes Szovjetunió követelései a legyőzött Magyarországgal szemben.
„A Vörös Hadsereg magyar gyárakat, üzemeket foglalt le hadizsákmányként, és szovjet tulajdonba is vette őket – mondta Földesi Margit. – Számos ipari berendezést, gépsort is leszerelt, s kiszállította a Szovjetunióba. Kivitt például egy inzulingyártó gépsort is, aminek következtében számos magyar cukorbeteg halt meg, mert nem jutott hozzá életmentő injekciójához. Sok lefoglalt hazai üzemben volt angol, amerikai vagy svájci résztulajdon is. Ezek az országok aztán tőlünk követeltek kártérítést, mondván, nem tudtuk megvédeni a tulajdonukat.”
Kutatásai során Földesi Margit felfedezte, hogy bizonyos rablóalakulatok járták a magyarországi bankokat. Kinyittatták a trezorokat, s elvittek onnan mindent. Pénzt, valutát, ékszert, műkincset… Erről természetesen semmilyen bizonylatot vagy írást sem adtak, ezek az értékek aztán nem is kerültek be a magyar jóvátétel összegébe. Zömében magántulajdonról volt szó, ezért a mai napig folynak az ezzel kapcsolatos kártérítési perek Magyarország ellen. Földesi Margit hozzátette, hogy az itt állomásozó szovjet csapatokat is el kellett látnia hazánknak. A Magyarországon lefoglalt és tulajdonba vett gyárakat pedig később csak magas összegért vásárolhattuk vissza. Sorra alakultak az úgynevezett magyar–szovjet közös vállalatok, mint például a Maszovlet, a Malév elődje. Nemcsak ezekre a vállalatokra, de általában a gazdasági és kereskedelmi életre is igaz, hogy a szovjetek hazánk számára előnytelen szerződéseket kényszerítettek Magyarországra. A lassan és nehezen kibontakozó magyar gazdasági élet egészén is rajta tartották ezzel a kezüket. A kommunista propaganda igyekezett elleplezni mindezt, sőt az önzetlen segítségnyújtás színében állította be például a közös vállalatok ügyét. Végül is sohasem lehetett megállapítani, hogy a hivatalos, 200 millió dolláros háborús jóvátételen túl mekkora, pénzben is kifejezhető értéket vettek el Magyarországtól a szovjetek.
„Azoknak a magyar nőknek a számát sem lehet megmondani, akiket a Vörös Hadsereg katonái erőszakoltak meg – tette hozzá Földesi Margit. – Magyarország ebben a tekintetben a harmadik volt a sorban Németország és Ausztria után. Súlyosbította a helyzetet, hogy a zömében ázsiai származású szovjet katonák jelentős része nemi betegségben, például szifiliszben szenvedett. Sok magyar nő betegedett meg. Ugrásszerűen megnőtt ekkoriban az abortuszok, valamint az állami gondozásba adott gyerekek száma. Megszállás volt ez tehát, amit a tények tükrében lehetetlen felszabadításnak nevezni. Az más kérdés, hogy voltak, akik személyesen felszabadulásként élték meg a Vörös Hadsereg bevonulását, mert egy nagyobb, fenyegetőbb veszélytől szabadították meg őket a szovjetek. Ezt a szubjektív érzést tisztelni kell, de nem lehet az átfogó történelmi fogalom szintjére emelni.”
Elmarad a szembenézés
Ungváry Krisztián történész is arról beszélt, hogy bizonyos értelemben nagyon sokaknak hozott megszabadulást a szovjet bevonulás. Már csak azért is, mert véget értek a háborús cselekmények Magyarországon, nem kellett tartani immár a pusztító bombázásoktól, nem vitték el a zsidó vallású embereket és így tovább.
„De hát más az egyéni érzet, s más egy esemény hosszú távon is meghatározó, történelmi, politikai jelentősége – tette hozzá Ungváry Krisztián. – Hogy Márai Sándor írót idézzem: az a hadsereg, amely maga sem szabad, nem tud felszabadítani másokat. Amit mostanság Oroszország nagykövetétől hallunk, az azt mutatja, hogy az oroszok a mai napig sem tudnak szembenézni bizonyos történelmi eseményekkel.”
A történész Karsai László szerint itt nem egyszerűen a szembenézés képtelenségéről van szó, már ami a nagykövet nyilatkozatait illeti, hanem az úgynevezett nagyorosz sovinizmus újbóli megnyilvánulásáról. Ami illeszkedik a sztálini politika napjainkban tapasztalható relativizálási kísérleteihez, sőt időnként hallható dicsőítéséhez vagy például a Molotov–Ribbentrop-paktum újraértékeléséhez, rehabilitálásához.
„A Vörös Hadsereg magyarországi megjelenése felszabadulás és megszállás volt egyszerre, ezért használom én is az Ungváry Rudolf által teremtett megszabadulás fogalmát az eseményre – mondta Karsai László. – Ma olyan hangokat is hallani, hogy a második világháborúban a szovjetek egyedül semmisítették meg a nácikat, s ezért legyenek hálásak nekik az európai népek. Ismert effektus, 1984-ben, a normandiai partraszállás negyvenedik évfordulóján például az angolszász oldalon hangzott el az, hogy a nyugati szövetségesek és csakis ők egy nagy keresztes háború keretében szabadították meg Európát a hitleri uralomtól.”
Ami a Vörös Hadsereg magyarországi bevonulását illeti, sokat hangoztatott s szinte elfogadottnak tekintett vélemény, hogy az felszabadulás volt a hazai zsidóság számára, míg a társadalom többi rétege és csoportja megszállásként élte meg azt.
„Nem így van – reagált Karsai László –, a magyarországi zsidóság különféleképpen élte meg a szovjet csapatok megjelenését, majd az azt követő időszakot. 1945–46-ban például sok zsidó került a kommunista hatóságok fogságába, és sokukat másodszorra is elhurcolták, kitelepítették egy-két éven belül, mint ahogy a »malenkij robot« ismert intézményéből sem maradhattak ki természetesen. Tudomásul kell venni, hogy a nyilasok által fenyegetett zsidóság életét megmentette a szovjet hadsereg, de hazai kommunista kollaboránsai elvették a vagyonukat, s nem engedték szabadon gyakorolni a vallásukat, azaz nem élhettek szabad emberként.”
Féltek a rendszerváltók
Szerencsés Károly történész úgy vélte, egyértelműen Magyarország megszállásáról volt szó, ami a fegyverszünetben is rögzítve volt, s ami a békeszerződés révén az Ausztriában állomásozó szovjet csapatok ellátása, utánpótlási kapcsolata miatt jött létre, forma szerint. Amikor 1955-ben kivonultak a szovjet csapatok Ausztriából, Magyarország megszállásának is véget kellett volna érnie. Nem így történt. Hruscsov egyenesen Varsóból repült Bécsbe, ahol megalakult a Varsói Szerződés nevű katonai „koalíció”, s ennek következtében továbbra is az országban maradt, sőt igen fontos hadászati bázisokat is kiépített nálunk a Vörös Hadsereg.
„Tényszerűen nem lehet megmondani, hogy 1957-ben valóban felvetette-e Hruscsov Kádárnak, hogy kivonnák a szovjet csapatokat Magyarországról, s ha felvetette, akkor mi volt ezzel a célja. Romániából mindenesetre kivonultak 1958-ban. Az viszont bizonyos, hogy 1957 májusában Hruscsov és Kádár megállapodást kötött a Vörös Hadsereg további, magyarországi jelenlétéről.”
Döntő tényezővé vált a szovjet csapatok hosszú jelenléte. Már kezdetben is direkt módon beavatkoztak a magyar belpolitikai életbe, politikai küzdelmekbe. Aztán 1956-ban is ezt tették, még szélsőségesebben, agresszívabban. Amit tett az ÁVH, azt csak úgy merte megtenni, hogy a háta mögött érezte a megszálló szovjet hadsereget. De Kádár számára is a szovjetek jelenléte volt a legfontosabb „terrortartalék”. Kezdjük elfelejteni, hogy a Vörös Hadsereg a rendszerváltás éveiben is itt volt, mindvégig féltek is a rendszerváltók attól, miként reagál az eseményekre. Ami ma hiányzik a magyar rendszerváltásból, az az akkori szovjet jelenlétnek is köszönhető…
Egy másik prizma: Szűrös Mátyás az 1980-as években volt Magyarország moszkvai nagykövete.
„A diplomáciai érintkezésekben sohasem éreztették, hogy megszállt ország vagyunk. Igazság szerint 1956 után sok tekintetben megváltozott a Szovjetunióban a magyarok megítélése – emlékezett a politikus. – Karakánoknak tartottak bennünket. Főleg a többi szocialista államhoz viszonyítva. Kiszolgáltatottságunk természetesen tény volt, s a szovjetek sohasem magyarázkodtak ezzel kapcsolatosan. Tudták ők is, mi is, hogy Jaltában dőlt el a sorsunk, a Nyugat akkor adott oda nekik bennünket. Hogy mi állhat a kérdéses nyilatkozat hátterében, pontosan nem tudni még. Az oroszok mindig is tisztelték a magyar eredetiséget, s most Putyinnál is érződik, hogy értékeli kiállásunkat az EU-ban saját érdekeinkért.”
***
Szó sincs ellenvágásról. Senki sem akar az orosz–magyar közeledés útjába állni. De a történelem, az történelem, amelyet valóban nem szabad újraírni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése