Tisztítótűz

Szerető Szabolcs

Tisztítótűz

MNO
Magyar Nemzet
2012. június 09., szombat 00:01

Ugyanazon a napon, amikor a nemzetközi szervezetek által kiadott soros, politikailag erősen motivált, felületes jelentések Magyarországra vonatkozó, unalomig ismert elmarasztalásai között a korrupció erősödése is megjelent, a Belügyminisztérium nyilvánosságra hozta a rendőrség felső köreit érintő vesztegetési ügy leleplezésében részt vevőket ért életveszélyes alvilági fenyegetést.

Napok óta nem győzzük kapkodni a fejünket. Nem túlzás kijelenteni, hogy az újabb és újabb őrizetbe vételekből és a napvilágot látott információkból kirajzolódó történet kipattanása példátlan a rendszerváltozás óta. Gyanúsítottak, vádoltak már meg egész képviselő-testületi frakciókat, volt titkosszolgálati vezetőket és kormánytagokat, sok-sok rendőrt és egész vámhivatalt, munkaügyi főfelügyelőt, de valahogy érezni, itt és most más minőséggel állunk szemben.

Legalább két évtizede tele a sajtó, a nem hivatalos nyilvánosság az arról szóló történetekkel, mendemondákkal, hogy a rendőrséget átszövi a korrupció, a szervezett bűnözés, az alvilág csápjai a felső vezetés szintjéig is elérnek. Szinte minden ismert, vezető beosztásban dolgozó főrendőrt vagy a testületet irányító politikust a szájára vette a vélt vagy valós bűnös eseteken háborgó, bennfentes értesülésekkel jól ellátott közvélemény. Az ördög patáját azonban csak nem láthattuk. Sokak szerint néha azért, mert a politika fogta le a nyomozó hatóság kezét. A sejtetések, félig kimondott, suttogva terjesztett, bizonyítatlan vádaskodások szürke zónájából egyszer csak éles kontúrokkal rendelkező szereplők váltak ki, konkrét személyek elgondolkodtatóan magas beosztással és aggasztóan életszerű történettel. A feltételes mód természetesen egyelőre minden mondatnál indokolt, s az ártatlanság vélelme, a méltányos eljáráshoz való jog is megilleti az ügy minden vezetőszáron kísérgetett szereplőjét, mégis úgy látszik, mérföldkőhöz érkezett a magyar rendőrség, a bűnüldözés és talán az egész közéletünk is. Az erős rendőrség az újfajta államfelfogás egyik kulcsszereplője. A rendvédelmi testület tekintélye a diktatúra kimúlásával nem állt helyre, sőt a rendőrség őrlődött a korábban alig ismert civil kontroll és a politikai elit által sokáig komolyan nem vett rendpárti társadalmi igénynek való megfelelés között. A gazdasági átalakulás, a gazdát cserélő hatalmas vagyonok és piacok többszöri újraosztásának időszaka roppant kihívás elé állította a rendőrséget, amelynek finoman szólva nem mindig tudott megfelelni. És aztán ehhez jött még 2006 ősze is…

A botrány jó esetben a demokratikus közélet tisztítótüze. Álságos a feltételezések szerint a bűnözői csoportokkal összefonódó, vesztegetési ügybe keveredett magas rangú rendőrtisztek lekapcsolása ürügyén arról beszélni, hogy most aztán végképp megrendült a testületbe vetett társadalmi bizalom. A jól értesültek által terjesztett, de soha alaposan ki nem vizsgált vádak, a mindent és mindenkit besározó híresztelések rágják ezt a bizalmat hosszú évek óta. Ideje volt, hogy végre úgy kerüljön egy vélelmezett bűncselekmény híre a nyilvánosság elé, hogy azt az erre hivatott belső védelmi szerv készítse elő a bizonyítékok hosszú és alapos gyűjtésével, beépüléssel. Nem tudjuk, a botrány végül meddig jut el, kit ér még el, de valami már biztosan megmozdult: lezárt aktákat porolnak le, felderítetlen ügyek megoldására nyílt esély.

Azt is mondják, hogy ez az ügy csak egy a sok hasonló közül. Lehet. De a rendrakást valahol el kell kezdeni. Hatalmas lépés lesz a bizalom helyreállítása felé, ha a bűnüldözés, az igazságszolgáltatás a végére jár ennek a történetnek. Jöjjön, aminek jönnie kell!

Sarkosan fogalmazva (2012-06-09)

Létrehozás ideje:  Szerző: Szentmihályi Szabó Péter

Sarkosan fogalmazva (2012-06-09)

Könnyezem a meghatottságtól (vagy a nevetéstől), mennyire aggódnak értünk. A The Economist Betegség a Dunánál című cikkéből kiderül, nemcsak a gazdaságunk van bajban, a korrupció is intézményesült, aztán itt van a Horthy-kultusz és a „vicces” Nyirő-újratemetés. Vadai Ágnes szerint terjed a gyűlöletbeszéd és az idegenellenesség, a magyar fiatalok fele emigrálni akar, Magyarország gyorsan távolodik a „modernitástól”. Gondolom, a modernitás mindennek az ellenkezője, vagyis az MSZP–SZDSZ-kormányok idején minden tökéletes volt, nem véletlen, hogy már a román kormányfő is Mesterházy Attilát látná szívesen a magyar miniszterelnöki székben, ami román szempontból teljesen érthető. Victor Ponta egyébként elítélte a magyar beavatkozást a román belpolitikába, de fordítva ez nem bűn, sőt kifejezetten elősegíti a jószomszédi viszonyt ilyen hasznos tanács. Képzeljük el, mekkora lenne a felháborodás, ha Orbán Viktor kijelentené, nem lenne rossz, ha Románia miniszterelnöke (leírni is borzalmas) magyar lenne. Hozzáteszem, nem Kelemen Hunorra gondoltam, hanem például Tőkés Lászlóra. Tisztán belpolitikai hír viszont, hogy Festéktüsszentő Dániel Péter 407 forintos pénzbüntetést kapott, amiért paradicsomlével megöntözte az Alaptörvényt, ennyibe került ugyanis a kiadvány. Ezek szerint garázdaságról szó sincs, a cselekmény a szabad véleménynyilvánítás szerves része, felhívás keringőre, ennyit bárkinek megér egy kis balliberális közszereplés. De hát vakok és süketek vagyunk, pedig mindennap közlik velünk, mi a teendő. Mészáros Tamás (168 Óra) ki is vágja a farbát: „A kormánypártiak igazi gondja az kellene legyen, hogy az orbáni rendszer simlis különutassága, értelmetlen voluntarizmusa és megalapozatlan erőfitogtatása tönkreteszi az országot.” Egyre inkább távolodunk a modernitástól, képtelenek vagyunk belátni, hogy végünk van, legjobb lesz, ha felkérjük magát Victor Pontát, legyen ő a mi miniszterelnökünk is, a román–magyar királyság ötlete már úgyis felmerült, amikor a román csapatok elfoglalták Budapestet 1919. augusztus 4-én. Legalább lennének szép, közös ünnepeink és remek román alkotmányunk.

Román arcok 2. – Bayer Zsolt

Létrehozás ideje: 2012-06-09 Szerző: Bayer Zsolt

Román arcok 2.

„Eminescu vérmes antiszemitizmusa és nacionalizmusa kritikusok és moralisták hordáját hívná ki maga ellen, akik a legjobb esetben is kioktatnák Románia kötelezettségeiről a kisebbségekkel szemben, a humanitárius hozzáállásról, francia szövetségeseinkről stb.” Mircea Eliade filozófus és vallástörténész írta ezt 1936. július 5-én a Vremeában. Eliade a legismertebb román értelmiségi. Amúgy a Vasgárda aktív tagja, szintúgy antiszemita, és nem utolsósorban magyargyűlölő. Éppen olyan magyargyűlölő, mint Geo Bogza. Akinek Jakob Oniszia című novellája világirodalmi remekmű, már 14 évesen forgatókönyvet írtam belőle, és hosszú-hosszú ideig dédelgettem az álmot, hogy majd én fogom megfilmesíteni. Arról az Eminescuról írta ezt Eliade, akinek minden sarkon szobra van Romániában, lévén a románság nemzeti költője. Méltán az. Publicisztikája pedig mélyen és fanatikusan antiszemita. Csak a legenyhébbet idézzük tőle: „Ahol Európában emancipálják a zsidókat, beleavatkoznak az ország kultúrájába, meghamisítják és elrontják azt.” Ettől még ugye nem fogják Eminescut kiutálni a román szellemi panteonból? Gondolom, nem. Már csak azért sem, mert a román rendszerváltás hajnalán a román zsidó hitközség felemeli szavát Eminescu mellett, mondván, Eminescu attól függetlenül óriási költő, hogy antiszemita írásai voltak. A magyar rendszerváltás hajnalán Landeszmann rabbi arról értesített bennünket, hogy a magyar kultúra a fütyülős barackból és a bő gatyából áll. Hmm… Amúgy a Beszélőben értekeztek néhány esztendeje arról, vajon mekkora is a felelősségük a román értelmiségieknek a második világháborúban s azt megelőzően elkövetett bűnökért: „Eliade nemzedékének sokkal súlyosabb a felelőssége, mintha csupán megtévelyedett »párttagok« vagy »útitársak« lettek volna. Politikailag támogatták a Gárdát, ezenfelül pedig a Gárda minden cselekedetéhez ideológiai támogatást szolgáltattak. Nekik köszönhető a gyilkosságok, sőt pogromok »ideológiai, metafizikai magyarázata«. A vasgárdista jelenség éppen azért olyan hosszú életű, mert olyan ragyogó elmék propagálták, mint például Cioran és Eliade.” 

Fontos mondatok ezek, a nagy Nyirőzés és nyilasozás közepette. S ha már felmerült Cioran neve, álljon itt egy idézet tőle is: „A magyarok messziről gyűlölnek, a zsidók középen, centrumunkban. Miként asszimiláljuk mi, szegény nép a történelem legirreduktibilisebb jelenségét. Egy népet, amelynek aktívumát a történelem legnagyobb népein aratott győzelmei alkotják, miként asszimilálhatna egy olyan nép, amely a magyarok, törökök és görögök sötétjében látott napvilágot? A zsidó vitalitás olyan agresszív és a zsidó szerzési vágy olyan szívós, hogy ezzel a munkás és kizsákmányoló néppel szembeni toleranciánk biztos bukásunkat jelentené.” A szöveg 1936-ból való. Eliade ’37-ben pedig így jajdul fel: „Megengedhetjük-e, hogy a román nép olyan szomorú véget érjen, olyan módon hulljon szét, aminőt nem ismert még a történelem – hogy nyomor és vérbaj roncsolja, zsidók és idegenek özönöljék el, hogy elcsüggedjen, elárulják és eladják alig pár százmillió lejért?”

Amikor most a román újságírók Kövérnek szegezték Nyirő József antiszemitizmusát, és a válaszban előkerült Eliade neve is, a román újságíró így felelt: „Az más.” Ugyanis a román újságíró az román. Ott nem fordulhatna elő az, ami idehaza természetes: hogy egy publicista akár szemenszedett hazugságok leírása árán is hátba szúrja a kormányát. Aczél Endre megteszi a Népszabadságban. Ő az egykori kommunista ügynökök legfelkészültebbje, ezért szavait nem tudhatom be tudatlanságnak, kizárólag tudatos gazemberségnek. Aczél-Acsádi ezt írja többek között: „Kövér (…) bukaresti politikustársai soha nem akkor utaztak külföldre, amikor a célországban önkormányzati választásokra készültek.” Ócska hazugság. Román politikusok egymásnak adják a kilincset Kisinyovban, úgy kampányolnak például a Bukarestnek tetsző főpolgármester megválasztásáért. Aczél-Acsádi másik érve, hogy Moldovában hetven százalék a románok aránya, tehát oda mehetnek kampányolni a románok. Székelyföldön nyolcvan százalék feletti a magyarság aránya, Székelyudvarhelyen pedig 96 százalék. Végül pedig ezt írja az ügynök: „Spanyolországban semmiféle román politikai erők nem léteznek”, csak román vendégmunkások, „akiknek a szavazata odahaza minden választáson számít.” Aljas hazugság. 

Alcala de Henares-ben például az ottani 18 ezer román vendégmunkást keresték fel román politikusok Bukarestből. A vendégmunkásoknak szavazati joguk van a helyi önkormányzati választásokon, és képviselő-testületi tagokat, sőt polgármestert is indítottak! A román politikusok pedig arra agitálták őket, hogy vegyenek részt a HELYI szavazáson, és támogassák a HELYI jelöltjeiket. Az egyik román miniszter így fogalmazott: ha a spanyol hatóságok vegzálják őket, annak egy ellenszere van: juttassanak minél több képviselőt a HELYI önkormányzatokba. Ennyit Aczél hazugságairól. Remélem, jól fizetik érte, akár Romániából is…

S mindez persze üzenet Ponta úrnak is. Akinek a szemüvege nagyon európai, de nem illik az arcához, s mindahhoz, ami a fejében fészkel. Ahhoz a Ceausescut idéző ügybuzgósághoz, amellyel megszünteti a marosvásárhelyi magyar kart az orvosegyetemen. Ahogy kirugdalja a magyar prefektusokat a magyar többségű megyék éléről. Ahogy ártani akar nekünk bármi áron, mert nem tud mit kezdeni azzal a ténnyel, hogy az örök barát RMDSZ-en kívül más politikai szervezetei is vannak az erdélyi magyarságnak. Az persze tökéletesen érthető, hogy Ponta az RMDSZ-t szereti. Azt az RMDSZ-t, amelynek felső vezetéséből nyolc főt még a nyolcvanas években szerveztek be a román titkosszolgálatba – legalábbis így tudják odakint a magyarok. Azt az RMDSZ-t, amelynek egykori elnöke 2002-ben elsőként gratulált a „23 millió románozó” Kovács Lászlónak. Igen, Markó Béláról van szó, aki ezután Kovács Lászlóval együtt törölteti a státustörvényből az „egységes magyar nemzet” fogalmát. Arról a Markó Béláról, aki miniszterelnök-helyettesként a román alkotmánybíróságot megelőzve alkotmányellenesnek nyilvánítja a Székely Nemzeti Tanács népszavazási kezdeményezését a székelyföldi autonómiáról. S aki aztán pofátlanul ráírja minden választáskor a plakátjaikra, hogy „AUTONÓMIÁT”. Igen, ez az az RMDSZ, amelyik Bunta Levente polgármester segítségével az utolsó pillanatban lehetetlenné teszi Nyirő temetését, majd cserébe azt kéri a román kormánytól, hogy tiltsák ki Kövér Lászlót Erdélyből. Ahogy annak idején ez az RMDSZ és ez a Markó Béla tiltatott ki engem is, méghozzá azzal a váddal, hogy terrorista vagyok. Ez a Markó most a Vörösmarty téren dedikál éppen, és arról gügyögnek mind, hogy nem szabad magyar politikusoknak kampányolni Erdélyben, mert megosztják a kinti magyarságot. 

S akkor álljon itt egy idézet végezetül Ujhelyi Istvántól, aki 2008 szeptemberében Nagyváradon ezt mondta az ott összegyűlt ifjú RMDSZ-es aktivistáknak: „Tény, hogy az MSZP sokat segített az RMDSZ-nek, mi mindig mindenben támogattuk őket, de ők azt kérték, ezt ne mondjuk el sehol, nehogy Erdélyben kiderüljön a dolog.” Istenem, édes jó Istenem…

Világpolitika

Világpolitika  

A globalizmus akár egy új fedőszó is lehetne az imperializmusra. A globalista ugyanis olyan imperialista, aki szeretne túl lenni minden nemzetállamon. Amolyan Don Juan, akit nem a nő, hanem a hódítások száma izgat. Akarhat háremet, csinálhat világkormányt, de miután a világgazdaság mindenki számára kézzel fogható valóság, az egzisztenciális fenyegetettség keltette fejlemények nem elég célirányosak. Csak a Marcuse által leírt egydimenziós, a hatalom kezében masszaként gyúrható embertípus sokasodott meg. Az egydimenziós ember „velejéig demokrata”, szereti, ha gyúrják, de mégsem szereti a gyúrót. Rasszista egy kicsit, és zavarja, hogy városaiban egy hétköznapi dzsihád fenyegeti az ő McVilágát. Tetováltatja magát, hogy a bőrén érezze a kultúrák harcát. E globalizált léthez tartozik az is, hogy az afgán háború élő közvetítése kevésbé hat rá, mint a Bajnokok Ligája döntőjének drámája. Nem szeret a túlsó oldal szemébe nézni.

Mikor keletkezett ez az új világ, s az őt irányító világ-belpolitika? Az első állomás minden bizonnyal a konstrukciós hibában szenvedő, 1919-ben létrehozott Népszövetség volt, amelybe fő kezdeményezője, az Amerikai Egyesült Államok nem lépett be. A Népszövetség egységokmányát a békeszerződések szövegébe is beiktatták: Trianon maga is egy globalista mestermű. (Rebesgetik, hogy az utána nekünk juttatott népszövetségi kölcsön hátralékát a hetvenes évek elejére a londoni Rotschildok felvásárolták, és politikai bizottsági döntés alapján az összeget kamatokkal együtt 2018-ig fizetjük.) A tervezett világkormány 1942-ben új alakot öltött: a Népszövetség szerepét a huszonnégy államból álló „Hitler-ellenes koalíció” vette át, amely Egyesült Nemzeteknek nevezte magát. Ekkor jegyzi be naplójába a sztálini pereket dicsérő Brecht, hogy a Broadway nemsokára a világ közepén foglal majd helyet.

1944-ben az IMF és a Világbank felállításával megteremtették az új világ valutapolitikáját, amely a vasfüggöny 1989-es felhúzása után az akkor rögzített elveket egyetemes érvényességgel terjesztette ki a szovjet blokkra is. Az egy világ vagy egy se russelli dilemmája ezzel megoldódni látszott: a szocialista világrendszerre kitették a táblát, hogy zsákutca. (Russell kiváló matematikus és rossz filozófus volt, „hasznos idiótaként” Hruscsov szekerét tolta.)

Miközben szamizdatot olvastunk szemérmesen és titokban, nálunk már 1982-ben bekövetkezett a váltás: az ország az IMF gyarmata lett. Brezsnyev mormogott is valamit arról, hogy az MSZMP az imperialisták járszalagjára fűzi a magyar népet. A párt pénzügyi oligarchái ugyanis Magyarország fizetőképességének elvesztése miatt titokban Washingtonhoz fordultak, és elkezdődött egy harminc éven át tartó kísérlet, hogy milyen túlélési erővel rendelkezik egy kis ország egy olyan korban, amikor végre New York-i és honi bankárok együtt tűzhetik ki az állam elhalásának engelsi programját.

Lassan kialakulóban van az egyedül egyébként sem életképes államok köre, mint Koszovó, Bosznia vagy Dél-Szudán, és a bukott államoké lenullázott igazgatási struktúrákkal, mint Szomália, Afganisztán, Haiti vagy Irak. A magyar politika paradoxona ebben a multilaterális cirkuszban az, hogy „korlátozott szuverenitását” abban kell keresnie, milyen viszonyban van egy olyan államközösséggel, amely maga is a globalizációtól függ. Vagy ahogy egyszer a Dilemmák szerzője mondta, a „multik pénzére akkor is szükségünk van, ha tudjuk, hogy kiszipolyoznak”.

„Posztnacionális konstelláció” – mondta erre más szavakkal a Hankissnál is bölcsebb Jürgen Habermas.
Szeretem Csurkát, mert 1990-től nyíltan beszélt erről a posztnacionális világról, miközben mások hazudtak. (A Broadway-n nem is őt játszották, hanem Gönczöt, egy antalli sugallat alapján.)

A hatodik koporsó című drámája – amelyet remélhetőleg az Új Színház bemutat – a versailles-i határmegállapító bizottság egyik februári ülésével kezdődik. A jelenből a múltba, a múltból a jelenbe mozgó figurák párbeszédei felidézik mindazt a tömény borzalmat, amelyet az elmúlt század hozott nekünk. „A halálra ütemezett nemzet” Szabó Dezső-i víziója ez, és bemutatása minden bizonnyal befolyással lesz a közvéleményre. S ránk, nemzeti érzelmű értelmiségre is, amely vallástalan korunkban néha jól-rosszul, de megpróbálja a politizáló alsópapság nagyon is hiányzó szerepét eljátszani.

Tamáska Péter

Ötvenhat ma szellemi síkon folytatódik

Ötvenhat ma szellemi síkon folytatódik  

Harcaira emlékezik a hetvenöt éves Wittner Mária

Kétszáz nap a halál árnyékában. Ennyit, vagyis kétszáz napot töltött Wittner Mária a siralomházban az ’56-ot követő megtorlás idején, de végül életfogytiglanra változtatták az ítéletét. Neve összeforrott a forradalommal és szabadságharccal, ma ő a Fidesz egyik legmarkánsabb parlamenti képviselője. Holnap ünnepli hetvenötödik születésnapját. Ebből az alkalomból beszélgettünk vele.

– Önnek kétségtelenül nehéz élete volt. Többszörösen is nehéz, s ebben a halálos ítélet csak egy állomás…
– Nem volt könnyű, ez igaz. Állami gondozásban, pontosabban a karmelita nővéreknél nevelkedtem tizenhárom éves koromig. Anyámat nem is ismertem. Nehéz élet? Én jóleső érzéssel gondolok vissza a karmelitáknál töltött esztendőkre. Nyugodt, békés évek voltak, a háború borzalmaiból szinte semmit sem éreztünk. Az oroszok feldúlták a zárdát, mi a pincében voltunk ezalatt. Egy tizennégy éves lány fenn maradt, szegényt el is kellett temetni utánuk.

– Mikor találkozott először az édesanyjával?
– Épp tizenhárom éves koromban. A nagyanyámnál voltam, s jött egy asszony, meg egy kislány. Az asszony adott egy puszit, a kislány meg azt mondta, ez a te anyukád, én meg a húgod vagyok. De hát ettől még nem változott semmi.

– Milyen pályára készült, mi szeretett volna lenni?
– A képzőművészeti gimnáziumban szerettem volna tanulni, mert jól rajzoltam, de nem vettek fel. Helyhiány miatt, mondták. Valójában a karmeliták, vagyis a klerikális neveltetésem zavarta az iskolát. Reál­gimnáziumban kellett továbbtanulnom, noha humán érdeklődésű voltam. A második osztály után otthagytam. A szolnoki nevelőintézetbe kerültem, Patkós Gyula igazgató úrhoz. Ő helyezett el dolgozni Kunhegyesre, a járási tanácshoz. Segített bennünket, ahogy tudott. Sok volt az intézetben az osztályidegen gyerek. Nem tanulhattak tovább. Patkós igazgató úr hivatalosan állami gondozásba vetette őket, így már felvételizhettek, akár egyetemre is.

– Kommunista volt az igazgató?
– Volt párttagkönyve. De ettől még nem kellett elveszítenie az emberségét. Amikor kijöttem a börtönből 1970-ben, egyenesen hozzá vezetett az utam. Nála nevelkedett a fiam, és rendszeresen látogatott odabenn.

– Hogyan kapta el fiatal lányként a forradalom forgószele?
– Egyrészt szerettem a történelmet, sokat olvastam róla. Másrészt a karmelita nővérek hazaszeretetre neveltek bennünket. Március 15. és augusztus 20. kitüntetett ünnep volt ott náluk. Harmadrészt pedig az első munkahelyem a kunhegyesi járási tanács begyűjtési osztálya volt. Itt annyi lelketlenséget és kegyetlenséget láttam és tapasztaltam, hogy egy idő után ott is hagytam az egészet. Megmutatta nekem a rendszer az igazi arcát.

– Igen, de hogyan lett fegyveres felkelő?
– Akkor már újra Pesten éltem, mosásból, takarításból tartottam el magam. Amilyen egy fiatal, engem is érdekelt az a különös fellángolás, ami október 23-án kezdődött. Sokan gyűltünk össze a sajtóháznál, vártuk a tizenhat pont kinyomtatását, ám egyszer csak jött a hír, hogy az ávósok embereket ölnek a rádiónál. Gyorsan átmentünk oda. Onnan kerültem aztán a Corvin közbe október 24-én délután, ott ismerkedtem meg a Katival is, barátnők lettünk.

– Le is vannak fényképezve együtt. Mindkettejüknél fegyver van, önnél talán épp egy dobtáras géppisztoly. Honnan tudta, hogyan kell azt kezelni?
– Akkoriban volt még honvédelmi oktatás a gimnáziumokban, és szigorúan is vették. Fiú vagy lány, mindegy, meg kellett tanulni a fegyverek kezelését, lőttünk is velük.

– Egyáltalán, meghúzta valamikor is a ravaszt a forradalom alatt?
– Egyszer. Ávós orvlövészek bújtak valamelyik ház tetején. Velük váltottunk tüzet. Eltalálták a mellettem álló fiú kezét, akinek szinte felrobbant ettől a kézfeje, mert az ávósok dum-dum golyóval lőttek. Később is sok, dum-dum okozta borzalmas sebet láttam.

– Félt?
– Nem értem rá félni. Csak később gondoltam bele, mi lett volna, ha…

– Mit remélt, mi következik a forradalom után?
– Azt, hogy kimennek a szovjet csapatok. És persze véget ér a Rákosi-rendszer. Hazugságaival, padláslesöpréseivel, ávós brutalitásaival együtt. Aztán jött november 4. Tudtuk, minden elveszett. Meg is sebesültem akkor, aknaszilánkot kaptam. Hosszú évtizedek után a szilánk elmozdult, s a gerincembe vándorolt. Csak 1980-ban operálták ki onnan.

– Önt 1957. július 16-án tartóztatták le. Addig már megjárta Auszt­riát, mégis hazajött. Miért?
– Kati egészen Svájcig jutott, ő onnan jött vissza… Kádár büntetlenséget ígért a forradalom résztvevőinek, eszembe sem jutott, hogy le fognak tartóztatni. Úgy gondoltam, amit mi csináltunk a Katival, azért fél Budapestet börtönbe zárhatnák.
–
Hogyan akadtak a nyomára?
– Feljelentettek. Az Árgyélusné és a Kerekes. Eredetileg mindketten nemzetőrök voltak, de a Kerekes már rendőr szakaszvezetőként jelent meg a tárgyalásomon. Vajon hány ilyen ember volt beépítve a forradalom különféle csoportjaiba és szervezeteibe? És ki gondolt akkor erre?! Nekünk, fiataloknak tiszták voltak a szándékaink, ha mondják, el sem hisszük, hogy ennyire mocskos a világ.

– Halálra ítélték, akárcsak a Katit. Ön kétszáz napot töltött a siralomházban, végül életfogytiglant kapott. Katit viszont kivégezték. Miért nem kapott életfogytiglant ő is?
– Nem tudom. Ezt nem lehetett kiszámítani, mint ahogy semmit sem. Jog, törvény, ilyesmivel nem törődött a hatalom.

– Volt-e valamilyen túlélési stratégiája odabenn, a börtönben?
– Nem volt. Kalocsán kevesen kaptak annyi fegyelmit a pofájukért, mint én. Ha valami igazságtalanságot tapasztaltam, azt igyekeztem helyretenni.

– Ezek szerint sokszor kapott szigorított zárkát is... Hogy bírta?
– Csak a héját ettem meg a kenyérnek, mert ha a belsejét nyállal keveri az ember, akkor olyan lesz, mint az agyag. Jól lehet formázni vele. Kisplasztikákat csináltam, rájöttem, hogy ehhez is van érzékem, nemcsak a rajzhoz. Így telt az idő. Egy darabig őrizgettem ezeket a szobrokat, de jött a hipis, vagyis a kutatás, s akkor elvették őket. Aztán kezdődött minden elölről.

– Mi volt a helyzet a könyvekkel? Hisz azt mondta az előbb, szeretett olvasni.
– A könyv, az irodalom, a történelem nagyon sokat segített odabenn. Igaznak éreztem a mondást, tényleg a könyv a legjobb társ. És nem is jelenti föl az embert. Nagy könyvtára volt a kalocsai börtönnek. Sok olyan kötettel, amelyet odakint tiltólistára tettek. Az a vicc, hogy amíg az elvtársaknak kint Marxot és Lenint kellett forgatniuk a „foxi-maxin”, én odabenn Kantot olvashattam.

– Miért maradt ki a nagy, 1963-as amnesztiából?
– Mert ahogy az ügyész mondta, engem nem nevelt át a börtön.

– Próbálták beszervezni?
– Még a Markóban, amikor előzetesben voltam. Nem ment. Talán a neveltetés, a zárdai közösségi élet miatt nem. Ezért rá kellett húznom egy hetest. Kádár nagy hangon hirdette később, hogy nincsenek már politikai foglyok Magyarországon, én meg ott ültem benn Kalocsán.

– Meddig figyelték a szabadulása után?
– Hát 1989-ig biztosan. Amikor kijöttem a börtönből, azt hittem, hogy a söprűhöz nem kell erkölcsi bizonyítvány, azaz takarítani bárhová felvesznek. Tévedtem. Iskolában például azért nem engedtek takarítani, mert még megfertőzöm a diákokat az ellenforradalmi eszméimmel. Volt más baj is. Egy téeszben dolgoztam, s ha bármi eltűnt onnan, bármit ellopott valaki, rögtön engem gyanúsítottak, elvégre börtönviselt voltam. Ez nagyon kiborított, többször kaptam emiatt ideg-összeroppanást.

– Időnként elég nagy a zaj az ön személye körül mostanság. Főként mióta parlamenti képviselő. Megbánta, hogy bekapcsolódott a politikai életbe?
– Dehogy. Én annak idején a siralomházban megesküdtem arra, hogy ha valaha az életben változik a rendszer, s beszélni lehet majd, mindent elmondok a forradalomról és a megtorlásról. Nem is az élőkért, hanem a holtak emlékéért. Akkor fogadtam ezt meg, amikor a Katit elvitték.

– Megkapta a becsületét az 1956-os forradalom?
– Nem. Ha megkapta volna, akkor nem feküdnének még mindig öten-hatan egy sírban, arccal lefelé, összedrótozva. Itt kezdem. És nem lehetnének részesei az ország irányításának az egykori pártállam emberei. Ez a másik. Semminek sincs vége, csak most szellemi síkon folytatódik a küzdelem, a harc.

– Hogyan érzi magát a parlamenti padsorokban? Egy forradalmárnak való ez a hely?
– Amikor a szocialisták meg a liberálisok elkezdenek hazudozni, azt nem tudom elviselni. Ilyenkor ki is megyek. Egyébként az első négy év nagyon rossz volt, épp ezért, vagyis az SZDSZ és az MSZP parlamenti túlsúlya miatt. Nem akadt olyan jobboldali módosító vagy törvényjavaslat, amit elfogadtak volna. Most viszont ők panaszkodnak a leghangosabban, hogy mellőzik őket. De az, hogy ott lehettem a kettős állampolgárság és az új alkotmány megszavazásánál, nagyon felemelő érzés volt. Annál is inkább, mert az 1949-ben átvett sztálini alkotmányban ott bújt a KGB negyvenöt pontból álló hatalomtechnikai filozófiája. Ezt bizonyítani lehet.

– A Duna tévé június 11-én leadja az önről készült portréfilmet, a Hóhér, vigyázz!-t. Ezt 2008-ban nem engedték levetíteni a Parlamentben…
– Régi kommunista módszer: amiről nem beszélünk, az nincs.

– A gyerekeinek mit adott át az életpályájából?
– Hogy ígérjen bárki bármit, sohasem szabad Magyarország tönkretevőivel tartani. Soha! A fiam egyébként már nem él, meghalt 2005-ben.

– Ön szerint Dániel Péter afféle magányos bolond, vagy irányítják valamilyen magasabb szintről?
– Dehogy bolond! Irányítják. És persze gonosz ember, aki pont megfelel erre a feladatra. A megtorlás idején mindennek elmondtak bennünket. Söpredéknek, gyilkosnak, rablónak, prostituáltnak. Az erő birtokában beszélt a hatalom, nem volt tanácsos tiltakozni. Én mégis megtettem. Ennek az lett az eredménye, hogy hatodrendű vádlottból előresoroltak elsőrendűvé. De ma már nem olyan időket élünk. A napokban tudtam meg, hogy az ügyészség beszállt a Dániel Péter-ügybe, ezzel közvádassá vált a per.

Sinkovics Ferenc

Sarkosan fogalmazva (2012-06-08)

Sarkosan fogalmazva (2012-06-08)  

Egyelőre tart a verseny, ki tud csúnyábbat mondani Magyarországról, Szlovákia, Románia vagy az itthoni balliberálisok. A Népszabadság szerkesztőségi cikkének egyetlen mondata esélyes a dobogós helyre: „Mindebből látszik: a Fidesznek nem elég a befolyás, feltétel nélküli behódolást vár, egyfajta gyarmattá tenné Erdélyt.” Ehhez képest a Freedom House legújabb jelentése az egyre kevésbé demokratikus Magyarországról már-már hízelgő, hiszen hanyatlunk, putyinizálódunk, médiakörnyezetünk romlik, és átrajzoljuk a választókörzeteket, a fékekről és ellensúlyokról nem is szólva. Az ostobaság és a rosszindulat mindig párban jár, csak az a baj, hogy akadnak még, akik bedőlnek a szuggesztiónak, amely 1990 óta folyik: „A jobboldal rossz, a baloldal csodálatos, a jobboldal diktatúrát épít, a baloldal a demokrácia és a szabadság egyetlen letéteményese.” Ezért is volt oly üdítő olvasmány Schmidt Mária Reakciósnak lenni című elemzése a Mandineren, az elmúlt évtized talán legkiemelkedőbb és leglogikusabb cikke a bal- és jobboldal valódi különbségeiről. Kevés tanulmányt szoktam eltenni és megőrizni, de ezekhez a gondolatokhoz később és sokszor vissza kell térnem. Tárgyilagos és hűvös, kikezdhetetlen történészi elemzéssel mutatja ki Schmidt Mária, hogy korunkban csak az új jobboldal képes szembenézni a politikai, gazdasági, erkölcsi kérdésekkel. „Vissza kell térnünk a régi értékeinkhez, mert azok biztos alapot adnak nekünk a jövőben is. Isten, család, haza, munka, felelősség, teljesítmény. Csupa reakciós érték.” A politikailag, szellemileg és erkölcsileg kiürült, leszázalékolt balliberális „értelmiség” valószínűleg agyonhallgatja a cikket, mert már csak káromkodni és fröcsögni képes. No meg rettegni a „reakciótól”, és húsz éve egyfolytában csomagolni. Jó nagy bőröndjük lehet.

Csillagvizsgáló

Csillagvizsgáló  

Álláspont

A világért sem untatnám olvasóinkat a részletekkel, de annyit mindenképpen le kell szögezni: Vajnai Attila ellen azért indult eljárás, mert 2003 februárjában – a Munkáspárt alelnökeként – egy utcai rendezvényen ötágú vörös csillagot tűzött zakójára. Minden szó fontos: hogy utcai, hogy rendezvény, hogy ötágú, hogy vörös, hogy csillag. Meg az is, hogy 2003 februárja.

Pontosabban: fontos volt. Most már azért nem fontos, mert az Emberi Jogok Európai Bírósága kártérítést ítélt meg Fratanoló Jánosnak. Fratanoló szerint sérült a véleménynyilvánítás szabadságához fűződő joga. A bíróság, helyt adva az indítványnak, 2011 novemberében hozott ítéletében 4000 euró kártérítést és 2400 euró perköltséget állapított meg a kérelmező javára, amelyet június 8-ig kellett volna neki kifizetni (értsd: kifizetnünk).

A strasbourgi székhelyű bíróságot illő tisztelettel kérdezem: sérült-e a véleménynyilvánításhoz fűződő jogom, hogy nem mertem kapásból lehülyézni őket 2011 novemberében? Mert nem mertem, dehogy akartam volna perbe szállni velük, a végén még – elfogultságukat nem titkolva – igazat adtak volna maguknak, nekem meg nincs egy darab euróm se, azt meg semmiképp sem szeretném, ha Magyarországot kötelezték volna arra, hogy fizessen helyettem.

Pedig sérült, érzem, s nemcsak én. Érzik mindazok, akik számára a fenyegetettség, a permanens félelem, a lerázhatatlan diktatúra jelképe lett a vörös csillagot viselők akcentusa. „Russzkik, haza!” skandáltuk 1956-ban, s vérrel fizettünk érte. „Konyec”, mondtuk, hirdettük a rendszerváltozás napjaiban, és tessék: megint fizethetünk. Egyelőre csak euróban, de mi lesz, ha nem fizetünk? Meg leszünk büntetve, sarokba leszünk állítva? Új alaptörvényt kell írnunk a Fratanolóknak?
Pedig olyan szép nap ez a mai! Kezdődik az európai focigála, nyílik a könyvhét, megvehetjük Temesi Bartókját, jön vissza a jó idő, talán strandolhatunk is, és akkor tessék: elrontják ezek a csúnya bírák ezt a szép napot. (A csúnya helyett hülyét akartam írni, de nem mertem. (Még egy nyílt seb a véleménynyilvánításhoz fűződő jogomon.)

Vajon mit érez ilyenkor Fratanoló János? Viszket-e már a tenyere? (Az enyém csak egy kicsit, hiszen vélhetően egy idős úrelvtársról van szó, akit nem illik még annyira sem bántani, mint Biszku Bélát.) Hogy már csak ezekben a piszkos imperialistákban bízhat meg egy rendes kommunista? Hogy nem is olyan sok az a négyezer euró, bár elég sok vörös csillagot lehet venni rajta, s ha minden hithű bolsevik csak egyet tűzne ki, s mind pert nyerne Strasbourgban, jól tönkre jutna ez a Fidesz-bagázs.
És ez nem vicc! Hiszen ha Fratanoló János pernyertes lehet, akkor a többi miért nem? Ha neki szabad, másnak miért nem? Magyarország akkor is veszít, ha fizet, akkor is, ha nem. A Fratanoló Jánosok az örök nyertesek.

Egyben felkérem a tisztelt emberjogi bíróság tagjait, válaszoljanak: akad-e köztük olyan szülő, akinek kiskorú gyermekét arra kényszerítették volna oktatóik, hogy a ceruzájuk felemelése nélkül rajzoljanak le egy ötágú csillagot? Mert nálunk még vannak ilyen szülők, s még többen vannak, akik maguk is képesek erre a mutatványra.

A tisztelt bíró urak, akik Európa szerencsésebb felében élhették le az életüket, már arra sem kötelesek emlékezni, hogy mi fán terem a béketábor. S hogy mi minden megtermett ezeken a fákon. Mi itt, eurótlanul csak mosolygunk azon, mi mindent nem tudnak önök. Azt sem tudják, mi volt rápingálva azokra a rakétákra, amelyek az önök városait vették célba. (Mi, élők, mosolygunk. De akik börtönbe kerültek, akasztófára jutottak, azok nem mosolyognak. Igaz, nem is fizetnek. Mert ők már mindenért megfizettek.)

Mi még nem fizettünk meg mindenért. Ezért fizettetnék ki velünk a perköltséget és a négyezer eurót.
Fizessünk? Ne fizessünk?
Tanácstalan vagyok.

Apáti Miklós

Kiabáló spekulánsok

Dénes Zoltán

Kiabáló spekulánsok

Magyar Nemzet

2012. június 08., péntek 00:01
Ismerve a magyar ember termőföldhöz fűződő erős érzelmi elkötelezettségét s az agrárszakma megosztottságát, nem meglepő, hogy – akárcsak az alaptörvényhez – a földtörvényhez sem mert átfogó módon hozzányúlni egyetlen kormány sem a rendszerváltás óta.


A szocialista–szabad demokrata érában inkább csak toldozgatták, foltozgatták a jogszabályt, hiszen a zavarosban könnyebb volt halászni. És halásztak is, tekintve, hogy regnálásuk idején adták el a jól kiválasztott klientúrának tízezer hektárszámra az állami földeket. Mindezt úgy, hogy a helyi földműves családok esélyt sem kaptak arra, hogy saját településük határában termőföldhöz jussanak. Eközben nemcsak a hatalom berkeihez közeli emberek jártak jól, hanem a kiskapukat ismerő hazai ügyvédek segítségével külföldi állampolgárok is, akik úgynevezett zsebszerződések révén jutottak termőföldhöz. A becslések szerint egymillió hektárt művelnek így csalárd módon Magyarországon.

Az előzmények ismeretében meglehetősen visszatetsző, hogy egyes MSZP-s politikusok most éppen a családi gazdák megmentőjének akarják láttatni magukat. Azok, akik szemrebbenés nélkül visszavonatták a pályázatot, ha véletlenül egy helyi gazdaközösség, s nem kiszemelt embereik álltak nyerésre egy állami földértékesítési eljárásban. Azok, akik a nagyjából 500 ezer hektárnyi állami termőföld jelentős részére kötötték újra húsz évre a klientúrájukkal a haszonbérleti szerződéseket, mégpedig azok lejárata előtt három-négy évvel, pusztán azért, mert tudták: pocsék kormányzásuk miatt távol kerülnek a döntéshozástól. A most a gazdákért aggódóknak egy szavuk sem volt, amikor óriási területű állami erdők kerültek magánkézbe az elidegenítést megtiltó erdőtörvény életbelépése előtt egy nappal.

Teljesen nyilvánvaló, hogy a kormány agrárpolitikája ellen ágálókat kik támogatják a háttérből: a birtokaikat éppen az ő segítségükkel összeharácsoló vállalkozók. Pedig idővel e támadássorozattal nyilvánvalóan saját maguk ellen fogják fordítani a vidéket. Mert azok az emberek, akik a mostani állami földek megművelési lehetőségéért pályáztak és nyertek, velük ellentétben valódi helyi gazdálkodók. Például Borsodban, ahol személyes tapasztalatunk szerint a földpályázat győztesei igen keményen dolgoznak, s a gyenge adottságú területeken állattartást is vállaltak. Ez nagyon sok munkát és befektetést jelent. A szóban forgó mintegy kétezer hektár földet korábban egy olasz cég bérelte az államól. Egy részét ingyen, egy másik részét száz forintért hektáronként. Most aranykoronánként 1250 forintot fizet érte huszonöt családi gazdálkodó.

A tények és a támadások egyaránt bizonyítékai annak, hogy a kormány jó irányba tart. Az őstermelők támogatása és a családi gazdaságok fejlesztése révén valósulhat csak meg a kormányprogramban és az annak alapján elkészült nemzeti vidékstratégiában megfogalmazott célok elérése, azaz a vidéki népesség helyben tartása, a munkahelyteremtés és a demográfiai egyensúly helyreállítása. A földtörvényről szóló vitairat – amelyet tegnap mutatott be az illetékes miniszter – is követi e célkitűzést, hiszen kimondja: a föld azé legyen, aki megműveli. Kifejezett szándék, hogy távol tartják a földpiacról a spekulánsokat, megszüntetik a zsebszerződéseket és tiszta vizet öntenek a pohárba a földhasználat tekintetében. Tehát a jövőben minden termőterületről tudni fogjuk, kinek a művelésében van, azaz nincs több mutyi. E többségi társadalmi érdek érvényre juttatása természetesen komoly sérelmekkel jár, vagyis a kabinet újabb komoly, de szükséges konfliktust vállal magára. Ezért fel lehet készülni arra, hogy újult erővel támadhatnak a valódi zöldbárók, spekulánsok és politikai haszonlesők.

Gyáva gyalázkodás

Gyáva gyalázkodás

Beküldte: Jakab Bálint
Megütközéssel értesültünk arról, hogy a köztiszteletben álló Dr. Schweitzer József nyugalmazott főrabbit, testvérünket, Budapesten, a nyílt utcán zaklatták és megalázták vallása miatt. A gyáva támadást a leghatározottabban elítéljük, egyben kifejezzük együttérzésünket és szolidaritásunkat világhírű honfitársunkkal és az egész zsidó közösséggel.

Inzultálták a nyugalmazott főrabbit - református.hu

--------------------------------------------------------------------------

Hadd kezdjem egy személyes élménnyel. Szemináriumi dolgozathoz kerestem anyagot, de annak szűkössége miatt Schweitzer József főrabbihoz fordultam segítségért, aki szeretettel felajánlotta, hogy egyik délután megbeszélt órában keressem fel lakásán. Megbeszélt időben csengettem a megadott címen. Ismerős hang szólalt meg a kaputelefonban és irányított az emeleti lakás felé. Döbbenettel láttam, hogy kemény vasrács zárja el a folyosót. Nemsokára csoszogás hallatszott, zörgő kulccsal jött a főrabbi úr, kinyitotta, majd visszazárta. A lakásban felesége teával, süteménnyel kínált. Átbeszéltük a dolgozatot, talán anyagot is adott és kikísért. A rács újbóli nyitásánál csak kikívánkozott belőlem a kérdés: Főrabbi úr, akkora az antiszemitizmus, hogy már ilyen rácsokkal kell védekezni? Nem, mosolygott szelíden, a tolvajlás akkora, hogy már így kell védekezni.

Történt mindez valamikor a rendszerváltást követően, amikor az ELTE hebraisztikai tanszékének hallgatójaként bejártunk órákat hallgatni a rabbiképző intézetbe is. Mi, református teológiai hallgatók, akik a keleti nyelvekben, kultúrában, kultúrtörténetben megmártózhattunk egy kicsit, nem mondom, mélyebben, hanem másképp, mint ahogy addig. Nekem az asszír hadsereg páncélpikkelyeinek formája legalább olyan izgalmakat rejtett, mint a Jeruzsálem óvárosa alatt feltárt víztározó vagy Maszada ostrománál védőinek végső elszántsága. Ezeknek az előadásoknak nem ellenpólusa, hanem szellemi kiegészítője volt a számomra addig ismeretlen talmudi világ vagy hagadai írásértelmezés. És ebben nem csupán a betűk iránti szomj oltása feszült, hanem egy olyan világ megismerése, amely árnyalta, közelebb hozta a Szentírást, annak örökségét. De ehhez kellettek olyan emberek, akik úgy éltek benne ebben az örökségben, hogy nemcsak meg tudták szerettetni az ismeretlent, hanem hitelesen képviselték az elválaszthatatlan kettős örökség egységét. Ennek volt mestere Schweitzer József főrabbi. Nemcsak oldalakat idézett héberül a Bibliából, hanem váratlanul váltva fordította is azt, néha nyersen, máskor meg a jó öreg Károlit citálva. Nagyon szépen fordít Károli itt, hallottuk gyakran tőle, és idézte a zsoltárt veretes magyarságában. Számára nem átjárás volt két kultúra között, hanem egy és ugyanaz volt e kettő, mindkettő teljességében úgy hordozott egy autentikus világot, hogy lenyűgözéséből nem könnyen lehetett szabadulni.

Közvetlen tapasztalataim nem voltak erről a világról, hacsak azok nem, amelyeket őrzött a közösségi emlékezet a szülőfalumban a néhány zsidó család elhurcolásáról, illetve nagyapám elbeszéléseiből, aki fuvarosa volt a kocsmárosnak bensőséges viszonyban, hiszen első élettapasztalatait kuncsanfként szerezte a féldecik világában, amely egy életre kiábrándította az italozásból.

Szégyellem magam azért, ami történt. És azért, akivel történt. És ahogyan történt. És amiért történt. Kilencven évet szembeköpni nem hősiesség. A származást gyalázatul odavetni nem bátorság.

Más sarát kell eltakarítani. És szót emelni a gyűlölet ellen. Nemzeti és keresztyéni önbecsülésünkhöz tartozik ez.

Vasrácsokat mégsem lehet magunkkal hurcolni a gonosz elleni védekezésül, legfeljebb fanyar humorral elkönyvelni: némelyekben akkora a sötétség, hogy már-már világosságnak hiszik.

Sarkosan fogalmazva (2012-05-31)

Sarkosan fogalmazva (2012-05-31)

Kereken ötven éve neveztek először fasisztának. Történt pedig, hogy egy irodalmi pályázat első helyezettjeként társasutazást nyertem a Szovjetunióba (oda-vissza!). Vonattal hosszú az út Moszkváig, az oroszok a nyitott peronon vodkáztak, cigarettáztak, s kérdezték, honnan jöttem. Mondtam, hogy magyar vagyok. Erre egy harminc év körüli orosz fiatalember felkiáltott: „Fasiszta!” – és nekem rontott. Döbbenten álltam, ajkamon a kimondatlan kérdéssel, 1945-ben születtem, hogyan lehetnék én fasiszta? Azóta ez már nem kérdés, Dimitrov elvtárs pontosan megmondta: „Mindenki fasiszta, aki nem kommunista”. Ezt a szegedi Lazi Kiadó jóvoltából tudom, mert megküldte népszerű füveskönyvsorozata legújabb darabját, A kommunizmus füveskönyvét, ajánlom kötelező olvasmányként minden balliberálisnak, aki birtokában van a szövegértésnek. Az idézetgyűjtemény (sajnos) ma is tanulságos, mondhatni, Marxtól Kállai Gyuláig tartalmazza a Tan elképesztő gyűlöletét és ostobaságát, de az a kínai mondás is idekívánkozik 1958-ból, amely szerint „három év nélkülözés, ezer év boldogság”. A mai magyar parlamentben üvöltöző antifasiszták bőséggel meríthetnek elődeik munkásságából. Akaratukon (és magukon) kívül egy abszurd dráma előadói, szövegeik pedig majd bekerülnek egy újabb füveskönyvbe. Addig is elégedjünk meg egy orosz jelmondattal a sztálini időkből: „Isten nélkül és imádság nélkül, de műtrágyával és traktorral!” És tényleg, ahogy Lázár János mondta, mielőtt az oligarchákat ostoroznák, nézzenek hátra, a parlamenti padsorokban ott vigyorognak a vörös oligarchák, akik megint a nép javát (javait) akarják. Mi meg itt állunk, akárcsak Rákosi idejében: tízmillió fasiszta országa vagyunk, hiszen mindenki fasiszta, aki nem kommunista. De tegyük hozzá az igazság kedvéért, ezek már nem igazi, csupán megélhetési kommunisták.

Szentmihályi Szabó Péter

Bayer Zsolt: A nyilasokról

A nyilasokról  

Álláspont

Somogyi Zoltán politikai elemző így ír: „A Magyar Országgyűlés pénzén, illegálisan Romániába csempészik egy nyilasként ismert, íróként nem jegyzett rasszista hamvait.” Szanyi Tibor MSZP-s képviselő pedig így: „Abszurdnak tartom, hogy a magyar kormányzó erők a szélsőjobbal karöltve egy nyilas náci hamvaival cirkuszolnak, habár az inkább idegesít, hogy ezeknek a valaha volt fasiszta pribékeknek a szellemi utódai itt élnek velünk, sőt a magyar parlamentben óbégatnak.”

Az „íróként nem jegyzett” Nyirő a magyar irodalom egyik legnagyszerűbb alkotója. S ezek a Somogyi-féle kijelentések természetesen csak arra jók, hogy vérig sértsék mindazon milliókat, akiknek Nyirő könyvei fontosak, akiknek Uz Bence nélkül nem lenne elképzelhető a magyar kultúra. Ezért mondom még egyszer, tessék megnézni végre Bergman Kígyótojás című filmjét, hogy megértsétek végre, mit miért nem lehet tenni és mondani. Szanyira pedig nem vesztegetek szót, ugyanis ő valóban ellentéte Nyirőnek, amennyiben is Nyirő nélkül szegényebb és szomorúbb lenne a világ, Szanyi nélkül pedig gazdagabb és vidámabb. De azt azért ne feledjük el, hogy amikor Kertész Ákos genetikailag alattvalónak és moslékzabálónak titulálta a magyarságot, a mainstream értelmiségi körök hümmögtek kicsit, majd elsikálták a dolgot azzal, hogy egy írónál az életművet kell nézni, s azt nem teheti semmissé egy szerencsétlen mondat. Rendben van. De akkor ez miért nem igaz Nyirő Józsefre?

S tényleg: hogy is állunk akkor ezzel a nyilasozással, rasszistázással, antiszemitázással? Nézzünk egy érdekes párhuzamot: szintúgy Székely­udvar­helyen élt a Rajk család.

A tizenegy gyerekből kettő lett „híres”: László és Endre. S az az iszonyatos kor, amelyben élniük adatott, egyiküket a nyilasok, másikukat a kommunisták karmaiba taszította. (Bár ez semmiképpen sem mentesít az egyéni felelősség alól!) A nyilas Endre Szálasi élelmezésügyi biztosa lett. Befolyását felhasználva megmenti kommunista László testvérét a bitótól. Majd a háború után amerikai fogságba kerül, s várja a kiadatását. S ekkor - egész élete szinte egyetlen emberi cselekedeteként - az immáron hatalommal bíró László minden befolyását latba vetve megakadályozza, hogy a Szövetségi Ellenőrző Bizottság kikérje Endrét. Most ő menti meg nyilas testvérét a bitótól. De kommunista lelke nyilván háborog emiatt, és kompenzálásként eszeveszett hadjáratot indít többek között Nyirő József ellen, s követeli a „nyilas” és „háborús bűnös” író azonnali kiadatását és elítélését. A kor erre szakosodott szervezete megvizsgálja Nyirő ügyét, múltját és cselekedeteit, és úgy találja, Nyirő József nem követett el háborús bűnöket, ezért megtagadja a kiadását Magyarországnak.

A Szálasi minisztereként tevékenykedő, nyilasságát élete végéig vállaló Rajk Endre békében hal meg Németországban 1960-ban. A háború poklában, Erdély elvesztésének árnyékában, kétségbeesésében néhány rossz, sőt vállalhatatlan mondatot papírra vető, amúgy semmilyen bűnt el nem követő Nyirő József kitagadott páriaként hal meg Spanyolországban, és halála után ennyi évtizeddel megpróbálják megakadályozni paranoiás románok, hogy szülőföldjén nyugodhasson, idehaza pedig földbuta, aljas és nyomorult gazemberek nyilasozzák és antiszemitázzák őt. (Tényleg: Kosztolányink ájult csodálattal írt Mussoliniről. Kitagadjuk őt is?) A sors pedig úgy mutat fityiszt, hogy amikor Rákosi töpreng, ki is legyen a „nagy hal” a soron következő koncepciós perben, sokáig nem tud választani Nagy Imre és Rajk László között. Végül az aktív NKVD-ügynök Nagy Imrét mégsem meri felakasztatni, így esik választása Rajkra. S a Székelyudvarhelyről származó Rajk Lászlót, akit a nyilas rémuralom idején megment nyilas bátyja, a saját elvtársai akasztják fel. Ilyen kor volt az. Iszonyatos emberi tragédiákkal, emberi tévedésekkel, rettenetes bűnökkel. De Nyirő éppenséggel bűnt nem követett el. Ezt egy akkor és erre specializálódott testület állapította meg hivatalosan. A SZEB szovjet, amerikai és angol tábornokokból és azok katonai apparátusából állt. Ha ők nem találták bűnösnek Nyirőt, akkor most, hetven évvel később nem kéne őt bűnösnek kikiáltani a kiskörúti kávéházakból. Ha pedig mégis, akkor tessék vállalni: akik tehát most, hetven évvel a történtek után nyilasozzák, antiszemitázzák és háborús bűnösözik Nyirő Józsefet, azok felülírják a hivatalos döntéseket, és a történelmet mindig is minden skrupulus nélkül átíró és összevissza hazudozó kommunisták szövegét szajkózzák tovább. Vagy azért, mert ők maguk is azok és ugyanolya­nok (Szanyi, Vadai), vagy azért, mert fogalmuk sincs semmiről (Somogyi). Ugyanezt üzenjük Ponta román kormányfőnek is: ahányszor háborús bűnösnek nevezi Nyirőt, annyiszor hazudik.

Amúgy, az antiszemitázók figyelmébe: ha mindenki antiszemita, akkor senki sem az. Ha mindenki nyilas, akkor senki sem az. Ha mindenki háborús bűnös, akkor senki sem az. Ezt is relativizálni akarjátok, aggódók?

Bayer Zsolt

Hadüzenet

Hadüzenet  

Álláspont

Félidő van, túl vagyunk a kormányzati ciklus felén. Ennyi idő kevés ahhoz, hogy megváltsák az országot, de sok ahhoz, ha elmaradnak az érdemi lépések. Vonjunk mérleget!

A kétharmados győzelem mámora után a kormánynak szembesülnie kellett egyfelől a szocialista kabinetek által itt hagyott súlyos örökséggel, másfelől a globális gazdasági és pénzügyi válság okozta negatív hatásokkal, amelyek egy legyengült, elsorvadt és elsorvasztott gazdaságot, súlyosan eladósodott országot döngöltek a földbe. Ilyen környezetben kellett volna csodát tenni. Valljuk be, a csoda még várat magára.

Rosszul indult a ciklus, hiszen a kabinet úgy tervezte, nagy ívben tesz a maastrichti elvárásra – az államháztartás hiánya nem lehet több, mint a GDP három százaléka –, s hagyja elfutni a mínuszt akár a hétszázalékos szintig, és az adósságot majd a növekedésből letudjuk. Csakhogy Brüsszel ezt nem engedte, ezért landolt a kukában az első gazdaságfejlesztési koncepció. A hidegzuhany után az újabb elképzelés meg csak nyögvenyelősen látott napvilágot, míg az eurózóna körüli komoly gondok csak tetézték a helyzetet. A kabinet nem akarta a feketelevest (megszorítások) az emberek nyakába borítani, ezért válságadókkal kezdett operálni, mondván, fizessenek a multik. Ám sok esetben a globális cégek átterhelték és terhelik a cehhet a fogyasztókra, vagyis mi fizethetünk.

Hogy miért a gazdaságtól indulok el? Mert az mindennek az alapja. Csak izmosodó gazdaságból jut pénz egészségügyre, oktatásra, nyugdíjakra, és hosszasan lehetne sorolni „az éhes szájakat”.

Az eredmények közé sorolható, hogy egyensúlyt teremtett a kabinet a költségvetésben, az államháztartás hiánya az idén és jövőre is nagy valószínűséggel a GDP három százaléka alatt marad. Márpedig erre a rendszerváltás óta nem volt példa. Üdvözölendő a patrióta gazdaságpolitika, hogy stratégiailag jelentős vállalatokban – a Mol és a Rába – szerzett az állam tulajdonrészt. Támogatandók a devizahitelesek megmentéséért, a családokért tett lépések, a magyar kisvállalkozások, gazdák erősítése és a magyar termőföld védelme. Pozitívum továbbá, hogy megindultak a strukturális átalakítások, ha nem is kellő sebességgel. A kormány egyik fő törekvése, az egymillió munkahely megteremtése, illúziónak tűnik, de az álláshelyteremtés nemes cél. Ezért korlátozta például a kedvezményes nyugdíjakat a kabinet, hogy életerős, nem stresszes területen „megöregedett” negyvenes rendőrök ne a pecabot mögött szolgáljanak és védjenek. Továbbá megkurtította a szociális segélyeket, és a családi pótlékot a gyermek iskolába járásához kötötték.

A kormány parlamenti kétharmados többségével megszületett a balról erősen kritizált új alkotmány. Továbbá állampolgárságot kaphatnak a nem Magyarországon élő magyar származásúak.

A törvénykezési nagyüzem miatt csúsztak és csúszhattak be hibák, de az elfogadhatatlan, hogy jó néhányszor elmaradt az érintettekkel való párbeszéd és hatástanulmány sem készült. Rossz üzenete van a sok esetben kapkodó, kiszámíthatatlan változtatgatásoknak, a visszamenőleges hatállyal alkalmazott szabályoknak. A „dicsőségtáblára” nem írhatjuk fel a sorozatos hitleminősítői lerontásokat, a szerény gazdasági növekedést, a magas munkanélküliséget és az egyre több adót sem.

A két év egyik fő üzenete viszont, hogy az Orbán-kabinet „hadat üzent” a „gyarmatosítóknak”. Nem igaz ugyanis, hogy egy kis országgal mindent meg lehet tenni, legyen szó multikról vagy Brüsszelről. Uniós kritikusaink – akik közül sokan nem tudnak két magyar várost megnevezni, nem tudják, milyen pénzzel fizetünk vagy ki volt Széchenyi – gyakran úgy ostoroztak bennünket, hogy az itteni valós állapotokról halvány gőzük sem volt. Miért? Mert a magyar politikai megosztottság, cirkusz az uniós színpadon is leképezhető. Mára elcsendesedtek a brüsszeli technokraták, és talán megtanulták, nem lehet a magyarok torkán mindent letolni. És ez nem kis eredmény – még ha sokba is került.

Hogy milyen kormánya van Magyarországnak, az pedig Edmund Stoiber szavai alapján érthető meg. A volt bajor miniszterelnök két éve azt mondta Orbán Viktorról, hogy szenvedélyesen szereti a hazáját.

S hogy mi várható? Az első Orbán-kormány idején is a négyéves ciklus második felét töltötték meg tartalommal. Sajnos 2002-ben nem az eredmények alapján választottak az emberek, hanem a szocialisták ocsmány és hazug kampánya nyomán. A Tárki legutóbbi felmérése szerint a teljes népességen belül olvad a Fidesz előnye. Jó lenne, ha a történelem nem ismételné magát, és nem a hazugság vagy új elemként a szélsőség kerülne hatalomra 2014-ben. A kételkedőnek ajánlom figyelmébe Wolfgang Schüssel tegnapi szavait. A volt osztrák kancellár azt mondta ugyanis: az Orbán-kormány helyesen teszi, hogy kihasználja a parlamentben megszerzett kétharmados többségét, hiszen a szavazók a reformokra voksoltak a kormány megválasztásával.

Ez az egy út maradt, még ha elég rögös is!

Csákó Attila

Ítéletek

Ítéletek  

Álláspont

Tavaly márciusban az akkor 23 éves Varga Mihály, pitvarosi illetőségű lakos bement a magyarbánhegyesi kocsmába. Vele volt egy barátja is – már ha ezeknél a véglényeknél helyénvaló az ilyen fogalmak használata. Ittak. A kocsmáros, B. Lajos egy időre hátrament a raktárba. Ekkor Varga Mihály bement a pult mögé, eltett egy doboz cigarettát, és megpróbálta kinyitni a pénztárgépet. A visszatérő B. Lajos meglátta, és szóvá tette mindezt. Varga Mihály ekkor megütötte B. Lajost. A kocsmáros kimenekült az utcára, ahol Varga Mihály utolérte. Egy biliárddákóval agyonverte a földön fekvő embert, akinek többször a fejébe is belerúgott. Majd magához vett négy doboz cigarettát, és távozott.

A Gyulai Törvényszék első fokon nyereségvágyból, különös kegyetlenséggel elkövetett emberölésért életfogytig tartó fegyházbüntetésre ítélte Varga Mihályt. Tegnap volt a másodfokú ítélethirdetés. Ezen a Szegedi Ítélőtábla Mezőlaki Erik vezette tanácsa életfogytiglan helyett tíz évet szabott ki Varga Mihályra, fegyház helyett azt is börtönben. A minősítést halált okozó testi sértésre változtatták. Az indoklás nagyjából ez volt: a férfi nem akart ölni, csak így sikerült. A bírónak ezen kívül még egy ténykedése volt a tárgyaláson: a meggyilkolt férfi özvegyét rendreutasította, majd kizavarta a tárgyalóteremből, mert az hangosan zokogott.

Ennyi a történet.

És akkor jöjjenek a levonható tanulságok és a kérdések.

Mindenekelőtt azt a kérdést tegyük fel, vajon tényleg el kell-e tűrnie a társadalomnak, és egyáltalán eltűrhető-e, hogy a bírók azt csináljanak, amit akarnak? És most senki ne jöjjön a jogállammal meg a bírói függetlenséggel, mert nem ezekről van szó. A bírói függetlenséget senki sem akarja kétségbe vonni. Az a kérdés, hogy nyilvánvaló alkalmatlanság és a társadalomra veszélyesség esetén miért maradhat bíró a bíró. Az a bíró, aki például tényleges életfogytiglanra ítélte a móri gyilkosságokért Kaiser Edét, aki ott sem volt, vajon miért bíró még? Alkalmatlan és hülye. Ki kell rúgni.

Az a bíró, aki Cozma gyilkosait és Cozma társainak majdnem gyilkosait szintúgy megmentette az életfogytiglantól, sőt egészen nevetséges ítéletet szabott ki, azzal a vérlázító indoklással, hogy a cigányok nem ölni mentek oda, nos, az miért bíró még? Mert ugyan miért is ment oda az a több mint húsz, kigyúrt, kivarrt rohadt kansakál? Babzsákot hajigálni, mi? Száz tanú mondja el, hogy belépésük pillanatától belekötöttek mindenkibe, verekedtek, és az ezektől a véglényektől elvárható módon elviselhetetlenül viselkedtek. Aztán öltek. És öltek volna még… És akkor jön egy taláros „igazságszolgáltató”, és gyakorlatilag rászabadítja őket ismét a társadalomra. A liberális értelmiség meg tapsikol, és arról gagyog, hogy nem számít a társadalom igazságérzete és elvárása. Igen, nekik nem. Nekik ugyanis nem is létező fogalom a társadalom. Ők a legszélsőségesebb individualizmusban hisznek, és a közösség vagy társadalom szó hallatán a revolverükhöz kapnak. Ezen kívül meg vannak róla győződve, hogy ha cigány áll a bíróság előtt, az eleve különleges bánásmódot és eleve enyhébb ítéletet érdemel.

A társadalom meg másképpen gondolja.

Nincs ez másképpen most sem.

Jól jegyezzük meg a Szegedi Ítélőtábla bírájának, Mezőlaki Eriknek a nevét. Ő is egy rohadt gyilkost szabadított rá a társadalomra másodfokon. Tíz évet szabott ki egy emberéletért. Ha ez a Varga Mihály majd jól viselkedik, öt-hat év múlva kint lesz. És ha újra bántani fog valakit, ha ne adj Isten, újra meg fog ölni valakit, akkor Mezőlaki Erik bírót majd oda kell ültetni mellé a vádlottak padjára, mint bűnsegédet. Ugyanez vonatkozik a Sztojkáékat ránk szabadító másik talárosra.

És még valami, csak az igazságérzet és annak meggyalázása végett: Stadler József akasztói vállalkozó annak idején kilenc évet kapott adócsalásért. Zuschlag János emlékeim szerint 70 milliót sikkasztott, abból ötvenet megtérített, hat évet kapott. Egy embert agyonverő véglény tízet kap. Elsőre amúgy életfogytiglant. Ez azért csak felvet két kérdést a végére: tényleg olyan világban élünk, amelyben ennyivel többet ér a pénz, mint az emberélet? S ha a bíróságok és bírók munkájában ekkora a „szórás”, akkor minek tartjuk őket?

Elég volt ebből is. De most már tényleg.

Bayer Zsolt

Sarkosan fogalmazva (2012-06-07)

Sarkosan fogalmazva (2012-06-07)

Sokszor az az ember érzése, mintha még mindig valamikor az 1990-es évek elején tartanánk, és ez bizony kínos érzés. Mindannyian tudjuk, hogy nem történt „rendszerváltás”, talán nem is történhetett, mert több évtizedes megszállás és kommunista diktatúra után hirtelen lehetetlen volt politikai, gazdasági, lelki, szellemi, erkölcsi értelemben újrakezdeni, sőt az is máig vitatott kérdés, honnan tudtunk volna dátumszerűen elölről kezdeni (jóakaró ellenségeink szerint az Etelközben kellett volna maradnunk). Huszonkét év hosszú idő az ember életében, nem véletlen, hogy sokan türelmetlenek vagyunk és voltunk. A balliberálisok minden lehetséges módszerrel késleltették és késleltetik ma is a rendszer tényleges megváltoztatását, és ez nagyon is érthető: az 1990-ben általuk teremtett „jogállam” Göncz Árpáddal és az akkori Alkotmánybírósággal, az összes politikai pártban gondosan elhelyezett téglákkal, az egész öröklött közigazgatási apparátussal és az egyre nagyobb hatalommal rendelkező médiával abban volt érdekelt, hogy most már kapitalista módszerekkel, de a régi elittel az élen folytatódjék a szocialista rend. Ha ismétlődést vélünk felfedezni a két évtizeddel korábbi folyamatok vonatkozásában, akkor nem tévedünk: a jelenlegi kormányt azért támadják olyan hevesen itthon, és a balliberálisok elvbarátai és üzlettársai külföldön, mert a parlamenti többség birtokában hozzá merészelt nyúlni korábban tabunak minősített, elhallgatott, tiltott és veszélyes problémákhoz – a többség nevében. Ezért lett az új alaptörvény minden támadás célpontja, főleg annak preambuluma, ezt képtelenek megemészteni a magyar újjászületés esküdt ellenségei Kozmopoliszban, ahol eldöntik, ki kaphat újabb hitelt, és hol kell háborút indítani a demokrácia védelmében. Minden innen vezethető le, mert ez nyílt lázadás, megbocsáthatatlan bűn az ő szemükben. Nem szívesen mondom, de kell: aki az Orbán-kormányt most azért támadja, mert túl sokat vagy túl keveset tesz Magyarország érdekében, az vagy bolond, vagy hazaáruló, esetleg mindkettő. Mert – ha nem vették volna észre – most váltunk valóban rendszert, és ez magyar rendszer lesz.

Szentmihályi Szabó Péter

Ez meg az

Ez meg az  

Számos meglepetést tartogat kis magyar közéletünk, az ember olykor már azt sem tudja, sírjon vagy nevessen. Valójában nem lehet eldönteni, hogy a teli szájjal nyilatkozók hülyének nézik-e a hallgatóságot, vagy gyárilag ennyire retardáltak agyilag.

Nagy erőkkel folyik a nyomozás a Kerekiben felállított Horthy-szobor megrongálása ügyében, keresik a tettest gőzerővel. Dániel Péter ügyvéd és öntőmunkás saját internetes oldalán számolt be arról, hogy ő volt az, aki szorgosan locsolta a festéket a vödörből, arról pedig hogy milyen ügyesen csinálta, fényképet is feltett a világhálóra. Egyben sejtette azt is, van nála a spájzban elég lőszer, akarom mondani, mustár és majonéz, hogy bemázolja mindazt, ami neki szemet szúr.

A Somogy Megyei Rendőr-főkapitányság szóvivője elmondta: rajta vannak az ügyön, nagy ütemben folynak a tanúkihallgatások, az adtagyűjtések, de az esetnek egyelőre nincs konkrét gyanúsítottja. Ha még egy ideig sötétben tapogatóznak a somogyi nyomozók, valószínűleg a közeljövőben nyomravezetői díjat is kitűznek majd…

Fontos dolgokra világított rá az euro­víziós dalfesztivál huszonnegyedik helyén végzett Compact Disco együttes menedzsere, amikor elmondta: Magyarország európai megítélése miatt nem jutott előkelőbb helyezés nekik. „Ismét a nemzeti hovatartozás befolyásolta a verseny végeredményét” – mondta, és nem rejtette véka alá azt a véleményét sem, hogy amíg az országban nincs pozitív légkör, addig ne is várjuk, hogy kint pozitívan vélekedjenek rólunk.

Ehhez csak egy apróság. A dalverseny szabályai szerint mindig abban az országban rendezik meg a soron következő eseményt, amelyik nemzet előadója végzett az első helyen. Tavaly az azeriakat ítélték a legjobbnak. Hiába, sokat nyomott a latban az országimázs…

A kormány kétéves teljesítményét értékelte Gyurcsány Ferenc bukott miniszterelnök. Jól választotta meg az időpontot, hiszen négy évvel ezelőtt éppen ilyenkor terelgette az államcsőd felé szeretett országát, ráadásul azzal is büszkélkedhetett, hogy ő volt az, akinek sikerült 2006-ra az államháztartás hiányát 9,3 százalékos szintre feltornáznia, és akinek valamennyi fennkölt programja – volt belőle vagy tíz – nyomban a kihirdetése után hamvába holt.

Százötven híve énekelte kánonban a Happy Birthday to You!-t az ötvenegyedik születésnapját ünneplő lánglelkű politikusnak, aki kérlelhetetlen proletárőszinteséggel vágta a kétharmaddal hatalomra került kormány szemébe, hogy az nemcsak hogy illegitim, de illegális és egyben alkotmányellenes is.

Mi tagadás, sok ez egy kor­mánynak.

Később – megannyi kígyó és béka után – arról beszélt: tűrhetetlen, hogy az ország nyugati orientáció helyett Kelet felé fordult. Nem úgy, mint az ő idejében. Igaz, évenként kétszer-háromszor összefutott Putyinnal, de akkor is csak azért, hogy megkérdezze, hogy van, és beszámoljon Toto kutya viselt dolgairól.

Forró Péter

Első félidő

Első félidő  

A második Orbán-kormány belépett a ciklus második félidejébe. A saját mérlegkészítésemet aligha kezdhetem mással, mint azzal, hogy Jelenczki István Háború a nemzet ellen című dokumentumfilmjében 2009 nyarán tettem egy olyan kijelentést, miszerint a 2010-es választásokon győztes politikai erők által alkotott – akkor még leendő – kormányról az első egy-két évben kiderül, hogy a bukott régi rendszer utolsó vagy a reményeink szerint felépülő új első kormánya lesz. Ahogy várható is volt, 2010-ben a Fidesz minden idők legnagyobb győzelmével megkapta a lehetőséget az új kormány megalakítására, és Orbán Viktor már a választás másnapján egyértelművé tette a viszonyát a jelzett problémához.

Egyértelművé tette, hogy a választás aktusa „alkotmányos forradalom” volt, amely egyetlen határozott lépéssel megdöntötte a „rendszerváltás rendszerét”. Vagyis az új kormány „par excellence” az új rendszer első kormánya.

Az elmúlt két év azonban azt látszik bizonyítani, hogy a helyzet nem ilyen egyszerű, és aligha tévedek nagyot, ha úgy vélem, hogy a „második félidő” és különösen a 2014-es választások eredményei még inkább ezt fogják bizonyítani. Orbán Viktor helyesen ismerte fel, hogy a rendszerváltás rendszere a magyar társadalom döntő többsége számára bukott rendszernek számít. Egészen egyszerűen azért, mert egyetlen alapvető ígéretét sem tudta teljesíteni; sem demokráciát, sem emberséges életet, jólétet, felemelkedést nem tudott elérni, sőt az ország népességének legalább kétharmada ma rosszabb helyzetben van, mint harminc évvel ezelőtt volt. Még szemléletesebb a helyzet, ha ehhez hozzátesszük azt is, hogy ma senki nincs – és nem is lehet! –, aki képes lenne megmondani, akárcsak hozzávetőlegesen is, hogy ezen – a mai aktív, felnőtt nemzedék számára „alapélményt” jelentő – lepusztulási lejtőn mikor fogunk megállni, és pláne, hogy mikor fogunk a lejtőről visszafordulni.

A valóság az, hogy 1978 óta lényegében megállt az idő, hiszen az ötvenhat után született nemzedékek felnőttként egyebet sem hallhattak, és hallhatnak azóta is, mint azt, hogy válság van, amit az ő túlfogyasztásuk okoz. De nem baj, mert most egy kicsit visszafogunk, átrendezünk, megszorítunk, egyensúly felé mozdulunk, és ennek nyomán „majd jobb” lesz – és így folytatódik mindig ez az alaphazugság.

Kádártól Bokroson át Bajnaiig minden nagy magyar megszorító ígéreteiben „majd jobbat” garantált. De nem lett jobb, sőt! És mivel az 1956 után született nemzedékek lassan egész aktív életszakaszát a folyamatos süllyedés – illetve ezt a süllyedést görcsös igyekezettel emelkedésnek bemutatni kívánó cinikus elitek országlása – határozta meg, az ebből eredő feszültség folyamatosan nőtt. A Fideszt a kétharmados győzelemhez hozzásegítő választói akaratban valójában ez a negatív történelmi energia öltött testet.

A választók a lassan negyven éve fennálló hazug, hamis, korrupt és pusztító rendszert kívánták formálisan is megdönteni, mert tartalmilag már rég megbukott számukra. Csakhogy ötvenhatban is ugyanez volt a helyzet.

A rendszer valóban össze is omlott, lételméleti értelemben megszűnt, de ettől még harminchárom évig fennállt. Azt hiszem, most is valami hasonlóval kell szembenéznünk. A magyar társadalom, akárcsak ötvenhatban, most is jelezte, hogy elege van a birodalomból, az őt megcsonkító birodalmi kifosztásból és a kifosztást elősegítő cinikus oligar­chiából. De hiába jelezte, ha nem tudott az akaratának érvényt szerezni, mert a birodalom, illetve az azt fenntartó globális egyezségrendszer erősebbnek bizonyult.

Akárhogyan is kerülgetjük, ha megvonjuk az elmúlt két év mérlegét, legelőször is azt kell rögzítenünk, hogy a rendszer nem változott meg. És egészen egyszerűen azért nem, mert a birodalom akarata még elég erős, a magyar társadalom akaratnyilvánítása pedig még gyenge ahhoz, hogy a helyzetet megváltoztassa. Orbán Viktor második kormánya tehát nem volt képes érvényt szerezni azon törekvésének, amit már a választási győzelem másnapján megelőlegezett, vagyis annak, hogy a kétharmados győzelemmel automatikusan meg is dőljön a pusztító rendszer.

Nem dőlt meg.

Sőt a kormány nemzetstratégiai­lag egyébként helyes törekvései ellenére a 2010 és 2014 közötti ciklusban a régi rendszer összességében – nagy valószínűséggel – több anyagi erőforrást fog kiszivattyúzni profit és kamat formájában, mint az elmúlt négy évtized bármelyik hasonló időszakában. Mindez természetesen azt jelenti, hogy az ország népessége nagyobbik részének általános lelki, erkölcsi, szellemi, anyagi és fizikai lepusztulása valószínűleg tovább gyorsul, ennek minden következményével együtt. A kabinet tehát minden törekvése ellenére egyelőre a régi rendszer kormánya, ám vannak arra utaló jelek, hogy Orbán Viktor a továbbra is fennálló rendszeren belül egy, az eddigitől eltérő berendezkedés alapjait próbálja megvetni. Ne felejtsük el, hogy az 1945 és 1990 között fennálló rendszer is három különböző berendezkedésből állt – 1945, 1948 és 1956 volt a határvonal.

Ma még legfeljebb a körvonalak látszanak, de a konstrukció lényege az, hogy ha már nem tudjuk megakadályozni a további kifosztást, akkor úgy kell átrendezni a belső elosztási viszonyokat, hogy a nemzet egészének megmaradása álljon mindenekfelett. Ez akár logikusan is hangozhat, ám a történelem mozgásai általában nem ennek a logikának engedelmeskednek, ezért módfelett kalandos időknek nézünk elébe.

Bogár László

A terminátor

A terminátor  

Álláspont

Két friss hír szól Pintér Sándor belügyminiszterről. Az egyik, hogy ő a kormány leggazdagabb tagja, a tavalyi adóbevallása alapján ugyanis napi (!) 1,6 millió forint bruttót keresett. Az évi 118 millió forintos rendes jövedelmét különféle érdekeltségeinek köszönhetően 476 millió forint tőkejövedelemmel egészítette ki. És ez még el is törpül a 2010-es, 1,6 milliárd forintos jövedelme mellett, hiszen miniszteri megbízatása érdekében időközben eladta a legjobban tejelő tehenét, a magán- és az állami szférában azóta is feltűnően népszerű Civil Biztonsági Zrt. nevű őrző-védő vállalkozását. Pintér Sándor tehát nem szegény ember, az egykori rendőrfőkapitány az ország egyik legmenőbb vállalkozójává és legbefolyásosabb emberévé küzdötte fel magát. Aligha kell tehát attól rettegnie, hogy a megélhetése valaha is veszélybe kerül.


A másik hír, hogy a Pintér Sándor által felügyelt Nemzeti Védelmi Szolgálat felderítette, majd a nyomozó ügyészség letartóztatta az ország egyik legrettegettebb alvilági figuráját (nem mi mondjuk, hanem a nyomozók), Vizoviczki Lászlót és az általa a gyanú szerint lefizetett csúcskopókat, köztük a Nemzeti Nyomozó Iroda Szervezett Bűnözés Elleni Főosztályának vezetőjét, Gulyás Imrét. Ha igaz, ami a gyanúsításban áll, akkor a hazai maffiahálózatok legfőbb üldözője maga is a maffiózók markából evett, azaz havi apanázst kapott a folyamatos árulásért és a rendőri védelemért. Pintér Sándor a nagy fogás alkalmából azt mondta: bonyolult, hosszadalmas feladat volt, hiszen olyan rendőri vezetőket kellett lefülelni, akik maguk is részt vettek a szervezett bűnözés elleni műveletekben. Majd tegnap határozott üzenetet küldött az ügy nyomozóit fenyegető alvilágnak.


A két hír szorosan összefügg. Aligha vették volna ugyanis a bátorságot a belügyminiszter-elődök, mondjuk Kónya Imre, Lamperth Mónika, vagy Petrétei József, hogy lecsapjanak a rendőrség csúcsaira befészkelődött szervezett bűnözőkre. Pintér Sándorra az előző és a mostani Orbán-kormányban is minden jel szerint azért van szükség, mert ő az a személy, aki tekintélye és vagyona révén szembe tud és mer szállni a legveszélyesebb alakokkal is. Úgy is fogalmazhatunk, hogy a kinevezése körüli morális kérdéseket háttérbe szorította a pragmatikus érv: a kormány és a választók is rendet akarnak ebben az országban. Pintér Sándor pedig teszi a dolgát: az első kinevezése idején felszámolta a fővárost rettegésben tartó magyar–szlovák pokolgépes bandákat, háttérbe szorította az alvilág különféle kiskirályait, és bilincset tetetett a balliberális értelmiség egy része által agyonszeretett nehézfiú, Tasnádi Péter kezére.


A mostani ciklusra pedig „Vizo” jutott. Szó se róla, ehhez is bátorság kellett, hiszen mindenki tudta, kiféle-miféle „vállalkozóról” van szó. Bármelyik taxis reggelig kész mesélni a rémtörténeteket, a rendőrség mégsem tett semmit. Most már értjük, miért.


Azt is tudjuk, hogy miféle mélypontokra jutott a magyar rendőrség az elmúlt évtizedben. Nem véletlen ugyanis, hogy 2006 őszén egy olyan mélyre züllött alakulat állt Gyurcsány Ferenc és Szilvásy György rendelkezésére, amely a szakma minden becsületét és összes előírását felrúgva kész volt politikai utasításra a saját nemzete békés polgáraira támadni. 


Már évekkel korábban nyílt titok volt: ha a fővárosi vendéglős nem akart baseballütős ukránokkal bajlódni, vagy annak a maffiának fizetni, amely még számlát is ad a védelmi pénzről (lásd például a jól ismert közel-keleti hátterű őrző-védőket), akkor besétált szépen a körzetileg illetékes rendőrségre, és letette az asztalra a nyílt titokként kezelt tarifa szerinti összeget. Majd a jardnak letejelt pénz fejében kapott a bejárathoz néhány pihenőnapos rendőrt. Tulajdonképpen nincs is abban semmi meglepő, hogy az a biznisz, ami alsó és középszinten zavartalanul működött, megjelent a rendőrség felső köreiben is. A lángossütő a körzeti megbízottnak, a művészkávézó a kerületi zsarucsinovnyiknak, a diszkós meg a parancsnok úrnak jattolt. „Vizo” pedig, kinek másnak…


A legalább ötven budapesti szórakozóhelyet irányító rettegett kiskirály most a gyűjtőfogház príma társaságát élvezheti. S miközben a máskor hihetetlenül nagyarcú újságíró kollégák egyike-másika is csak Stockholm-szindrómás marhaságokat képes összehordani róla, a belügyminiszter és csapata szemrebbenés nélkül teszi a dolgát.


Hiába, Pintér Sándor a mi terminátorunk…


Huth Gergely

Visszavágó

Ugró Miklós

Visszavágó

Magyar Nemzet

2012. június 07., csütörtök 00:01

Áder János most jól összezavarta az amúgy sem könnyen átlátható közéletet. A múlt héten nem írta alá, hanem megfontolásra visszaküldte a T. Háznak a médiatörvény módosítását, mert házszabályellenesnek ítélte L. Simon László zárószavazás előtt benyújtott indítványát.

A javaslatot öt nappal később név szerinti szavazással elfogadták, így az új államelnök egyik első közjogi megnyilvánulására könnyen mondhatják, hogy nem is volt igazi tétje, a lényegen Áder elnöksége sem változtat semmit. Tudjuk, az ellenzék szerint Áder akkor járt volna el felelősen, hazafiasan és törvénytisztelő módon, ha a Klubrádiónak örök időkre szóló frekvenciát ad a saját frekvenciakeretéből (ha nincs neki olyan, akkor törvénybe iktatja, hogy legyen), másrészt a hibát elkövető L. Simon Lászlótól meg a többi kormánypárti képviselőtől (persze csak átmeneti időre – mondjuk a ciklus végéig) megvonja a törvényhozás jogát. Ám Áder a maga sajátos, jobboldali jogérzékével nem az ellenzéki (baloldali és szélsőjobbos) elvárásoknak akar megfelelni elsősorban – ebből is látszik, minő megosztó személyiség –, meglátásunk szerint még csak nem is a kormány verdiktjeinek, hanem a tulajdon értékrendjének. Ezért nyilatkozta Bécsben, első hivatalos külföldi államfői látogatásán, hogy a jövőben is következetesen vizsgálni akarja a törvények alkotmányosságát és formai megfelelőségét.

Azóta Áder János újabb elfogadott törvényeket küldött vissza a parlamentnek. A kisajátításról szóló törvény módosítását szerinte a parlament házszabályba és a jogalkotási törvénybe ütköző módon fogadta el, míg az egyes sportcélú ingatlanok tulajdoni helyzetének rendezéséről szóló törvény módosítása olyan koherenciazavarban szenved, amelyet csak az újbóli megtárgyalásával lehet orvosolni.

Ezek alapvetően formai okok, amelyeket könnyű lenne a nem jogász végzettségű képviselők eljárásjogban és a jogi tolvajnyelvben való járatlanságának számlájára írni, de két törvényszöveg koherenciazavara (nincsenek összefüggésben, ellentmondanak egymásnak) olyan felületességre, magabiztosságra mutat rá, ami a kétharmad sajnálatos mellékterméke. Tapasztaltuk az eltelt két évben, miszerint nemhogy kellő és alapos, hanem mindenféle megfontolás nélkül fogadtak el törvényeket, hiszen a kétharmad eleve mindent törvényesít, ráadásul még hitelesít is. Áder, amikor visszaszórja az ilyen slampos törvényeket, fontos missziót teljesít, mert látszólag olcsó és hatékony eljárás a pillanatnyi érdekeknek megfelelő paragrafusokat a kétharmaddal elfogadtatni, ám hosszabb távon beláthatatlan következményekkel járhat.

Természetesen az ellenzéktől még nem kapott dicsérő szavakat az államfő. Eddigi közjogi ténykedését negatív előítéletektől terhes kétkedés kísérte, éles kirohanások nélkül, de nem mutatva a megértés legkisebb jelét sem. Az ellenzék még nem találta meg az Áder személyét illető konszenzust, azon két álláspont között vacillálva, miszerint a köztársasági elnök Orbán újabb bábja, akit a miniszterelnök marionettként rángat és irányít, és a törvények visszaküldése csak a színjáték forgatókönyvének epizódja, vagy esetleg Áder János egy részlegesen önálló politikai entitás, aki kínosan ügyel a formára, de fegyelmezett pártkatonaként soha nem érinti a lényeget. A harmadik lehetőség, miszerint Áder autonóm személyiségként és politikusként azt teszi, ami a hivatala és lelkiismerete szerint a kötelessége – az ellenzékiekben fel sem merül.

A köztársasági elnökök örök etalonja, a magyarság dísze, a baloldal dicsősége, a haladás apoteózisa, a haza legbölcsebb bölcse, Göncz Árpád az egykori rabtársainak valamicske elégtételt adó igazságtételi törvényt úgy hajította vissza, akár egy használt papír zsebkendőt. Ellenben a Bokros-csomag minden egyes pontját kifogástalannak találta. Így mérlegel egy valamirevaló államfő.

"Nem éri meg Magyarországot előszobáztatni"

"Nem éri meg Magyarországot előszobáztatni"

Bucsy Levente

2012. június 07., csütörtök 10:02
Nem különös, hogy éppen a jobboldal nagy francia csatavesztése után szállt le Magyarországról az Európai Unió? Erre mutat rá Lentner Csaba, aki közgazdászprofesszorként vette górcső alá a második Orbán-kormány világát – unióstul, IMF-estül.






Azzal, hogy most már az IMF színe előtt állunk, az európai uniós „hadszíntéren” csatát nyertünk Lentner Csaba szerint; az EU  belátta, „nem éri meg Magyarországot tovább előszobáztatni egy olyan hitelért, amelyet valójában fel sem akar használni”, ezzel pedig voltaképp „megtört az Európai Unió hegemóniája felettünk”. Lentner vélekedése szerint az volt a kulcs, hogy „kivártuk azt a pillanatot, hogy meggyengüljön az unió fegyelmező ereje”.


Nem kell megijedni a leértékeléstől


Hogy a nemzetközi támadásoknak mi lesz a vége az IMF esetében, Lentner az EU-éhoz hasonló forgatókönyvre számít: „Azt láttuk, hogy az időhúzás végül nekünk kedvezett. Meggyőződésem, hogy az IMF-fel kapcsolatban is így lesz, tovább fognak gyengülni a fejlett piacgazdaságok, és a valutaalapnak nem az lesz az érdeke egy idő után, hogy a magyarokat megleckéztesse. Ha az új magyar modell eredményeket produkál továbbra is és stabil a költségvetésünk, akkor lényegében az IMF, Világbank, Európai Unió hármasnak egy gonddal kevesebb. Igen, kijelöltük azt a mozgásteret, amelyben működhetnek a nyugati cégek, a jövő a szerényebb profitkivitelről és a stabilabb államháztartásról kell hogy szóljon. Ha a kormány mögötti társadalmi támogatottság is megmarad, akkor az unortodox gazdaságpolitika továbbvihető, megfellebbezhetetlen.
Dr. Lentner Csaba


A Nemzeti Közszolgálati Egyetem tanára 1962-ben született Pápán. 1984-ben a zalaegerszegi Pénzügyi és Számviteli Főiskolán kapta első diplomáját, majd a budapesti Közgázon 1989-ben végzett, doktorátust 1991-ben szerzett. Két évvel később könyvvizsgálói szakvizsgát tett, 1995 óta pedig a közgazdaság-tudományok kandidátusa. Lentner a Gazdasági Élet és Társadalom című társadalomtudományi szakfolyóirat és a Polgári Szemle Gazdasági és Társadalmi folyóirat főszerkesztője, több egyetemen és főiskolán is tanít, illetve tanított. Nős, három gyermeke van.
Attól sem kell a szakember szerint megrettenni, hogy itt még sokszor le fogják értékelni a forintot és a magyar államkötvényeket. Úgy véli, egy idő után az IMF-nek sem lesz érdeke, hogy újabb feltörekvő szereplő jelentsen csődöt. „A magyar folyamatok egyébként negatívan érintenék például a német állampapírokat és költségvetést is, és ha adott esetben retorziók elé nézne hazánk, azt például a Győrben működő Audi- és a kecskeméti Mercedes-gyár is megérezné, ez pedig már végképp nem cél. Ha becsődölne az ország, akkor az itt lévő gyárak, működőtőke is veszítene az értékéből.


A különutas gazdaságpolitika fenntartásának legfontosabb pozitív hozadéka szerinte éppen az lesz, hogy a Magyarországon megtermelt profitnak – melyet idáig adómentesen ki tudtak vinni – egy része bennmaradhat a központi költségvetésben; át fog alakulni az egész struktúra. „Be kell lássák nyugati barátaink, hogy a magyar profittermelő területről a polgári kormány kevesebb nyereséget enged ki. Ez kormányzati erő és akarat kérdése, nem másé. A befagyasztásra ítélt kohéziós pénzeket is megkapjuk. Akkor hol a probléma?” – veti fel a kérdést a közgazdász.


Lentner Csaba úgy véli, „leértékelhetnek, lekiabálhatnak bennünket, állampapírjainkat visszatarthatják, szórakozhatnak velünk, leminősítések is jöhetnek, a helyzet nekünk kedvez. Nyugat-Európa válságának a tobzódása annyira gyors és olyan léptékű, ami már az Európai Uniót is visszakozásra késztette, saját belső bajaival lesz egyre inkább elfoglalva. Ha viszont megvan a társadalmi támogatottság és erős a kormány, akkor ki fogunk törni. Nálunk 11 százalékos a munkanélküliség, de Spanyolországban minden negyedik ember állástalan, Görögország pedig már a múlt, ki kell őket tenni ez eurózónából, nincs több pénz a megtartásukra. A nehézségeink éppen abból adódnak, hogy nyugaton mindenhol válság van, hogy külföldi partnereink nem tudják az exportvezérelt Magyarország termékeit fölvenni. Ehhez kell alkalmazkodni, így ezért kell a belső gazdaságot fejleszteni és az államháztartást saját jogon kivetett adókkal, továbbá az állami szabályozás, ellenőrzés eszközrendszerével tovább erősíteni. Merőben más gazdaságpolitika ez, mint amit a liberális baloldal alkalmazott. Roppant érdekes, hogy 2008-ra Gyurcsányék csődbe mentek annak ellenére, hogy az IMF neoliberális receptjét követték. A 25 milliárd dolláros kisegítést, melyet tényelegesen le is hívtak, szó nélkül megszavazta a Világbank, IMF, Európai Központi Bank „konzorcium”. A nyugati cégek profitjához sem nyúltak hozzá a szocialista kormányok, sem a 2008-as csőd előtt, sem azután. Mi ilyen gazdaságpolitikát nem kérünk. Saját jogon, önállóan kell vinni a magyar ügyeket.”



Azzal, hogy most már az IMF színe előtt állunk, az európai uniós „hadszíntéren” csatát nyertünk Lentner Csaba szerint; az EU  belátta, „nem éri meg Magyarországot tovább előszobáztatni egy olyan hitelért, amelyet valójában fel sem akar használni”, ezzel pedig voltaképp „megtört az Európai Unió hegemóniája felettünk”. Lentner vélekedése szerint az volt a kulcs, hogy „kivártuk azt a pillanatot, hogy meggyengüljön az unió fegyelmező ereje”.


Nem kell megijedni a leértékeléstől


Hogy a nemzetközi támadásoknak mi lesz a vége az IMF esetében, Lentner az EU-éhoz hasonló forgatókönyvre számít: „Azt láttuk, hogy az időhúzás végül nekünk kedvezett. Meggyőződésem, hogy az IMF-fel kapcsolatban is így lesz, tovább fognak gyengülni a fejlett piacgazdaságok, és a valutaalapnak nem az lesz az érdeke egy idő után, hogy a magyarokat megleckéztesse. Ha az új magyar modell eredményeket produkál továbbra is és stabil a költségvetésünk, akkor lényegében az IMF, Világbank, Európai Unió hármasnak egy gonddal kevesebb. Igen, kijelöltük azt a mozgásteret, amelyben működhetnek a nyugati cégek, a jövő a szerényebb profitkivitelről és a stabilabb államháztartásról kell hogy szóljon. Ha a kormány mögötti társadalmi támogatottság is megmarad, akkor az unortodox gazdaságpolitika továbbvihető, megfellebbezhetetlen.
Dr. Lentner Csaba


A Nemzeti Közszolgálati Egyetem tanára 1962-ben született Pápán. 1984-ben a zalaegerszegi Pénzügyi és Számviteli Főiskolán kapta első diplomáját, majd a budapesti Közgázon 1989-ben végzett, doktorátust 1991-ben szerzett. Két évvel később könyvvizsgálói szakvizsgát tett, 1995 óta pedig a közgazdaság-tudományok kandidátusa. Lentner a Gazdasági Élet és Társadalom című társadalomtudományi szakfolyóirat és a Polgári Szemle Gazdasági és Társadalmi folyóirat főszerkesztője, több egyetemen és főiskolán is tanít, illetve tanított. Nős, három gyermeke van.
Attól sem kell a szakember szerint megrettenni, hogy itt még sokszor le fogják értékelni a forintot és a magyar államkötvényeket. Úgy véli, egy idő után az IMF-nek sem lesz érdeke, hogy újabb feltörekvő szereplő jelentsen csődöt. „A magyar folyamatok egyébként negatívan érintenék például a német állampapírokat és költségvetést is, és ha adott esetben retorziók elé nézne hazánk, azt például a Győrben működő Audi- és a kecskeméti Mercedes-gyár is megérezné, ez pedig már végképp nem cél. Ha becsődölne az ország, akkor az itt lévő gyárak, működőtőke is veszítene az értékéből.


A különutas gazdaságpolitika fenntartásának legfontosabb pozitív hozadéka szerinte éppen az lesz, hogy a Magyarországon megtermelt profitnak – melyet idáig adómentesen ki tudtak vinni – egy része bennmaradhat a központi költségvetésben; át fog alakulni az egész struktúra. „Be kell lássák nyugati barátaink, hogy a magyar profittermelő területről a polgári kormány kevesebb nyereséget enged ki. Ez kormányzati erő és akarat kérdése, nem másé. A befagyasztásra ítélt kohéziós pénzeket is megkapjuk. Akkor hol a probléma?” – veti fel a kérdést a közgazdász.


Görögországot ki kell tenni


Azt ugyanakkor Lentner Csaba sem tagadja, hogy a kormány most a lakosságtól is elvesz a telefonadóval, de hangsúlyozza, hogy arányaiban és mértékében is többet von el a nemzetközi vállalatoktól. „A kabinet most tulajdonképpen kedvező jövedelemátcsoportosítást hajt végre. Ez igazolható az szja-törvénnyel, de legfőképpen a társaságinyereségadó-törvénnyel, amely kifejezetten a hazai kisvállalkozásoknak jó; de a pénzügyi tranzakciós adó sem a nyugdíjasokat fogja érinteni a legnagyobb mértékben, hanem a bankokat, a spekulánsokat. Hogy ez meddig fokozható? Ősszel tüntetésekre, zavargásokra mindenképpen számítani kell, hiszen a baloldal sem tétlen. Pengeélen táncol a kormány, de jó az irány, a nemzetközi cégek, hogy úgy mondjam, be vannak vonva a közteherviselésbe. Ez most nem az a kiigazítás, amit a konvergenciaprogram örve alatt a Gyurcsány–Bajnai-kormány csinált, hanem a magyar állam átszervezése a magyar érdekek mentén” – teszi egyértelművé Lentner Csaba.


A közgazdász arról is beszél, hogy mennyire szól a könyv arról, hogy a kormányzat idáig főleg romeltakarítást végzett. „Két évig hiánypótlást kellett végezni, hiszen Gyurcsányék a válságot nem kezelték, hanem fokozták, a szükséges intézkedéseket nem tették meg. Most, ahogy összeállt a Széll Kálmán-terv 2.0, és működik a gazdaság – mert azért mégiscsak működik –, és nem csökkentették a nyugdíjat és a közalkalmazotti fizetéseket sem, azt mondom, növekedésre vagyunk ítélve. Ha csak félszázalékos is a növekedés, de abból a magyar családok életszínvonala nő, az jó. Ha a növekedési bevételeket kiviszik, azzal mit érünk? Ne egy külső erőforrások által vezérelt gazdaság legyen a magyar!”


Lentner Csaba úgy véli, „leértékelhetnek, lekiabálhatnak bennünket, állampapírjainkat visszatarthatják, szórakozhatnak velünk, leminősítések is jöhetnek, a helyzet nekünk kedvez. Nyugat-Európa válságának a tobzódása annyira gyors és olyan léptékű, ami már az Európai Uniót is visszakozásra késztette, saját belső bajaival lesz egyre inkább elfoglalva. Ha viszont megvan a társadalmi támogatottság és erős a kormány, akkor ki fogunk törni. Nálunk 11 százalékos a munkanélküliség, de Spanyolországban minden negyedik ember állástalan, Görögország pedig már a múlt, ki kell őket tenni ez eurózónából, nincs több pénz a megtartásukra. A nehézségeink éppen abból adódnak, hogy nyugaton mindenhol válság van, hogy külföldi partnereink nem tudják az exportvezérelt Magyarország termékeit fölvenni. Ehhez kell alkalmazkodni, így ezért kell a belső gazdaságot fejleszteni és az államháztartást saját jogon kivetett adókkal, továbbá az állami szabályozás, ellenőrzés eszközrendszerével tovább erősíteni. Merőben más gazdaságpolitika ez, mint amit a liberális baloldal alkalmazott. Roppant érdekes, hogy 2008-ra Gyurcsányék csődbe mentek annak ellenére, hogy az IMF neoliberális receptjét követték. A 25 milliárd dolláros kisegítést, melyet tényelegesen le is hívtak, szó nélkül megszavazta a Világbank, IMF, Európai Központi Bank „konzorcium”. A nyugati cégek profitjához sem nyúltak hozzá a szocialista kormányok, sem a 2008-as csőd előtt, sem azután. Mi ilyen gazdaságpolitikát nem kérünk. Saját jogon, önállóan kell vinni a magyar ügyeket.”

Pozsonyi Ádám: Kezdjük az alapoknál

Kezdjük az alapoknál  

Nagy nép a magyar. Nemcsak a múltjától rettegnek, hamisítják, jelentéktelenítik el, kultúráját is igyekeznek ignorálni. Nyirő Józsefet eltemetni sem lehet, egy bizonyos „Magyartanárok Egyesülete” – nem tudom, ez a szervezet konkrétan mit takar, de tartok tőle, olyan, mintha én három ismerősömmel egy sörözőben kijelentenénk, hogy márpedig mi vagyunk a „magyar írók szövetsége” vagy a „nemzet publicistái” – pedig elfogadhatatlannak tartja, hogy az új Nemzeti alaptantervbe (NAT) „politikai nyomásra olyan szerzők kerültek bele, akiknek az értékelésében viszonylagos tudományos konszenzus sincs”. Majd miután ezt leszögezik, következik az aduász, az utolsó, a védhetetlen kártyalap, mint gyermekkorunk autóskártyáiban a Lola-T: „A három írót – erdélyiségükön kívül – csak műveikben is erőteljesen megnyilvánuló antiszemitizmusuk kapcsolja össze.”

Miután azon túljutottunk, hogy Kossuth Lajos, Károlyi Mihály, Horthy Miklós, Nagy Imre vagy Kádár János megítélésében sincs konszenzus, és ilyen alapon tanítani sem lehetne a nevükkel fémjelzett korszakot, térjünk a lényegre.

Kedves Magyartanárok Egyesülete! Kezdjük az alapoknál. Ott kell kezdeni, mert jól láthatóan a lényeget nem értik. Nem tudják, mi az irodalom, mi a művészet, és főleg azzal nincsenek tisztában, mik a szempontok egy magyar író megítélésénél.

Nos, vegyük legelőször a művészetet. A művészet nem a világszabadság elősegítője. Nem egy haladó szellemű, korlátozásoktól, elnyomástól, lila utópiáktól hemzsegő világnak kovásza. Főleg azt felejtsék el sürgősen, hogy a művészet forradalmi, haladó, baloldali. Nem, kérem. A művészet „pótcselekvés”. Azt adja vissza a világnak, ami már kiveszett, leromlott, pusztult. Egy harmonikus árkádiai társadalomban nincs Madách, Bartók, pláne szürrealizmus. A művészet túlérzékeny emberek válságterméke, és nem reá­lis elvárni egy költőtől, hogy lázban égve írjon meg egy balladát, majd a nap hátralévő óráiban higgadt, kiszámítható, problémamentes polgár legyen. Ha megkapargatjuk, mindegyiknél megvan, hogy vagy egoista, vagy kötekedő személyiség, vagy iszik, vagy nőket hajt, szorongásai vannak, vagy a tavalyi újságokat gyűjti a zoknik közt, és fél, hogy ellopja valaki.

Épp ezért egy művész magánéle­tét kapargatni egyrészt aljasság, ostobaság, ráadásul felesleges is. Valami biztos van. (Ideológiai felhangokba most nem mennék bele részletesen, de megfigyelhető, hogy azok a művek időtállóak, izgalmasak, amelyek a nagybetűs haladás kártevéseit ostorozzák, a forradalmi utópiák unalmasak és nevetségesek.)

Az értékítéletekről. A művészet szempontjából az egyetlen mérce a tehetség. Az elért hatás káros vagy üdvös volta, a szerző etikai alapállása, származása, világnézete még kétségkívül tényező lehet – de kizárólag a legelső után.

Az antiszemitizmus vádjával kapcsolatban.

Tisztelt Magyartanárok Egyesülete! Gondolom, mélységesen fel lennének háborodva, ha egy szerzőt egy tantestület önhatalmúlag kilökne a tantervből, mert az illető zsidó. Vagy tiltaná olvasásukat, mert jóban volt zsidókkal, szerette őket. A vádlottak padján ülő magyar írók nem gyűlölték a zsidókat, nem voltak antiszemiták – ennek igazolására számos példával és idézettel lehetne szolgálni –, de ha azt tették volna, akkor is ugyanaz a helyzet, mintha egy költőt azért nem oktatnának, mert dicsérte a zsidókat. Nem tudom, hallottak-e róla, de egy alkotó megítélésénél első szempont a tehetség – lásd, fentebb –, második a nemzethez való hűség. E kettő vitán felül áll. Az egyéb etnikumokhoz való viszony egész egyszerűen nem szempont egy magyar író megítélésénél. Lényegtelen. Közömbös. A magyar nemzethez való viszony az egyedüli szempont – ez mondjuk sok mai modern szerző oktatását megkérdőjelezi. Mégis, mit képzelnek, önök kik? Honnan veszik a bátorságot, hogy magyar írókat ültessenek a vádlottak padjára? Hogy a nemzet szellemi nagyságainak megítéléséről döntsenek? Ki hatalmazta fel önöket? Nem túl nagy merészség a következő generáció szellemi fejlődésével kapcsolatban eldönteni, hogy ez mehet, ez meg nem, ha ennyire nincsenek képben bizonyos elvárható alapokkal?

Felszólítom önöket, hogy sürgősen állítsák le gyűlöletkeltő kampányukat.

Pozsonyi Ádám