Világpolitika

Világpolitika  

A globalizmus akár egy új fedőszó is lehetne az imperializmusra. A globalista ugyanis olyan imperialista, aki szeretne túl lenni minden nemzetállamon. Amolyan Don Juan, akit nem a nő, hanem a hódítások száma izgat. Akarhat háremet, csinálhat világkormányt, de miután a világgazdaság mindenki számára kézzel fogható valóság, az egzisztenciális fenyegetettség keltette fejlemények nem elég célirányosak. Csak a Marcuse által leírt egydimenziós, a hatalom kezében masszaként gyúrható embertípus sokasodott meg. Az egydimenziós ember „velejéig demokrata”, szereti, ha gyúrják, de mégsem szereti a gyúrót. Rasszista egy kicsit, és zavarja, hogy városaiban egy hétköznapi dzsihád fenyegeti az ő McVilágát. Tetováltatja magát, hogy a bőrén érezze a kultúrák harcát. E globalizált léthez tartozik az is, hogy az afgán háború élő közvetítése kevésbé hat rá, mint a Bajnokok Ligája döntőjének drámája. Nem szeret a túlsó oldal szemébe nézni.

Mikor keletkezett ez az új világ, s az őt irányító világ-belpolitika? Az első állomás minden bizonnyal a konstrukciós hibában szenvedő, 1919-ben létrehozott Népszövetség volt, amelybe fő kezdeményezője, az Amerikai Egyesült Államok nem lépett be. A Népszövetség egységokmányát a békeszerződések szövegébe is beiktatták: Trianon maga is egy globalista mestermű. (Rebesgetik, hogy az utána nekünk juttatott népszövetségi kölcsön hátralékát a hetvenes évek elejére a londoni Rotschildok felvásárolták, és politikai bizottsági döntés alapján az összeget kamatokkal együtt 2018-ig fizetjük.) A tervezett világkormány 1942-ben új alakot öltött: a Népszövetség szerepét a huszonnégy államból álló „Hitler-ellenes koalíció” vette át, amely Egyesült Nemzeteknek nevezte magát. Ekkor jegyzi be naplójába a sztálini pereket dicsérő Brecht, hogy a Broadway nemsokára a világ közepén foglal majd helyet.

1944-ben az IMF és a Világbank felállításával megteremtették az új világ valutapolitikáját, amely a vasfüggöny 1989-es felhúzása után az akkor rögzített elveket egyetemes érvényességgel terjesztette ki a szovjet blokkra is. Az egy világ vagy egy se russelli dilemmája ezzel megoldódni látszott: a szocialista világrendszerre kitették a táblát, hogy zsákutca. (Russell kiváló matematikus és rossz filozófus volt, „hasznos idiótaként” Hruscsov szekerét tolta.)

Miközben szamizdatot olvastunk szemérmesen és titokban, nálunk már 1982-ben bekövetkezett a váltás: az ország az IMF gyarmata lett. Brezsnyev mormogott is valamit arról, hogy az MSZMP az imperialisták járszalagjára fűzi a magyar népet. A párt pénzügyi oligarchái ugyanis Magyarország fizetőképességének elvesztése miatt titokban Washingtonhoz fordultak, és elkezdődött egy harminc éven át tartó kísérlet, hogy milyen túlélési erővel rendelkezik egy kis ország egy olyan korban, amikor végre New York-i és honi bankárok együtt tűzhetik ki az állam elhalásának engelsi programját.

Lassan kialakulóban van az egyedül egyébként sem életképes államok köre, mint Koszovó, Bosznia vagy Dél-Szudán, és a bukott államoké lenullázott igazgatási struktúrákkal, mint Szomália, Afganisztán, Haiti vagy Irak. A magyar politika paradoxona ebben a multilaterális cirkuszban az, hogy „korlátozott szuverenitását” abban kell keresnie, milyen viszonyban van egy olyan államközösséggel, amely maga is a globalizációtól függ. Vagy ahogy egyszer a Dilemmák szerzője mondta, a „multik pénzére akkor is szükségünk van, ha tudjuk, hogy kiszipolyoznak”.

„Posztnacionális konstelláció” – mondta erre más szavakkal a Hankissnál is bölcsebb Jürgen Habermas.
Szeretem Csurkát, mert 1990-től nyíltan beszélt erről a posztnacionális világról, miközben mások hazudtak. (A Broadway-n nem is őt játszották, hanem Gönczöt, egy antalli sugallat alapján.)

A hatodik koporsó című drámája – amelyet remélhetőleg az Új Színház bemutat – a versailles-i határmegállapító bizottság egyik februári ülésével kezdődik. A jelenből a múltba, a múltból a jelenbe mozgó figurák párbeszédei felidézik mindazt a tömény borzalmat, amelyet az elmúlt század hozott nekünk. „A halálra ütemezett nemzet” Szabó Dezső-i víziója ez, és bemutatása minden bizonnyal befolyással lesz a közvéleményre. S ránk, nemzeti érzelmű értelmiségre is, amely vallástalan korunkban néha jól-rosszul, de megpróbálja a politizáló alsópapság nagyon is hiányzó szerepét eljátszani.

Tamáska Péter