Bayer Zsolt levele Vona Gábornak

Létrehozás ideje: 2010-02-27 Szerző: Bayer Zsolt

Bayer Zsolt levele Vona Gábornak

„eltelt egy év, kaptatok félmillió szavazatot. A kormány meg a helyén! hát hol marad a forradalom?”

Szervusz, Gábor!

Olvasom a Jobbik szórólapján az írást: „Húsz évet a húsz évért” (természetesen „a nép nevében”, a világ legnagyobb hülyeségeit és gazemberségeit mindig a nép nevében mondták és tették…).

Szóval olvasom, hogy húsz évet a húsz évért. Jó ez a szlogen, tényleg jó, ugyanis nem kell rajta gondolkodni. Azonnal megérti még a legutolsó, frusztrált seggfej is. Olvasom, és megfogalmazódik bennem az első kérdés.

Gábor, ha az elmúlt húsz évben csupa egyforma gazember irányította az országot, s ezért mindegyik húsz évet érdemel, akkor te miért léptél be 2002-ben Orbán Viktor polgári körébe? Mert beléptél, ugye, Gábor? Hát az MSZP is mindig erről beszél, ez az ő „bizonyítékuk” arra, hogy a Jobbik Orbán Viktor keze munkája. Mert úgy van ez, hogy az MSZP mindenképpen rátok akar tolni bennünket kínjában, ti meg mindenképpen az MSZP-re akartok tolni bennünket éhségetekben, s lám, máris ki van jelölve a tér, ahol az MSZP és a Jobbik összeér… S ez a tér nem a végtelen – egy fenét! Ez a tér az ostobaság, a mély butaság és az aljasság hátsó udvara. Ez van, Gábor…

De vissza eredeti kérdésünkhöz: miért léptél be 2002-ben Orbán Viktorhoz? Erre a kérdésre három lehetséges válasz adható:

– Azért léptél be Orbán Viktor polgári körébe, mert 2002-ben érezted te is, volt négy jó év ebben az országban, négy olyan év, amikor jó volt reggel felkelni, amikor mindnyájan éreztük, hogy elindultunk valamerre; s érezted, hogy rettenetes, ami a választáson történt. S érezted, ha már megtörtént, muszáj tenni valamit, muszáj segíteni, muszáj, hogy Orbán érezze: nincs egyedül.

– Azért léptél be Orbán Viktor polgári körébe, mert 2002-ben te még a „zsideszt” és „Likud Viktort” támogattad. (Ismerős kifejezések, ugye, Gábor? A Kuruc.info testi-lelki nyomorékjainak kifejezései. Különösen a „zsidesz” tetszik, mert ezt régről ismerem. Ezt még a BIT-es komcsik találták ki 1990-ben. Hiába no, a szar sem vész el, csak átalakul…)

Mindenesetre, ha kiderül, hogy 2002-ben még a „zsideszt” támogattad, akkor nagy bajban vagy, Gábor! Akkor fel fog kerülni a Kuruc.info trágyadombjára a címed és a telefonszámod, s a felhívás, hogy verjenek össze téged a bátor fiúk…

– A harmadik lehetséges válasz: akkoriban meggörbült a tér, és csapdába ejtette az időt. Így az 1998 és 2002 közötti időszak nem része annak a bizonyos húsz évnek, amiért a Jobbikon kívül mindenki húsz évet érdemel.

Nincs több lehetséges válasz, Gábor. Ebből kell választanod. Vagy a „húsz évet a húsz évért” egy ócska, primitív kampányduma csupán. S még aljas is, ráadásul.

De hát, nem ez az egyetlen…

Az elmúlt hat-nyolc évben volt minekünk egy baráti társaságunk, a Turul-kör. Ott találkoztunk egy hónapban egyszer néhányan, víg cimborák, aztán beszélgettünk, iszogattunk, olykor valamelyikünk tartott egy előadást, múlattuk az időt. Tagja volt ennek a társaságnak Pörzse Sanyi többek között, és a Losó is, teljes nevén Losonczi Pál, ő most a kampányfőnökötök, ugye, Gábor… Csak azért mesélem ezt most neked, hogy kicsit a dolgok mögé láss. Hogy értsd: nem is olyan régen még egy asztalnál ültünk néhányan, és emberi hangon beszéltünk. Olyan érzése volt az embernek, hogy mi barátok vagyunk, ott, a Turul-körben. Aztán most naponta elolvasom, hogy én (is) szemét, áruló zsideszes tetű vagyok. Egy darabig vártam, talán felhív majd a Losó, hogy „Zsocám, bocs, ezek nem mi vagyunk, ezek nem a mi szavaink, ne hülyéskedj b… meg, hát évek óta egy asztalnál ülünk, eszünk, iszunk… Zsocám, hát téged kértelek meg, hogy elmondhassam a műsorodban, mit csináltak velem Verókék a VI. kerületben. És el is mondhattam. Zsocám, hát az én kocsmámba menekültünk akkor este, amikor ezek a most regnáló gazemberek ránk szabadították a rendőrséget, és alig láttunk a könnygáztól…” De Losó nem hívott fel. Pörzse Sanyi sem hívott fel. Pörzse Sanyi inkább azzal a mondattal kampányol mostanában, hogy „Orbán beült a páncélautójába és elmenekült”. Micsoda egy aljas, hülye mondat! S már a páncélautónál lebukik az egész. Soha nem volt Orbánnak páncélautója. Csak így jobban hangzik, igaz? De a fő baj nem ez. A fő baj, hogy ideje lenne szakítani ezzel a forradalmi romantikával. Mert nem volt itt forradalom. És nem is lehetett volna. Egy olyan országban akartok ti forradalmat csinálni, ahol sztrájk idején a Népszavában toboroznak sztrájktörőket, és egy nap tízezren jelentkeznek? Ugyan már, Gábor. Ráadásul 2006. október 23-át még csak nem is lehetett előre látni. Vége volt a gyűlésnek, a tömeg hazaindult, Gyurcsány meg összeverette a fideszeseket. Te is tudod, én is tudom: így történt. Gyurcsánynak gondja lett volna rá, hogy, mondjuk, lelőjék Orbánt, és gyönyörű temetést rendezett volna neki. Sírt volna a sírnál. És akkor most mi lenne? Semmi sem lenne. 

Úgyhogy inkább azon gondolkodj, kinek állt érdekében, hogy az őszödi beszéd miatt kirobbant spontán tüntetés a tévé elleni erőszakos ostromba forduljon? Mert ez a jó kérdés, Gábor! Úgyhogy, mondom, hagyjuk ezt a forradalmi romantikát. Meg aztán, kik is itt a forradalmárok, a szabadságharcosok meg a hazafiak? Azok, akik öten-hatan összevernek egy védekezésre képtelen embert? Gábor, ma az kell a hazafisághoz, hogy öt markos legény összeverjen egy hatvan év körüli, rossz fizikai állapotban lévő embert a garázsban, aztán még a tárcáját is elvegye? Ez a hazafiság és a szabadságharc? Mert lehet Csintalant nem szeretni, még utálni is lehet – de összeverni? Áruld már el, mi a különbség a Csintalant összeverő gyáva szarok és egy falusi öregembert összeverő gyáva cigányok között? Ott belül, a lelkükben és a fejükben mi a különbség? S csak azért kérdezem ezt tőled, mert a „legnépszerűbb” internetes portálotokon ezek a gyáva szarok „hazafiak” meg „szabadságharcosok”. S ha ezek hazafiak és szabadságharcosok, akkor minek nevezzük ’56 hőseit, akik szembeszálltak az akkori világ legerősebb és legkönyörtelenebb hadseregével? Tudom én, hogy romlott a világ, na de ennyit, Gábor? Ha összeverek ötödmagammal egy nekem nem tetsző és védekezésre képtelen öregembert, mindjárt szabadságharcos leszek? Akkor inkább maradok „zsideszes”, Gábor… S még egy apróság: azt nyilatkoztad az EP-választás előtt, hogy a választás után addig fogtok tüntetni, ameddig a kormány el nem takarodik. Gábor, eltelt egy év, kaptatok félmillió szavazatot. A kormány meg a helyén! Hát hol marad a forradalom? Vagy az Orbán dolga? Esetleg rájöttél, hogy kukaborogatással nem lehet bejutni a parlamentbe?

Amúgy, úgy általánosságban is javaslom, olvasgasd a Kuruc.infót. Tanulságos lesz, neked is. A Kuruc.infót olvasgatva személyesen megtapasztalhatja az ember, milyen is a jakobinus és a bolsevik lélek, szellem. Ocsmány, szemét, aljas, hazug és gusztustalan szellem, lélek az. Az összes l’art pour l’art zsidózásával és cigányozásával együtt. Az a hely az, Gábor, ahol „mokkavadászoknak” nevezik a cigányokat lelövöldöző nem is tudom, micsodákat. Ez lenne a tiszta, szép jövő? A „szebb jövőt”? Mert nekem senki ne magyarázzon cigánybűnözésről, senki ne magyarázzon a magyar–zsidó együttélés konfliktusairól, vállaltam ez ügyben konfliktust, eleget. De hogy azok, akik rágyújtják a házat egy cigány családra, aztán a menekülő ötéves gyereket apjával együtt agyonlövik, hősök lennének, vagy „jópofa” „vadászok”… Hát, ebből nem kérek, Gábor. Szerintem te se. Csak most még kell a támogatás. A felület. Most még mindegy. Most még jól jön a „zsideszezés” meg a „húsz évet mindenkinek” hazugsága. Most még remek, ha Morvai Krisztina hazaüzen Brüsszelből, hogy ki mit csináljon a metszett farkincájával. Igaz ugyan, hogy ez a félreérthetetlen és szintúgy l’art pour l’art zsidózás kizárólag az MSZP-nek jó, de kit érdekel, igaz? A „mokkavadászoknak” ez tetszik, és ez a lényeg. (Csak tudnám, Krisztina mióta ilyen kényes a metszett farkincákra…)

Apropó, Morvai Krisztina!

Morvai Krisztinából a Fidesz csinált valakit. Illetve a „zsidesz”, legyünk konzekvensek. Krisztina a mi infrastruktúránkkal és Balog Zoli segítségével csinálta végig amúgy tiszteletre méltó és fontos jogvédő szolgálatát. Balog Zoli segítette őt, vitte ki Brüsszelbe. Krisztina engem kért meg, hogy írjak előszót a könyvéhez. Aztán képviselőként kiment Brüsszelbe, és azt üzente a „zsidesznek”, hogy tegyen végre valamit a 2006. október 23-án összevertek, megalázottak és megnyomorítottak érdekében. Micsoda egyenes, gerinces magatartás, micsoda kiállás… Atyaúristen…

Mindegy, Gábor. Ennek sincs semmi értelme, csak valakinek egyszer azért el kell mondania, nehogy azt higgyétek, félelmetesek vagytok. Vagytok, akik vagytok. (És egy Pősze Lajost sikerült összehoznotok magatoknak az új időknek új dalai jegyében… Szánalmas…)

Vagytok, akik vagytok, Gábor. Vagytok eggyel többen azok közül, akiknek legfontosabb törekvése, hogy Fidesz ne legyen. Ez a törekvés kötötte össze az elmúlt húsz év összes politikai szereplőjét. Volt közöttük küldött ember sok, meg hülye is, sok. Közöttetek van ez is, az is. És nektek sem fog sikerülni. 

---

Ui.: Majd elfelejtettem: a keszthelyi Jobbik-főnököt már elvitték a mamájával együtt. Semmi forradalom, semmi szabadságharc! Sima kis lopás… A móri jelöltetek meg rajta van az APEH adóslistáján. S ez a kisebbik baj. Amúgy az a derék ember zöldséges boltot üzemeltetett. Összeszedte és eladta a környékbeli gazdák áruját, őket meg elfelejtette kifizetni. Ez van. És még el sem kezdtétek. Mi lesz húsz év múlva, Gábor? S még egy apróság: tényleg elférne az országban még tíz-húsz millió orosz, ahogy Abasáron mondtad? Mert szerintem nem férne el, Gábor. Se orosz, se más. Maradjunk meg magunknak, ha lehet. Szerinted?

Bayer Zsolt: Hikálok

Létrehozás ideje: 2012-03-31 Szerző: Bayer Zsolt

Hikálok

Álláspont

A hikál a hiéna és a sakál kereszteződéséből jön létre. Egyetlen előfordulási helye Budapest és környéke. A hikálok baloldali és liberális újságok szerkesztőségében élnek, valamint baloldali és liberális pártokba, szervezetekbe, egyesületekbe, Facebook-csoportokba tömörülve fordulnak még elő tömegesen. A hikálok gonoszsága, rosszindulata, aljassága határtalan. Kevés undorítóbb van a hikálnál.

A hikálok falkába verődve portyáznak. Végtelenül gyávák és sunyik, ellenben rendkívül kitartóak. Ha valamit vagy valakit sikerül megragad­niuk, azt soha többé nem eresztik el. Undok vinnyogással, nyáladzva járnak a nyomában, bele-belekapnak a bokájába, marjába, egészen addig, amíg az áldozat halálosan el nem fárad, és elesik. Ha az áldozat esetleg visszamar, rúg, vagy csak ráüvölt az ocsmány csürhére, a hikálok azonnal vicsorogva visszavonulnak, és sírós hangon panaszkodnak, hogy bántják őket. Ilyenkor előszeretettel emlegetik az „emberi jogokat” meg a sajtószabadságot, s leginkább a demokráciát. A hikálok szerint ugyanis a demokrácia lényege az, hogy ők bárkit keresztre feszíthetnek, felfalhatnak, meggyilkolhatnak.

A hikálok legújabb áldozata Schmitt Pál. 

Schmitt Pálnak tényleg le kell mondania. Helyzete ugyanis tarthatatlan. Jómagam ezt január 21-én is megmondtam. Schmitt Pál minden valószínűség szerint ugyanúgy cselekedett kisdoktorija megírásakor, mint kortársai közül számosan. Rajtavesztett. De erre még visszatérünk. Most azonban mindenekelőtt arról, hogy miként is viselkednek a hikálok Schmitt Pállal.

Úgy, ahogy lélekkel megáldott (megvert) élőlény nem viselkedik senkivel. De a hikálokat nem bántja lélek. És most vannak elemükben.

Két napja már az egyik kígyóvállú példányuk arról értekezett a Klubrádióban egy betelefonáló másik torzszülöttel, hogy Schmitt Pál nem is vívott az olimpián. Az olimpiai aranyat is „csak úgy kapta”, „nem csinált érte semmit”. „Ja-ja, tartalék volt!” – hörögte a hikál a stúdióban boldogan, mert tudta, az ellenfél már halálos sebet kapott, most már mindent meg lehet tenni vele.

Bizony, most jött el a hikálok ideje.

Most van az, hogy az öt nyelven beszélő, kétszeres olimpiai bajnok, egyéni világbajnok, komoly diplomatakarriert befutó Schmitt Pálról majd megírják és elmondják a hikálok, hogy vívni sem tud, nyelveket sem tud, semmit sem tud. Duplanullák, vizesnyolcasok tobzódnak most Schmitt Pál gyalázásában, akiknek legnagyszerűbb cselekedete az volt, hogy vörösboros kólával összeokádták a nappalit egy házibulin, ahol nem izzadtak le a hölgyválaszon. Azok vicsorognak most Schmitt olimpiai bajnokságáról, akiknek annyi erejük sem volt soha, hogy egy beteg kurvát kirántsanak a klozettról. (Figyelem! Ez utóbbi mondat plágium! Amelyik hikál elsőként kideríti, honnan loptam, az tehet egy szívességet!)

Egy másik hikáltanyán, az Indexen így tobzódnak a nyomorultak: „Odabent most döntenek Schmitt doktori címéről. Hoffmann Rózsa jött és elment, új rektort is választottak. Közben Orbán, Kövér, Matolcsy és Szijjártó »Bulvárkacsa« Péter Kecskeméten mulat.”

Ebből a „Kecskeméten mulat” kitétel a legfantasztikusabb. Ott ugyanis a Mercedes új gyárát avatták, nevezettek jelenlétében. Ez lesz az indexes hikálok sajátos nyelvezetében „mulatás” – mert ha már a Mercedes-gyár avatásába nem lehet belekötni, hát írjuk meg, hogy „mulatnak” Orbánék, miközben Schmitt doktorijáról döntenek éppen. A két ügy között nincs ugyan összefüggés, de ez nem számít. A lényeg, hogy valahogy rángassuk bele Schmitt kisdoktorijába Orbánt is. Meg Kövért és Matolcsyt. Lehetőség szerint egy mondatban intézzük el a dolgot. Ilyen a hikálok mentalitása. 
És mondom, most érzik a vérszagot, most bátrak, most mennek torokra…

És akkor térjünk vissza arra a kisdoktorira.

Nem írunk úgy kisdoktorit, hogy majd’ kétszáz oldalt bemásolunk valahonnét, aztán kész is a dolog. S leginkább azért nem maradhat ez szó nélkül, mert ha úgy maradna, akkor holnaptól kezdve minden egyetemista „ctrl+c – ctrl+v” billentyűzettel írhatná szakdolgozatát, kisdoktoriját, nagydoktoriját, anyja keservét, és senki sem mondhatná, hogy ezt nem lehet. Ezért nem. S még azért sem, mert mi nem vagyunk ők. Mert megígértük, hogy ez nem lehet többé következmények nélküli ország. Mert mi nem csinálhatunk úgy, ahogy a hikálok, amikor lebukott a D–209-es ügynök. S úgy, ahogy ezek elnevezték és mentegették az őszödi beszédet.

De: mostantól legyen időnk szakdolgozatokat, kisdoktorikat olvasgatni. Nehogy véletlenül az legyen a közvélekedés, hogy itt Schmitt Pálon kívül mindenki elmélyült tudós. Bizony, olvassunk már el a közeljövőben néhány szakdogát meg kisdoktorit a hikálok példányaiból. Különös tekintettel a „foximaxis” doktorikra. Meg akármilyenekre. Lássuk a sok zsenit, aki most hörög és fröcsög!

Addig is: Schmitt Pál ezerszer különb mindannyiótoknál. A kisdoktorijával együtt.

Szentesi Zöldi László:Emberi pajzs

Létrehozás ideje: 2012-03-24 Szerző: Szentesi Zöldi László

Emberi pajzs

Álláspont

Paul Johnson írja Értelmiségiek című könyvében, hogy a világmegváltó értelmiségi néha olyasféle tetteket hánytorgat fel másoknak, amelyeket ő maga szemrebbenés nélkül elkövet embertársai ellen. Hatalmassá nőtt önképe az értelmiségiben elhomályosítja az elemi szolidaritást, éppen ezért vonzódik a megfoghatatlanhoz, a nagyon is konkrét helyzeteket, eseményeket, feladatokat nem szívleli. 

Ne kerteljünk: az értelmiségiek között feltűnően sok a hitvány alak. Ez az embertípus sóvárogva várja, hogy elméleti elképzeléseit ráerőltethesse a közösségre. Két apróság azonban elgyengíti, s ha valamelyikkel találkozik, azonnal haptákba vágja magát és engedelmesen szolgál: a hatalmat és a pénzt nagyon szereti… Ha uralkodni engeded mások felett és megfizeted, azonnal sutba vágja elveit, esetleg éppen az ellenkezőjét hirdeti majd, mint amit addig bőszen, kíméletlenül harsogott a háztetőkről. 

Paul Johnson magyarul is olvasható könyvét melegen ajánlom ronggyá olvasni, de nem is ezért írom a fentieket. 

Itt van nekünk a Külföld rovatunkban olvasható kis kaland, a Egységes Európai Baloldal/Északi Zöld Baloldal nevű misszionáriuscsoport látogatása. Civilizálni akarnak bennünket, hiszen ők már mindent tudnak a helyes viselkedésformákról. A baj csak az, hogy kielégítetlen kékharisnyákból, nyamvadt szerencsétlenekből, torz lelkű félnótásokból álló maroknyi csapatuk még csak vitatkozni sem akar velünk semmiről. Ők csak úgy jönnek, hogy csodáljuk őket tátott szájjal, merthogy nemcsak szépek és okosak, de talpig demokraták is. 

Marie-Christine Vergiat, a csoport vezetője bizonyára a Homo europicusok kiterjedt családjába tartozik, de fájdalom, lelepleződött, hogy miként képzeli a magyarországi kiruccanást a nyugati világban átmenetileg feleslegessé vált barátaival. Először is csak úgy, merő véletlenségből összefutnak majdTamás Gazsiékkal, sőt még Krausz Tamás és Szigeti Péter is a látókörükbe kerül. Megnyugodhatunk: hazaérkeztek. Mi itthon, ők otthon, csudálatos ez a világ! 

A másik apróság az a helyes kis cigányozás Vergiat asszony vagy szerencsétlenebb esetben kisasszony levelében. Számára ugyanis Horváth Aladár és Daróczi Ágnes nem „értelmiségi” vagy „történész”, mint a többi, hanem egyszerűen „roma”. Hűha, mi lenne itt, ha a Magyar Hírlap főállású cigánynak nevezné az SZDSZ csillogó tekintetű emberpárosát, de ne izguljunk, amit nekünk nem szabad, az alternatív turistáknak bezzeg igen. És le a kalappal Tétényi Éva jellemzése előtt is, akinek csak ennyi jutott: „egy nő” és a „Fidesz ellen harcol”.

Nagyszerű csapat érkezik hát hozzánk, lesz mit tanulnunk tőlük emberségből, toleranciából, demokráciafelfogásból. 

Pár éve sokat írtak a világlapok a Human Shields (Emberi Pajzs) nevű nemzetközi szervezetről, amelyben Vergiathoz hasonló, frusztrált, saját hazájukban lehajtott fejjel baktató, ötödik keréknek sem kellő, csacska értelmiségiek osztották az igét más népeknek. Küldetéstudatos félnótások lévén a pajzsosok imádtak utazgatni, és azt találták ki, hogy egy-egy háborús helyszínen odaláncolják magukat különféle középületekhez, így akadályozván meg a bombázásokat. Eljutott néhány Human Shields-aktivista Szaddám Huszein Irakjába is, néhány héttel a szövetségesek támadása előtt. A diktátornak persze kapóra jött a bőrdzsekis motorosoktól az ikszlábú titkárnőkig terjedő tarkabarka gyülekezet, és állami pénzen jól tartotta őket. Ettek, ittak, szórakoztak, és persze egész álló nap a hazájuk ellen ágáltak, agitáltak Bagdadban. 

Aztán jött a hír, hogy küszöbön a támadás, pár nap, és megindulnak az amerikai vadászgépek. Az irakiak felvetették a pajzsosoknak, hogy akkor ígéretük szerint volnának szívesek kiláncolni magukat a középületekhez. Csakhogy hamarosan kiderült, minden aktivista iskolát, kórházat óhajtott a testével védelmezni, és Szaddámék hiába követelték, fegyverraktárhoz, erőműhöz nemigen kéredzkedtek. Ezen aztán jól össze is vesztek egymással, végül még a háború megkezdése előtt szinte az egész csoport hazaszelelt.

Kérem, ez a mi szegény hazánk Vorosilovtól Kertész Ákosig sok ideiglenesen itt állomásozó fura alakot etetett már. Mondjuk meg őszintén, a roppant rokonszenves Egységes Európai Baloldal/Északi Zöld Baloldal felfedező kedvű csoportja nem jogosult egy kis ingyenkajára? Mindenesetre ha odaláncolnák magukat mondjuk Tamás Gáspár Miklóshoz, és a lakat kulcsa véletlenül a kezünkbe jutna, teljes erőből hajítsuk be a Dunába, és fütyörészve sétáljunk el a helyszínről.

Bogár László: Az idő urai

Létrehozás ideje: 2012-06-14 Szerző: Bogár László

Az idő urai

Az ember az egyetlen olyan élőlény, amely képes a képzeletében előzetesen felépíteni az olyan szimbolikus konstrukciókat, amelyek még nem részei a létezésnek, de – legalábbis reményei szerint – akár létezhetnének is. Az embernek ez a legdöntőbb képessége, amelyet mintegy talapzatként használva, eddig ebben a formában soha sem létező jelenségeket létesít.

Valójában két mozzanatból áll ez a létépítő munka: az első, amikor elképzeljük a még nem létezőt, majd a második, amikor meg is valósítjuk azt. Ez az ember elgondolhatósági és megvalósíthatósági szabadsága. Amikor ez kibomlik, emberünk igen büszke magára, és valljuk meg, nem alaptalanul. No, mondja, milyen okos vagyok, hogy ezt ilyen szépen kitaláltam, és milyen ügyes is, mert meg is valósítottam. Így dicséri önmagát szertelenül, büszkén, majd elégedetten hátradől… és ezzel végzetes veszélynek teszi ki magát. Ugyanis az ember legfőbb és legmélyebb szabadsága egy olyan, ma egyre inkább elrejtett „harmadik típusú” szabadság, amit folytathatósági szabadságnak nevezhetünk. Ez azt jelenti, hogy az ember legfőbb szakrális küldetése – ahogyan a polgárjogban ma is létező fordulat fogalmaz –, hogy „a jó gazda gondosságával” építse tovább a szakrális felelősségére bízott teremtést. Vagyis, hogy mindazt, amit elgondol és megvalósít, azt úgy gondolja el, és úgy valósítsa meg, hogy ezzel a bármilyen hosszú távra (örök időkre) szóló harmonikus beilleszthetőségét biztosítsa.

Ha szétnézünk a globalitás „szép új világában”, nem kell elmélyült elemzésbe fognunk annak érdekében, hogy bebizonyítsuk: a mai ember nem „jó gazdája” a szakrális felelősségére bízott teremtésnek. Amikor az okokat keressük, és a megoldásban reménykedünk, először azt kellene tisztáznunk, hogy egyáltalán ki a „jó gazda”, vagyis mikor gazdálkodunk jól a ránk bízott javakkal?

Erre a kérdésre van egy nagyon egyszerű válasza a közgazdaságtudománynak, vagy inkább gazdaságfilozófiának, amelyik azt mondja: akkor gazdálkodunk jól, ha a legkisebb ráfordítással a legnagyobb hozadékot tudjuk elérni. Ez ugyan nagyon logikusan hangzik, ám van egy bökkenő, mégpedig az, hogy vajon tudjuk-e, miféle ráfordításról, vagyis költségről beszélünk?

Mert mi van akkor, ha a gazdálkodási folyamat „vezérlője” képes arra, hogy az egyébként kizárólag neki hozadékot eredményező folyamat ráfordításainak akár döntő többségét áthárítsa azokra, akiknek így kizárólag csak a ráfordítás marad. És mondjuk, a „vezérlő” ragaszkodik ahhoz a tévképzethez, hogy ilyen külső költség és áthárítás valójában nincs is.

Mivel tartósan csak költségeket állni, minden hozam reménye nélkül, senki sem szeret, fel kell tételeznünk, hogy az áthárítás mögött csak valamilyen nyílt, vagy a struktúra mögé rejtett erőszak munkálhat, akármilyen sikeresen is próbálják ezt a diktatúrát demokráciának álcázni. És ez a brutális „lét-erőszak” elsősorban az idő feletti uralomra épül.

Az idő az emberi gondolkodás legtalányosabb, legrejtettebb mozzanata. A történelem során minden hatalmi rendszer, minden alávetés valójában a hatalomgyakorlóknak arra a képességére épült, hogy rendelkeztek mások ideje felett, vagyis arra tudtak kényszeríteni másokat, hogy az életidejük meghatározott részét kizárólag az adott létberendezkedés fenntartására fordítsák.

Valójában az idő elsajátításról, ha úgy tetszik, hát lopott időről van szó. Lopott idő volt a címe annak a hollywoodi kifecsegő filmnek is, amely – akárcsak a Mátrix – éppen arról az elképzelt világról szól, amelyben az idő urai, az időmilliomosok úgy kényszerítik munkára az alávetett időrabszolgákat, hogy rendelkeznek az életidejükkel. Az üzletekben az áru az életidő egy bizonyos számú egységének az átadásáért kapható.

Végső soron mai világunk is így működik, hisz az idő pénz, vagyis a boltban, amikor pénzzel fizetünk, a bankjegy igazolja, hogy élet-időnk egy bizonyos részét az idő urainak hasznot hajtó tevékenységre fordítottuk. (Ezért aztán pontosabb volna, ha úgy fogalmaznánk, hogy a pénz idő!)

Az idő mai urai példátlan erejű és kiterjedésű planetáris uralmukat annak köszönhetik, hogy az elmúlt három évezredben sikeresen kényszerítettek az egész emberiségre egy végzetesen téves időszemléletet. Ennek az eltorzított időszemléletnek, és az erre épülő végzetesen hibás időfelhasználási gyakorlatnak a lényege az, hogy a rövid távú idő szerepe és jelentősége hisztérikusan felértékelődőben, a hosszú távú idő viszont elképesztő gyorsaságú leértékelődésben van.

A „mában” megszerezhető és fizikai élvezetekre lehetőséget nyitó haszon, illetve a „mában” meghozott áldozat, ami viszont élvezetektől foszt meg, irreálisan felülértékelt – és fordítva. A jövőben megszerezhető hozadék, illetve a mai élvezetért „fizetendő” hosszú távú „ár” bagatell semmiségnek, jelentéktelenségnek látszik. És ebben a folyamatban a leginkább vészjósló, hogy természeténél fogva öngerjesztő, vagyis saját magát gyorsítja, hiszen lúzernek láttatja azokat, aki a hosszabb távú gondolkodásra és felelősségre építenék tevékenységüket, és a sikeresség piedesztáljára emeli azokat, akik cinikusan röhögve felzabálják mások (a lúzerek, az időrabszolgák) életidejét. És ez teszi a mai időket egészen bizonyosan folytathatatlanná, bármit is állítsanak erről az idő urai, idejük lejáróban van.

Aki erdélyezik, azon rajta a bélyeg

Létrehozás ideje: 2012-06-23 Szerző: Apáti Miklós

Aki erdélyezik, azon rajta a bélyeg

Nem szeretek bélyegezni. Azóta nem szeretek bélyegezni, amióta magam is szembekerültem a szörnnyel: ott feszített a gyár bejáratánál, tudta, mikor jövök, mikor megyek. Ő volt a bélyegzőóra személyesen – személyesen személytelenített. Tudta, mikor lépek be a kapun, s mikor ki. Hogy min dolgozom, mit, mennyire, az nem érdekelte, csak legyek ott. És ott voltam. Dolgozni mindig, mindenfélét jobban szerettem, mint bélyegezni.

Nem szeretem a megbélyegzőket. Akik megmondják, ki miféle, még azelőtt, hogy belépnének a megbélyegzett személy belső körébe. 

Döbrentei Kornél költőt sokan szeretik megbélyegezni. Nem magától antiszemitázódik le, külön kis hadosztályok ügyelik szavait, éberen lesik, mikor derül már ki végre, micsoda fasiszta is őköltősége. Az igazság merész áhítása című könyvheti könyvében, amelyet a Kairosz adott ki, a költő megmutatja gondolatainak hálószobáját, nappaliját és persze a könyvtárát is. 

Amúgy szemérmes, de azt is költő módján csinálja. Kiadja magát, de nem tesz se versére, se magára árcédulát. Radikalizmusa mögött az igazság áhítása van, szorongás nincsen benne, csak a feketedő remény. Csoóri Sándorhoz tartozott akkor is, amikor még nem is ismerték egymást. Ha Illyéstől Csoórihoz szívdobogtatóan egyenes vonal húzható, akkor leírhatjuk: Döbrentei az illyési örökségből is átvette a maga jussát. 

E könyvheti könyv nem tart panasznapot. Keményen, intelligensen, katonásan nyilatkozik, jól válaszol a rosszul – túl udvariasan – feltett kérdésekre is. E könyvben nemcsak ő beszél, de róla is szólnak. Nem titkolják e megszólalók barátságukat, hiszen a valódi megértés mindenképpen eljuttat a barátsághoz, és viszont. Kemsei István költő barátként egy-két mondattal felidézi az ifjú Döbrenteit, aki ugyan soha nem volt léhán vigyori ifjonc, akkor sem, ha önmérgező humorával átitatta vallomásait, most meg tessék: az ifjúság ott úszik mögötte az Időben.

Már nem fiatal, de még mindig kezdene magával és velünk valamit. Aztán megtorpan, jogosan. „Ezzel az értelmiséggel? Örökké hátráló, meghunyászkodó kritikusi gárdával – tisztelet a kevés kivételnek –, amely hagyta magát elnyomni, legyűrni, és nem tudta, akarta európai érvényességgel felmutatni a magyar értékeket? Mindig csak utána kullogott valaminek, valakinek, akik egészen más képet festettek a magyarságról, amelyhez – írásaikból kiderül, de szóbeli vallomásaikból is – alig volt, van, lesz közük. Micsoda rettenetes és megalázó másodhegedűsség! Aczél termését Soros takarította be, pontosabban: teljesítette ki. Nem csupán azzal a primitív érvényességgel, hogy megosztotta az értelmiséget, amely 1956-ig, sőt 1989-ig, az állítólagos hogyan továbbig az alapkérdésekben viszonylag egységes volt, és tudta, hol a helye. Most egy részük módosított ezen, jelezve, ott a helye, ahol a haszna, s ez a rosszul értelmezett globalizáció szolgálata. Nyersen arról van szó, hogy Sorosék ezeknek adták a pénzt, ami mellé igen silány vitamintartalmú ideológiát voltak csak képesek felszolgálni.”

Szövetségest kellene keresni, de hol vannak, hányan, s merre? Sokan meghaltak már, mások belevesztek a korba, jobb híján önmagukba. Megállapítja: „a Sátán egyik legnagyobb baja, hogy nem tud gyökeresen kiirtani semmit. Vannak férfiak, hölgyek, művészek, vonulatok, akik igenis felveszik a harcot. Említhetném Fekete Gyulát, Csoóri Sándort, Bíró Zoltánt, Szervátiusz Tibort, és még sorolhatnám azok sorát, akiket meg is hurcoltak. Járom az országot, és látom, hogy nem vagyunk egyedül, nagyszerű férfiak és nők vannak, akik tartják egymásban a lelket, megvan hozzá az erkölcsi érzékük, a műveltségük. Én szeretném visszaszerezni a csángókat, szeretném, ha Erdély autonóm lehetne, és azt is szeretném, ha azoknak a kisebbségeknek, akik ide akarnak tartozni, legalább megadnák a saját nyelvükhöz való jogokat.” S hopp, már rajta is a bélyeg. Erdélyezünk? Csángózunk? Csoórizunk? Akkor ugyebár antiszemitának tetszünk lenni?

Mikor kezdődtek a bajok? Amikor őt megbélyegezték. Amikor hátratekintve az Időben, keserűen látja be és át: „Én osztályidegennek voltam elkönyvelve, mivel nem voltam se paraszt, se munkás, se nagykereskedő. Engem az óvodába is baráti protekcióval sikerült benyomni.” Hol hát a megoldás? Ott, ahol összeér az intim szféra és a köz-életiség, a nemzeti radikalizmus. „És akkor nézzünk menekülve, vezekelve, védekezőn Petrás Mária kerámiái-ra. Belőlük az integráló, egységesítő erő árad, ránk szakadó, megújhodást kísérő bodzavirágszaggal. S az ismét fellelt önazonosság-tudat mámorával. Mert a tisztaságból mint eredendő újrakezdésből következik a benső harmónia, és a kettő együttállásából egy új minőségű, ronthatatlan szépség születik, amelyet már nem kísérthet az ördög, mert az Isten hímpora. Ezt hírelik hamvasan, a művel a legegyszerűbb kinyilatkoztatás erejével. Mert itt már egybeesik talentum, jellemerősség, hit, tisztaság, kiválasztottság, és ami mindebből következik: a rendíthetetlenség. Bár korunkban – sajnos – az a ritkább eset, amikor ezek a nemes tulajdonságok egy alkotóban összegződnek.”

E nemes tulajdonságok benne, ne szégyelljük, benne, Döbrentei Kornélban összegeződnek.

Gyurcsány és a múló idő

Létrehozás ideje: 2012-06-23 Szerző: Sinkovics Ferenc

Gyurcsány és a múló idő

Reggel van, rádió van, s Gyurcsány szavát hallani benne. Hogy ki adott neki lehetőséget erre, nem érdemes kutatni. Nyilván azzal szerelnék le különféle jelenlegi hivatalos emberek a kérdést, hogy demokrácia van, s ennek jegyében őt is meg kell szólaltatni. Fura, mert ha Gyurcsány személye és a demokrácia fogalma kerül ugyanarra az asztalra, akkor a magyar polgárnak elsősorban a 2006-os őszi rendőri vérengzés jut eszébe. És persze az, hogy hiába volt azóta kormányváltás, Gyurcsányt valahogy mégsem sikerült ezért a vérengzésért elszámoltatni még ebben a fene nagy demokráciában sem. Noha saját maga vallotta be – mit vallotta? saját maga dicsekedett el vele –, hogy miként „segítette” a rendőrség bevetési központjában a huligánok elleni harcot 2006. október 23-án. 

Az a furcsa egyébként, hogy Gyurcsányt mint különösen eszes, felvilágosult és innovatív személyiséget ajánlgatta az MSZP vezetésébe 2003 tavaszán Medgyessy Péter akkori miniszterelnök. És akik hittek neki, azok valóban úgy gondolták, hogy pont egy ilyen fiatal, agilis politikus tudná megújítani a szocialista pártot, amelyet addig a régi csinovnyik apparátusgárda szelleme uralt. Mindenekelőtt Kovács László és népes tábora. Ehhez képest az idővel pozícióba kerülő Gyurcsány Ferenc pont a sületlenségeivel, esetlenségeivel és műveltségbeli hiányosságaival vált híressé. Merthogy ő például rendszeresen bérmálkozik… Ne lepődjék meg senki, pont annyit ért a gazdaságpolitikai kérdésekhez is, mint az egyházi szertartásrendhez. Nem véletlen, hogy Magyarország már jóval a világválság előtt gazdasági krízisbe került. Voltaképpen ezt, vagyis ennek a folyamatnak a kezdetét leplezte el Gyurcsány és az MSZP a 2006-os választási kampányban. Erről szól az elhíresült őszödi hazugságbeszéd. Az sem titok, hogy Gyurcsány legfőbb fegyvere az a konspirációs tapasztalat volt, amelyet még a KISZ-ben gyűjtött össze. Konspirációk, belső vetélkedések, kiszorítások, leszámolások… Ezt kamatoztatta miniszterelnöksége idején is, más kérdés persze, hogy ezzel a mozgalmi tapasztalatrendszerrel már semmilyen válasz nem adható a modern világ ilyen-olyan kihívásaira. Gyurcsány nyilván a kádári örökséghez nyúlt vissza akkor is, amikor kormánya élén sorra vette fel a kölcsönöket, csakhogy megtarthassa az állam működőképességét, ezzel pedig a saját hatalmát. És persze a szabadságát is. Menekült 2006 véres emlékképei és a saját felelőssége meg a várható elszámoltatás elől. 

Gyurcsány persze nem az a figura, aki csak úgy feladná, s visszavonulna az üzleti életbe, konkrétan kedvenc gyártmányaihoz, a kádkövekhez. A Demokratikus Koalíció bevallottan is az ő pártja, egyfajta személyes politikai rohamosztaga. Ennek élén szeretne visszakerülni a politikai élet centrumába. Azt mondta tegnap reggel a közrádió 180 perc című műsorában, hogy 200–250 ezer főre becsüli a DK aktív támogatóit. És 8–10 százalékos eredményt vár a pártjától a 2014-es országgyűlési választásokon. Úgy véli, az országnak szüksége van a Demokratikus Koalíció érdek-képviseleti missziójára. Az a vicc, hogy mindeközben a DK-nak semmiféle világnézeti elkötelezettsége, s ehhez illő programja sincs. Szegénység, a másság jogai, leszakadó rétegek, antifasiszta harc… Ez missziónak, programnak, de világnézetnek is nagyon sovány. Ráadásul abszolút túlhaladott. Elmúlt már a modernkedő fogalmak, a világjobbító hívószavak és a boldogságígéretek pávatánca. A kérdések ma már brutális nyíltsággal fogalmazódnak meg a nemzetközi színtéren. Ivóvíz, termőföld, energia… Erről van szó. És Gyurcsány sokat hangoztatott elmélete sem segít már itt. Hisz ő pont azzal támadja az Orbán-kormányt, hogy korszerűtlen, sőt, igencsak veszélyes dolog ma már nemzeti keretekben gondolkodni. Ma már a nagyobb szövetségekbe, földrészeket átfogó politikai és gazdasági alakulatokba való betagozódás idejét éljük. Ezen belül kell keresnünk a boldogulásunkat, s kihasználni annak a keskeny játéktérnek a lehetőségeit, amit egy tízmilliós nép számára adnak, adhatnak. Csakhogy ma már nem itt tartunk. Hanem ott, hogy nincs semmiféle játéktér sem, s könnyen elfogyhat az ivóvizünk is, a földjeinket pedig kihúzhatják a lábunk alól. Gyurcsány saját bevallása szerint is a globalizmus pártján áll. De még mennyire! 

S ma pont az az állítólagos felmérés ad erőt neki ebben, hogy a magyar társadalom tagjainak a nyolcvan százaléka saját biztonságát, azaz mindennapi kenyerét választja nemzeti hagyományaival és szabadságával szemben. Ez a gyurcsányi tervek sarokköve. Egy nép, amely inkább él egy csupor kásán egész életében, minthogy kockáztassa az életét egy rabszolgalázadásban. A DK és holdudvara bevallottan is komprádorszerepre készül. Ő közvetítené az idegen „tulajdonosok” akaratát a magyar nép felé. Persze némi előnyökért cserébe. Közvetítené hamis, szép szavakkal, de inkább zsarolással, s ha kell, a 2006-ban begyakorolt rendőrrohamokkal. Mindez mennyire áll az egykori haláltáborok kápóinak és barakkfelelőseinek morális szintje felett? Még szerencse, hogy a DK vezérkara csupa politikai szalmabábu. Csak sajnálni lehet azokat a jobboldali politikusokat is, akik a nagy és nemes ellenfelet látják Gyurcsányban, s leginkább őbenne minden mai ellenzéki figura közül. Ha kérdezik őket, mindig Gyurcsány taktikai érzékére, cinizmusára és harcosságára hivatkoznak, amelyet szerintük az Orbán Viktorral folytatott vitáiban is megmutatott. 

Hát ez az, Orbán! Jól érzékelhető, hogy Gyurcsány legfőbb programja pont az Orbánnal szemben gyakorolt, sokszor gyalázkodásig fokozott, hisztérikus kritika. Csak úgy röpködnek ilyenkor a szentté avatott gyurcsányi szavak, a „köztársaság”, a „progresszivitás” meg a „modern Európa” kifejezések. Maga a DK vezetője sem hisz bennük, még akkor sem, ha szeretné, ha lenne azért 200–250 ezer bolond, aki ezekre szavazna. Nem, Gyurcsány abban hisz, hogy az amerikai nagykövet megint megkérdezi a magyar kormánybiztostól, mit terveznek a Gyurcsány ellen folytatott vizsgálatokkal kapcsolatosan. Gyurcsány Moszkvában hisz, Brüsszelben és Washingtonban egyszerre. Kérdés, hogy ott hisznek-e még neki. Vagy azok az idők is elmúltak már…

Sarkosan fogalmazva (2012-06-23)

Létrehozás ideje: 2012-06-23 Szerző: Szentmihályi Szabó Péter

Sarkosan fogalmazva

Ha szeretnék világhírű lenni öt percre, felavatnék egy Horthy-szobrot a kertemben. A hazai és külföldi balvilági sajtó élőben tudósítana a nagy eseményről, kikérdeznék a szomszédokat, az utcában lakókat, a polgármestert, s ha utána önkiszolgáló módon még le is önteném vörös festékkel, ismét az érdeklődés középpontjába kerülnék, nem mint sültbolond, hanem mint jó útra tért európai. A „tematizálás” rémes szakkifejezés, de ez történik: amíg lehet a „Horthy-kultuszból” egy kis antifasizmust facsarni, ez ismétlődik. A tények nem számítanak, mindenre van egy pró és egy kontra, de a balvilági újságíró vigyáz arra, hogy a „kontra” győzzön, legalább tíz az egyhez arányban. A legszebb az egészben az, amikor a Horthy-gyűlölők is elkezdenek egymással vitatkozni, diktátor volt-e a kormányzó (nem), és tehetett volna-e jobbat és többet az ország érdekében. Hazánk geopolitikai helyzetéből következik, hogy mindig „két pogány közt” őrlődtünk, előbb a német és a török, később a német és az orosz között. Már 1849-ben világossá vált, hogy az Orosz Birodalom igényt tart Európa keleti részére, a semlegesség hiába volt legnagyobb politikusaink álma, a valóságban mindig csak két rossz között lehetett választani. Magyarország jelenleg is Németországtól függ, kár ezt szépíteni, és ha már gazdasági törvényszerűség ez a függés, nem okos dolog úgy tenni, mintha nem létezne. Ráadásul mindkét világháború kimenetelét az Amerikai Egyesült Államok hadba szállása döntötte el, Horthynak nem tetszett sem a német, sem a szovjet megszállás, kissé naiv módon az angolok görögországi partraszállásában reménykedett. A Magyarországnak kedvező bécsi döntéseket képtelenség lett volna visszautasítani, Horthyt elsöpörte volna a népharag, a német megszállás ellen fegyverbe szólítani a lakosságot pedig a kollektív öngyilkosság kegyetlen módja lett volna. Horthy reálpolitikus volt, jobb külső körülmények között, békeidőben igazán naggyá tehette volna szeretett hazáját. Nem holmi éledező kultuszról van tehát szó, hanem a történelmi igazság helyreállításáról – harag és elfogultság nélkül. Sajnos, ez a balvilágnak még ma sem sikerül.

Sarkosan fogalmazva (2012-06-16)

Létrehozás ideje: 2012-06-16 Szerző: Szentmihályi Szabó Péter

Sarkosan fogalmazva

Ide-oda rakosgattam egy cikket a földkérdésről, gondolván, majd szóba hozom. A magyar földkérdés évszázadok óta megoldatlan, ráadásul a magyar föld harmadára zsugorodott. A vita a nagybirtok és a kisbirtok, a földesurak, jobbágyok, zsellérek között, majd a szövetkezeti és magángazdaság viszonylatában mindig csak ideiglenesen és erőszakosan dőlt el, és bizony azt sem sikerült soha elérni, hogy a földek jelentős része ne kerüljön idegen kézbe. A bérleti joggal és ezernyi ügyvédi trükkel játszva, a Szent Korona tulajdona felaprózódott, gazdát cserélt, a községek, városok földtulajdona is dobra került. 1990 után tudjuk, milyen felemás, rossz törvények születtek, de az is tény, hogy ésszerű, minden szempontot figyelembe vevő megoldás nem létezett, bár az ma már világos, hogy a sikeresen működő szövetkezeteket egyben kellett volna tartani. A szóban forgó cikket (Földannyának földannya, 1997) a Népszava közölte újra Görgey Gábor Kossuth-díjas író, volt miniszter tollából. A Horn-korszak közepén született, humorosnak szánt című írás azt taglalja, hogy „törzsi viták folynak törzsfőnöki szájakból a magyar föld szentségéről, ősi jussról, valami homályos nemzetfenntartó erőről”, pedig „a termőföld mitizálása helyett a termelés korszerűsítése kellene”. A szerző szerint a földet mint termelőeszközt kell tekinteni, be kell csalogatni a nemzetközi tőkét, nem ezen múlik a nemzeti függetlenség, „az országkiárusítás vádja vaskos és kártékony ostobaság”, a föld szabad adásvétele a modernizáció kulcsa. „Az anyaföldet védő hazafias szólamok mögött tehát nincs egyéb, mint egy szűk réteg, néhány nagybirtokosjelölt tőkefelhalmozási érdeke”. Terjedelmi okból nincs módom kifejteni véleményemet e liberális felfogásról, de annyi bizonyos, hogy másfél évtizede ugyanazt a gittet rágjuk, és az Európai Unió csattogó fogsora erősebb, mindent megrág, ami ehető. Ha sokat vacakolunk, teljesen „modernizálnak minket”, hogy attól koldulunk. Nem is „attól”, csak úgy. Koldulunk.

Pillantás a Taigetoszról

Létrehozás ideje: 2012-06-16 Szerző: Pozsonyi Ádám

Pillantás a Taigetoszról

Bolond világ ez a mai. De hisz a régi is az volt, s minden bizonnyal az lesz az elkövetkező is. Valahogy így fogalmazott a jó Mikszáth Kálmán, nem szó szerinti az idézet, csak úgy fejből körmöltem ide, de akkora bolondságokat, amik ma vannak, még ő sem képzelt volna el soha. Pedig a nagy író fantáziában nem szűkölködött. Rosszul mondom, nem is bolondságok ezek. Inkább gazemberségek, őrültségek, ostobaságok, embertelenségek.

S legfőképp képmutatások. Abból van a legtöbb. Mert a világ menete mindig is a hatalom körül mozgott, csak régen ezt még nyíltan kimondták. Bele az ember képibe. Ha egy oligarcha vagy fejedelem megszállt egy területet, megkövetelte az adót, a fegyveres szolgálatot, a hűbéri jog elismerését, de ezt az erőre hivatkozva tette, s nem a humanizmusra, a toleranciára, az emberi jogokra, a másságra meg egyéb hazugságokra mutogatva taszított szolgasorba. És legfőképp nem várta el azt, hogy még ráadásul szeressék is. Hogy tapsikoljanak neki. Hogy felszabadítóként ünnepeljék. Hogy a megszállt nép még hivatalos ünneppé is nyilvánítsa a saját szolgasorba taszítását. Piros betűs ünneppé. Hogy koszorúkat hordjon saját megszállóinak emlékműveihez.

Az abnormalitás és a feje tetejére állított világ korunkban annyira átvette a hatalmat, hogy jól láthatóan ellentámadásba lendült. Mert már megteheti. Nyerő helyzetben van. Ma már nem elégszik meg azzal, hogy az abnormalitást próbálja fokozatosan pozícióba helyezni – mert mi másnak nevezhetnénk, mint az abnormalitás pozícióba helyezésének a Nyugat-Európában már természetesnek számító másságkultuszt, amely szerint minden támogatandó, üdvözlendő és ujjongásra késztető, ami a normalitástól eltér –, hanem likvidálni igyekszik azt, ami a teremtés rendjéből még itt-ott megmaradt. A haladás az elmúlt évszázadokban felforgatta az élet rendjét, feje tetejére állította az erkölcsi és társadalmi értékrendeket, és most már a puszta bio­lógiai létet igyekszik kiküszöbölni.

Az abortusz körüli vita nem új keletű a magyar társadalomban. Az elmúlt időszakban is éles véleménykülönbség alakult ki az abortusz, illetve az úgynevezett abortusztabletta engedélyezése kapcsán. A liberális (sötétségpárti) jogvédők természetesen ismét az egyén jogait helyezik előtérbe a közösség rovására, teljes mértékben figyelmen kívül hagyva azt az egyszerű tényt, hogy csökkenő populációjú közösségben maga az abortusz, a megszületendő magzat likvidálása is abszurd és felháborító. És akkor még nem a kérdés etikai vetületét vizsgáltuk meg, csak pusztán praktikussági alapon közelítettünk hozzá.

A modern, liberális (sötétségpárti) ember gúnyos megvetéssel beszél a régi, avíttas korok emberéről – akinek sem mobiltelefonja, sem ombudsmanja nem volt –, s a Taigetoszt mint intézményt természetesen elítéli. A spártaiak – állítólagos – gyakorlatára gondolok, amelynek lényege az volt, hogy a korcs, beteges, alkalmatlannak tartott újszülötteket ledobálták a hegyről. Nos, ennek a legendának a hitelességére máig nincs bizonyíték. (Egyes nézetek szerint maguk a spártaiak terjesztették, hogy annál félelmetesebb hírük legyen.) Minek nevezhető akkor a mai felvilágosult ember, aki viszont valóban megteszi azt, hogy a nem kívánt utódot születése előtt meggyilkolja. Nem azt, aki életképtelen, hanem akit nincs kedve nevelgetni. Nincs kedve foglalkozni vele. Létéről sem akar tudni. Kényelmes életét zavarja. Érdemes elgondolkodni ezen is, s hamar belátható, hogy ha a görög legenda igaz lenne is egyáltalán, a mai önmegvalósító ember nagyságrendekkel kegyetlenebb, és jobban elrugaszkodik a normalitástól. Korunk „politikailag korrekt” embere ugyanis a következőt csinálja: aki nem életképes – a magyar nyelvben van erre egy kifejezés: „nem életrevaló” –, azt technikával, gépekkel, orvosi erőfeszítésekkel életben tartja, aki meg életre hivatott lenne, aki Isten eredeti szándéka szerint meg kéne, hogy szülessen, azt pedig a tulajdon anyja méhében gyilkolja meg.

A minap a Magyar Narancs nevezetű liberális (sötétségpárti) lapban a következő kifejezést fedeztem fel az egyik irományban: „életvédők”. Ezt ők úgy értették, hogy az életvédők azok a sötét elemek, akik – amellett hogy valószínűleg antiszemiták is – ellenzik az abortuszt, s védik az életet. Mert itt tartunk. Életvédő – mint címke. Mint stigma. Mint fekete pont valakinek a káderlapján. Mint elítélendő bűn. Mint vétek, aminek a felvilágosult Európában nincs helye.

A rasszista, kirekesztő, homofób, reakciós, leragadt stb. mellé tehát felsorakozott egy újabb címke, ami ellen küzdeni kell. S akit e jelzővel címkéznek fel, az megnézheti magát.

Csoda-e, ha az ember már ott tart, hogy lassan a többi bélyeget is kezdi fokozatosan megszeretni?

Fricz Tamás: A mozgalom és rémtettei

Létrehozás ideje: 2012-06-16 Szerző: Fricz Tamás

A mozgalom és rémtettei

Dicséretesnek tartom a magyar kormány tagjainak – Navracsics Tibornak, Rétvári Bencének – a kiállását a strasbourgi emberi jogi bíróság ítéletével szemben. 

Az ügy sokak számára ismert, de azért a lényeget, röviden: a strasbourgi emberi jogi bíróság egy 2004-es eset kapcsán hozott döntést. Fratanoló János, a Magyarországi (sic!) Munkáspárt 2006 akkori elnöke egy május elsejei szakszervezeti rendezvényen zakóhajtókáján vörös csillaggal jelent meg, majd nyilatkozott a helyi televíziónak. Ez a magyar büntető törvénykönyv alapján kimerítette az önkényuralmi jelképek nyilvánosság előtti tiltott használata tényállását. Feljelentették, s 2007-ben megrovásban részesítette a bíróság a pártelnököt. Ám ebbe nem nyugodott bele az elnök úr, s úgy vélte, a nemzetközi szervezetek megvédik őt a kommunista jelkép viselésével kapcsolatos büntetéstől. Bízott Európában, az Emberi Jogok Európai Bíróságában. S e nagy tekintélyű, megfellebbezhetetlen testület úgy érezte, Fratanoló Jánosnak igaza van, a kommunista jelkép viselése elfogadható, tolerálható. Ezért aztán felmentették a felperest, és a magyar kormányt kártérítésre kötelezték. 

Bocsánat, de a kettős mércének immáron hivatalos, nemzetközi bírósági ítéletben való megjelenése nálam kiütötte a biztosítékot. A strasbourgi testület ítéletének indoklásában lényegében véve két dolgot közöl. Az egyik, hogy a vörös csillag nem önkényuralmi, hanem pusztán mozgalmi jelkép. Valamint azt állítja, hogy a magyar bíróság a büntetéssel korlátozta nevezett Fratanoló János véleménynyilvánítási szabadságát. Mindebből pedig a jog nyelvén az következik, hogy a magyar parlamentnek ki kellene vennie a büntető törvénykönyvből az önkényuralmi jelképek viselését tiltó passzust, s innentől kezdve csak a fasiszta és náci jelképek használata maradhatna a törvény hatálya alatt.

Nos, itt ellent kell állni! Ugyanis 2012. május végén nem történt más, mint Európa egyik legtekintélyesebb bírósága által verdiktszerűen kimondatott: a két szélsőséges politikai irányzat közül a kommunizmus elfogadható mozgalom volt csupán, a fasizmus-nácizmus viszont emberirtás. Mindez már az áldozatok emléke miatt is megdöbbentő. Ám dicsérni való a kormány, mindenekelőtt Navracsics Tibor miniszterelnök-helyettes, közigazgatási és igazságügyi miniszter bátorsága, hogy nem értett egyet a strasbourgi döntéssel, s olyan határozatot terjesztett be, amelyben kifejti: a kormány kitart a vörös csillag – valamint a sarló és kalapács – nagy nyilvánosság előtti használatának tilalma mellett. Valamint azzal sem ért egyet, hogy a strasbourgi döntés szerint a magyar kormánynak június 8-ig kártérítést kell fizetnie az érintett személynek – mellesleg a kabinet ezt nem is tette meg.

Hogy ez csak jelentéktelen ügy lenne?! Dehogy! Most bizonyosodott be végérvényesen, hogy Nyugat-Európa a mai napig nem értette meg, mit jelentett a bolsevik típusú, szovjet kommunizmus jelenléte Közép- és Kelet-Európa népei számára. Pedig 1997-ben hat külföldi szerző megjelentette a hatalmas nemzetközi visszhangot kiváltott Kommunizmus Fekete Könyvét (Magyarországon 2000-ben adta ki a Nagyvilág Kiadó), amelyből világosan kiderül, hogy a kommunizmus számszerűen sokkal több ember halálát okozta, mint a fasizmus. Körülbelül százmillióét. Természetesen nemcsak a nagyságrendek fontosak itt, hanem az, hogy mindkét rendszer kegyetlen és véres elnyomásra épült, amelyekben megszámlálhatatlanul sok ember szenvedett. Pétervári Bence pedig joggal hivatkozott arra, hogy Magyarországon a kommunizmus, majd az államszocializmus időszakában gyakorlatilag majd minden embert érintett a baloldali diktatúra elnyomása (természetesen a „piroskönyveseket” leszámítva). Úgy fogalmazott, hogy országunkban mintegy egymillió ember ellen folytattak eljárásokat törvénytelenül, a megfélemlítés szándékával. Hadd tegyem hozzá ehhez az Andrássy út 60.-ban zajló kínzásokat, az ’56 utáni megtorlásokat, a bebörtönzéseket, a „rendszerváltás” kezdetéig tartó erőszakos ügynökbeszervezéseket, megfigyeléseket, a vallásos, templomba járó százezrek hátrányba szorítását, az osztályellenségnek számító emberek megfélemlítését, valamint az egyetemi-főiskolai felvételiken történő megkülönböztetéseket. S még sorolhatnánk napestig! Szánalmas – és nem hittem volna –, hogy Európa nyugati fele, mivel nem élte meg és át a kommunizmus-szo­cializmus terrorját, továbbra is pusztán „mozgalomnak” tartja azt. Olyan ez, mint amikor egy ember nem tudja felfogni és elképzelni, hogy egy másik embernek fáj valamije, pusztán azért, mert ő történetesen makkegészséges. Felnőtt ember képes az empátiára, kár, hogy ezt nem kapjuk meg még egy emberi jogi bíróságtól sem. No persze, Nyugat-Európát és az uniós intézményeket a balliberális gondolkodás uralja. Jelesül a hatvanas évek beatgenerá­ciójának gondolkodása, amelynek tagjai hittek a kommunizmus nagyszerűségében. Talán még ma is hisznek. De itt az ideje, hogy az európai balliberális kánont megtörjük, hogy végre véleményszabadság legyen Európában. S talán akkor megszűnik a strasbourgi „suttyóság” is.

Az unió szovjetizálása

Létrehozás ideje: 2012-06-16 Szerző: Csapó Endre

Az unió szovjetizálása

Mind a francia, mind a görög választásnak megvoltak a maguk tapasztalatai. Ott olyan politikai erők nyertek, amelyek – a magyar kormányhoz hasonlóan – elutasítják az egyoldalú kiadás­csökkentésre épülő válságkezelést. Ennek nyomán elvileg az IMF hitelpolitikájának is változnia kellene. Szakemberek szerint az új fejlemények könnyíthetik Magyarország helyzetét is, és nagyobb mozgásteret adhatnak a kormány számára a remélhetőleg a közeljövőben elinduló nemzetközi hiteltárgyalásokon.

A megszorításokon alapuló növekedési stratégia tehát kudarcot vallott, ezért ehelyett a gazdasági bővülésen alapuló pénzügyi fegyelem jelentheti a kilábalást Európának.

Franco Frattini volt olasz külügyminiszter és uniós biztos Budapesten annak a meggyőződésének adott hangot, hogy olyan nemzeti kormányokra van szükség, amelyek elfogadják, hogy a nemzeti szuverenitást a kulcsterületeken – például gazdasági kormányzás terén – fel kell adniuk, s el kell fogadniuk az Európai Unió irányítását.

Az olasz vendég pont ott mondta el a politikai nemzetköziség egyik alapvető törekvését, a nemzetállamok megszüntetését, ahol végre országos meggyőződés adott utasítást a politikának, hogy védelmezze a nemzet szabadságát, az állam függetlenségét. A magyar nép alig szabadult fel a kommunista internacionalizmus igájából, máris újabb veszély fenyegeti azt a félig elnyert szabadságát, amelyet a kapitalista gazdálkodásra történt átváltással kapott.

Az annyira vágyott Nyugat nem azért ölelte magához Magyarországot, hogy gazdasága részesévé tegye, hanem azért, hogy saját gazdasága részére kapjon új piacot, olcsó munkaerőt. Az alkalmazott módszer: jó üzleti reklámmal becsalogatni az országokat a tagok sorába, aztán rákényszeríteni a liberalista szentírás törvényeit, amelyekkel elprivatizálható az állam vagyona, majd a megkopasztott országot magára hagyni a szociális gondokkal, egészségügyi, oktatási fejlesztési kötelezettségekkel. Ezután jött a nemzetközi gyámság bevezetése: hitelezéssel kihúzni őket a napi, pillanatnyi bajból, belehúzva általános eladósodásba, átvenni a pénze, gazdasága, törvényalkotása feletti felügyeletet, hogy majd az élhetetlenné tett, szuverenitásuktól megfosztott államok felett központi irányítást gyakorló szuper-államhatalmat építhessen ki a globális pénzhatalom. Annak azután meglesz a helye a világhatalmi szisztémában. Ha menet közben akadnak akadékoskodók, azokat koncentrált támadás alá kell venni, lefasisztázni, ha partikuláris (nemzeti) érdekeket akarnak érvényesíteni. Be kell vetni a politikai elvek tárát, amelyben csak az „kompatibilis”, amit a két világháború győztesei előírnak.

Ez a kép bontakozik ki a jelenlegi uniós eseményekben és a négy éve folyamatos pénzügyi válságban. Az Európai Unió nyugati, korábbi tagországaiban már valóságos politikai hittanná érett a liberalista szemlélet, ami a nemzet fogalmának elvetésével, a nemzetek államának fokozatos megszüntetésével akarja központi hatalommá kiépíteni az Európai Unió kormányát. Természetesen van ellenállás is ezzel az egyelőre szemtelenül nyomuló törekvéssel szemben, ami emlékeztet a Szovjetunió központi parancsuralmi szerkezetére. De a helyzet már annyira előkészített, hogy a politikai baloldal már készen áll egy számára kedvező döntés kiharcolására. Guy Verhofstadt, az európai liberálisok vezére szerint amin keresztülmegyünk, az nem világválság, hanem az európai államok válsága. A politikus úgy véli, hogy ebben a helyzetben bátran nagyot kell ugrani, vagyis kizárólag a föderális Európa felé való elmozdulás jelentheti az egyetlen megoldást. „Egy európai költségvetés, európai pénzügyminiszter és talán hosszabb távon egy európai hadsereg is, miért ne.” Ezt az irányt választaná Daniel Cohn-Bendit, az európai zöldek társelnöke is. Szerinte Európának fel kell tennie a kérdést, hogy milyen változásra van szükség, és a megoldásnak nem nemzetinek, hanem európainak kell lennie.

A magyarországi baloldal pedig rákontrázott: „A nemzetek elismerni talán elismerik, de megélni képtelenek, hogy a politikai nemzetállamok keretét meghaladta az idő, hogy azok helyét át kell vegye a kulturális nemzetállamok gazdasági–politikai szövetsége, amelyben a nemzetállamok a közösségre ruházzák egyéni politikai és gazdasági autonómiájuk egy részét.”

Ennek a politikai elvtannak a hirdetője a német tőke, és ellenőre a német média. Németország az amerikai liberalista (privatizációs, az állam szerepét a gazdaságból kiszorító, szabadpiacos aki bírja, marja) gazdasági berendezkedésre igyekszik átállítani az Európai Unió gazdaságát, amiben a német gazdasági vitalitás biztosítja számára a vezető szerepet. Abban a közegben nyomulhat – immár országhatárokon át – a kontinens minden tájára, az Egyesült Államok globalizmusának szálláscsinálójaként.

Pedig Németországban sem mindenki lelkesedik az Európai Egyesült Államok nevű központi kormány létrehozásáért. Például a német alkotmánybíróság már amúgy is többször kijelentette – legutóbb 2009-ben, a lisszaboni szerződés kapcsán –, hogy az unió nem rendelkezik saját homogén kultúrával, így egységes népnek nem tekinthető, és ezért államiságra képtelen. Európa sokfélesége nem úgy jött létre, hogy egyszer valaki nagy hatalmában és úri jókedvében országokká szabdalta a földrészt. Nem. A csodás sokszínűségből, államok súrlódásából, népek és országok egybeoldódásából lépett elő a világ színpadára az emberi haladás európai tempója és nyugtalan szellemisége, ami annyi kárral és haszonnal mozgásba hozta a szellemi életet, s ezzel ideje lenne jól gazdálkodni. Európának még lehet szerepe a világ színpadán, mert vannak hozzá tartalékai. De nem az alkotó kultúrák összemosásával, az etnikai szigetek szétoldásával, az egésznek Európa-idegen elemekkel való elárasztásával, hanem a szerves fejlődés menetével szabad csak rátérni a kontinens egységesülésének útjára.

(Megjelent az ausztráliai Magyar Életben)

Bayer Zsolt: Nyugdíj és dugó

Létrehozás ideje: 2012-06-16 Szerző: Bayer Zsolt

Nyugdíj és dugó

Álláspont

Néhány héttel ezelőtt azzal haknizott a baloldal a nyilvánosságban, hogy a Fidesz meg fogja adóztatni a nyugdíjakat. S a „hír” mellé mindjárt odatettek egy másikat is: a Fidesz arra készül, hogy eltörli a minimál nyugdíjat.

Ilyen hírek hallatán a többségükben amúgy is baloldalra húzó nyugdíjasok – vajon miért van ez így, én édes jó Istenem! – igazolva látják minden Orbán- és Fidesz-fóbiájukat. És pontosan ezért készülnek az ilyen „hírek”. A Népszava meg a Népszabadság szerkesztőségeiben. Ahol persze azt is tudják, mi az igazság. Csak azt nem szeretik nagydobra verni. Ennyiben (is) azonosak Gyurcsánnyal: nem bontják ki az igazság minden szeletét. Ehhez képest apró perpatvar csupán, hogy Gyurcsány most éppen nem olvas majd Népszabadságot. Na és? A szerelem ettől csak acélozódik…

És akkor nézzük a valóságot, bontsuk ki némileg minden szeletét.

A Horn-kormány idején döntött úgy a kabinet és az MSZP, hogy 2013-tól megszűnhet a minimálnyugdíj. 2013 pedig már itt settenkedik a kertek alatt. Nosza – sikkantottak hát aprót az MSZP-székházban –, nosza, gyerekek, mindjárt itt a határidő, gyorsan kenjük rá az egészet a kormányra meg a kormánypártokra! S nekiláttak rákenni. Ezek amióta léteznek, nagyjából száz esztendeje mindig mindent összekennek önmagukkal, aztán fintorognak, hogy milyen fertelmes a büdösség… S miközben ők kenegetnek, aközben a KDNP javaslatára megmarad a minimálnyugdíj, és összegének a felemelését is tervezik.

A Hornék által kidolgozott és elfogadott nagy baloldali nyugdíjreform azt is tartalmazta, hogy a 2013 után megállapított nyugdíjakat majd megadóztatják. Mit ad isten, mint az imént utaltunk rá, az a nyomorult 2013 tényleg itt van a látóhatár szélén, hát ez ügyben is léptek gyorsan a szocialisták – és felzárkóztak melléjük a többiek. 
A nyugdíjak megadóztatásával vádolják a kormányt. Miközben a valóságban az történik, hogy az általuk elfogadott törvényt éppen most semmisíti meg a kormányzat.

Persze mondhatjuk, mindez a múlt, hiszen ezzel már hetekkel ezelőtt előálltak, és azóta nagy a csend az említett témákban. Ez igaz. Ellenben nem árt újra és újra közkinccsé tenni, miképpen dolgoznak ezek a polgártársak. Már csak azért is, mert itt az új haknibrigád: 
a dugódíjas haknibrigád. A dugódíjas haknibrigád Tarlós István főpolgármestert – és rajta keresztül természetesen a kormányzatot – vádolja azzal, hogy dugódíjat akar bevezetni a belvárosban. Most nem térnék ki arra, vajon egy ilyen intézkedés valóban segíthet-e az elviselhetetlen budapesti állapotokon, hogy kevesebb lesz-e ettől az autó a szűk belvárosban, s ennek következtében lehet-e majd például levegőt venni arrafelé –, nem térek ki erre, mert nem tudom a választ. Nem is dolgom tudni, vannak erre szakemberek. Csak annyit jegyzek meg csöndesen, hogy a helyzettel előbb-utóbb kezdeni kell valamit, mert így úgysem maradhat sokáig. Így ugyanis nem lehet élni.

De most, engedelmükkel, arra az apróságra térek ki, hogy a dugódíj bevezetésének kötelezettsége Demszky Gábor és az MSZP–SZDSZ-városvezetés öröksége. Ugyanis a négyes metró szerződésében külön melléklet foglalkozik a dugódíj kérdésével. Nevezetesen: az EU ahhoz a feltételhez kötötte a négyes metró finanszírozását, hogy Budapest bevezeti a dugódíjat. 

Ezt Demszkyék aláírták.

És most Horváth Csaba azzal haknizik, hogy Tarlós be akarja vezetni a dugódíjat.

A pofátlanságnak tényleg nincs határa. Éppen ezért felesleges az a kérdés, hogy vajon Horváth Csaba, az MSZP meg a többi szégyellte-e már valaha saját magát. Nem. Ezek alkatilag képtelenek a szégyenkezésre.

Kemény mérkőzések

2012-06-18

Kemény mérkőzések

Az ellenzék kicsikarta, hogy legyen félidős parlamenti vitanap a kormányzat kétesztendős munkájának az értékeléséről. A múlt héten ez is lezajlott. Ha történt egyáltalán valami, csak annyi csupán, amit vártunk: az ellenzék némiképpen sűrítve előadta azt, amit eddig is előadott, a kormány pedig sorolta saját eredményeit. Magyarán, mindenki mondta a magáét. A kérdés csak az, hogy ki figyelt oda minderre, holott az ellenzék nyilvánvaló célja ilyenkor nem elsősorban az, hogy valami újdonsággal álljon elő a kormány bírálata során, hanem az, hogy alkalmat teremtsen magának a nagy nyilvánosság előtti szereplésre. Ennek a törekvésnek most nemigen kedvezett az időpont. Volt ugyanis egy másik, sokkal nagyobb figyelmet keltő mérkőzéssorozat is. A parlamenti szócsata ugyanis elenyészett a labdarúgó-Eb televíziós közvetítéseinek árnyékában. Most talán azok is inkább ezeket figyelték, akiket máskor nem szögeznek a karosszékbe a fociközvetítések. Egyébként a politikában tájékozódó, híreket, eseményeket figyelő honpolgárnak most jól jött, hogy elszakadhat egy kicsit a rossz ízű pártcsatározásoktól, hamis szónoklatoktól, a sikeres vagy sikertelen politikai cselezgetések özönétől. Ha már mérkőzések és cselek, letámadások és átívelések, legyen inkább foci akár egy távoli pályán, a szokásos szabálytalankodásokkal és sérülésekkel együtt, de a sportszerű versengés jegyében, akkor is, ha a múltat semmilyen értelemben sem lehetett végképp eltörölni, a véresebb részét főleg nem. De a pályákon azért alapjában véve ésszerűség és sportszerűség uralkodott, a mérkőzések pedig valódi erőpróbák, és nem politikai „megmérettetések”. Ettől a politikai nyilatkozatoktól és vitaműsoroktól fárasztott néptől ne irigyeljünk egy kis nyár eleji frissítő kikapcsolódást!

Volt azonban más is, más mérkőzés, vagyis olyan politikai megmérettetés, amelynek a tanulságaira végre minden magyarnak oda kellene figyelni, akár az anyaországban, akár az elcsatolt területeken él. Erdélyben önkormányzati választásokat tartottak, magyar szempontból meglehetősen lesújtó eredménnyel. Bóklászhatunk bánatosan a választásokat megelőző politikai tények között az okokat kutatva, de mindenekelőtt magunkkal kellene szembenézni, mert a román állami politika leghűségesebb magyart fogyasztó partnerei mi magunk vagyunk. Nem elég, hogy fogyunk a Kárpát-medence minden táján, de úgy látszik a trianoni katasztrófánk sem bizonyult elégségesnek ahhoz, hogy megjöjjön az eszünk. Nem az a legfőbb baj, hogy Erdélyben is immár három magyar párt van versenyben, hanem az, hogy a pártok között és pártokon belül is párt-, illetve egyéni ambíciók mögé szorul a magyarság ügye. Most a magyarok nem elsősorban románokkal mérkőztek például Marosvásárhelyen, hanem egymással. Az anyaország is sikeresen exportálta pártos nyavalyáit az utódállamok magyarságának, és ott is van fogékonyság az egyéni haszonnal járó ilyen-olyan oldalú alkalmazkodásra. Kiváló példája ennek Frunda György szégyenletes megnyilatkozása Nyirő-ügyben. Lehet, hogy román politikusoktól ezért a nyilatkozatért csillagos ötös jár neki (de polgármesterség azért nem), valahogy úgy, mint a hazai Nyirő-felelős Vadai Ágnesnek az „antifasiszta” Mazsihisztől. Az ő csillagos ötösük árát az egész magyarság fizeti meg Trianontól napjainkig.

És ha már itt tartunk az elmúlt napok történéseiben, jó, ha figyelő tekintetünket még az Európa-bajnoki mérkőzéseknél is nagyobb és súlyosabb következményekkel járó mérkőzésre vetjük. Nyilatkozatok sora – többek között Barrosoé, vagy itthon Surányi Györgyé – jelzi félreérthetetlenül azt a liberális világuralmi törekvést, amely Európa nemzeteit akarja egy akolba terelni. Az érvek: az államok eladósodása, az állami költségvetések hiánya, bizonytalansága, banki kínok, gazdasági bajok. Ésszerűség látszólag van az érvekben, sportszerűség még nyomokban sincs, hiszen az eladósítás politikája ugyanezeknek a politikája volt mindig, igen tekintélyes haszonnal számukra. Van azonban egy nagy cél: az Európai Egyesült Államok létrehozása amerikai mintára. A héten már nemcsak gazdasági, de politikai integrációról is beszéltek az illetékesek, magyarán a nemzetek teljes jogfosztásának a gondolatát idézték fel, vagyis népek, nemzetek, államok egy közös Európának becézett gödörben. Szó sincs már a „nemzetek Európájáról”, egyenrangú nemzetek szövetségéről és hasonlókról.

Mindez a nagyobb és gazdagabb népeknek talán nem jelent komoly veszélyt nemzeti létükre, az elképzelés haszna és kára az ő esetükben egyensúlyba kerülhet. Ám ha minket „integrálnának” így, az lenne számunkra Mohács és Trianon után a harmadik és alighanem végzetes csapás. Ez azonban egyelőre egy nagy, világméretű mérkőzés előkészítése csupán. Az európai nemzetek és a nemzetek fölötti erők küzdelme még csak ezután bontakozik ki, de a csapatok már melegítenek. Ha nálunk a bemelegítés egymás lerúgásával, harcképtelenné tételével egyenlő, akkor ennek a mérkőzésnek mi csak vesztesei lehetünk.

Bíró Zoltán

Bogár László: Spanyolnátha

2012-06-19

Spanyolnátha

A spanyolnátha („La Grippe”) 1918–19-ben az influenza A-vírusának első és egyúttal legpusztítóbb világméretű járványa volt, amely a Föld teljes lakosságának mintegy húsz-negyven százalékát fertőzte meg. Már 1918-ban több áldozatot követelt, mint az egész első világháború. Két év alatt mintegy ötvenmillió (a legszerényebb becslés szerint húszmillió, a legdurvább szerint százmillió) ember halt meg a járványban. Ezzel a spanyolnátha az emberiség eddigi történetének legtöbb áldozatot szedő járványa volt. Tanulságos az a történet is, hogy miként kapta ez a szörnyű járvány a „spanyolnátha” nevet. Spanyolország nem volt hadviselő nemzet, semleges országként hatóságai gyanútlanul és becsületesen jelentették a nemzetközi egészségügyi szervezeteknek az influenzával kapcsolatos valamennyi megbetegedési és halálozási adatot. Nem így a hadviselő országok. Ezekben a legszigorúbb hadititkot képezte minden olyan adat, amely a járvánnyal volt kapcsolatos, ezért természetesen az előfordulásoknak és haláleseteknek csak töredékét jelentették. Így aztán kezdetben úgy tűnhetett fel, hogy csak Spanyolországban pusztít igazán a brutális járvány, és így ragadt rajta a „spanyolnátha” név. 

A mai globális helyzet és Spanyolország pozíciója mintha ugyanezt a szituációt ismételné. Az egész világ igen súlyos helyzetben van, egy rejtett „világháború” zajlik, és egy pusztító „világerő” végzetes betegséget terjeszt világjárványként. A világ uralmi elitjei képmutató módon hazug elbeszélési módokkal, hamis adatokkal és álságos tettekkel próbálnak úrrá lenni a válságon, mindhiába, és Spanyolország ismét a becsületességébe látszik belepusztulni. Spanyolország ma „hadviselő fél”, s egy PIGS rövidítéssel jelzett ország-csoportba tartozik. Az ókori görög nyelv alapján akronímának nevezik azokat a rövidítéseket, ahol a kezdőbetűkből önmagában is értelmes szót kapunk. Portugália, Itália, Görögország és Spanyolország neveinek kezdőbetűit (és ez angolul is, magyarul is PIGS) merő véletlenségből úgy rakta össze a pusztító világerő erre szakosodott ügynökhálózata, hogy ebből a „pigs”, vagyis magyarul „disznók” kifejezés olvasható ki. Nos, a metafora valóban találó, mert a „disznókat leölik ugye?”, és a böllérek bizony már készülődnek. Görögország, most már befejezett tényként kezelhető levágása után a következő áldozat látha­tóan Spanyolország lesz. Közben persze zavartalanul folyik Portugália kifosztása, lepusztítása is, és a jelek szerint Olaszország sem kerülheti el a sorsát. 

Hogy e „sorozatvágás” lényegét jobban megértsük, kicsit vissza kell menni az elmúlt néhány évre. Amikor 2008 vészterhes őszén olyan események zajlottak le néhány hét alatt, amelyeket előtte a legsötétebb képzelőerővel sem lehetett megjósolni, talán jobban oda kellett volna figyelnünk egy sajátos tényre. Nevezetesen arra, hogy a globális média nemcsak hogy nem csillapította a hisztériát, hanem brutálisan szította azt. Ma már tudjuk, ennek az volt az oka, hogy a tudatos és összehangolt hiszterizálástól a nemzetközi pénzhatalom sikeresen zsarolhassa meg a világ államait. E zsarolás nyomán a következő év során összesen körülbelül 12 ezer milliárd dollár „ajándékpénzt” adtak az államok a bankok konszolidálására. Magyarán szólva a pénzhatalmi rendszer világossá tette, hogy ő ezután a saját forrásaiból semmit sem fog hitelezni, kizárólag az államok által folyósított „ingyenpénzt” használja . Az Európai Unió államai eddig már csaknem ötezermilliárd eurónyi összeget (6400 milliárd dollárt) juttatattak bankjainak. Ebből a görög államra 110 milliárd, a spanyol államra 336 milliárd euró jutott. Mivel ez az összeg Görögország esetében az éves nemzeti jövedelem mintegy negyven százalékát tette ki, Spanyolország esetében pedig több mint harminc százalékát, így nem meglepő, hogy mindez brutálisan megnövelte az államadósságuk GDP-hez mért arányát, amelynek az eurózóna országaiban a GDP hatvan százaléka alatt illene maradnia. Ez ma 87 százalék, s még mindig növekedőben van. Mulatságos módon a nem eurózónatag EU-országok adósságrátája ennél alacsonyabb, pedig náluk ez formálisan nem lenne kötelező. A globális pénzhatalmi rendszer ezután a „globalo-einstand” után tartott egy év hatásszünetet, majd hatalmas médiakampánnyal elkezdte hiszterizálni a világ közvéleményét azzal, hogy a PIGS-országok államadóssága veszedelmes gyorsasággal növekszik, és ez őt súlyos aggodalmakkal tölti el. S ennek az oka, legalábbis szerinte, mi is lehetne más, mint az állam és polgárainak „túlfogyasztása”, lustasága, hedonizmusa s léha, felelőtlen életvitele, az általa „fiskális alkoholizmusnak” nevezett hamis jelenség. És mivel a „felelősen gondolkodó” befektetők ezt nem tűrhetik, meg kell fegyelmezni ezeket az országokat. A fegyelmezés legfőbb eszköze az államkötvények kamatainak drasztikus emelése lett, amelynek nyomán, ha addig nem volt válság, ezután lett! És mivel ez a mesterségesen keltett hisztériára épülő öngerjesztő folyamat egy kritikus ponton túl már mindent megsemmisítéssel fenyegetett, így főként Görögország, de lassan a többi PIGS ország esetében is a második világháború óta soha nem tapasztalt dimenziójú társadalmi robbanás, polgárháború felé közelítenek az események. Tehát megismétlődhet a 20. század elejének pusztító világjárványa, és a görög „gyújtózsinór” begyújtását követően ismét a becsületes Spanyolország lehet a pusztító folyamat kiindulópontja.

Bogár László