Az Európai Unióban így nem viselkednek

Az Európai Unióban így nem viselkednek

A Párt és a liberálisok bevallott esküszegése nem zavarta a berlini írót.

2012. május 16. 10:27

„A fegyverkezelők nemcsak a közbiztonságra, illetve a rendőri sorfalra veszélyes emberekre lőttek, hanem többször haza igyekvőkre is. Az, hogy a gumilövedékek használata nem vezetett halálos tragédiához, nem a vadászpuskás rendőrökön és parancsnokaikon múlott, hanem a szerencsének köszönhető.”

A hatósági terror ellen nem tiltakozott a berlini író.

"… végig hazudtuk az utolsó másfél két évet. Teljesen világos volt, hogy amit mondunk, az nem igaz… Hazudtunk reggel, éjjel meg este…És közben nem csináltunk semmit négy évig. Semmit” – vallotta be az alkotmánysértést, a köztársaság elárulását egy miniszterelnök.

Ez ellen sem tiltakozott a berlini író.

Nem mondta a berlini magaslatról, hogy „Az Európai Unióban így nem viselkednek.” Pedig maga az alkotmánysértő, a köztársaságot eláruló miniszterelnök vallotta be: „Európában ilyen böszmeséget még ország nem csinált, mint mi csináltunk.”

A berlini író csendben maradt. Lapított.

„Annyival vagyunk túl az ország lehetőségein, hogy mi azt nem tudtuk korábban elképzelni, hogy ezt a Párt és a liberálisok közös kormányzása valaha is megteszi és közben egyébként nem csináltunk semmit négy évig. Semmit. Nem tudtok mondani olyan jelentős kormányzati intézkedést, amire büszkék lehetünk azon túl, hogy a szarból visszahoztuk a kormányzást a végén.”

A Párt és a liberálisok bevallott esküszegése nem zavarta az írót.

Még 2004. augusztus 22-én hangzott el az állami televízióban a riporteri kérdés: „Azt milyen tényekre alapozva nyilatkozta csütörtökön, hogy "az SZD tele van korrupciós ügyekkel." Kire és mire gondolt? A W..er- vagy a D..ky-ügyre?... ön többet tud, mint amit mi? Tehát túl van ezen a W..er-, meg a D..ky-ügyön?...” És érkezett rá a kormányfői válasz: „Hát képzelje el, hogyha egy miniszterelnök nem tudna többet, mint önök.”

A berlini író ezen a nyilvános feljelentésen is túltette magát.

Nem mondta, hogy az Európai Unióban így nem viselkednek. Pedig nem kevesebb történt, mint az, hogy demokratikusan megválasztott liberális vezetők becsapták választóikat. Visszaéltek a bizalommal. A választóktól kapott pozíciót saját zsebük megtömésére használták ki. Ők is esküszegők lettek.

A nagy elme azonban lapított.

Nem érdekelte, hogy milyen pénzből épült a tengerparti villa. És egy másik hajlék: egy agglomerációs villa. Kik pénzelték a híres terepjárót. Ki találkozott kivel a Normafánál. Kiknek a pénzén repült a tengerentúlra a miniszter. Volt-e viszonzás. Csupa olyan ügy, amely méltatlan az Európai Unióhoz.

A nagy értelmiségi azonban nem védelmezte Európát.

Elengedte füle mellett a korrupcióról szóló híreket. Azokat, amelyeket egy miniszterelnök nem mert – ő tudja, miért – az ügyészséghez továbbítani. Noha kötelessége lett volna. A miniszterelnök is esküszegővé vált volna – ha nem teszi meg feljelentését a sajtóban, majd az állami televízió nyilvánossága előtt.

Európában páratlan miniszterelnöki magatartás.

Ide valóban illene „az Európai Unióban így nem viselkednek kitétel”. Ekkor azonban a berlini író hallgatott, mint megrozsdásodott kettős mérce a fűben. Hallgatott akkor is, amikor - még a pártállamban - egy ártatlan embernél tartott házkutatást a rendőrség, és ott, nem a lakástulajdonos által írt ellenzéki hangvételű műveket talált – valakitől kapott információ alapján. Hallgatott akkor is, amikor a G219-es volt pártállami ügynök lebukott, de miniszterelnök maradhatott a demokráciában.

Ezzel sok furcsa hallgatással a nagy író Európai Unióhoz való konformitása némileg kérdőjelessé vált.

Kovács G. Tibor

A jó rend helyreállítói

A jó rend helyreállítói

2012. május 17. 08:06

A magyar jobboldalinak nem azt kellene keresnie, hogy mi az, ami elválasztja, hanem mi az, ami összeköti más jobboldalival.

„A felvállalt és a nem vállalt hagyományok

Egy magyar jobboldalinak még mindig egyfajta kurrens társadalmi deficitből kell elindulnia, szinte bármilyen diskurzusban. A jobboldalt ugyanis sokkal többen számoltatják el a kollektív tudatban élő hibák és »bűnök« miatt, mint valós eredményei nyomán. Itt nemcsak a baloldali és neoliberális véleményvezérek és politikusok »diktatúra«- és »fasizmus«- fóbiájára gondolok, hanem arra is, hogy a magyar politikai közösség (jelenleg a választópolgárokat érthetjük ez alatt) egy jelentős részének a szocializáció során megszerzett tudása egy nyirkos kis fiókba sorolta mindazt, amit bármilyen kontextusban »jobboldalinak« hívhatunk. A jobboldali nézetekre, érvelésre, de akár egy kettőskeresztes kulcstartóra is önkéntelen szájösszehúzás és egy méteres kihátrálás a leggyakoribb reflex, nem az összekacsintás. A jobboldaliság sokak szerint rossz, komor, merev, és veszélyes is lehet az embernek, ezért alapból az »inkább nem« kategóriába sorolják azt.

Pedig a jobboldaliság elutasítása objektíven nem indokolt, hiszen nem ez hozott negyvenéves diktatúrát az országra, és nem a magyar jobboldali politika eredményezett kudarcos rendszerváltást sem. A jobboldal legnagyobb kudarcáért – vesztes világháború – egy egész nemzetet büntettek (szovjetizálás, diktatúra), míg a baloldal bűneiért a minimális elszámoltatás sem történt meg, nemhogy egy kellemes kis ellenforradalom. A magyar jobboldaltól és a konzervatívtól tartani azonban jobban megfelel a korszellemnek, mint ahogyan »langyos” liberálisnak vagy »trendi« lázadó-forradalmár kripto-balosnak lenni. A múlt rémálmai (a közelebbről soha be nem határolt »nácik«) és jelen vitatott elemei (a »fideszesek” és a »jobbikosok«) befolyásolják az egyszeri szavazó döntési mátrixát.

Ez a mátrix persze nem érintkezik egy műveltebb jobboldali értelmiségi tudásával, de a közbeszédben nem tud nagyon bővülni. A magyar jobboldal mostohán, vagy túlságosan bennfentesen kezeli forrásait, gyökereit és hagyományait, nem teszi őket elevenné; csak belső körben terjednek az »újra felfedezett« hagyományrétegek, amiket később egy párt- vagy egy kormányprogramban tematizálnak. És persze nem is ugyanazok a hangsúlyok. A jobbközép kormány például óvatos duhaj, és a szabadelvű-konzervatív vonal felől közelít (Dr. Széll Kálmán, Dr. Magyary Zoltán, gróf Tisza István, Ludovika, gróf Klebelsberg Kuno, gróf Bethlen István és talán-talán gróf Teleki Pál stb.); míg a nemzeti radikalizmus archaizáló mindenevőnek bizonyul (Horthy Miklós, Atilla király, Szent István király, IV. Béla király, Bethlen Gábor, stb.) – meglehet, a fenti jobbközép ikonokra ők sem mondanának nemet.

A kurrens magyar jobboldal fő forrásvidéke azonban ki nem mondottan közös: a huszadik század elejétől annak közepéig terjed – a korabeli személyek, programok, szimbólumok, sorsok és események ugyanúgy identifikációs pontok és politikai krédók tartalmai lehetnek. Egy ilyen kurrens magyar jobbos politikai kánonból a magyar szélsőjobboldal némileg kiírta magát, mert korábbi működése során az ország szuverenitásának felszámolásában vállalt szerepet.

Magyarországon a politikai krédó megalkotása egyes (jellemzően huszadik századi) események tárgyalásán, értelmezésén alapszik – amelyről azonban a tömegember tudása hiányos vagy nincs is, ezért elfogad bizonyos, számára értelmezhetőbb aktuális vagy aktualizált nézeteket. Ez a gyakorlat a rendszerváltozás kompromisszumos semmilyenségének köszönhető leginkább, s a posztkommunizmus gyakorlataként létezik tovább. A két jobboldali parlamenti párt között választóvonalak léteznek – elég, ha csak Horthy Miklós kormányzó személyére gondolunk. A jelenlegi miniszterelnök-helyettes ugyan vitéz (és emellett máltai lovag is), de a kormánypárt soha nem állt a kormányzó személye mellé teljes mellszélességgel; míg a nemzeti radikalizmus ugyan igen és rendszeresen, de egy sajátos hagyomány-értelmezést vállalt fel: a Horthy-kultusz azon nagyon rövid és nem teljes részét szabta magára, amely az egyszemélyes »rendteremtő” szerepét tárja elénk. Ha ez nem is a teljes igazság Horthyval kapcsolatosan, de a rendteremtés szimbóluma egy jobboldalinak mindenképpen vállalható: a jó rend helyreállítása a törvénytelen forradalmi-progresszív berendezkedésekkel szemben. A nemzeti radikálisok alkotják az egyetlen olyan parlamenti pártot, amely felvállalja jelenleg a magyar jobboldal számára teljes legitimitást biztosító kulcsfogalmat, a jogfolytonosság helyreállítását. A jobbközepet ebben a saját gyökerei (a rendszerváltozás, a liberális alapítás) és a reálpolitikai érzék (jelenlegi »brüsszeli protektorátus« státuszunk) gátolja; és kérdéses, hogy ezt valaha is meghaladja a jelenlegi berendezkedésében a kormányzó politikai konglomerátum, amely nagyon is 1988-90 (és talán 1946) terméke még mindig.

A nemzeti radikalizmus egy másik fontos és győztes magyar jobboldali hagyományt is megpendített – meglehet eddig csak suta utcai performanszokban –, ez pedig az ellenforradalom, amely pontosan a forradalmi-progresszív hagyományok felszámolásában járt élen, és a törvényes rend helyreállítását hozta el az országnak, erős konzervatív kormányzat képében. A jobbközép ezt maximum marginális, nem konfrontatív szimbolikus politikában vállalja csak be (a Kossuth tér átrendezése erre egy ígéretes példa lehet, ahogyan a Honvédelmi Minisztérium több gesztusa is).

Egy kormányzó- és egy ellenzéki jobboldali párt az Országgyűlésben egyszerre jelzi, hogy a magyar jobboldal legnagyobb rákfenéje 1988-89 után keletkezett: maga a rendszerváltás és a posztkommunizmus az. Ilyen abszurd megosztottság máskülönben nem nagyon fordulhatna elő (ráadásul folyamatos a helyzet kiélezése) – és paradox módon nem látják be a jobboldali politikusok, hogy ebben az »ellenségeskedésben« csak a liberálisok és a baloldal győzhet hosszú távon. Sőt, maguk az »ellenségek« (Jobbik és Fidesz-KDNP) is folyamatosan ehhez az igazi ellenfélhez (MSZP, LMP, DK) csapódnak, pozicionálódnak. Jellegzetes, hogy a jobbközép a »liberális«, a nemzeti radikalizmus pedig a »szélsőjobboldali« jelzőt kapja meg egymástól ebben a politikai harcban – sajátságosan azonban mindegyik csak progresszív és modern kontextusban értelmezhető.

A jobbközép konglomerátum csak addig tud mentes lenni a nemzeti radikális jobbtól, amíg kétharmada van (nem tarthat örökké); a nemzeti radikalizmus pedig csak addig, amíg ellenzéki akar maradni (de nem akar). Ez a helyzet csak a hatalomra ácsingózó republikánus újbaloldalnak és a demokrata új liberálisoknak kedvez, a magyar jobboldalon azonban egy újabb tudathasadásos helyzetet szülhet. Amíg azonban a nemzeti radikalizmust egy rendszerváltozástól mentes politikai párt képviseli (ez talán legnagyobb előnye), addig a jobbközép képtelen ebből a kényszerkonszenzusos stációból kilőni magát. Meglehet, a jobboldali kormánypárt jelenleg a rendszerváltás-korabeli politikai status quo-nak a lebontásában érdekelt, és aktív is ezen a téren; de mindez egyben jó eséllyel a történelmi szerepének a csúcsa is lesz, ahonnan könnyen lehet, hogy csak lefelé vezet majd az út. Jobboldali egységre, de legalábbis közös platformra mindenképpen szükség van az elmondottak miatt, egy nagyobb távlat, de akár a következő választás tekintetében is.

A posztkommunista korszak lebontása

A rendszerváltozás lényegében a »csatlakozás a Nyugathoz« tematika mentén folyt, de ezzel kapcsolatosan a nemzeti függetlenség és érdek kérdése háttérbe szorult, amely a posztkommunista éra elhúzódó válságát eredményezte 2006 óta. A magyar jobboldal történelmi feladata ezért a posztkommunizmus (a rendszerváltás közjogi-politikai rendszere, s az ezzel kapcsolatos társadalmi-politikai gyakorlat, „kultúra”) lebontása, felváltása. A posztkommunizmus haldoklásának és kudarcának legfőbb oka, hogy hiányzott belőle a tekintély, és ezzel kapcsolatosan a legitimitás is. Meglehet, nem is kérte ezt senki számon rajta másfél évtizedig, és amikor ez megtörtént (2006), a rendszer egyszerűen omladozni kezdett.

A kialakított köztársasági rendszer pedig a kommunizmus racionalizált, kompromisszumos folytatása csupán, nem adta vissza a nemzetnek önmagát, hiszen hagyománytalan konstrukció és nem ad identitást sem. A köztársaság a posztkommunizmus legtökéletesebb államformája Magyarországon: aki mellette áll politikailag (vagy akár érzelmi-filozófiai alapon), annak van valami édes és fontos a posztkommunizmusban. Azt akarja, hogy ne múljon el, maradjon itt és erjedjen még tovább ez a cefre, amelyből bor soha sem lett, csak rossz vinkó. Ez önmagában is felveti az államformaváltás – kezdetben talán csak szimbolikus és elméleti – lehetőségét, és az jobboldali alternatíva részletes kidolgozását, felvállalását és terjesztését is.

A magyar jobboldali számára az élhető alapállás internalista és restauráló is egyben – a posztkommunizmus erjedése és lebontása közepette. Csak semmi forradalmi kísérletezés és utópikus társadalommérnökség! A posztkommunizmus (1988-tól) a progresszív, szélsőségesen neoliberális és baloldali társadalmi kísérletek korszaka volt, ahol egy rövid jobbközép kormányzat (1998-2002) inkább reflektív, mintsem meghatározó tudott csak lenni (meglehet, a mersz csak e korszak végén jelent meg a kormányzatban, átmenetileg). A lebontás mellett a párhuzamos helyreállítás és a függetlenség kivívása (a nemzeti szuverenitás kialakítása – a jelenlegi kormány legtámogathatóbb aktivitása), a szabadság és jó kormányzat kialakítása a legfontosabb. Az integrált magyar jobboldali koncepciónak a belső, korábban létező és megtartó hagyományok aktualizálása mellett kell állnia, ezért fontos a jogfolytonosság helyreállítása. Azzal szemben ugyanis nem jogtechnikai esetlegességek, hanem a politikai akarat és az ország tényleges függetlenségének tényszerű hiánya áll.

Az országnak visszaadni önmagát – ezzel a magyar politika hét évtizede tartozik immár. Identitáspolitika, szuverenitáspolitika, jó kormányzat, fokozott állami szerepvállalás, valósághű, de normatív politikai karakter – ezeket hiába is várnánk a baloldali és a liberális politikától, ebben a magyar jobboldalnak kell szerepet vállalnia.

Ez a most csontosodó korszak egy újabb átmenet lesz, ahogyan a rendszerváltozás korszaka is az volt. Amíg azonban a rendszerváltozást a progresszív reform jellemezte, addig az új korszakot a jó rend helyreállításának kell éltetnie. A kialakult társadalmi berendezkedés nem fenntartható, az ország szuverenitását, önálló társadalmi-politikai-közjogi rendjét felszámolták, ezért a jobboldali álláspont a szuverenitás helyreállítását képviseli, amellyel kapcsolatosan nagyon helyes mind a két jobboldali párt 1944 előtti forrásvidéke. A kurrens magyar jobboldaliak új emberek, új logikával gondolkodnak, mentesek a posztkommunizmustól – a hagyomány politikai bölcsességén állnak, és ezen építik fel a helyreállított (másoknak lehetségesen »új«”) rendszert. Alapítók – ennek minden felelősségével és lemondásával.

Nem csak pártpolitika, hanem szellemi-cselekvési egység

A magyar jobboldalinak nem azt kellene keresnie, hogy mi az, ami elválasztja, hanem mi az, ami összeköti más jobboldalival. Luxus és opportunizmus nyúlós keveréke csak a pártokban való gondolkodás, amikor mindenki teljesítményt (és annak megfelelő kommunikációt) vár el egy magyar jobboldali kormánytól. Sokkal inkább indokolt feladatokat keresni magunknak, mintsem megélhetési bérmunkásnak elszegődni egy párt mellé, ezzel ugyanis csak a jelenlegi helyzetet, a posztkommunizmus gyakorlatát erősítjük.

A magyar jobboldal jelenleg két irányzatban él: jobbközép és nemzeti radikalizmus (érdekes, hogy mindkettő pártprogramjában szerepel a konzervatív jelző). De a think tankoknak, a szellemi műhelyeknek nem pártokhoz, hanem egy organikus magyar jobboldali hagyományhoz kellene illeszkedniük. A magyar jobboldali és konzervatív véleményformálók felelőssége az, hogy az értelmiség árulásának liberális és baloldali gyakorlatát nem folytatják tovább (akik egy »liberális-konzervatív párbeszédben« reménykedtek és erőltették azt, sokszor megütötték már bokájukat az elmúlt években eddig is). Meg kell nézni, hol vannak a szövetségeseink, és azok miben lehetnek valóban a szövetségesek. A politikai csatákat vívják meg a politikusok, mindez maradjon azon a körön belül. A megosztás, a felszeletelés, a kicsinyes picsogás, a politikai hübrisz gyakorlata a politikai ellenség (bal- és neoliberálisok) előnye csupán.

A rivalizálás nem politika, nem az ország boldogulásának gyakorlata.”

Sarkosan fogalmazva (2012-05-17)

Sarkosan fogalmazva (2012-05-17)  

Nehéz hűvös tárgyilagossággal és távolságtartással szemlélni a magyar történelem nagy alakjai ellen intézett támadásokat vagy inkább provokációkat. Azért is nehéz dolog, mert éppen azok provokálnak minket folyamatosan, akik nap mint nap demokráciára és toleranciára oktatnak bennünket. Leköpnek, belénk rúgnak, és alig várják, hogy viszonozzuk, hiszen az már a nyílt diktatúra jele volna. Ugyanez történik Szlovákiában és Romániában is, be kell bizonyítani, hogy a magyarok javíthatatlan irredenták és „Horthy-fasiszták”. Nem időznék a vörös festékes szoborgyalázó eseténél, csak megjegyzem, a fehér festék talán jobban kifejezte volna a „fehérterror” emlékét. Tudjuk, ez a szabad véleménynyilvánítás egyik formája, egyesek szemében hőstett. Az egyik tévéműsorban Krausz Tamás történész arra is figyelmeztetett, hogy Moszkvában nem nézik jó szemmel a Horthy-korszak ideológiájának feltámadását, szóval, baj lehet ebből. Két évtizeddel ezelőtt a Szent Korona és a koronás címer volt a legkedveltebb balliberális célpont, no meg a Szent Jobb, s ha nincs téma, mostanában is előveszik, ha éppen nincs ürügy feltárni a Vatikán sötét titkait és a papi pedofília borzalmait. Persze a Vatikánnal kötendő új konkordátum híre beindítja majd a médiagépezetet. Mi az, hogy „örök időkre”? A nagy nyugati lapok majd megadják az alaphangot, itthon pedig lelkesen lihegve hozzáteszik, hogy Orbán Viktor a Vatikán segítségével betonozza be hatalmát, és a cementet Simicska Lajos szállítja majd. Pedig amíg itt elmebetegek provokálnak minket, fontosabb dolgok zajlanak a világban. Például az, hogy az angol szocialisták népszavazás kiírását fontolgatják, mert szeretnék, ha Nagy-Britannia kilépne az Európai Unióból. Sajátos módon ez itthon nem hír baloldali körökben. Jobb hallgatni róla. A Vörös Segély viszont ingyen fog vörös festéket osztogatni helyi igények szerint. Jól szórakoznak – velünk.

Szentmihályi Szabó Péter

Két választás Európában

Két választás Európában  

A közelmúltban két olyan választás is lezajlott Európában, amelynek lehetséges hatásai és következményei messze túlnyúlnak az adott két társadalom keretein, és a földrész jövőjét tekintve, kritikus elágazási pontot jelenthetnek. Az egyik a francia elnökválasztás, a másik a görög parlamenti választás volt. Összekapcsolja őket, hogy mindkettőnél a fennállóval való elégedetlenség és aktív szembefordulás volt a jellemző, s éppen ez az a mozzanat, amelyről azért kell kicsit részletesebben szólnunk, mert mindannyian ismerjük az idevágó régi viccet. Eszerint a pesszimista imigyen fakad ki: „Szörnyű, ennél rosszabb már nem lehet!”; mire az optimista így nyugtatja meg: „Dehogynem!” És aztán lehet mélázni azon, hogy kettejük közül valójában ki is a pesszimista.

Nem először fordulna elő, hogy egy emberi közösség azért igyekszik megváltoztatni a körülményeit, mert úgy érzi, azok olyan rosszak, hogy ez így tovább nem mehet. Aztán kiderül, hogy így valóban nem mehet tovább, de ahogyan majd ezután megy, az nem csak jobb, rosszabb is lehet. Érdemes lenne tehát a mostani változásokkal kapcsolatban is mindezt végiggondolni. Ahhoz ugyanis, hogy egy emberi közösség valóban javítsa az esélyeit arra, hogy méltó életet éljen, arra van szükség, hogy rendelkezzék azokkal a tudásokkal, amelyek kirajzolják az ehhez szükséges teendőket, és rendelkezzék azzal a bátorsággal és kitartással, ami lehetővé teszi az összehangolt cselekvési ív felépítését.

A francia elnökválasztás és a görög parlamenti választás kampányában kialakuló diskurzus értelmezési kerete és fogalomkészlete egyaránt azt jelezte, hogy a megszólalók nem értik azt a teret, amellyel kapcsolatban felelős döntést kellene hozniuk. Mindkét választás központi fogalma a „megszorítás” volt, ezért először azt kellene tisztázni, hogy mi is ez valójában. Hiszen az ellene való fellépés csak akkor lehet sikeres, ha pontosan feltárjuk a lényegét, és ennek alapján meg tudjuk mondani, milyen stratégia lenne a valóságos alternatíva.

A megszorítás az a folyamat, amelyben az állam a belföldi szereplőktől anyagi erőforrásokat csoportosít át a külföldi szereplők felé. Talán érthetőbb a lényeg, ha inkább úgy fogalmazunk, hogy a lokális szereplők felől a globális („birodalmi”) szereplők felé történő permanens újraelosztás az, amit megszorításnak szokás nevezni. A megszorítás fontos eleme az uralkodó beszédmód által strukturális reformnak nevezett cselekvéssor, amelynek során az államháztartás kiadásainak szerkezetét úgy változtatják meg, hogy a lokalitás népének közösségi rendszerei rovására (főként egészségügyi-szociális és oktatási-kulturális szféra) igyekeznek növelni a lokalitásban tevékenykedő globális hatalmi tényezők (multinacionális vállalatok és globális bankok) által elsajátítható erőforrások részarányát (kivitt profit és kamat).

A franciák és a görögök is ez ellen a folyamat ellen léptek fel, ám feltehetőleg anélkül, hogy valóban megértették volna, igazából mi is történik. Csak ezzel magyarázható, hogy a franciák elégségesnek tartották azt, hogy a szocialista elnökjelölt kijelentette: nem ért egyet a megszorításokra épülő stratégiával – és ígéretet tett arra, hogy innentől bezzeg minden másképp lesz. Ám azt, hogy akkor eddig miért így ment, és ezután miért megy másként, homályban hagyta. Pontosabban: nagyjából „azzal intézte el”, hogy eddig „rossz emberek” csinálták a politikát, mostantól kezdve viszont „jó emberek” fogják csinálni.

Nagy valószínűséggel tehát arra számíthatunk, hogy a lényegében teljesen megalapozatlan ígéretekkel a győzelmet megszerző jelölt némi kis tétovázás és taktikázás után ugyanott folytatja, ahol elődje abbahagyta. Félreértés ne essék, a megszorítások valóban egy lepusztulási lejtőn lökdösik lefelé Európa társadalmait, és valóban fordulatra volna szükség. Csakhogy ehhez az egész globális hatalmi rendszer megváltoztatásán keresztülvezet, pontosabban -vezetne az út. Ám a tényleges erőviszonyok egyelőre teljesen illuzórikussá tesznek minden ilyen kísérletet, mint ahogyan azt Magyarország példája is bizonyítja.

Még az egész földrész lényeglátásra épülő összefogása is kevés lenne egy ilyen kísérlethez. Márpedig az Európai Unió a szigorú „paktummal” éppen az év elején indult el végzetesen hamis irányba, hisz ez a paktum arra a hazugságra épül, hogy az európai társadalmak „hedonizmusa” a válság oka. Holott nyilvánvaló, hogy a globális birodalom mohósága a végső ok, az, hogy a mesterségesen keltett hisztériák nyomán egekbe vitt kamatokkal „túlszívatja” Európa lokalitásait.

A másik választás színhelye, Görögország agóniája jelzi, hogy ezen a „lőtéren” próbálták ki a legbrutálisabb pénzfegyvereket. Az az egyszerű tény, hogy miközben az euró alapkamata fél százalék körül van, a görög államkötvények tulajdonosai­nak mégis ötvenszázalékos kamatot kell kifizetnie a társadalomnak, jelzi a helyzet abszurditását. A választások eredménye pedig jelzi azt a társadalmi-gazdasági és most már politikai és kommunikációs csődöt is, amelybe a görög társadalom hagyta magát belevezetni. Világosan látszik, hogy a szédítő iramban erősödő „proteszt” pártok az elvadult, destruktív indulaton kívül más „tudással” nemigen rendelkeznek.

Vagyis a globális birodalom hadigépezete olyan értelmezési káoszt teremtett, amelynek keretei közt a görög társadalom minden további külső segítség nélkül is képes lesz felszámolni önmagát. A két választás legfőbb tanulsága tehát éppen az a vészjósló tény, hogy Európa társadalmai sem tudással, sem kellő bátorsággal nem rendelkeznek, és így sorsuk megpecsételődni látszik.

Bogár László

Vörös festék

Vörös festék  

Álláspont

Dániel Péter eldöntötte a régóta húzódó csatát: a jobboldal látványos erkölcsi győzelmet aratott a hazánkat dúló csendes polgárháború egyik leglátványosabb ütközetében. Tegnapra virradóra ez a magamutogató, ugyanakkor roppant ostoba ember megszentségtelenítette Horthy Miklós szobrát. Ez a legalja, ennél mélyebbre úgynevezett közéleti személyiség aligha süllyedhet. Egyszerűen elemi jó ízlés dolga kijelenteni, hogy ilyet épeszű ember nem tesz, és éppen ezért most Dániel barátainak és pártfogóinak kell magyarázkodniuk, nem nekünk.

A hajdanán társadalmi felhatalmazás nélkül, hatalmi szóval az Országház mellé telepített Károlyi-szobrot a kormány egy vidéki városunk közparkjába vitette, sőt előzetesen a műalkotás készítőjének beleegyezését is elnyerte. Dániel Péter viszont egy magánszemélyek és társadalmi szervezetek által, egyik kistelepülésünkön emelt szobor hátán kapaszkodna fel az országos ismertségig. A kettő nem egy és ugyanaz. És rossz hír Dánieléknek, hogy a minőségi különbség igencsak látszik a kétféle eljárás között.

Nem sétálunk bele Dániel tíz körömmel kivájt csapdájába, és nem kezdünk történelmi vitát arról, hogy kicsoda is volt valójában Horthy Miklós. Ez a félnótás, gyűlölködő ember egyszerűen nem partner semmiben, pláne egy komoly disputában nem. Szánalmas cselekedetében semmi meglepő nincsen, mindazonáltal tényleg köszönjük neki, hogy – deklaráltan is – a baloldal nevében követte el tettét. Akciója így nem szorul magánkeretek közé, és még a vak is megérti, hogy az elmúlt száz évben miféle figurákat lökött ide nekünk a történelem úgynevezett magyarországi baloldaliak alakjában. Köszönjük Dánielnek, hogy felnyitja az emberek szemét, és nemzeti identitásunk védelmében mozgósítja a tábort. Mondanunk is felesleges, hogy a szobor leöntése senkit nem tölt el félelemmel közülünk, és a magam nevében azt mondom, gyűlöletet sem érez az ember, inkább csak mélységes megvetést.

Valahogy úgy vagyunk ezzel, ahogyan annak idején a Kivilágos kivirradtig úri társasága: Pogány Imre váratlanul betoppant a mulatságba, és vele valamiképpen vége szakadt a megszokott urambátyám-hangulatnak.

Csakhogy Pogány Imre őszintén kívánkozott a mi társaságunkba, Dániel Péter pedig gyűlöl bennünket. Gyűlöli az egész országot, történelmi nagyjainkkal, vitatott személyiségeinkkel, hőseinkkel, erényeinkkel, tévedéseinkkel együtt.

Van abban valami hátborzongató, ahogyan éjjel végezte el a dolgát. Leszállt a sötét, és ő vadászatra indult. Becserkészte a szobrot, amíg a normális emberek aludtak. Nappal persze a település közelébe sem mert volna menni, annyira azért nem tökös legény. Megvárta, míg a sötétség elborít mindent, és elindult, pontosan úgy, ahogyan rokonai és barátai hatvan évvel ezelőtt elindultak a nagy fekete autóval. És milyen beszédes az is, hogy az ávós verőlegényekhez hasonlóan – ha jól értem zavaros irományát – Dániel is valamiféle emelkedettebb erkölcs, a modern eszmék nevében öntötte le vörös festékkel a szobrot.

Az az igazság, hogy Dánielék ma is betörnének a tornácra, és bilincsben vinnék el az egész pipázó, nagy bajuszos móriczi társaságot. Ha tehetnék. Elmondhatatlanul gyűlölnek bennünket.

De akad itt még egy apróság. Miután ez az elfuserált éjszakai partizán magyarnak és zsidónak is vallja magát alkalmi kiáltványában, ostoba tettével felerősíti a hazai kényszerképzeteket és tapasztalatokat.
Az a szomorú igazság, hogy ha van antiszemitizmus, éppen a Dániel-félék miatt van Magyarországon, és amíg az efféle provokációk tovább zajlanak, téma is lesz, pláne, ha a hozzá hasonló ostoba tökfilkók még kérkednek is a dologgal.

Valakinek, valakiknek el kellene határolódniuk ettől az alaktól, nem kétséges. Ebből persze semmi sem lesz, így maradnak az elfojtott indulatok, a félbemaradt mondatok, a ránk örökített egyoldalú erkölcsi ítélkezés.

Most mi következik?

A szobrot szépen lemossák, lehet, hogy egy darabig őriztetik. Dániel kártérítést fizet majd, és lassan eltűnik a süllyesztőben.

A jó hír pedig – ismétlem – a baloldal pőre feltárulkozása. Újra megmutatták az arcukat. Hiába szónokolnak bármiről, ennyit tudnak, ennyire képesek, így szocializálódtak, ez a vérmérsékletük.

Ők ilyenek. Tárgyalásképtelenek.


----

Szentesi Zöldi Lászó

Lovas István: Murphy uniója

Lovas István

Murphy uniója

Magyar Nemzet

2012. május 17., csütörtök 00:01
Az utóbbi hónapok egyre inkább azt támasztják alá, hogy az Európai Unióban a mindent felülíró törvény Murphyé, vagyis a 27 tagországból álló közösségben ami tönkremehet, az tönkremegy. Mindehhez már a természet is segédkezet nyújt: a Le Monde francia napilap címoldalas szerkesztőségi állásfoglalásában tegnap azt írta, hogy Berlint, Párizst és Athént Zeusz figyelmeztette azzal a villámcsapással, amely az aznapi beiktatása után délután nyomban Berlinbe siető francia szocialista elnök gépét érte, párizsi visszatérésre és gépcserére kényszerítve.
 Megosztás Nyomtatás
Dörög és villámlik az uniós égbolt. Annak elsötétülésére jellemző az igen komoly baloldali brit The Guardian napilap Merde címet kapott blogja, amely francia kifejezést illendő szó szerinti fordítás nélkül hagyni, de azt a terméket jelenti, amellyé az elfogyasztott étel válik: „Mondd, hogy Merkel + Hollande = Merde”, buzdít az írás utolsó előtti sora, majd az utolsó: „Netán Monti + Cameron = Moron?” Vagyis Monti és CameRON netán tökkelütött.


Ez lett tehát az Európai Uniót éveken át tökéletes harmóniában vezető Merkozyből, vagyis a vasárnap a németországi Észak-Rajna–Vesztfáliában csúfos vereséget szenvedő német kancellár és a francia választók többsége dühének szintén áldozatává lett, ugyancsak jobboldali Nicolas Sarkozy francia elnök párosából, akinek – Sarkozynek – bukásán a Duna–Tisza-közi nem hivatalos Magyarországon sem hullattak túl sok könnyet, holott a bukott államelnöknek apja révén ide vezetnek a politikus által egyáltalában nem ápolt gyökerei.


„A kútból kell kihúzni az uniót”, javasolta tegnap Mariano Rajoy jobboldali spanyol miniszterelnök, aki néhány hónap múlva esetleg az olasz nép nyakára ültetett kollégájához, Mario Monti miniszterelnökhöz hasonlóan igyekszik majd saját magát e kútból kirángatni. Miközben a Montival az említett képletben szereplő Cameron brit miniszterelnök a felmérések szerint egyre jobban veszít teret fő riválisával, a Munkáspárttal szemben. És akkor még Görögországról egyetlen szót sem ejtettünk. Arról az országról van szó, amelynek rémséges viszonyai a közgazdasági Nobel-díjas Paul Krugman néhány napja megjelent cikke szerint nem éveken, hanem hónapokon belül teheti a közös európai valutát történelemmé.


A tegnapi lapokban felvázolt nem egy forgatókönyv szerint a görög politikai káosz miatt bekövetkező összeomlás eredményeként a betétesek megrohamozzák az olasz és a spanyol bankokat, hogy onnan euróbetéteiket átmenekítsék Németországba. És mi van akkor, ha mindezek hatására először az athéni, majd a római és a madridi kormány korlátozza a pénzkivételt? – teszik fel a kérdést. Kétfajta euró lesz? Az egyik fölött a számlatulajdonosok szabadon rendelkezhetnek, a másikfajta fölött nem?


A jobboldaliságában eddig még meg nem ingó amerikai Wall Street Journal nevű lap tegnap hátborzongató, címében többszörös szójátékot is kifejező cikkében (Európa agyhalott jobboldala) azt írja, a jelek szerint az unió jobboldali vezetői megkergültek, és a szociáldemokratákra jellemző adóemelésekkel és költségvetési szigorítással akarnak életet lehelni a gazdaságba, míg a baloldal teszi azt, amit évtizedek alatt eltanult a sikeres jobboldaltól. Vagyis a növekedésre összpontosít, aminek következtében a jobboldal sorra veszti el hadállásait. Ha ezt a Wall Streeten is így látják…


Tegnap Joseph Daul, az Európai Parlament néppárti frakciójának vezetője elítélte, hogy Berlinben Horst Reichenbach, az EU görög „célcsapatának” vezetője kocsiját egy magát Lukanikosznak nevező csoport felgyújtotta. Lukanikosznak nevezik azokat a kóbor kutyákat, amelyek Athénban a rendőrökkel csatát vívók harcát figyelik – állítólag szimpátiával. Számuk a görög sajtó szerint exponenciálisan nő.

Hogyan működik a kreativitás?

Hogyan működik a kreativitás?

Matolcsy György- nezopont_online@hetivalasz.huUtolsó módosítás:2012.05.15. - 12:26Létrehozás:2012.05.15. - 09:49

Honnan erednek az új ötletek? Miért jön kívülről az új? Fontos-e nekünk a kreativitás?




Jonah Lehrer - a Wired szerkesztője - kitűnő könyvet írt a kreativitásról, ami nem adottság, hanem kemény és okos munka eredménye. A globális gazdaság szereplői valójában a kreativitás terén versenyeznek, miközben a nemzetek sorsát e században a gazdasági siker vagy kudarc dönti el: a nemzetek sorsa a kreativitáson áll vagy bukik.


A Szilícium-völgy és Tel-Aviv innovációs sikerei, a Pixar és az Apple kreatív termékei, Bob Dylan és Shakespeare művészete azonos mintákat mutatnak a kreativitás terén. Minden új egy megoldhatatlannak látszó problémából születik, keményen dolgozunk, de megrekedünk, szinte már feladjuk, majd hirtelen megvilágosodunk: jön a megoldás. Az új ötlet jó hangulatban jön, kémiai reakciók révén agyunk jobb féltekéje működésbe lendül, majd megszületik a felismerés. Ellazult állapotban jöhet csak az új ötlet, nem logikus gondolkodásból: görcsölve nem megy. Eltérő területek összekapcsolásából ugrik elő az új, a terület szakértői helyett kívülről érkezők friss látásmódja kell a sikerhez.


Jót tesznek más területek példái: orvosi problémákat gyakorta oldanak meg katonai példák alapján. Ha kék színt látunk, mert a tengert, az eget és szabadságunkat idézik elénk, 50 százalékkal növeli meg a kreatív eredmény esélyét: ellazulunk, nem kívülre koncentrálunk, hanem befelé figyelünk. A vörös szín azonban veszélyt jelent, ezért erősen koncentrálunk és logikusan gondolkodunk: csak a régi megoldás jöhet, új nem. A kreatív művészek általában szomorúak, mert az újhoz fájdalmas és hosszú út vezet. Beethoven 69-szer is elvetett egy sort, mire az igazit megtalálta. Az új elpusztítja a régit és a még nem tökéletes újat: az elvesztés fájdalommal jár. A bipoláris személyiségek, akik hol lelkesek, hol magukba roskadnak - és nemzetek, mint a magyar -, igen kreatívak, mert a „hol fent, hol lent" állapota kedvez az újnak. Kreatívnak lenni óriási energiát igényel, és sok veszteséggel jár: az új születése könyörtelen folyamat.


Jól tudjuk mi ezt. 2010-ben egy reménytelennek látszó helyzetet örököltünk, sokan már majdnem feladták, de a nemzet boldogságindexe a csúcson volt, támogatta a politikai megújulást, ezért megtaláltuk a kreatív megoldásokat. Ha a régi megszorító politikát folytatjuk, akkor a bipoláris nemzet azonnal depresszióba süllyed: nem jöttek volna az új ötletek. Kívülről jöttünk, a gazdasági problémákat a nemzeti közösség felől néztük, nem a régi recepteket bújtuk. Lehet, hogy nem tűnt logikusnak, biztos, hogy eltért a hagyományostól, de új volt, és ma már kimondhatjuk: működik. A régi máshol sem működött: 27 EU-kormányból már 16 megbukott a régi receptek miatt.


A magyar politika és gazdaságpolitika kreatív jellegét senki nem vitatja. Ellenzői valójában félnek, mintha vöröset látnának, ezért csak logikus, hagyományos megoldásokat követnének. De a bal agyfélteke analitikus logikája az új korszakban nem működik, a jobb agyfélteke új gondolkodására van szükség. Az új megoldások ára pedig eltörpül a régiek ára mellett. A gazdasági szabadságharcnak már rövid távon is több a hozadéka, mint a vesztesége. A bankadó, a krízisadók, a magánnyugdíjrendszer, a forgalmi adózásra való átállás, a családi arányos jövedelemadózás, a közmunka és a reáloktatás felértékelése sokba kerül a magas kamatok, csökkenő hitelezés, költségvetésibevétel-kiesés és nagyobb kiadás miatt, de még mindig többet hoz. Rövid távon is négyszer többet, mint amennyibe kerül. Hosszú távon még többet, sokkal többet. Az újítás fájdalmas, de a korábbi zsákutca után elvezet a nemzet jólétéhez. Megéri hát.

Az „oligarchabizottságról” egyeztetne a Jobbik a kormánypártokkal

Az „oligarchabizottságról” egyeztetne a Jobbik a kormánypártokkal

2012. május 15. 12:23

Vona Gábor arról szeretné meggyőzni a Fideszt és a KDNP-t, hogy az ő érdekük is a testület felállítása. A Jobbik elnöke egyben bejelentette, hogy összegyűlt a bizottság felállításához szükséges 78 aláírás.

Hárompárti egyeztetést kezdeményez a Jobbik elnöke a Fidesz és a KDNP frakcióvezetőivel a „Fidesz-kormány mögött álló cégbirodalom” állami megrendeléseinek jogszerűségét vizsgáló parlamenti bizottság felállításáról – jelentette be Vona Gábor kedden, Budapesten. Az ellenzéki politikus szerint ugyanis a Fidesz frakció hétfői közleménye – amelyben a gazdaság egyes szereplői ellen indított hajtóvadászatnak vagy lejárató akciónak nevezik a testületet és amely szerint „ehhez a közjátékhoz a Fidesz frakciója nem asszisztál”, és a többi parlamenti pártot is arra kéri, „hagyjon fel ezzel a hangulatkeltéssel” – azt vetíti előre, hogy a kormánypárt megpróbálja majd megakadályozni a vizsgálóbizottság felállítását.    

A Jobbik elnöke szerint ez önmagában is gyanússá teszi a Fideszt, ezért a hárompárti egyeztetésen Vona Gábor megpróbálja meggyőzni a Fideszt és a KDNP-t, hogy az ő érdekük is a testület felállása. Vona Gábor bejelentette azt is, hogy összegyűlt a bizottság felállításához szükséges 78 aláírás, így kedden benyújtja a bizottság felállításáról szóló országgyűlési határozati javaslatot az Országgyűlés elnökének.

Kedves hittestvérünk!

Kedves Hittestvérünk!

Konzervatorium  2009.07.05. 19:15

A Vona család meghívója Gabi Bár Micvójára:

A JP egyik törzskommentelője így emlékszik vissza a speciális napra:

“Emlékszem, fülledt, forró nyári nap volt. Ékev szombatja. Én vittem reggel a kakós kalácsot Weisz nénitől a sülba.

B. Gyuri bácsi, akire Gabi szinte apjaként tisztelt dió- és meggylikört hozott. Gabi nagyon izgatott volt, hiszen ő lejnolta a sviit, ami, bár az év legrövidebb sviije, azért embert próbáló feladat. Meg aztán, rá várt a máfter felolvasása is. Kiállta a próbát! Dróséja is tükrözte a kabala és a cionizmus (akkor még…) iránti mély elkötelezettségét. A következő apró részlet ragadt meg emlékezetemben psetljéből: 

A Sömá harmadik szakaszában így szól az írás: “Én az örökkévaló, a ti Istenetek, aki kihoztalak titeket Egyiptom országából, hogy Istenetek legyek..” - ha összeadjuk az pószük betüinek számértékét, az eredmény: 3035.

Jehajsüá próféta ezt írja: “És őrízzétek (üsmártem) a hitet az Örökkévaló parancsolataiban..” - a számérték ismét: 3035.

Végezetül, ezt olvassuk Devórimban: “Nekünk adja az országot, melyet atyáinknak esküdött.” - a gemátira itt is: 3035!

Ez volt a mi Gabink egykor! Biztos vagyok benne, hogy szolgál még meglepetéssel!”

Csóka Károly állítja: nem zsidózott Székhelyi estjén

Csóka Károly állítja: nem zsidózott Székhelyi estjén

Szeged - A 2005-ös Himnusz-ügy miatt akart törleszteni, de nem tett antiszemita megjegyzést – állítja Csóka Károly. Ő az, aki szombaton megzavarta Székhelyi József irodalmi estjét Szegeden.


   
Nem zsidózott a felolvasáson, Székhelyi Józsefet a Himnuszt elferdítő sorai miatt akarta „egy kicsit megbüntetni" – állítja Csóka Károly. A 78 éves szegedi férfit tegnap domaszéki tanyáján értük utol, éppen szüretelt. Elmesélte, szerinte mi is történt szombaton a Virág cukrászda teraszán.
Megírtuk: a Szegedi Nemzeti Színház előző direktora magyar költők, írók műveiből olvasott fel. Egy Faludy-ballada után állt fel a nézők közül Csóka Károly, és így szólt: „nincs a színházban egy magyar származású egyén, aki elmondaná ezeket a verseket?" Állítja: nem tett antiszemita megjegyzést, hanem csak annyit fűzött hozzá: szeretné, ha „Székhelyi a bandájával eltűnne a sötét éjszakában". Kérdésünkre, hogy mit ért „bandája" alatt, azt válaszolta, hogy az SZDSZ-t. Amely – fogalmazott – „kártékony, zsidó társaság".


– Kegyetlen felzúdulás lett erre – folytatta a történetet –, aztán jött a szivar (Székhelyi – a szerk.), és nyújtotta a kezét. Elutasítottam, mire úgy üvöltött, mint egy dervis. Én egyre hátráltam. Mondtam, hogy még a kávémat sem fizettem ki, azt mondta, majd ő állja, én meg, hogy nem kell!


A kérdésre, hogy mi volt mindezzel a célja, Csóka Károly azt mondta, Székhelyi József meggyalázta a Himnuszt, ő pedig meg akarta mondani a véleményét, egy kicsit „törleszteni akart". Amikor olvasta lapunkban, hogy a színművész irodalmi estet tart, úgy érezte, itt az alkalom.


A Himnusz-átköltés


Székhelyi József 2005-ben az SZDSZ országos küldöttgyűlésén, Szegeden szavalta el a Himnusz általa átköltött és Orbán Viktor gúnyolására kihegyezett változatát. Ebben úgy fogalmazott: „...mint Tokaj hímvesszeje, nektárt fog csöpögtetni – mindenhová". Székhelyit heves támadások érték, és feljelentették nemzeti jelkép megsértése miatt. A Békés Megyei Rendőr-főkapitányság azonban megszüntette az eljárást.

Megszorítás-szörnyek évadja Megyeri Dávid

Megszorítás-szörnyek évadja

Megyeri Dávid

2012. május 13., 00:01
Móricz Zsigmond meséli, hogy az első világháború idején egy újság főszerkesztője az irányvonalat firtató felvetésére kijelentette: mindent le lehet írni, ami fokozza a háborús lelkesedést. Olyan képzetünk lehet: mai napig érvényben van ez a direktíva, ahogy végignézünk a balliberális heccmezőkön kaszát-kapát fenő politikusok, sajtómunkások hevült ténykedésén. Most éppen a kormány adótervei találhatók a gyűlölködési toplista élén. S ha valaki töredéknyi hitelt adna az ellenzéki fenekedéseknek, könnyen arra az álláspontra juthatna, hogy közel a végítélet, a lakossággal és politikai ellenfeleivel végképp le akar számolni a kabinet. Mintha versengés indult volna a balliberálisok között, ki képes a legnagyobb sértést a kormányerők fejéhez vágni.
 Megosztás Nyomtatás
Az LMP frakcióvezetője – feltehetően, hogy túltegyen a nagyobbik testvér szocialistákon – egyenesen úgy fogalmazott: politikai verőemberek kerültek be a vezetésbe. A nem kevésbé karakter nélküli Horváth Csaba, az MSZP fővárosi frakcióvezetője – a népies tematikát erősítendő – azzal gyanúsította meg a kabinetet, hogy parasztvakítást folytat. Az utódpártiaktól zavarba ejtően nehezen megkülönböztethető argumentációjú jobbikos frakcióvezető-helyettes, Volner János sem akart lemaradni a vádaskodásban, és koromsötét tónusokkal ecsetelte az új fogyasztási adónemek szándékos népnyomorító kihatásait. Nincsen persze azzal különösebb gond, hogy egy parlamentáris demokráciában az ellenzék gyakorolja hivatását és mandátumát – vagyis opponálja, kritikai össztűz alá veszi, s ezzel jobb munkára ösztönzi a választáson győztes kormányerőket. Ám ha még a jóindulat vélelmét is megvonják a jobbközép kormányzó pártoktól, az már egyáltalán nem jogállami viselkedés. 


De vajon hányadán állunk a szakmaisággal? Mennyiben egzaktak, jogosak a látszólag a lakosságot féltő sikoltozások, főleg a tranzakciós és a távközlési adó kapcsán? Közhely, hogy az adó sohasem lehet népszerű. De miért lenne igazságosabb és főként célszerűbb, humánusabb, ha mindenkire nézve kötelezően vetnék ki – jó pár ezer forintra rúgóan? Mi okból nem tartják jónak az ellenzékiek, hogy inkább fogyasztási típusú adók formájában róják ki az összegeket? Hiszen így csak akkor kell fizetni az illetéket, ha valaki sokat vesz igénybe egy szolgáltatást. A távközlési adót például csak a tíz percnél hosszabb beszélgetések után vetnék ki. Mi lenne, ha a benzin vagy a cigaretta árát az egész társadalommal fizettetnék meg? Azokkal is, akiknek nincs autójuk és soha nem gyújtanak rá egyetlen szálra sem. Akik azt mondják, személyi jövedelemadóból kellett volna beszedni a megfelelő költségvetési hiányt biztosító összegeket, ezt a képtelenséget állítják. Csakhogy a kormány egyértelmű nyilatkozatai szerint nem engedik még ezeket az új adókat sem ráterhelni a lakosságra. Ugyanígy a pénzátutalásokhoz kapcsolódó – egyébként minimális – tranzakciós illetéket sem lehet áthárítani az emberekre a nemzetgazdasági miniszter ígérete alapján. Hogy mi erre a biztosíték? Mondjuk az, hogy a bankadót sem sikerült ráterhelni a lakosságra, bármennyire is akarták volna. 


Valójában azért dúl a kommunikációs hadjárat, mert azt akarják a köztudatba égetni: ezek nem is adók, az állampolgárok hozzájárulásai az állam közös költségeihez, hanem büntetési formák. Ez a törekvés a szóhasználat, kifejezésmágia szintjén is megjelenik. A távközlési adót azért hívják telefonadónak, hogy megtörténhessen a bevésés: mindenkit büntetni akarnak egy olyan tevékenységért, ami a mindennapi élet integráns része. Hogy a népnyúzó hatalom valójában a legtermészetesebb, legszükségesebb életfunkciókat adóztatja, azaz bírságolja meg. A tranzakciós illeték ugyanezen okból kapta a kommersz sárgacsekk-adó nevet. Hogy rögzítsék a fejekbe: minden számla után a szolgáltatást igénybe vevőknek, a befizetőknek kell további terheket vállalniuk, pénzeket leperkálniuk. Nagy valószínűséggel rokon szándékból nevezik a postai pénzátutalási utalványt sárga csekknek. Égjen a publikumba: ez is uniformizált népgyötrés, egyensarcolási kínzáspenzum, nem pedig a szolgáltatásokért fizetett díj. Mindezek mögött az a cél húzódik meg, hogy a racionális dolgokat megszorításnak, a megszorításokat viszont humánus, kíméletes racionális lépéseknek lássák az emberek. Hogy inkább a multik bankszámláját igénybe vevő lépéseket tartsák megszorításnak. Mi a megszorítás definíciója? Sohasem tisztázzák. Hogy szabadon választott szidalomként bármikor bármire rá lehessen húzni.


Általánosságban elmondható: a racionális dolgokra rásütik a megszorítás bélyegét, a valódi megszorításokat pedig humánus, racionális lépéseknek szeretik beállítani. Hogy a multinacionális cégek, külföldi nagybankok közteherviselésbe való bevonását tartsa nadrágszíjmeghúzásnak a nép. A tranzakciós és távközlési adó tudniillik éppen ezt a szférát érinti. Persze nem plebejus indulatból, előítéletességből. Pusztán amiatt, mert úgy dukál, hogy ne csupán a kedvezményekből, támogatásokból, de a közös felelősségvállalásból ők is kivegyék arányosan a részüket. Végre eredménye lehet az áldozatvállalásnak: nyolc év után kikerülhetünk a túlzott deficiteljárás alól és a kohéziós alapokhoz továbbra is hozzájuthatunk.

Tiszta lappal

Szabó Anna

Tiszta lappal

Magyar Nemzet

2012. május 12., szombat 00:01

Szomorú napja lehetett péntek mindazoknak, akik Magyarország külföldi ellehetetlenítésének és kiközösítésének szentelték az utóbbi másfél évüket.

 Megosztás Nyomtatás

Jelentjük, az akció nem sikerült. Brüsszel pénteken zöld jelzést adott a hazánk ellen nyolc éve (!) húzódó túlzottdeficit-eljárás megszüntetéséhez. Így az uniós felzárkóztatási forrásaink mégsem kerülhetnek veszélybe (hiába kardoskodott emellett Andor László magyar biztos), és a valutaalappal közös biztonsági hálónak sincs már akadálya. Az ok egyszerű: 2010 óta olyan számok kerültek az unióhoz benyújtott felzárkóztatási (konvergencia-) programjainkba, amelyek teljesültek, és a brüsszeli apparátus elfogadta, hogy nemcsak tavaly, hanem idén is kiegyensúlyozott gazdálkodást folytat hazánk, a mérlegünk tartható.

Pedig milyen erők mozdultak meg annak érdekében, hogy az itthoni kétharmad ellensúlyát – teljes szereptévesztéssel – az uniós hivatalok biztosíthassák! Volt itt magyar szitoknap, elmarasztalás, nyilvános vesszőfutás, ál-albizottságok létrehozása, fenyegetés, új kötelezettségszegési eljárások és feljelentések garmada.

Nyolcezer magyar panasz ömlött a strasbourgi bíróságra, sőt, a Magyarországon emberkínzások lehetőségét felvető Helsinki Bizottság is újra aktivizálta magát, és sor került egy mulatságos EU-s közmeghallgatásra is. Például Arató Andrással, a Klubrádió elnökével, aki szerint ők mindig az adott kormánnyal szemben kritikusak, most is csak ugyanezt teszik (haha). Egy bizonyos Dénes Tamással (valaki hallott róla korábban?), aki szerint Magyarországon tombol a rasszizmus és a szegregáció. Majd következett egy másik ismeretlen, bizonyos Kopiás Attila állítólagos aktivista, aki arra figyelmeztette a mit sem sejtő képviselőket, hogy a diktatúra itthon már a hajléktalanokra is lesújt. Bekapcsolódott a kampányba továbbá Simor András jegybankelnök is, aki rendületlenül és egyre reménytelenebbül küzd a nyolcmillió forintos havi béréért, mert szerinte csakis ez garantálhatja a jegybank függetlenségét. Ez a csata most vesztésre áll, mert Brüsszel – nagyon úgy fest – mégsem tartja alapvető előfeltételének a nyugat-európai mércével mérve is kimagasló elnöki fizetés visszaállítását. Csak hát hoppon maradnak a szegény közgazdászhallgatók, akiknek Simor – igaz, csak elviekben – felajánlotta a bérét…

A függetlenségért folytatott nemes harc szép példája Simor kommunikációs emberének, Braun Róbertnek a legutóbbi megnyilvánulása. Gyurcsány Ferenc korábbi fegyverhordozója – tudják, még a végighazudtuk-évekből – a héten éppen arról értekezett egy hetilapban, hogy milyen jó lenne végre lezárni „a Gyurcsány–Orbán korszakot” (sic!). De ez is biztos belefér a nemzeti bank etikai kódexébe, és a kormánnyal előírt együttműködési kötelezettségbe, akárcsak az, hogy Braun most éppen a szintén független Népszabadságnál vállalt munkát. Mindegy, pár hónap múlva már nem lesz jegybankár Simor, sem kettő-, sem nyolcmilliós havi fixért, és nem közpénzen ad majd neki stratégiai tanácsokat Braun, akinek tevékenységét még az Állami Számvevőszék is kifogásolta.

Méltatlan lenne kihagyni a sorból Szűcs Tamást, Kovács László volt MSZP-elnök korábbi kabinetfőnökét, aki az Európai Bizottság hazai képviselőjeként szintén független híreket adott hazánkról, és aki szerint a Malév közel százmilliárdos brüsszeli büntetésének a világon semmi köze nincs a légitársaság csődjéhez. Szűcs a Hír TV Versus című műsorának vendége volt.

Bármit is tettek, ez ma már nem sokat számít. Tiszta lappal indulhatnak a megbeszélések a valutaalap és a magyar fél között: az új tárgyalóvezetők – Thanos Arvanitis, illetve Varga Mihály – úgy ülhet le egyezkedni, hogy az idő a magyaroknak kedvezett. Európa ma már sokkal inkább a növekedés élénkítésében, mint a megszorításokban látja a megoldást, és ez nekünk most sokat segíthet.

Mi lesz veled, magyar föld?

2012. május 13.

Surján László

Mi lesz veled, magyar föld?

Egy professzorból lett államtitkár lemondott, a Professzorok Batthyány Köre aggódni kezdett, botrány szaga van a dolognak. A kormányfő viszont komolyan vette a PBK kérdésfelvetését és maga válaszolt.


Orbán Viktor szerint a kormány határozottan meg kívánja akadályozni, hogy az állami földek bérlését kizárólag a földalapú támogatások megszerzése motiválja. Ez a földalapú támogatás valóban finoman szólva is furcsa. Miért kell pénzt adni valakinek, csak azért mert földje van? A rendszer alighanem változni fog 2014-től, de mi, akik tíz éven át csak részlegesen jutottunk hozzá, lehet, hogy még egy ideig megpróbáljuk megtartani.


De a mostani vitának nem ez a fő vonala. A miniszterelnök a Professzorok Batthyány Körének írt, az MTI-nek pénteken eljuttatott levelében hangsúlyozza, hogy egyetértenek azzal, hogy az állatállomány növelésének célja és a birtokszempontok egyszerre nehezen érvényesíthetőek, "nekünk ezt a nehéz feladatot kell megoldanunk."


Mint írja, a közvélemény érdeklődésére tekintettel megvizsgáltatta a Nemzeti Földalap bérbeadási pályázatait. Megállapítható, hogy a földterületek helyben lakó gazdáknak, elsősorban kis- és középbirtokosoknak jutottak. Megállapítható továbbá, hogy helyes volt az a kormányzati döntés, amely a pályázati versenyből kizárta a bérleti díj-versenyt, mert az a tőkefölénnyel rendelkezőknek nyitott volna teret.


"A kemény és egyértelmű kritérium kizárása azonban magával hozta - ahogy Önök fogalmaznak - a puhább, vagyis a szakmai kritériumok térnyerését. Tekintettel a kereszténydemokrata-polgári kormány által támogatni kívánt kis- és középbirtokos réteg tőkeszegény helyzetére, hacsak bevethető javaslatot nem kapunk, nem tudunk változtatni a bírálati szempontokon és módszereken. Minden tiszteletünk mellett engedjék meg, hogy vitatkozzunk azzal az állítással, miszerint az állattartás megkövetelése a tőkeerős birtokosoknak adna előnyt. Ugyanis mindenki számára elérhetővé tettük azokat a pénzügyi hitelkonstrukciókat, amelyek a mezőgazdasággal foglalkozók számára lehetővé teszik az állatállomány beállítását" - fogalmaz a miniszterelnök. Orbán Viktor arra kérte a Professzorok Batthyány Körét, hogy vegyen részt a hamarosan elkészülő új földtörvény társadalmi vitájában, amely törvénytől azt remélik, hogy a XXI. századi Magyarország birtokpolitikájának biztos alapjait veti meg.


Ez a törvény valóban kulcsfontosságú lesz. Nem tudom, hogy a jogászok mit szólnak hozzá, de nem bánnám, ha kétharmados lenne. Ha valahol, itt kell a stabilitás.