Még kedvesebb románjaim

Kristály Lehel

- 2012. október 13., szombat

A román politikának le kellene vetkőznie végre a magyar többségű megyék autonómiájától való félelmet. Ha megszabadulna ettől a komplexustól, és európai szellemben – nem etnikai alapon – autonómiát adna Románia minden egyes régiójának, akkor az európai pénzek is bejutnának Romániába.

Az, hogy milyen fejlődésen ment keresztül a román politikai osztály 1990-től napjainkig, abban is megmutatkozik, hogy az elmúlt több mint két évtizedben nem zajlott le az országban olyan választási kampány, amely nem arról szólt volna, hogy a magyarok el akarják lopni Erdélyt.

Közben Románia hivatalosan azon ügyködik, hogy megszüntesse a határait Magyarországgal, néhány éven belül közös pénzünk lesz, sőt, a magyar állampolgárok akadály nélkül vásárolhatnak erdélyi földterületeket, mint ahogy a románok is átköltözhetnek a magyar pusztára. Mégsem telik el úgy esztendő, hogy a román politikusok ne azzal ijesztgetnék a Moldva különböző bugyraiban tengődő vénasszonyokat, hogy a horthysták kezet akarnak tenni az ő szent Erdélyükre. De végül is, mi a gond a Székelyfölddel? Képzeljük el, hogy Franciaországban vakációzva Elzász helyett eljutunk egy botor módon Északkeletnek nevezett régióba. Miért kellene ilyen elnevezést aggatni egy földterületre? Attól fél tán valaki, hogy Németország visszaköveteli Elzászt?

Mégis, a román politikusok abbéli félelmükben, hogy a tömbben élő magyar nemzeti közösség többséget alkotna a romániai fejlesztési régiók valamelyikében, Hargita és Kovászna megyét Fehér, Brassó és Szeben megyével erőltették egységbe, s elnevezték ezt a területet Középső Fejlesztési Régiónak. Tették ezt annak ellenére, hogy főleg e szerencsétlenkedés miatt csordogálnak vékonyan az európai alapokból lehívott pénzek a brüsszeli csapokon át. Közben a valóság mégis az, hogy Székelyföld mindig létezni fog a magyarok tudatában, a bukaresti politikusok minden erőfeszítése ellenére. Még Franco durva Spanyolországa sem tudta négy évtized alatt szétverni a katalánok vagy a baszkok önazonosságát. Sőt, egy demokratikus Európai Unióban a tagállamok megtanulták, hogy a nemzeti kisebbségeken csak nyerni lehet. Az egységes államberendezkedésű Olaszország, amelynek nincs sokkal hosszabb történelme Romániánál, az olasz mellett számos hivatalos nyelvet elismer: a franciát az Aosta-völgyben, a szlovént Trieszt tartományban, valamint a németet és a ladint Dél-Tirolban. 1996-ban az ausztriai Kelet-Tirol összefogott az olaszországi Dél-Tirollal, s most együtt alkotnak eurórégiót. Ne higgyék, hogy az olaszoknak könnyű az életük Dél-Tirolban: 2006-ban csaknem az összes önkormányzat petíciót küldött a bécsi parlamentnek az osztrák állam protektorátusát kérve. Koszovó függetlenségének kikiáltásakor a dél-tiroli nacionalista mozgalmak felerősödtek, s a térség megtelt „Dél-Tirol nem Olaszország” feliratokkal. El tudják ezt képzelni Hargitában? Róma mégsem válaszolt erre durván. Ellenkezőleg, Olaszország egyik korábbi államfője még annak a lehetőségét is felvetette, hogy az osztrák többségű tartományban élők kifejezhessék függetlenségi igényüket.

Így tehát nem Tőkés püspök, Székelyföld vagy az alkotmány úgynevezett semmibevétele veszélyezteti Romániát. Végtelenül veszélyesebbek azok a politikusok, akik több mint húsz év után sem képesek másként mozgósítani választóikat, mint hogy a magyar sovinizmus veszélyeit hangoztatják.

Ma – még – meglepő lehet, de két román ember gondolatai ezek. Ion M. Ionita a bukaresti Adevarul napilap főszerkesztő-helyetteseként, Mircea Marian az Evenimentul Zilei munkatársaként vetette papírra európai szellemiségű iránymutatásait. A jelek szerint azonban a két – nézeteiben egyébként különböző szemléletű – legolvasottabb román napilap munkatársainak lesz még min fáradozniuk a román–magyar kiegyezésért.

A legfrissebb fejlemény, hogy Codrin Munteanu, a bukaresti kormány Kovászna megyei területi megbízottja újabb támadást intézett a székely szimbólumok ellen, ezúttal Uzon polgármesterét jelentve fel a bíróságon, amiért a községháza homlokzatára kitűzte a székely zászlót. Feljelentésében a prefektus kisbetűvel írta  a Székelyföldet, ugyanakkor a székely zászlót egy futballcsapat vagy egy autógyár zászlójához hasonlította, s azzal is érvelt, hogy a székely lobogó nem létező entitást szimbolizál.

Csak remélni tudom, hogy amikor Mircea Marian veszélyes és ostoba politikusokra gondol, lelki szemei előtt Codrin Munteanu is kék-sárga korbáccsal, de szamárháton vonul majd a székelyföldi magyarok ellen indított kisstílű hadjáratának újabb csatájába. Azt már én képzelem tovább, hogy a csacsi valahol megbotlik egy kidőlt kopjafában