Sajnos, nagyon úgy tűnik, hogy a bírósági kontraszelekció ténykérdés, bár amikor Ravasz László bíró nálunk, a Magyar Hírlapban részletesen elemezte a helyzetet, mindenki csak elegánsan fintorgott. Mindeközben ordító szakmai hiányosságokat tapasztalunk az ítélkezésben, amint azt a mostani siófoki döntés is szomorúan példázza. Minderről Bayer Zsolt részletesen ír mai vezércikkében, de érdemes egy kis időt szentelnünk az egyre terebélyesedő Horthy-vitának, és annak, hogy miféle tényekkel rebbenthetnénk szét a szociálliberális oldal előítéleteit. Itt most csak néhány pontosító szempontot adhatunk a baloldali kritikához.
Nemzetközi, nemzeti
Szögezzük le az elején: az úgynevezett Horthy-korszakról szinte kizárólag politikai narratívák léteznek ebben az országban. A kevés számú tisztességes színvonalú tanulmányt, monográfiát csak egy szűk kör, jobbára a történésztársadalom ismeri. Horthy Miklósról mindmáig személyes indulatok alapján írnak, gondolkodnak bal- és jobboldalon. Tagadhatatlanul karizmatikus alakja egyúttal bűnbak- és hősképzésre is kiválóan alkalmas: majdnem három évtizedet testesít meg a magyar 20. századból. Ugyanakkor nem szabad elfeledkeznünk arról, hogy a korszak nevét adó kormányzó nevében és segítőjeként mások alakították az események menetét. Róluk feleannyi szó sem esik manapság, mint Horthy Miklósról. Nemcsak az átlagember, de a legtöbb értelmiségi sem tud semmit Teleki Pál nemzetfelfogásáról, pusztán jelszavakat harsog Bethlen István gazdasági konszolidációjáról, Klebelsberg Kunó kultúrmissziójáról, nem beszélve a népi írókról, Prohászka Ottokárról, Szabó Dezsőről, a két világháború közötti szellemi élet markáns figuráiról, egyszóval mindazokról, akiket egy könnyed mozdulattal beterelnek a Horthy-korszak – szélsőséges esetben a fasizmus, félfasizmus – címszava alá.
Első állításom tehát: a Horthy-korszak megtévesztő és hézagos elnevezés. Maga a kormányzó is, politikai krédóját és személyes döntéseit tekintve éppen olyan átalakuláson esett át 1919 és 1944 között, mint a csonka ország. A Tanácsköztársaság után a magyarság túlnyomó többsége megkönnyebbüléssel tekintett az ellenforradalmi törekvésekre. Egyszerűen azért, mert a forradalmak kora lezárult a lelkekben, és az emberek nemzeti konszolidációra vágytak a csődöt mondott nemzetköziség után. Ma azt állítani, sugallni, hogy a nemzet túlnyomó többsége országszerte nem felszabadítóként fogadta az ellenforradalmi tiszteket, egyszerűen nem igaz. Nemcsak a magyar, de a nemzetiségi területeken, falvakban és városokban, a fővárosban is megkönnyebbültek az emberek, amikor végre megjelentek a magyar katonák. Gondoljunk Kosztolányi Dezső Édes Annájának szocializmus alatt kicenzúrázott soraira, amelyek a Horthy-hadsereg zömök alföldi legényeinek budapesti bevonulását örökítették meg: „Csöndes, megindító viszontlátás volt. A bujdosók, mint annyiszor a magyar történelemben, hazaérkeztek.” Kosztolányihoz hasonlóan éreztek magyarok milliói akkoriban. A megalázott, szétszabdalt, különböző idegen hadseregek által megszállt területen élő magyar emberek természetes visszarendeződést láttak a Nemzeti Hadsereg működésében, és a területvesztés mai ésszel fel nem fogható fájdalmában magától értetődően revizionista nézeteket vallottak.
Vaskos aránytévesztés a fehérterror tagadhatatlan bűntetteit koreszmévé nagyítani. Azt állítani, hogy a gyors bosszúhadjárat után pánikhangulat, nyomott kedv uralkodott el az országban, s a félelem tovább élt volna 1945-ig, egyszerűen nem igaz. A fehérterroros korfestés egy valamire viszont alkalmas: elfedi a példátlanul eredményes és gyors gazdasági konszolidációt, amelynek eredményeként a vagonlakásoktól hemzsegő, szétrabolt, megalázott, összezsugorodott országból élhető, polgári társadalom épült ki a 30-as évekre. A cselédkorszakra és a hárommillió koldusra emlékeztető narratíva is féloldalas: a sok cseléd és a hárommillió koldus ma is hiánytalanul megvan, de miután demokráciában élünk, roppant elegánsan lakosságnak és fogyasztóknak hívjuk őket.
Kényszerpályán
Képzeljük el, hogy fél évszázad múltán valaki leírja a mai Magyarországról: kormányai kalandorpolitikát folytattak, katonákat adtunk az amerikaiak – nemzetközi együttműködésnek álcázott – afganisztáni és iraki háborús kalandjához, „belesodródtunk” egy olyan politikai és katonai együttműködési rendszerbe, amely utóbb – tételezzük fel – életképtelennek bizonyult, és teljesen feladtuk nemzeti szuverenitásunkat.
Horthy Miklós Magyarországáról ugyanezeket, sőt még többet is állítanak a baloldalon. Pedig Horthyéknak nagyjából annyi mozgásterük volt, mint nekünk, 2012-ben. Illetve még annyi sem. Képzeljük el, hogy nemzeti politikát kellene építenünk 2013-ra, de úgy, hogy Hajdú-Bihar és Békés megyét Romániához, Borsodot, Hevest, Nógrádot Szlovákiához, Csongrádot, Bács-Kiskunt Szerbiához csatolták.
A baloldali narratíva bővelkedik a bírálatokban, de örökké adós a megoldással: tőlük soha nem tudjuk meg, hogyan kellett, lehetett volna kibújni a terjeszkedő német, majd szovjet birodalom szorításából. Utólag számon kérni elmaradt döntéseket meglehetősen sikamlós pálya: vajon, ma hány komoly politikus tudná felvázolni, hogyan kellene, lehetne politizálnunk az unió és a NATO nélkül? Hogyan lépnénk ki, és mi lenne másnap, ha kilépnénk? Mit tenne a nemzetközi pénzvilág ezzel az országgal, ha vezetői egyszerűen kijelentenék, hogy mától kezdve felmondjuk nemzetközi kötelezettségeinket, és kirekesztjük magunkat Európából? Mi lenne, ha függetlenítenénk magunkat a német gazdaságtól, ha eltörölnénk a jelenlegi külföldi és hazai tulajdonviszonyokat, és újraosztanánk a javakat?
A hasonlat pontos: a baloldalon ilyesmit kérnek számon – persze, utólag – a két világháború közötti Magyarországon. „Valamiképpen” elodázhattuk volna a szövetségkötést Németországgal, kár, hogy katonákat küldtünk a frontra, inkább földet kellett volna osztani, javítani a szociális helyzeten, és a „feudális maradványok” helyett polgárosodó, gazdagodó országot teremteni. Hogy miképp, arra persze, nincs válasz. Ma sem tudjuk, hogyan lehetne jóllakatni minden kisgyermeket ebben az országban, és halvány elképzelésünk sincs arról, milyen eszközökkel kellene felemelni az elesetteket, munkát, megélhetést adni minden embernek.
Horthy és a zsidóság
A mostanában eluralkodó Horthy-vita legérthetetlenebb része a terjengős, unalmas, teljesen elnagyolt vita a kormányzó antiszemitizmusáról. Abban a korban, ahol már Romsics Ignác is vélelmezett antiszemita, s támadók és megtámadottak vaskos könyvet adhatnának ki vádakról, viszonvádról és védekezésről, Horthyról igazán nincs mit mondanunk. Az antiszemitizmus nyilvánvalóan politikai bunkó 2012-ben: lesújthat bárkire, és ember legyen a talpán, aki feláll, és botladozva továbbhalad. Hogy Horthy Miklóst a zsidóság hóhérának avagy megmentőjének tartjuk, ebben a mai színvonaltalanul vitázó, személyes indulatoktól fűtött világban végül is édes mindegy. Meggyőzni egyébként sem tudja egymást a két tábor: amit én Horthy-kérdésben minimumnak vélek, a másik oldalon alaphelyzetből vaskos sértés. Ilyesformán a párbeszéd, a véleménycsere teljességgel lehetetlen, és ebbe sajnos, bele is kell törődnünk. Kétségtelen ugyanakkor, hogy a felek csak a mának üzennek, és nem történelmi bélyeget vagy elégtételt osztanak az egykori kormányzónak, ahhoz ugyanis keveset tudnak a tényekről.
Az antiszemitizmus korunk – meggyőződésem szerint – évről évre gyengülő, de bizonyos körökben változatlanul hatásos hívószava. Márpedig hívószavakkal a szellem embere nemigen törődik: megette a fene, ha csak közösségekre kódolt és ráadásul félreérthető kifejezésekkel tudok operálni. Az egészet kell tekinteni: márpedig a két világháború közötti Magyarország természetrajzának Horthy Miklós vélt vagy valós antiszemitizmusa csak fontos mellékepizódja, nem pedig a kérdések kérdése.
Horthy személyisége egyébként koránt sem annyira egysíkú, amint azt a baloldali narratíva sejteti, persze, az árnyalatok és rétegek bemutatására liberális vagy szocialista közíró, történész nemigen vállalkozik. Alig foglalkoznak például azzal a ténnyel, hogy a kormányzó – akárcsak Bethlen, Teleki és mások – a hagyományos magyar szabadelvűség örököse, politikai, közéleti ízlése, világképe a dualizmus érték- és jelképrendszerében fogant. Horthy abból az alapállásból szemlélte a nemzetiségi törekvéseket, úgy gondolkozott a magyarság hivatásáról, ahogyan néhány évtizeddel azelőtt a dualizmus kikovácsolói. Ebből adódóan nemigen értette korának totalitárius törekvéseit, nagyon távol állt a náciktól és kommunistáktól – Rákosi és Szálasi egyaránt börtönben ült országlása idején, ami ellen az utótörténet ismeretében nemigen emelhetünk kifogást.
Éppen ezért – mert ezzel tartozom még az olvasónak – hadd mondjam el, hogy a hús-vér Horthy Miklóst becsületes, nagylelkű és tisztességes embernek látom fél évszázad múltán. Politikusként már árnyaltabb a kép: 1920-ban Horthy teljesen mást jelentett az ország élén, mint 1944-ben. A hatalom megszilárdítása, a magyar szuverenitás biztosítása részben az ő személyes műve, aligha véletlen az egész korszakon végighúzódó példátlan népszerűsége. Tagadhatatlan ugyanakkor, hogy határozatlanul és rossz taktikusként vezényelte le a kiugrást, mert rosszul mérte fel a szemben csoportosuló erőket, és nem ismerte a megváltozott korhangulatot. Munkatársait pedig néha jó, néha rossz érzékkel választotta meg, akárcsak a világ összes többi politikusa.
Végezetül: nem Horthy Miklós bűne, hogy az angolszász hatalmak nagy egyetértésben Sztálinnal felosztották Európát, és nekünk negyvenöt év szovjet hódoltság jutott. A csehek és a lengyelek a második világháború de facto győztesei voltak: a kommunizmus azonban rájuk is lesújtott, ugyanabba a karámba terelték őket, mint a veszteseket. Kétségtelen, hogy 1943-tól már csak egyetlen forgatókönyvvel játszottak a nagyhatalmak: és ebben Magyarországot menthetetlenül keletre sorolták.
