Pillantás a Taigetoszról

Létrehozás ideje: 2012-06-16 Szerző: Pozsonyi Ádám

Pillantás a Taigetoszról

Bolond világ ez a mai. De hisz a régi is az volt, s minden bizonnyal az lesz az elkövetkező is. Valahogy így fogalmazott a jó Mikszáth Kálmán, nem szó szerinti az idézet, csak úgy fejből körmöltem ide, de akkora bolondságokat, amik ma vannak, még ő sem képzelt volna el soha. Pedig a nagy író fantáziában nem szűkölködött. Rosszul mondom, nem is bolondságok ezek. Inkább gazemberségek, őrültségek, ostobaságok, embertelenségek.

S legfőképp képmutatások. Abból van a legtöbb. Mert a világ menete mindig is a hatalom körül mozgott, csak régen ezt még nyíltan kimondták. Bele az ember képibe. Ha egy oligarcha vagy fejedelem megszállt egy területet, megkövetelte az adót, a fegyveres szolgálatot, a hűbéri jog elismerését, de ezt az erőre hivatkozva tette, s nem a humanizmusra, a toleranciára, az emberi jogokra, a másságra meg egyéb hazugságokra mutogatva taszított szolgasorba. És legfőképp nem várta el azt, hogy még ráadásul szeressék is. Hogy tapsikoljanak neki. Hogy felszabadítóként ünnepeljék. Hogy a megszállt nép még hivatalos ünneppé is nyilvánítsa a saját szolgasorba taszítását. Piros betűs ünneppé. Hogy koszorúkat hordjon saját megszállóinak emlékműveihez.

Az abnormalitás és a feje tetejére állított világ korunkban annyira átvette a hatalmat, hogy jól láthatóan ellentámadásba lendült. Mert már megteheti. Nyerő helyzetben van. Ma már nem elégszik meg azzal, hogy az abnormalitást próbálja fokozatosan pozícióba helyezni – mert mi másnak nevezhetnénk, mint az abnormalitás pozícióba helyezésének a Nyugat-Európában már természetesnek számító másságkultuszt, amely szerint minden támogatandó, üdvözlendő és ujjongásra késztető, ami a normalitástól eltér –, hanem likvidálni igyekszik azt, ami a teremtés rendjéből még itt-ott megmaradt. A haladás az elmúlt évszázadokban felforgatta az élet rendjét, feje tetejére állította az erkölcsi és társadalmi értékrendeket, és most már a puszta bio­lógiai létet igyekszik kiküszöbölni.

Az abortusz körüli vita nem új keletű a magyar társadalomban. Az elmúlt időszakban is éles véleménykülönbség alakult ki az abortusz, illetve az úgynevezett abortusztabletta engedélyezése kapcsán. A liberális (sötétségpárti) jogvédők természetesen ismét az egyén jogait helyezik előtérbe a közösség rovására, teljes mértékben figyelmen kívül hagyva azt az egyszerű tényt, hogy csökkenő populációjú közösségben maga az abortusz, a megszületendő magzat likvidálása is abszurd és felháborító. És akkor még nem a kérdés etikai vetületét vizsgáltuk meg, csak pusztán praktikussági alapon közelítettünk hozzá.

A modern, liberális (sötétségpárti) ember gúnyos megvetéssel beszél a régi, avíttas korok emberéről – akinek sem mobiltelefonja, sem ombudsmanja nem volt –, s a Taigetoszt mint intézményt természetesen elítéli. A spártaiak – állítólagos – gyakorlatára gondolok, amelynek lényege az volt, hogy a korcs, beteges, alkalmatlannak tartott újszülötteket ledobálták a hegyről. Nos, ennek a legendának a hitelességére máig nincs bizonyíték. (Egyes nézetek szerint maguk a spártaiak terjesztették, hogy annál félelmetesebb hírük legyen.) Minek nevezhető akkor a mai felvilágosult ember, aki viszont valóban megteszi azt, hogy a nem kívánt utódot születése előtt meggyilkolja. Nem azt, aki életképtelen, hanem akit nincs kedve nevelgetni. Nincs kedve foglalkozni vele. Létéről sem akar tudni. Kényelmes életét zavarja. Érdemes elgondolkodni ezen is, s hamar belátható, hogy ha a görög legenda igaz lenne is egyáltalán, a mai önmegvalósító ember nagyságrendekkel kegyetlenebb, és jobban elrugaszkodik a normalitástól. Korunk „politikailag korrekt” embere ugyanis a következőt csinálja: aki nem életképes – a magyar nyelvben van erre egy kifejezés: „nem életrevaló” –, azt technikával, gépekkel, orvosi erőfeszítésekkel életben tartja, aki meg életre hivatott lenne, aki Isten eredeti szándéka szerint meg kéne, hogy szülessen, azt pedig a tulajdon anyja méhében gyilkolja meg.

A minap a Magyar Narancs nevezetű liberális (sötétségpárti) lapban a következő kifejezést fedeztem fel az egyik irományban: „életvédők”. Ezt ők úgy értették, hogy az életvédők azok a sötét elemek, akik – amellett hogy valószínűleg antiszemiták is – ellenzik az abortuszt, s védik az életet. Mert itt tartunk. Életvédő – mint címke. Mint stigma. Mint fekete pont valakinek a káderlapján. Mint elítélendő bűn. Mint vétek, aminek a felvilágosult Európában nincs helye.

A rasszista, kirekesztő, homofób, reakciós, leragadt stb. mellé tehát felsorakozott egy újabb címke, ami ellen küzdeni kell. S akit e jelzővel címkéznek fel, az megnézheti magát.

Csoda-e, ha az ember már ott tart, hogy lassan a többi bélyeget is kezdi fokozatosan megszeretni?