A költő

Sinkovics Ferenc

- 2012. október 13., szombat

Ült a mar kilencvenhárom éves amerikai költő házának teraszán, s arra gondolt, milyen szemét rendszer uralkodik ma Magyarországon. Szemét, mert „jobboldali és tekintélyelvű, s mint ilyen, a véleménynyilvánítás és a polgári szabadságjogok korlátozása felé tolódik”. Ő, vagyis a beatirodalom élő legendája nem is értette, mit akar tőle a Magyar PEN Club, amikor neki ítéli oda az idei Janus Pannonius-nagydíjat, amelyre nagyképűen rá is fogják, hogy ez tulajdonképpen egy költői Nobel-díj. Amúgy pedig ki az a Janus Pannonius, s hol is van az a Magyarország?!
Lawrence Ferlinghettiről, a kilencvenhárom éves amerikai költőről csak annyit, mindig is a beatirodalom vezetőjének tekintette magát. Már csak azért is, mert az általa alapított kiadó, a City Lights jelentette meg a legtöbb beatíró és beatköltő műveit. Volt itt azért egy kis ellentmondás, hiszen a beatköltészet formabontó, sőt szinte forradalmi törekvései, a hagyományos líra folyamatos tagadása, a polgári társadalomnak és a polgári értékrendnek való hátat mutatás sehogy sem tudott szinkronba kerülni a nagyon is konzervatív kiadóvállalati szemlélettel. Mint ahogy a beatben minduntalan föllelhető csavargóromantika sem passzolt össze vállalatvezetői zakójával és nyakkendőjével. Kapott is néhány fricskát ezért, de hát miért is érdekelte volna mindez Ferlinghettit, amikor pályatársaihoz hasonlóan ő is küldetéses ember volt.

Gregory Corsóval, Allen Ginsberggel, Jack Kerouackel vagy éppenséggel Tom Wolfe-fal együtt fáradoztak a világirodalom megújításán, és ha az sikerül, akkor jöhet egy új világrend kialakítása is. Ki is alakult, s jött is, bár hangsúlyai áttevődtek a zenébe, végül pedig onnan sugároztak szét a divattól, a viselettől kezdve a képzőművészeten át az élet szinte minden területére. A politikába is, hiszen az 1968-as diáklázadások voltaképpen a beatforradalom performance-jellegű megtestesülései voltak. Ezalól egyikünk sem tudta kivonni magát. Talán ezért is gondolta úgy a Magyar PEN Club öt tagból álló nemzetközi zsűrije, hogy legyen Ferlinghetti a Janus Pannonius-nagydíj első jutalmazottja.

Nem lett. Mert lehet, hogy a legtöbb amerikaihoz hasonlóan ő sem tudja, hol van Magyarország, s lehet, hogy el is hiszi, mennyire tekintélyelvű rendszer uralkodik ott, bárhol is legyen, de mielőtt átvehette volna a neki ítélt nagydíjat, megcsörrent a telefonja. Valahonnan innen, Budapestről hívhatták, s egy komoly hang azt mondta állítólag a kagylóba, ha át meri venni a díjat s a vele járó ötvenezer eurót, annak nagyon komoly következményei lesznek. Aztán lediktálták neki ezt a „jobboldalizó, tekintélyelvűző” nyilatkozatot, amelyet el kell küldenie majd a sajtónak, vagyis a Los Angeles Timesnak. Ferlinghetti azért habozott egy kicsit, alkudozott a Magyar PEN Clubbal egy kicsit, sajnos a PEN Club is alkudozott vele, persze nyilvánvaló, hogy Magyarország politikai presztízséért küzdött már ekkor Szőcs Géza, a szervezet elnöke. Úgy tűnt, talán meg is állapodnak, de aztán megjelent a Los Angeles Times inkriminált száma, benne a Ferlinghetti-levéllel.

Azon most külön is el kellene gondolkodni, hogy Ferlinghetti jó választása volt-e a zsűrinek. A díj szabályzata szerint a jelöltnek mindenképpen külföldi költőnek kell lennie. Kár. Nálam Berzsenyi lett volna a legesélyesebb. Még így, posztumusz formában is. Hisz egy csomó „kifizetetlen számlánk” gyűlt föl vele szemben. És még csak a sámlira sem tettük fel, nemhogy a piedesztálra. Na nem ő az egyetlen.

Végül is hét név közül szavazott a grémium Ferlinghettire. Meglehet, azért is, mert új kötete jelenik meg mostanában magyarul.

Ilyen erővel persze szavazhatott volna a zsűri Jevtusenkóra is, aki ugyancsak a jelöltek között volt, s legalább egyszer életében járt már Magyarországon. Vagy Markó Bélára. Aki nem magyar költő ugyan, de legalább magyarul ír. Ahogy azonban a hálózatok dolgával állunk, ideértve a mobiltelefon-hálózatokat is, lehet, hogy egy eszkimóval jártunk volna a legjobban. Mert a sarkkörön talán még nincs térerő…

Sarkosan fogalmazva (12.10.13)

Sarkosan fogalmazva

Szentmihályi Szabó Péter

- 2012. október 13., szombat

Nem láttam Paul Lendvai végtelenül tárgyilagos és szeretetteljes filmjét hazánk mai állapotáról, nyilatkozatában elítéli a Magyar Nemzet és a Magyar Hírlap ezzel foglalkozó cikkeit. Nem érdekes. Van azonban egy pont, ahol meg kellett állnom: „Lendvai szerint a film kritikusai nem figyelnek arra a fontos jelenségre, hogy a szereplők, mint például Váradi Júlia újságíró, a Klubrádió műsorvezetője, vagy Bauer Tamás közgazdász, Ungváry Rudolf író évek óta nem kapnak megszólalási lehetőséget a jobboldali magyar sajtóban”. Hát igen, ez szörnyű, lapunk olvasói is elégedetlenek minden bizonnyal. Csak erről eszembe jutott, hogy a nemzetinek nevezett értelmiség képviselői viszont évek óta nem kapnak megszólalási lehetőséget a baloldali magyar sajtóban. Valószínűleg nem is vágynak erre a nagy megtiszteltetésre, engem kifejezetten megsértene, de tudjuk, hogy valódi „értelmiség” eleve csak a balliberális oldalon létezik, most éppen kirekesztve szenved. A helyzet az, hogy a jobboldali értelmiség a közszolgálati médiában is alig fordul elő, mert minden változás ellenére nagyjából ugyanazok és ugyanolyan szellemben készítik és szerkesztik a műsorokat, elég némi undorral és beletörődéssel megtekinteni a műsorújságot, már nézni és hallgatni nem is kell. Tudom, hogy nem vagyok méltó arra, hogy egy sorban említsenek a fent nevezett hölggyel és urakkal, de legalább tíz éve még a környékén sem jártam a Magyar Rádiónak vagy a magyar televízióknak, és ezzel egyáltalán nem vagyok egyedül, hiszen mindenki tudja, hogy érték és gondolat csak a baloldalon terem. Olyan a helyzet, mint a kommün bukása után, ugyebár akkor is Bécsből és Berlinből mondták meg az emigránsok, mi történik Magyarországon, majd ismert okoknál fogva később már a butábbak Moszkvából, a szemfülesebbek New-Yorkból szidták ezt a pocsék országot. A hír már akkor is hazugság volt, a vélemény pedig merő gyűlölet és rágalom..

Még kedvesebb románjaim

Kristály Lehel

- 2012. október 13., szombat

A román politikának le kellene vetkőznie végre a magyar többségű megyék autonómiájától való félelmet. Ha megszabadulna ettől a komplexustól, és európai szellemben – nem etnikai alapon – autonómiát adna Románia minden egyes régiójának, akkor az európai pénzek is bejutnának Romániába.

Az, hogy milyen fejlődésen ment keresztül a román politikai osztály 1990-től napjainkig, abban is megmutatkozik, hogy az elmúlt több mint két évtizedben nem zajlott le az országban olyan választási kampány, amely nem arról szólt volna, hogy a magyarok el akarják lopni Erdélyt.

Közben Románia hivatalosan azon ügyködik, hogy megszüntesse a határait Magyarországgal, néhány éven belül közös pénzünk lesz, sőt, a magyar állampolgárok akadály nélkül vásárolhatnak erdélyi földterületeket, mint ahogy a románok is átköltözhetnek a magyar pusztára. Mégsem telik el úgy esztendő, hogy a román politikusok ne azzal ijesztgetnék a Moldva különböző bugyraiban tengődő vénasszonyokat, hogy a horthysták kezet akarnak tenni az ő szent Erdélyükre. De végül is, mi a gond a Székelyfölddel? Képzeljük el, hogy Franciaországban vakációzva Elzász helyett eljutunk egy botor módon Északkeletnek nevezett régióba. Miért kellene ilyen elnevezést aggatni egy földterületre? Attól fél tán valaki, hogy Németország visszaköveteli Elzászt?

Mégis, a román politikusok abbéli félelmükben, hogy a tömbben élő magyar nemzeti közösség többséget alkotna a romániai fejlesztési régiók valamelyikében, Hargita és Kovászna megyét Fehér, Brassó és Szeben megyével erőltették egységbe, s elnevezték ezt a területet Középső Fejlesztési Régiónak. Tették ezt annak ellenére, hogy főleg e szerencsétlenkedés miatt csordogálnak vékonyan az európai alapokból lehívott pénzek a brüsszeli csapokon át. Közben a valóság mégis az, hogy Székelyföld mindig létezni fog a magyarok tudatában, a bukaresti politikusok minden erőfeszítése ellenére. Még Franco durva Spanyolországa sem tudta négy évtized alatt szétverni a katalánok vagy a baszkok önazonosságát. Sőt, egy demokratikus Európai Unióban a tagállamok megtanulták, hogy a nemzeti kisebbségeken csak nyerni lehet. Az egységes államberendezkedésű Olaszország, amelynek nincs sokkal hosszabb történelme Romániánál, az olasz mellett számos hivatalos nyelvet elismer: a franciát az Aosta-völgyben, a szlovént Trieszt tartományban, valamint a németet és a ladint Dél-Tirolban. 1996-ban az ausztriai Kelet-Tirol összefogott az olaszországi Dél-Tirollal, s most együtt alkotnak eurórégiót. Ne higgyék, hogy az olaszoknak könnyű az életük Dél-Tirolban: 2006-ban csaknem az összes önkormányzat petíciót küldött a bécsi parlamentnek az osztrák állam protektorátusát kérve. Koszovó függetlenségének kikiáltásakor a dél-tiroli nacionalista mozgalmak felerősödtek, s a térség megtelt „Dél-Tirol nem Olaszország” feliratokkal. El tudják ezt képzelni Hargitában? Róma mégsem válaszolt erre durván. Ellenkezőleg, Olaszország egyik korábbi államfője még annak a lehetőségét is felvetette, hogy az osztrák többségű tartományban élők kifejezhessék függetlenségi igényüket.

Így tehát nem Tőkés püspök, Székelyföld vagy az alkotmány úgynevezett semmibevétele veszélyezteti Romániát. Végtelenül veszélyesebbek azok a politikusok, akik több mint húsz év után sem képesek másként mozgósítani választóikat, mint hogy a magyar sovinizmus veszélyeit hangoztatják.

Ma – még – meglepő lehet, de két román ember gondolatai ezek. Ion M. Ionita a bukaresti Adevarul napilap főszerkesztő-helyetteseként, Mircea Marian az Evenimentul Zilei munkatársaként vetette papírra európai szellemiségű iránymutatásait. A jelek szerint azonban a két – nézeteiben egyébként különböző szemléletű – legolvasottabb román napilap munkatársainak lesz még min fáradozniuk a román–magyar kiegyezésért.

A legfrissebb fejlemény, hogy Codrin Munteanu, a bukaresti kormány Kovászna megyei területi megbízottja újabb támadást intézett a székely szimbólumok ellen, ezúttal Uzon polgármesterét jelentve fel a bíróságon, amiért a községháza homlokzatára kitűzte a székely zászlót. Feljelentésében a prefektus kisbetűvel írta  a Székelyföldet, ugyanakkor a székely zászlót egy futballcsapat vagy egy autógyár zászlójához hasonlította, s azzal is érvelt, hogy a székely lobogó nem létező entitást szimbolizál.

Csak remélni tudom, hogy amikor Mircea Marian veszélyes és ostoba politikusokra gondol, lelki szemei előtt Codrin Munteanu is kék-sárga korbáccsal, de szamárháton vonul majd a székelyföldi magyarok ellen indított kisstílű hadjáratának újabb csatájába. Azt már én képzelem tovább, hogy a csacsi valahol megbotlik egy kidőlt kopjafában

Cigányok és négerek

Szentesi Zöldi László

- 2012. október 13., szombat

Tegye a kezét a szívére az olvasó, és vallja be önmagának, hogy érdekesnek találta ennek az írásnak a címét (legalábbis remélem). Valóban, a cigány és néger szavak túlmutatnak jelentésükön: így, egymás mellé írva határozottan provokatívnak, tabudöntögetőnek, botrányszagúnak ígérkeznek.

Sok minden megváltozott három évtizeddel ezelőtti gyermekkorom óta, amikor a cigányok és négerek cím pusztán annyit jelentett, hogy cigányok és négerek, manapság viszont lassan pironkodik az ember, hogy nem romák és afroamerikaiak elnevezéssel csinálunk kedvet az íráshoz.

Hogyan jutottunk el odáig, hogy két vagy akárhány kósza kifejezés riadalmat kelt bennünk?

A roma szó látványos karrierje a hazai cigányság önszerveződésével kezdődött a rendszerváltozás tájékán. Meglepő, de cseppet sem mulatságos: nagyjából az ezredfordulóra bizonyos társaságokban már nyersnek tűnt a cigány szó, míg a szellemi pallérozottság jeleként a romát préselte ki magából a sok-sok nagyon okos liberális értelmiségi. Hasonló a helyzet a négerrel: semmilyen pejoratív jelentése nincs a magyar nyelvben, a niggernek igen, de az nem is intézményesült az emelkedettebb közbeszédben. Ma viszont ott tartunk, hogy már a fekete sem elég, afroamerikainak kell hívnunk a négereket, akiknek minden mellékárnyalat nélkül egyszerűen feketét jelent latin elnevezésük.

Ha valaki most legyint, és arra gondol, hogy ezek nem fontos ügyek, alaposan téved. A szavak elvétele és visszaperlése, a közösségi gondolkodás irányítása, a lelkek feletti uralom szó szerint sorskérdés. Harminc évvel ezelőtt is szótilalomban élt az ország: akkor például forradalmat nem mondhattunk ellenforradalom helyett, és nem nevezhettük orosznak a szovjeteket. Haladjunk visszafelé az időben, és legyünk méltányosak: minden kor felállította a maga tilalomfáit. Manapság azonban már kong a vészharang: a feladott szó, s az így feladott gondolat tovább rombolja a hagyományos, régi Európát.

Másképp fogalmazva: aki romázik a cigány helyett, és afroamerikait mond a néger helyett, néhány másodpercre jóváírja és teljesíti a láthatatlan feladótól érkezett parancsot.

A gondolkodó, önálló ember soha nem ül fel a kor divatáramlatainak. Az örök értékek azért örök értékek, mert társadalmi berendezkedéstől, politikai környezettől függetlenül minden korban ugyanazt jelentik. Pax Romana névvel illették a rómaiak a saját politikai, társadalmi, kulturális berendezkedésüket, és holmi barbár népek kedvéért nem finomítottak rajta. Sőt: a diadalívet is a győztes hadvezérnek építették, és nem faggatták ki a veszteseket, milyen érzés átmasírozni alatta.

Ha egy társadalom, nép, szakmai közösség, egyszóval bármilyen emberi csoport már a saját szavait sem birtokolja, akkor nagyon közel került a véghez. Ha pedig tudomása sincs arról, miféle játékot űznek vele, ha nem lát át a szitán, akkor meggyorsítja a saját elmúlását.

Az európai értékeket fenyegető legnagyobb veszélyforrás Nyugaton az etnomazochizmus. Bűntudatot, rosszkedvet, lelkiismeret-furdalást csepegtettek több nemzedékbe, és németek, hollandok, angolok milliói szenvednek attól a ténytől, hogy németek, hollandok, angolok. A mi kelet-európai végeinken – velük összevetve – épebb, teljesebb a népiségünk, a totális multikulturális társadalom még csak csírázik, de közösségeinket a kommunizmus negyven és a liberalizmus húsz esztendeje atomjaira bomlasztotta.

Mégis van visszatérés ebből a tetszhalott állapotból. A megújulás elsősorban egyéni vállalás és intelligencia kérdése. Minden felelősen gondolkodó európai magyarnak fel kell ismernie, hogy nemzeti és globális értelemben keresztúthoz érkeztünk. Ami eddig volt, nem folytatható. Ami pedig ránk várna, nem vállalható.

A tömegek soha nem értenek meg semmit ebből. De nem is szükséges: őket irányítani kell, ahogyan minden tömeget irányítottak az emberi történelem kezdetétől, nem pedig egyenként végigkérdezgették őket, amiből nyilvánvalóan csak hangzavar és káosz keletkezne.

Rendre van szükség, központi hatalomra, erős államra, méltányos, felkészült vezetőkre és vállalható jövőképre. Ez még nem fasizmus: ez az egyetlen élhető út és program egy régi európai nemzet számára.

Különben épül itt a romokon egy hibrid, korcs, nivellálódott, arctalan jövő. És abban a korban a magyar nyelv, kultúra, életforma már csak szigetként létezne majd. Ezt teljes erővel akadályozni, életünk utolsó pillanatáig, erőnk fogytáig protestálni ellene – emberi és nemzeti kötelességünk. Szerencsére nagyon sokan gondolkodunk így,ű és ez roppant biztató.

Ami pedig a szavak és a magyar valóság kapcsolatát illeti, végül hadd idézzem Kodolányi János 1943-as szárszói nyitóelőadását:

„A szavak e bódító áradatában egyre gyakrabban meg-megdöbbenek azon, hogy az emberek a lélek mélyéről felhozott ősi szavakat nem értik. Korszerűtlennek érzem magam. Egyre sűrűbben nehezedik rám a kérdés: miért szólsz, kinek szólsz? Hiszen e szóáradatban mindenki másért beszél, mint te. Mást mond, mint te. Másképp mondja, mint te. De nemcsak én érzem ezt, mások is a barátaim közül. Ez nem is lehet másként. Mértékünk nem a ma mértéke, hanem a múlté és a jövőé. Azé az emberé, azé a magyaré, akinek e szóinfláció, e sivár erkölcsi feketepiac kora után kell megszületnie. Testi alakjában már itt is van velünk. Lelkében ezután születik meg. Ma, amikor paradoxon, hogy ti. »a hazugságnak mindig igaza van«, még teljes sátániságában érvényesül, noha látszólag kikezdte már itt-ott a kérlelhetetlen valóság, megkísérlek szólni ehhez az új, eljövendő magyar emberhez, talán, bár töredékesen, eljut hozzá a szavam. Talán sikerül szembeállítanom önmagával. Hiszen minket, magyarokat, az a veszély fenyeget, hogy elveszítjük magyarságunkat s ezzel fennmaradásunkat, egész életünket is, ha csak egy pillanatra is elveszítjük magunkat. A legkisebb megfeledkezést is drágán fizethetjük meg.”

Ki írja újra a görög receptet?

Szalontay Mihály

- 2012. október 13., szombat

A sors fintoraként az Európai Unió éppen akkor kapott Nobel-békedíjat, amikor a demokrácia alappilléreit veszélyeztető gazdasági válság a szétesés szélére sodorta. Az európai integráció Achilles-sarka jelenleg a görög válság, amelynek rendezésére, vagyis Görögország benntartására az eurózónában viszont még mindig nincs kidolgozott recept. Sőt egyelőre nem látni azoknak az ellentéteknek a feloldását sem, amelyek lehetővé tennék egy ilyen recept összeállítását.

Márpedig ha az unió szétesik, akkor megint háborús veszéllyel kell szembenéznie az európai kontinensnek. Ennek előszelét megérezhettük a hét elején Athénban, Angela Merkel látogatása alkalmából. A német kancellárt ellenségként fogadták a tüntetők, visszaidézve a második világháborús múltat, mert szerintük Berlin kényszerítette rájuk a családok száz-ezreit megnyomorító megszorításokat. Pedig nem a németek szoktatták rá a görögöket olyan életszínvonalra és társadalmi juttatásokra, amelyek fedezetét soha nem termelték meg. A fedezethez szükséges külföldi hitelek előteremtésében a német bankok is szerepet vállaltak, de nem ők diktálták azt az évtizedek óta zavartalanul folyó pazarlást, és azt a mérhetetlenül alacsony hatékonyságot, amely a görög állami szektort jellemezte. Nem ők parancsoltak rá a görög kormányra, hogy a szociális biztonságot szavatoló hálót külföldi hitelekből finanszírozza, messze túllépve az ország teljesítőképességét.

A pénzügyi bajok tehát krónikussá váltak még azelőtt, hogy a válság bekövetkezett volna, a 2008-ban kitört krízis csak megadta Athénnak a kegyelemdöfést. Ráadásul ma már teljesen világos, hogy a Nemzetközi Valutaalap (IMF), az Európai Központi Bank (EKB) és az Európai Unió alkotta trojka végzetesen káros recepttel kezdte meg a bajok kúrálását. A helyzetet ahhoz tudnám hasonlítani, mint amikor a középkori felcser eret vágott az eszméletéért küzdő betegen, hogy leengedje a rossz vért. A páciensek kétharmada nem élte túl ezt a gyógymódot. Hasonló állapotba kerültek a görögök is, amikor az első, 110 milliárd eurós mentőcsomag fejében a hazai össztermék (GDP) 13 százalékának megfelelő megszorító intézkedésre kötelezték őket. Ezzel ugyanis egy olyan lefelé örvénylő ördögi spirálba terelték a görög gazdaságot, amelyből mind a mai napig nem tud kimászni.

A helyzet azonban ennél sokkal súlyosabb. A mentőcsomagokat ugyanis arra találták ki, hogy ezzel a pénzügyi injekcióval a görögöket visszatereljék egy olyan pályára, amelyen egyrészt maguk is hitelképesek lesznek a nemzetközi pénzpiacokon, másrészt 2020-ra az államadósságuk nem kúszik fel a GDP 180 százaléka fölé, hanem lemegy 120 százalékra. Ami még így is a duplája lenne az uniós követelmények szerinti szintnek, de már a kezelhető kategóriába tartozna. Igen ám, de a görögök képtelenek teljesíteni a feltételeket, mert az idei két parlamenti választással elvesztegetett idő miatt máris 13,5 milliárd eurós lyuk tátong a költségvetésükön, és épeszű befektető nem nyújt hitelt Athénnak jövőre sem. Vagyis haladékot kell adni a görögöknek, de senki nem tudja, mennyit és mire. Athén két évet kér, ami viszont többletköltséggel is jár, a szakemberek szerint csaknem 20 milliárd eurónyival. Ezt viszont valószínűleg az EKB-nak kell majd állnia. A központi pénzintézetnek kell engedélyeznie ugyanis azt, hogy a görög kormány rövid lejáratú kötvényeket bocsásson ki, és ezek oroszlánrészét fel is kell majd vásárolnia. Ugyanakkor valószínűleg át kell majd ütemeznie a már meglévő görög kötvényeinek a javát is.

A gond csak az, hogy a görög társadalom nem hajlandó további megszorításokat vállalni, a hitelezők pedig nem hajlandók további kölcsönöket nyújtani. Ha tehát még lenne is olyan gazdasági recept, amivel a jelenlegi bajok orvosolhatók lennének, azok még akkor sem volnának megvalósíthatók. A görög páciens eddigi félrekezelésének sem hajlandó ugyanis senki sem megfizetni az árát, az új gyógymódról már nem is beszélve.

És akkor még nem tettük fel a legfontosabb kérdést: mire fel ez a sok erőlködés? Egyre világosabb ugyanis, hogy a jelenlegi erőfeszítések, többletbefektetések, újabb és újabb átütemezések ellenére sem fog sikerülni elérni a végcélt. Vagyis azt, hogy a görög államadósság csökkenő, a gazdaság pedig növekedési pályára álljon. Ehhez egy radikálisan más receptet kellene összeállítani, de ezzel még senki sem állt elő. Márpedig az IMF csak akkor finanszírozhat egy projektet, ha feltételrendszerének teljesülése a pénzügyi viszonyok rendeződését eredményezi. Ha ennek esélye sincs, akkor ki kell farolnia a projektből. Az eurózóna sorsa körüli bizonytalanság ráadásul elriasztja a befektetőket, vagyis olyan hangulatot teremt, amely csak tovább lassítja a kilábalást a válságból.

A német kancellárt lefasisztázó görög tüntetők tehát maguk alatt vágták a fát. Tovább szűkítették Angela Merkel politikai mozgásterét ahhoz, hogy segítsen nekik kimászni a válságból. Valószínűleg olyannyira, hogy most már ha még akarna, akkor sem tudná rávenni további áldozatvállalásra a német választókat a görögök megmentése érdekében. Márpedig ha a németek nem fizetik ki a mindenkori számla harmadát, akkor a görögöknek nem marad más esélyük, mint kilépni az eurózónából és megpróbálni újra talpra állni. Ez viszont jóval súlyosabb megpróbáltatásokat jelent majd az átlagpolgárnak annál, mint amit most átél.

Nem jött be

Szentesi Zöldi László

- 2012. október 12., péntek

Álláspont

Jelentem: hát, ez most nem jött be.

Hetek, mit hetek, hónapok óta duruzsolnak, előrevetítenek, jósolgatnak a baloldali sajtóban: Merkel majd szépen leszedi a tíz körméről Orbán Viktort, ha legközelebb találkoznak. Ha a népszavásoknak, a 168 órásoknak és a többi orákulumnak hinnénk, akkor mi is elkövetnénk a hibát, amit az ő olvasóik talán elkövetnek: összetévesztenénk a kancellárt mondjuk a Frankfurter Allgemeine Zeitunggal. Ehhez a mondathoz azért feltétlenül hozzátartozik, hogy nevezett lap szerint már a német kereszténydemokratáknak is nagyon fáj, hogy miniszterelnökünk Ópusztaszeren a turult emlegette. Most legyünk nagyon, de nagyon őszinték, és hagyatkozzunk a józan paraszti észre: vajon hány német politikusnak van legalább valami elemi fogalma a kerecsensólyom és a magyar nemzeti tudat kapcsolatáról?

Szerencsére nem kell a béka hátsója alól pislognunk, és meséket sem kell költenünk német politikusok „aggodalmairól”, ahogyan az ottani sajtó jelentős része tekint a magyar sorsproblémákra a 2010-es kormányváltás óta: nyilván semmit sem tudnak az egészről, a turul Berlinből nem látszik.

Németország a barátunk. Angela Merkel is az. És egy percig sem vitás, hogy a Magyarországot érintő ügyekben a berlini kancellárián, és nem a vadkeletre alkalmanként jó kövér előítéletekkel kiruccanó liberális újságírók döntenek – szerencsére.

Az a tény, hogy csak az elmúlt két évben ötmilliárd eurónyi német befektetés érkezett hazánkba, másfél tucat új gyárat építettek, és a német befektetésektől immáron egymillió magyar ember boldogulása függ, mindennél beszédesebb. Vizionálhatunk mi máról holnapra magyar kis- és középvállalkozásoktól hemzsegő országot, ki ne szeretné, de a helyzet az, hogy a működő német tőke térségünk valamennyi országában megkerülhetetlen erő. Ha a Mercedes Kecskemétre települ, legyen bármilyen kis szelete ez a világ autógyártásának, magyar családok százai kapnak esélyt az emberhez méltó életre.

Önmagunk megtalálásához a tisztességes vállalkozások megbecsülésén át vezet az út. Biztosan akad nyerészkedő és korrekt német cég egyaránt, de nem ez a lényeg. Ezerszer inkább Berlintől függjön a magyar gazdaság, mint attól a hazai parazitarétegtől, amely polipként fojtogatná tovább az országot, ha tehetné. Őszintén mondom: még egy német vállalkozó is nagyobb magyar hazafi, mint a megtollasodott, politikai pályán landoló egykori KISZ-esek, akik a saját honfitársaikat semmibe sem veszik, bérrabszolgaként alkalmazzák és kiszívják az utolsó csepp vérüket.

Angela Merkel nézőpontja nem a Népszava kommentelésben végelgyengülő öreg kommunista újságíróinak nézőpontja. Merkel ismeri a számokat, tájékozott a magyarországi viszonyokról, tudja, hogy Orbántól jobbra is politikai tér nyílott. Azt is tudja, hogy Vona Gáborék elemi közgazdasági ismeretei egyelőre egy kollektív nemzeti öngyilkosságra elegendőek, amelybe azonban a német befektetések is belerokkannának. Azt is látja Merkel, hogy a Brüsszeltől Moszkváig ringatózó, kiszámíthatatlan, becstelen és velejéig korrupt úgynevezett magyar baloldal visszatérése teljes mértékben instabilizálná hazánkat és a térséget.

Angela Merkel diplomáciai partnerét Orbán Viktornak hívják, és bár magam is olvastam Róna Péter nagy ívű jóslatát pár hónappal ezelőtt, egyáltalán nem úgy tűnik, hogy bárki – német kormány, Brüsszel, globális hatalom – is „levenné” a „periféria” kormányfőjét ebben a különös, limeseken túli országban.

Merkel és Orbán szót értett egymással, s belátom, ez tényleg rossz hír azoknak, akik fizikai fájdalmat éreznek, ha Magyarország sikereket, még ha csak apró, falatnyi sikereket is ér el a világban.

Végezetül egy sajátos performance-ról. Orbánt a kancellária előtt a Facebookon virtuálisan összehaverkodott szellemi törpék fogadták: ők tüntetésnek nevezték kis összejövetelüket. Húszan voltak. Berlini ellenállási sejtnek hívják magukat, és a következő táblákat emelték a magasba: „paraszt vagyok”, „zsidó vagyok”, „nő vagyok”, „pályakezdő vagyok”.

Fájdalom, a zsidók, nők és pályakezdők nevében nem nyilatkozhatok, de a parasztok nevében annál inkább. Magam is ilyenféle volnék családilag, ugyi – azért fogom népiesre, hogy tökéletesen megfeleljek a paraszt kritériumának –, csak hát, tetszik tudni, előfordulhat, hogy egy tényleges paraszttól akkora parasztlengőt kap majd egy ilyen ellenállási hülyegyerek, hogy aztán Szent András-napig szedegetik majd a fogait.
Ennyit szerettem volna dedikálni a húsz tüntető berlini címére, szeretettel.

Vita, vitapartner nélkül

Vámos György

- 2012. október 12., péntek

Az osztrák közszolgálati televízió 2-es csatornáján fél estét szenteltek Magyarországnak. Az átfogó képből azonban hiányzott például az, hogy a ’80-as évek végén a magyar állampolgárok hosszú konvojokban hurcolták be az országba a Gorenje hűtőládákat, ezzel óriási összegeket hurcolva ki az országból. Bizonyára sokan emlékeznek még erre, hiszen volt, aki napjában kétszer is fordult, hogy részese lehessen e sajátságos menetnek. Ha az akkori szocialista kormány idejében ébred, és behozatja ezeket a kelendő műszaki cikkeket az országba, itthon marad a pénz, de nem ezt tette. A határ mentén, a túloldalon pedig a fáskamrától kezdve a zöldségüzleten át minden sufniban csak Gorenje hűtőládát árultak. Ekkor Paul Lendvai nem akart tanácsokat osztogatni. Sőt, meg sem szólalt, hogy feltárja a magyar valóságot, és kritikával illetve az akkor vezetést, esetleg felnyissa az illetékesek szemét. Pedig akkor is járt rendszeresen Magyarországra, jó kapcsolatokat ápolt Európa több országában befolyásos politikusokkal, miniszterekkel, médiaszakemberekkel, s ha valaki, akkor ő pontosan tudta, hogy mi történik Magyarországgal.

A két héttel ezelőtti nagy port felvert, Magyarországgal szemben erős kritikát megfogalmazó említett filmmel több hírportál, napilap és vitaműsor foglalkozott. A Paul Lendvai és Andrea Morgenthaler által készített film vetítése után vitaműsorban beszélgettek tovább a témáról az osztrák közszolgálati televízióban. E beszélgetésre, amelyet Renata Schmidtkunz vezetett, rá lehet fogni, hogy egyoldalú volt, de mivel a szereplők a jobb- és a baloldalt egyenlő arányban képviselték, ezt próbáljuk meg félretenni. Prőhle Gergely helyettes államtitkár úgy vélekedett a vitában, hogy a film nem a valóságot tükrözi, féligazságokat tartalmaz, és nehezményezte, hogy csak Martonyi Jánost kérdezték meg a kormányból. Nos, ha egy filmben azt akarják bemutatni, mi az, ami kritizálható Magyarországon, el kell fogadnunk, hogy nem a hatalmat kérdezik meg. Hans Kaisert, a német Kereszténydemokrata Unió (CDU) volt politikusát, aki a Konrad Adenauer Alapítvány korábbi budapesti vezetője volt, azonban nem lehet azzal vádolni, hogy a kormány ellen beszélt volna, vagy hogy a jelenlegi ellenzékkel szimpatizálna, és az Esterházy hercegek hagyatékát kezelő alapítványok vezetője, Stephan Ottrubay sem vádolható azzal, hogy az ellenzék szószólója lenne. A filmben, illetve a vitában megszólaló többi személyiség azonban egyértelműen az ellenzékhez köthető.

És itt jön a képbe Paul Lendvai, akit lehet szeretni és nem szeretni, kritizálni, és lehet nem egyetérteni vele. A múltjában valóban vannak furcsaságok, amelyeket próbáltak már dokumentumokkal alátámasztani, ezeket ő megpróbálta rendre megcáfolni. Az 1957 óta Ausztriában élő Lendvai igen jó kapcsolatokat épített ki új hazájában és a világsajtóban is akár a szocialista, akár a néppártokkal. Kevesen mondhatják el azt, amit ő, hogy Václav Haveltől Bruno Kreiskyig sok neves politikusnak élvezte a bizalmát. Amikor utoljára Magyarországon megjelent az országot kritizáló könyve, mindenáron szerettem volna találkozni vele, hogy kihívjam egy nyilvános vitára. Tudtam, hogy hol fog dedikálni, így bementem a boltba, megvettem a könyvét, és megkértem az üzlet tulajdonosát, dedikáltassa nekem. Beletettem egy névjegyet, reménykedve, hogy nem utasít vissza, mégis kiáll velem egy vitára. A dedikáció másnapján visszakaptam a könyvet dedikálatlanul, névjegy nélkül, a válasz annyi volt, hogy Lendvai úr nem kíván velem kapcsolatot teremteni semmiféle nyilvános vita formájában.

A dokumentumfilm kapcsán ismét bizonyossá vált számomra, mekkora felelősség terheli a készítőket, a saját viselkedésükkel hogyan generálják az emberek közötti feszültséget. Itt most főleg arra a filmrészletre gondolok, amikor egy „nemzeti taxis” megállás nélkül „zsidózik”. Az ő felelőssége is óriási, hiszen a viselkedésével megvalósítja a kirekesztés, az antiszemitizmus fogalmát, de mégsem egyedül őt tettem ezért felelőssé. Hanem Lendvait is, aki nem volt hajlandó a vitára.

Többek között szerettem volna feltenni neki a kérdést: nem érzi-e annak a felelősségét, hogy amikor a jobboldalhoz tartozó televíziókat vagy lapokat nem „tiszteli meg” azzal, hogy elfogadja a meghívásukat, ezzel ő maga teremt kínos helyzetet?

Megbeszélhettük volna az örökösen visszatérő antiszemita-problémakört, hiszen a velem való vita kapcsán senki nem vethette volna a szememre, hogy ellenséges megközelítésből tárgyalom a kérdést. Reménykedem abban, hogy Lendvai úr ezek után elgondolkozik a saját felelősségén, és belátja, az eddig megszokott közegen kívül is vállalnia kell vitákat annak érdekében, hogy az igazi magyar valóság napvilágra kerüljön. Ő 1957 óta Ausztriában él, így könnyen figyelmen kívül hagyja, hogy Magyarországon a sok évtizedes kommunista elnyomás következtében eltűnt a polgárság. A demokráciához vezető út emiatt sokkal rögösebb, ezért a végső cél elérése is sokkal nehezebb és lassúbb. Remélem, soraim meggyőzik Paul Lendvait az igazamról, és esetleg elgondolkozik annak a lehetőségén, hogy nem kizárólag a beolajozott gépezetben lehet vitába szállni. E viták mindig egyoldalúak lesznek, hiszen hiába volt az ORF2 műsorában is több szereplő, ha Lendvai végig saját magát próbálta meggyőzni a szülőhazájával szembeni egyfajta igazságról, amit végül Renata Schmidtkunz segítségével meg is oldott.

Sarkosan fogalmazva (12.10,12)

Sarkosan fogalmazva

Szentmihályi Szabó Péter

- 2012. október 12., péntek

Vészes káderhiányra mutat, hogy a dolgok jelen állása szerint Bajnai Gordon a balliberális ellenzék kormányfőjelöltje. Óvatosan fogalmazok, mert a jelek szerint sokaknak nem tetszik, bár egyre többen igazolnak át hozzá. Már az előző ciklus végén történt ki- és megválasztása is mutatta, hogy jobb híján nyugodtak bele, mint a legkisebb közös többszörösbe, valahogy úgy, ahogyan annak idején szegény D–209-est tolták fel az emelvényre, hogy meghirdesse a jóléti rendszerváltást. De hát szegény ember vízzel főz, a szerény készletből ezt lehet kihozni, különösen, ha a nyugati üzleti körök is így szeretnék. Bajnai nem fog gyújtó hatású beszédekkel tömegeket mozgósítani, valójában semmi köze ahhoz, amit hagyományosan baloldalnak szoktak nevezni, egy közepes kvalitású üzletember. Persze ilyen alapon akár Simor Andrást is jelölhetnék az árnyékkormány vezetőjének, az ő személye még nagyobb garanciát jelentene, hogy Magyarországon minden az IMF és az Európai Unió legnagyobb megelégedésére folyjék tovább, de nem akarok ötleteket adni, még a végén Bokros Lajos is szóba kerül, mint a haza megmentője. Nem is próbálom palástolni elégedettségemet, sőt kárörömömet Bajnai Gordon ismételt színrelépése miatt, bár az alkalmasabb jelölt keresgélése nyilván folytatódik majd a kulisszák mögött. Ha így megy, a végén még előveszik szegény Medgyessyt, ráadják a vörös kampánydzsekit, és ő mond beszédet minden útelágazásnál. Már karaktergyilkosságtól sem kell tartania a baloldalnak, mert karakterek nincsenek, ennyi volt a készlet, csupa eladhatatlan, többször leértékelt áru. És szükség lenne nagy vonzerejű jelszavakra is, például: „az IMF-fel egy az utunk” vagy „cirkuszt, kenyeret” – de egyelőre csak a cirkusz marad a baloldalon, a közönség várja, ki lesz a főbohóc, akit a függöny mögül kilök a porondmester. Ebben a szerepben, valljuk meg, a rém volt a legjobb.

Nemzeti védekezés

Csapó Endre

- 2012. október 12., péntek

„A nemzeti piacok világpiaccá válnak, és korunkban e folyamat lényegében tetőzik: a piac mindenekelőtt világpiac. (…) Nincs olyan terület, társadalom, amely a piac által ne lenne érintve. (…) Az áruk árai, amelyek az egyes országokban befolyásolják a vállalkozók és a politikai intézmények, hatóságok döntéseit, szinte minden esetben a világpiacon alakulnak ki. A piac e globalizációs törekvései elkerülhetetlenül beleütköznek a szuverén, modern nemzeti állam létezési formájába. Amíg ugyanis a piac alapvetően globális természetű, a nemzeti állam és különösen annak demokratikus változata mindig nemzeti színezetű” – írta nemrég Hoós János. (Globalizáció, nemzeti szuverenitás és demokrácia, Köz-Gazdaság 2012/1.) Miközben pedig a nemzeti államok visszaszorítása folyik saját gazdasági területeikről, folyamatos a törekvés, hogy elfogadtassák Európa népével a nemzeti államok megszüntetésével létrehozandó európai szuperállam megvalósításának gondolatát.

A terv legnagyobb propagandája Amerikából indult, eleve az Egyesült Államok mintáját követő megoldást szorgalmazva. A Die Presse Terv az európai állam átalakítására címmel megjelent vezércikkében körvonalazta a javaslatot. Június 19-én tíz uniós ország külügyminisztere benyújtotta első jelentését a kezdeményezésből leginkább profitáló illetékes európai uniós tisztségviselőknek: José Manuel Barrosónak, az Európai Bizottság elnökének, Herman Van Rompuynek, az Európa Tanács elnökének, Mario Draghinak, az Európai Központi Bank elnökének és az Eurogroup-elnök Jean-Claude Junckernek.

A német Guido Westerwelle kezdeményezésére indult „tanulmánycsoport a jövőért”, amelyben jelenleg Franciaország nem képviselteti magát, fő célja, hogy véget vessen a nemzeti kormányok és azok vezetői számára biztosított dominanciának, s nagyobb hatalmat adjon az Európai Bizottságnak, különös tekintettel annak elnökére, akit egyetemes választójog alapján választanának meg, és felhatalmaznák egy „kormányzati csapat” megalakítására – ezzel Európa leghatalmasabb politikai vezetőjévé emelve személyét. A csoport azt is javasolja, hogy az európai miniszterek és államfők tanácsai helyébe „államkamarák” lépjenek az Európai Parlamenten belül.
A nemzeti kompetenciák, különös tekintettel az országhatárok ellenőrzésére, a honvédelemre és a közpénzek kezelésére, átkerülnének a szövetségi hatalom kezébe, „visszafordíthatatlanná téve az euróövezeti tagságot”. Ilyen Európában beláthatatlan következményekkel kellene szembenéznie a minden tekintetben legyengített magyar nemzetnek.

Orbán Viktor bizakodó e tekintetben. Többször kifejtette, hogy az Európai Uniónak a nemzetek uniójának kell lennie, és reméli, hogy változik az irányzat, amely jelenleg egy központi irányítású államot akar létrehozni. Kormánya a nemzet védekezése jegyében politizál, minden igyekezettel azon van, hogy csökkentse az adósságot, s olyan mértékben megerősítse a gazdaságot, hogy ne kelljen hitelekkel fenntartani az ország gazdaságát.

Orbán az őszi szezonnyitó parlamenti ülésen hangsúlyozta, hogy hazánknak valójában az unió problémái miatt van szüksége hitelkeretre, hogy megvédje magát a „szélesebb hazánkat, Európát nyomasztó betegségtől, vagyis a válságtól, amelyet nem mi okoztunk, és nem is mi tartunk életben”.

Úgy fogalmazott, hogy az unió jelenleg inkább a probléma forrása, mint a megoldás, s ma azért nem tudunk kilábalni nehéz helyzetünkből, mert „visszahúz bennünket az eurózóna válsága”. Amiben előreléptünk, az is csak azért sikerült, mert tudatosan mást csináltunk, mint azok, akik a válságot okozták, és láthatólag nem is boldogulnak vele azóta sem – tette hozzá. Ezt nevezem én a nemzeti védekezés politikájának.

Sarkosan fogalmazva (12.10.11)

Sarkosan fogalmazva

Szentmihályi Szabó Péter

- 2012. október 11., csütörtök

Hazánk, ki is tagadná, sokféle bajban szenved, krónikus és akut nyavalyákban, betegágyát körülállják régi és új orvosok. 1990 óta annyi kúrát kibírt szegény, hogy a doktorok is csodálkoznak, hogy még él a szerencsétlen, sőt, fel is szeretne tápászkodni. A javasolt terápiák kioltják egymást, a nagy hírű külföldi orvosok tartós böjtölést és teljes ágynyugalmat ajánlanak, megfizethetetlenül drága gyógyszerekkel, a magyar szakemberek véleménye pártállás szerint megoszlik, a folyosón néha hajba is kapnak egymással. A szomorú tréfát félretéve, az egyszerűség kedvéért fogadjuk el, hogy mindenki jót akar. Így például Tabajdi Csaba szocialista EP-képviselő is, aki a Népszabadságban azt bizonygatja, hogy édes hazánkban „helyrehozó forradalomra” van szükség, Jürgen Habermas kifejezését használva. Be kell temetni az árkokat, meg kell szüntetni a nemzeti és a balliberális frontok között a szembenállást, patrióta demokratákra van szükség, nacionalizmus nélkül. A jó tanácsok csak úgy záporoznak, a beteg kapkodja a fejét, melyik lenne az a boldog kor, amelyhez viszonyítva helyre kellene hozni mindent, már persze, ha nem lesznek előre hozott választások, amelyek követelése a mindenkori ellenzék eszköztárának szerves része. Az ágynak esett országnak nem tetszik, hogy merő jóindulatból nem engedik feltápászkodni, sőt azzal fenyegetik, hogy magára hagyják, ha nem viselkedik nyugodtan, és nem fizet pontosan a kúráért. A kórterem többi ágya mellett is hasonló jelenetek zajlanak, az új doktorokat néha el is kergetik az ingerült hozzátartozók, akik erősen gyanakodnak, hogy a beteg magától is meggyógyulna, ha hagynák. A gyanakvás indokolt, mert az orvosok is szemmel láthatólag ugyanabban a bajban szenvednek, sőt valószínű, hogy ők hozták be a kórházba a fertőzést. A beteg morcosan falnak fordul, kiejti kezéből az újságot, mert tudja, most mindegyik tele lesz az új gyógymód dicséretével, a helyrehozó forradalommal.

Bűnös szavak

Pozsonyi Ádám

- 2012. október 11., csütörtök

Van egy 2000-ben kiadott, Nemzeti Tankönyvkiadó által gondozott kötet, amelyben a szokásos haladás, demokrácia, rasszizmus, elnyomás, kirekesztés stb., tehát a kor szája íze szerinti toleranciatörténeti maszlag taglalása közben felbukkan egy mondat: „A feketék felszabadítása”.

Egyszerű, ártatlan mondat, amiben a legszolgalelkűbb, megfelelési kényszeres világpolgár sem találhat semmi „olyasmit”, ám mégis baj lett belőle a napokban. Egy ismerősöm tanárképzőre jár, és a saját szemével látta, hogy amikor a tanár felírta a táblára ezt a kis mondatot, a fontoskodó diákok egyike felemelte a kezét: „Ezt már így nem lehet mondani!” Mármint a szót. Azt nem lehet. Azt a szót, hogy fekete. Valami mást kell mondani helyette.

Nem is olyan rég létezett egy szervezet, amelyet így hívtak: Országos Cigány Önkormányzat. A napokban rákerestem, és láttam, hogy már nem így hívják. Országos Roma Önkormányzat. Ez most a hivatalos. Hogy a korábbiban mi volt pejoratív, el nem tudom képzelni, annyi lehetett, mint abban, hogy lekváros kenyér, vagy hogy gyerekkád, de hát ki vagyok én, hogy beleszóljak a nagyok dolgába?

Szavak. Ezek a szavak valahogy mindig csak galibát okoznak. Mindenféle gondolatokat ébresztenek az emberben. És igyekeznek kizárni őket a közéletből. Mivel azonban a keletkezett űrt be kell tölteni, kreálnak helyettük más szavakat. Mert az mégsem lehetséges, hogy a beszélgetésben, ha a szóban forgó főnév jön sorra, akkor ott két másodpercnyi csend következzék.

Van például az a kifejezés, ami emberemlékezet óta azt a jelenséget fejezi ki tömören, hogy valaki a saját neméhez vonzódik. A jelenség nem új, amióta írott történelem létezik, tudunk ilyen esetekről. Szóval volt rá egy kifejezés, amelyet még Kármán József, Gyulai Pál vagy Jósika Miklós korában is így használtak, ismerte Ady és Herczeg Ferenc, részegen vihogott rajta Cholnoky Viktor – nem gyűlöletből, csak hát vicces dolog, ha valaki mustárral eszi a lekváros gombócot.

Aztán a szabadság korában megértük, hogy nem szabad úgy mondani, ahogy addig. Mert ha a nagy szabadság eljön, hát rögtön megtilt valamit. A királyság intézménye nem tiltott ilyesmit. De hát nem is állította magáról, hogy szabadság van és egyenlőség.

Szóval, most másképp kell hívni, mert azt mondták, hogy az a szó pejoratív. Az emberek sértésként használják. Gúnyolódnak. Aztán megtudtuk, hogy ezentúl azt kell mondani: meleg. Használjuk is – kivéve, amikor nem látják, mert a kocsmában az emberek akkor is úgy mondják, ahogy a jó Cholnoky korában, s majd ha a szabadság nevében beszerelnek mindenhová kamerákat, esetleg megváltozik a helyzet. De van egy kínos körülmény: az emberek már a melegen is röhögnek. Meg összekacsintanak cinkosan. Elhúzzák a szájukat, ha valaki használja a szót. Mindez egy kicsit megijeszt. Mi lesz így jövőre? Lecserélik ezt is? Kreálnak egy újat? Majd néhány év múlva – miután az emberek cinkosan kacsintgatnak, ha szóba kerül, s egymás vállát veregetik – jön a következő? Aztán az újabb és a még újabb?

Mert az emberek soha nem a kifejezésen röhögnek, hanem a mögötte lévő tartalmon. Cserélgethetik magát a konkrét főnevet bármire.

Nem kéne már felhagyni a próbálkozásokkal? A természet – az isteni teremtés rendje – úgyis erősebb.

Antifa és antiszem

Tamáska Péter

- 2012. október 11., csütörtök

Romsics Ignácnak a népbiztosok származására való utalása, és ennek nyomán a honi antiszemitizmusról szóló vita majdnem olyanná vált, mintha az lenne a tét, hogy végre kijelentsük: mi, magyarok egy idegent sem szeretünk. Szolgáljon vigaszul, hogy a baloldalt már akkor sem szerettük, amikor ezért még börtönbüntetés járt. Marxot sem azért olvastuk, mert egyike volt azoknak, akik a zsidókérdésről éppoly kemény szavakkal írtak, mint később Szabó Dezső. (Tegyük hozzá, az utópista szocializmus sokat bírált atyja, Fourier vagy Bakunyin herceg, Marx anarchista ellenlábasa is a zsidókban látta a kapitalizmus megtestesülését.) Miért kellene hát az egész kényes kérdéskört a jobboldalhoz kötni? Miért kellene a megújuló történettudományunknak szakadatlan öncenzúrával élnie, mint a kádárizmusban? Aki ezt kéri, Gerő András. Professzor. És minden bizonnyal, mint a németek mondják, antifa. Én hozzá képest antiszem vagyok. S elkezdek kutakodni, hogy ne csak a jobboldalon, de a balon is találjak antiszemitákat. S találok. Itt vannak a munkásmozgalom klasszikus gondolkodói, Marx és Engels után a többiek. Edmund Silberner szerint „a 19. század jelentős szocialistái a zsidóságot a társadalmi élősködés megtestesítőjeként” aposztrofálták. Karl Kautsky, a német szociáldemokrácia egyik atyja, a zsidóságban már az első világháború előtt olyan reakciós és konzervatív masszát látott, amely a társadalmi fejlődést akadályozza.

A kommunista Otto Heller 1931-ben megjelent, A zsidóság alkonya című munkájában azt fejtegette: a kérdés csak a szocializmus győzelmével, a zsidóknak az új társadalomban való feloldódásával oldható meg. (Iszak Babel, az 1920-as lengyel–szovjet háborút úgy jellemezte: csak abban különbözött a hagyományos pogromoktól, hogy a komisszár tekintélyt parancsoló bőrruháját ott a zsidók is felölthették.) A győztes bolsevikokban érezhető volt a zsidó nacionalizmus, a cionizmus iránti bizalmatlanság, és még Trockij is kijelentette, hogy egy zsidó állam létesítése eltérést jelentene az osztályharc szigorú vonalától.

A cionizmus – mondták a német kommunisták is – a kapitalista elnyomás fegyvere a palesztinai arabok jogos szabadságharcával szemben. (S ezzel lerakták a mai, moszlimizáló antiszemitizmus ideológiai alapjait.) A harmincas évek második felének moszkvai kirakatpereiben a bolsevikok zsidóellenes előítéletei egyértelműen tetten érhetők. Sok zsidó származású vezető került trockizmus és a kapitalizmus visszaállításának vádjával bíróság elé, majd hóhérkézre, így az 1938 márciusában lezajlott harmadik, egyben a legnagyobb nyilvános perben, a „huszonegyekében” is.

Az ötvenes évek elején ismét előtérbe került a szocialista táborban a zsidóellenesség: 1952-ben Prágában „cionista tevékenységért” Rudolf Slánskyt, a csehszlovák kommunista párt volt főtitkárát és társait ítélték halálra. 1953 januárjában Moszkvában orvosprofesszorok csoportját állították bíróság elé imperialista ügynökség és cionizmus vádjával, és ekkor kezdték előkészíteni Rákosiék a budapesti cionista pert Péter Gábor és ávós társainak letartóztatásával, amelyet Sztálin halála után Moszkvából leállítottak. (A gyanúsítottak nem merték visszavonni vallomásukat, hogy ők cionisták: a kérésben újabb csapdát szimatoltak.) Gierek, Brezsnyev, Ceausescu és a többiek antiszemitizmusát utazásaink során közelről is tapasztalhattuk.

Nem véletlen, hogy Gerő András antifás támadását Tamás Gáspár Miklós hibának nevezi. Joggal. A magyar közvéleményt az ilyen viták kifárasztják, ingerlékennyé teszik. Aligha lehet célhoz érni azzal, ha megpróbáljuk az elmúlt száz év történetét ideológiai belépőkkel meghamisítani. A történésznek fáj, ha mondandóját a hétköznapok előítéletes nyelvén antiszemnek olvassák, és a történelem iránt valóban érdeklődő közvélemény az ilyesmit bizalmatlansággal és gyanakvással fogadja. Üres frázisok, de ezt is kibírjuk – mondják az emberek, s megnézik a világhálón, hogyan is állunk a Cion bölcseinek jegyzőkönyvével. Amelynek helyes értelmezéséhez nem árt elővenni Umberto Eco Prágai temető című könyvét.

A regény főhőse, Simonini, egy olasz Párizsból, aki szenvedélyes antiszemitaként és titkos ügynökként fő részese a jegyzőkönyv megszületésének, amely a zsidó világ-összeesküvés bizonyítékaként végzetes karriert fut be. Simonini ügyesen lavíroz jezsuiták és szabadkőművesek, republikánusok és antiklerikálisok, bonapartisták és orosz kémek között. A történet végén – 1897-et írunk –, miután egyre jobban belebonyolódik egy, az épülő párizsi metró felrobbantására irányuló összeesküvésbe, társai meggyőzik, hogy a legcélszerűbb, ha ő hajtja végre a merényletet. Némi habozás után elvállalja. Aztán a bombával elindul a semmibe.

Parizert a borítékba

Máté T. Gyula

- 2012. október 11., csütörtök

Álláspont

Jackpot!

Az kéne!

Áll az MSZP-közeli vállalkozó, s búsan nézi, ahogy leszerelik kedvenc félkarú rablóját.

Még egy utolsót kéne pörgetni. Egy utolsó tutit, amely kiadja a végeredményt.

Kire tegyen, ki kapja a nokiás dobozt, a whiskyst, ki kapja a „borítékos parizert”? Hiszen aki most, kampányelőn ad, az kétszer ad. Ám ha bejön, legalább ötször kapja vissza.

Nem háromszor, nem Lúdas Matyi módjára – vigyorodik el a nyerőgépközeli vállalkozó, simítva egyet kedvenc fényes zakóján. A korrupció elleni harc mantráját ő is kívülről fújja: „Akár a szegfű, akár narancs, bíró pajtás, velünk maradsz.”

Apropó: a Mikinek is lassan bankettet kellene szervezni, érik az újabb szüzességbuli. Hiszen ártatlan minálunk mindenki, mivé is lenne másképpen ez a világ… Ezért csináltuk a demokráciát, vagy mi a fene?!

Jackpot! Az kéne! De melyik a nyerő öt cseresznye? Akár egymás mellett, akár egymás alatt, akár átlóban! Megteszi ő bárhogy.

Legyen a párt? Az MSZP-vel évtizedekre visszamenően összeköt az „én tudom, hogy te tudod, hogy én is tudom rólad” elszakíthatatlan elvtársiassága. Most nyertek is végre Sopronban. Jó, túró kis választás volt, de végre nyertek. A Mesterházy is lefogyott a nyáron, hiába, meglátszik, ha Ámerikából jön a stájliszt. Mondja is mindenkinek: megújultunk, új ideák, új arcok. A gólya hozta őket a mostani kampányba. A „melós arc”, Gúr Nándi meg nyilván egyenesen a Holdról érkezett, a ’86-os szovjet meccset sem vele néztük a miskolci városi KISZ-irodán. Vagy az egy másik meccs volt? S már a B.-A.-Z. megyei első titkár szobája? Vagy később, amikor a rendes szocialista káder üzletbe vagy közigazgatásba menetelt? Régen volt, na.

De most nem is ez a lényeg. Még csak az sem, hogy győznek-e a választásokon. Az csak bónusz, ha bukik a Fidesz, akkor igazán überháváj a buli! Azonban a jó biznicment a realitás neveli, márpedig a kis biznic is biznic: az erős ellenzék nem ad állami megrendelést, de politikai védelmet igen. Meg aztán lesz ellenzéki önkormányzat, uniós szakértőség, nemzetközi üzletközvetítés. Nem rossz dolog ám bekapcsolódni az úrelvtársi internacionalizmusba.

Tehát a kérdés, ki nyeri az ellenzéki versenyt, s ha összefognak, ki a „fő fogó”? Az Atilla gyerek jól mondta Sopron alapján: kell egy jó program és egy jó vezér. Csak hát, kicsiben egy játszótér is program, országosan viszont ez édeskevés. Odáig oké, hogy nekik a hatalom kell, nekem meg az ő hatalmuk, hogy menjen a bolt, de ezzel még a kocsmában sem állok ki. Ezért alkotnak és tárgyalnak programot már vagy két éve töretlenül… A jó vezér pedig? Sopron ide, fogyás oda, azt még keresni kell.

A Fletó tökéletes lenne, ha nem ő lenne a Fletó – a paradoxont nem csak a múlt okozza, azt gyorsan felejtik az emberek. Gyurcsány azonban csak és kizárólag führer tud lenni. Ha bármilyen üzletbe beveszik, vagy maga a buli bukik, vagy Gyurcsány lenyúlja a bulit.

Igaz, erős gyerek: éhezik, homokozik, almát szüretel ha kell, és tegnap már egy munkanélküli szemébe is szégyen-pislogás nélkül nézett. A Fletó tehát lehet az egyik cseresznye, a sor egyik tagja.

S Bajnai lenne ebben a sorban a Joker? Üzletet lehetett vele kötni, az biztos, alighanem most is lehetne. De akar ő is? Vagy tényleg ő a Joker, nem csak a félkarú rabló mindent kiegészítő nyerőábrájaként, hanem mindent ütő politikai kártyalapként is? Eddig csak kivárt, hogy növelje az árát? Lehet, hogy a Szolidaritás, a Milla is az ő kasszájából pattant ki?

Az LMP-re az MSZP-közeli vállalkozó nem sok időt szentelt. Végigüzletelte a rendszerváltás után az SZDSZ-t, az ökoturizmus ezután már nem nagy kaland.

Most veszekednek a „cserkók”, marják egymást. Én utállak téged, te nem vagy az én barátom, befeküdtél az ágyacskámba, majd én cserébe belepiszkítok a tiedbe. Mindegyik kilökné, kizárná a másikat a sorból. De minden helyre fog rázódni. Minden cseresznye a helyére kerül.

A nyerőgépközeli vállalkozó megnyugodott, rájött, hogy rosszul kalkulált. A baloldalinak nevezett ellenzéki összefogás módjáról nem az dönt, hogy kinek van szebb és jobb programja, ki okosabb, ki sármosabb. Az elmúlt évtizedekben a szociálliberális kormányokat üzemeltető gazdasági hátország, hősünk hazai és multinacionális barátai döntenek. Bajnaiéknak csak az a dolguk, hogy rájárjanak a gyümigépre, teledobálják ígérvényekkel és váltókkal, a félkarú rabló kidobja a tuti összeállítást.

S akkor majd lehet csengetni.

Lendvai Magyarországa: búcsú a minőségi újságírástól (Mandiner reblog)

Lendvai Magyarországa: búcsú a minőségi újságírástól

Váradi Júlia, ORF, Politicus, médiaszabadság,magyar média, sajtószabadság, Ungváry Rudolf, Paul Lendvai, Martonyi János, film,média, Ausztria, belföld, vélemény, külföld.

2012. október 10. 10:02

Tisztelem Paul Lendvai újságírói munkásságát, de ebben a filmben láthatóan sem ő, sem szerzőtársa nem törekedett a valósághoz közeli helyzet leírására.

Paul Lendvai, magyar származású, de hosszú ideje Ausztriában élő neves újságíró német kollégájával, Andrea Morgenthalerrel készített egy 52 perces dokumentumfilmet Magyarországról. A filmet az osztrák közszolgálati televízió kettes csatornája (ORF 2) adta le „Emberek és hatalmak” című műsorának keretében, szeptember végén „Nemzeti álmok – búcsú Európától?” címmel (a filmet sajnos az ORF honlapjáról már levették, de alább megtekinthető).

A film hazai promótálásában a baloldali orgánumok aktív szerepet vállaltak, különösen a Klubrádió, amely több műsorsávjában is teret adott a film készítőinek, illetve a filmben megszólaltatott interjúalanyoknak. Túl nagy vihart nem kavart a film, pedig szükség lett volna arra, hogy a magyar politikai elit egyszerre tiltakozzon ez ellen a szimpla propagandafilm ellen. Hivatalosan egyedül Magyarország bécsi nagykövete jelezte nemtetszését a filmmel kapcsolatban. Bár nem értek egyet azzal a gyakorlattal, hogy nagykövetek olvasói levelekkel traktálják a független kézben lévő sajtó olvasóit, egy ilyen ügyben, amely közszolgálati értékekről (is) szól, igenis kötelessége a magyar félnek hivatalosan is megszólalnia.

Ez a film ugyanis szégyen. Mind Magyarországra, mind pedig a film készítőire nézve. Tisztelem Paul Lendvai újságírói munkásságát, de ebben a filmben láthatóan sem ő, sem szerzőtársa nem törekedett a valósághoz közeli helyzet leírására, sokkal inkább a magyar belpolitikai viták egy újabb terepét, fórumát nyitotta meg és mutatta be (a filmet követő háttérbeszélgetéssel együtt) az osztrák tévénézőknek. Magyar vircsaft, mondhatnánk.

De vegyük sorra, mi is a baj ezzel a filmmel!

Induljunk ki abból, hogy ezt a filmet az osztrák adófizető polgárok pénzéből fenntartott, ORF2 elnevezésű közszolgálati csatorna sugározta. Erre a csatornára az ORF-törvény vonatkozik, amely az első fejezet harmadik bekezdésében, valamint a 4. § második pontjában igen egyértelműen fogalmaz az osztrák közszolgálati televízió feladatairól: Objektivitás és a hírszolgáltatás pártatlanságának biztosítása (Sicherung der Objektivität und Unparteilichkeit der Berichterstattung), a vélemények sokszínűségének figyelembe vétele (die Berücksichtigung der Meinungsvielfalt), valamint a programok kiegyensúlyozottsága (die Ausgewogenheit der Programme) képezik az osztrák tévé működésének etikai, szakmai alapjait. Nos, itt – köszönhetően a film készítőinek – sem az objektivitás, sem a pártatlanság, sem a vélemények sokszínűségének feltétele nem teljesült.

Már a cím (Búcsú Európától?) is problematikus egy közszolgálati tévében. Búcsú Európától, vagy egy új kezdet hajnala?; A demokrácia alkonya vagy megújítása? Ilyen vagy ehhez hasonló címek például sokkal jobban meg tudták volna jeleníteni a televíziónézők számára a Magyarországon uralkodó álláspontok két fő centrumát, így azonban csak sugalmaz, egyértelműen csak egyfajta értelmezési keretet ismer el. Ezen viszont a kérdőjel odabiggyesztése jottányit sem segít.

A film nyitóképe egy paramilitáris szervezet bohóckodását eskütételét mutatja a Hősök Terén. Egy félkatonai szervezet nyitóképként való megjelenítése olyan, mintha a film nem rólunk, hanem Szíriáról, Afganisztánról vagy Burmáról szólna, ahol a néző a jelenlegi politikai viszonyokat ismerve éppen ezt várja el.

A film legdurvább aránytévesztése minden kétséget kizáróan a megszólaltatott interjúalanyok listája. Az 52 és fél perces filmben Martonyi János 29 másodperc erejéig (a film teljes hosszának nem egészen 1%-áig) képviselhette kormánya, hazája hivatalos álláspontját, miközben mások, így például Ungváry Rudolf vagy Bauer Tamás számára bőven jutott idő, hogy Gyurcsány Ferencről ne is beszéljünk. A kiegyensúlyozottság látványos mellőzése jegyében helyet kapott még Váradi Júlia (többek között a Klubrádió szerkesztője, a Mozgó Világ, a Kritika és az ÉS szerzője; csupa-csupa független médium), egy jobbikos taxis, Schiff András (a film feliratotása szerint „zongorista, Orbán-kritikus”), Iványi Gábor, és egy dokumentumfilmből egyébként minden bizonnyal kihagyhatatlan, mindig megfontolásra érdemes véleményeket kifejtő Dopeman is. Üzembiztos lista ez ahhoz, hogy megfontolt, kiegyensúlyozott véleményekkel, esetleg az elmondottak továbbgondolásával biztosan ne terheljük a műsor nézőit.

A film vonalvezetése, logikai felépítése sem érthető. Össze-vissza ugrálunk az időben: egyszer az 1998-as választások; aztán 1944-45, Horthy és a zsidótörvények; később 1989 – Nagy Imre újratemetés; aztán vissza 1956-ba; megint később 2002 – választási kampány; 2006 – szintén választások; 2000 – a Szent Korona áthelyezése, stb. Érthetetlen, hogy miért jön szóba a '98-as Fidesz-győzelem? Mennyi relevanciája van az akkori győzelemnek a mostani magyarországi viszonyokhoz? Arról már nem is beszélve, hogy a narrátor liberális demokrata Fideszről beszél, amelyet politikai ellenfelei már akkortájt sem liberális elköteleződése miatt emlegettek. Milyen mondanivalóval bírnak ezek az események a filmnek ahhoz az alapfelvetéséhez, hogy Magyarország búcsúzni készül (ha már el nem búcsúzott, ahogy a film végén Bauer Tamás jelzi) a demokráciától?

A narrátor szerint a kormány 2010 óta folyamatosan építi le a demokráciát. Így, belemondva az arcunkba. Nem azt mondja a narrátor, hogy ellenzéki vélemények szerint, vagy egyes elemzők véleménye alapján…., hanem kinyilatkoztat. Mintha egy audiovizuális publicisztikát néznénk. Félreértés ne legyen, ebben még igazuk is van a film készítőinek, magam is hasonlóan fogalmaztam tavaly decemberben, csakhogy ez itt – újra tegyük egyértelművé – az osztrák adófizetők pénzéből eltartott közszolgálati televízió, ahol erősen kérdéses, hogy helye van-e egy ilyen sarkos megfogalmazás.

A következőkben a film narrátora úgy fogalmaz: az új alkotmány, az új médiatörvény és az új választási törvény bebetonozza a Fideszt a hatalomba. Erre azonban sem az alkotmány, sem a médiatörvény nem képes. Előbbi is csak abban az esetben lenne, ha az alkotmány a Fideszt nevezné meg magyar állampártként. A választási törvény már más tészta, írtunk is róla nem egyszer, de akkor precízen kell fogalmazni. Apró kis hiba, hogy a narrátor szerint Orbán a '98-as választásokat követő két (parlamenti) választást elvesztette Gyurcsány Ferenccel szemben. Ezzel szemben mindenki számára világos, hogy Gyurcsány egy választási győzelmet tudhat magáénak, 2002-t Medgyessy vezetésével hozta az MSZP.

Ungváry Rudolf szövegeinek elemzése túl nagy sportértékkel nem bír, egy paranoiás gondolatok tárházával megáldott ember szánni való kinyilatkoztatásai ezek, de például „a Fidesz-hívők szerint egy valóság van, és hogy ők képviselik a nemzetet, egy európai sose gondolkozna így” égbekiáltó igazságtalanság. Egy pillanat alatt minden Fidesz-támogatót (nem hívőt!) sikerült nem európainak tekinteni, mint amikor azt mondják: minden cigány lop, minden bankvezér zsidó, minden baloldali nemzetietlen, stb.; arról nem is beszélve, hogy olyan, hogy Fidesz-hívő nincsen, ez nem egy homogén massza, ami akár csak egy jellemzővel is leírható volna.

Ungváry kedvelt és sok különböző formát öltő mondása, hogy a magyar társadalom megragadt valahol az 1944-45-ös időkben. Mintha Magyarország akkor született volna. Nem volt előtte 900 év, amely nyomot hagyhatott volna a magyarokon. Nem. Csak a két világháború közötti világ égett be úgy a magyarok gondolkodásába, hogy azt onnan nem lehet kiverni. Ne legyünk naivak, mindannyian tudjuk, hogy itt miről van szó: a magyarok többsége (itt dacolva minden közvélemény-kutatási adattal) továbbra is antiszemita, rasszista, xenofób, de mindenekelőtt fasiszta. És ahogy a Horthy-korszak előtti, úgy az azt követő időszak sem tudott semmilyen nyomot hagyni rajtunk, sem a Kádár-rendszer durva ideológiai, szellemi, morális pusztítása, sem a rendszerváltozás utáni időszak. Az a tény pedig, hogy az 1990-es választások óta a kádári világot néhol mondanivalójával, de leginkább személyi kontinuitásában megjelenítő szocialisták 3 választást is nyertek, finoman negligálható az Ungváry-féle gondolkodásban.

Ungváry szerint az '56-os forradalom legmegdöbbentőbb jelensége az volt, hogy a magyarok milyen gyorsan alkalmazkodtak az új hatalomhoz. Példaként az 1957. május elsejei felvonulást említi, ahol szavai szerint több százezer ember vett részt, kiállva a hatalom mellett. Azon túl, hogy több százezer ember jelenlétéből nem lehet 10 millióra általánosítani (de még arra sem, hogy mindenki önszántából vett-e részt a rendezvényen), emlékeztessük magunkat újra, hogy ugyanez az ember a magyarokat korábban a '44-'45 előtti világ attitűdjének hordozóiként aposztrofálta. A következő interjúrészletben Ungváry újabb logikai bakugrással ismét visszatér a „magyarok megrekedtek a Horthy-korszakban” mantrára, amely szerint a magyarokat a Kádár-rendszer egyáltalán nem érintette meg, attitűdjüket nem tudta befolyásolni, nem tudta őket megtörni.

Mire minden rossz el lett mondva Magyarországról, 15:50-nél megjelenik Martonyi János külügyminiszter 19 másodperc erejéig, de nem a korábbiakat cáfolja (azt 19 másodperc alatt nem is lehet), hanem az alkotmány bizonyos elemeit próbálja megmagyarázni, a film ezen részében teljesen értelmetlenül, hisz előtte zsidók kiirtásáról volt szó, nem az alkotmányról. Hogy miért került ide Martonyi, nem tudjuk. Hacsak az nem volt cél, hogy megmutassuk a közönségnek, a külügyminisztert is megszólaltattuk. Aki után egyébként rögtön Gyurcsány kapja szót, másodjára. Ő egyébként háromszor kapott helyet a filmben, többek között a Klubrádió kapcsán is ő nyilatkozik.

Váradi Júlia véleménye szerint Magyarországon öncenzúra van, mert az emberek nem mondják ki azt, amit ki kellene mondani, ugyanis a hatóság büntet a nem adekvát (sic!) véleményekért. Azt, hogy ez nem igaz, már nem tudja meg a kedves néző. A film következő etapjában Iványi Gábor lelkész beszél értelemszerűen keserű szájízzel arról, hogy egyháza január elseje óta nem egyház többé. Keserűsége érthető, objektív véleményalkotás azonban éppen ezért egyáltalán nem várható tőle (azt, hogy 4 évig SZDSZ-képviselő volt a magyar országgyűlésben, már nem is említem). Az egyházakról szóló vitát egyszer csak hirtelen Bauer Tamás véleménye váltja, mely szerint Orbán Viktor ugyan de jure fenn akarja tartani az uniós tagságot, de facto azonban nem (hogy jön ez az egyházakhoz?). Később pedig Martonyi megkapja újabb 9 másodperces szereplési lehetőségét. 

A narrátor a film vége felé sem helyez komolyabb hangsúlyt az objektivitásra, felvezetőjében („a magyar költségvetési lyukak tömködésére a kormánynak rendkívül kreatív ötletei vannak”) mintha szervilisen megágyazna Bauer következő – egyébként tartalmilag elfogadható –, magánnyugdíj-pénztárakkal kapcsolatos nyilatkozatának. Bauer a lehetőséget megragadva még hozzáteszi: Magyarország nem demokrácia többé. A végén kapunk még egy kis Ungváryt (ő egyébként a leggyakoribb szereplő): szerinte a baloldal nincs felnőve a – fasiszta értelemben vett – harchoz. Dopeman véleményénél pedig már nem tudunk mit mondani… A filmhez mindezek okán már az sem tud semmit pozitív értelemben hozzátenni, hogy a gyöngyöspatai eseményeket, a Jobbik befolyását a településen – amely a film állításával szemben egyébként nem rendelkezik 17%-os parlamenti részesedéssel, ellenben a választások első fordulójában, listán ért el közel ekkora eredményt – viszonylag semlegesen sikerül a készítőknek bemutatni.

Az egész filmet a fentieken kívül valami egészen különleges aura lengi körül. A náci Németországot bemutató dokumentumfilmek narrátorainak szerepeltetésével, a sokszor vészjósló aláfestő zene alkalmazásával és lassított felvételek bevágásával ez a film egy minden mértéket felülmúlóan egyoldalú és torz Magyarország-ábrázolás.