Kemény mérkőzések

2012-06-18

Kemény mérkőzések

Az ellenzék kicsikarta, hogy legyen félidős parlamenti vitanap a kormányzat kétesztendős munkájának az értékeléséről. A múlt héten ez is lezajlott. Ha történt egyáltalán valami, csak annyi csupán, amit vártunk: az ellenzék némiképpen sűrítve előadta azt, amit eddig is előadott, a kormány pedig sorolta saját eredményeit. Magyarán, mindenki mondta a magáét. A kérdés csak az, hogy ki figyelt oda minderre, holott az ellenzék nyilvánvaló célja ilyenkor nem elsősorban az, hogy valami újdonsággal álljon elő a kormány bírálata során, hanem az, hogy alkalmat teremtsen magának a nagy nyilvánosság előtti szereplésre. Ennek a törekvésnek most nemigen kedvezett az időpont. Volt ugyanis egy másik, sokkal nagyobb figyelmet keltő mérkőzéssorozat is. A parlamenti szócsata ugyanis elenyészett a labdarúgó-Eb televíziós közvetítéseinek árnyékában. Most talán azok is inkább ezeket figyelték, akiket máskor nem szögeznek a karosszékbe a fociközvetítések. Egyébként a politikában tájékozódó, híreket, eseményeket figyelő honpolgárnak most jól jött, hogy elszakadhat egy kicsit a rossz ízű pártcsatározásoktól, hamis szónoklatoktól, a sikeres vagy sikertelen politikai cselezgetések özönétől. Ha már mérkőzések és cselek, letámadások és átívelések, legyen inkább foci akár egy távoli pályán, a szokásos szabálytalankodásokkal és sérülésekkel együtt, de a sportszerű versengés jegyében, akkor is, ha a múltat semmilyen értelemben sem lehetett végképp eltörölni, a véresebb részét főleg nem. De a pályákon azért alapjában véve ésszerűség és sportszerűség uralkodott, a mérkőzések pedig valódi erőpróbák, és nem politikai „megmérettetések”. Ettől a politikai nyilatkozatoktól és vitaműsoroktól fárasztott néptől ne irigyeljünk egy kis nyár eleji frissítő kikapcsolódást!

Volt azonban más is, más mérkőzés, vagyis olyan politikai megmérettetés, amelynek a tanulságaira végre minden magyarnak oda kellene figyelni, akár az anyaországban, akár az elcsatolt területeken él. Erdélyben önkormányzati választásokat tartottak, magyar szempontból meglehetősen lesújtó eredménnyel. Bóklászhatunk bánatosan a választásokat megelőző politikai tények között az okokat kutatva, de mindenekelőtt magunkkal kellene szembenézni, mert a román állami politika leghűségesebb magyart fogyasztó partnerei mi magunk vagyunk. Nem elég, hogy fogyunk a Kárpát-medence minden táján, de úgy látszik a trianoni katasztrófánk sem bizonyult elégségesnek ahhoz, hogy megjöjjön az eszünk. Nem az a legfőbb baj, hogy Erdélyben is immár három magyar párt van versenyben, hanem az, hogy a pártok között és pártokon belül is párt-, illetve egyéni ambíciók mögé szorul a magyarság ügye. Most a magyarok nem elsősorban románokkal mérkőztek például Marosvásárhelyen, hanem egymással. Az anyaország is sikeresen exportálta pártos nyavalyáit az utódállamok magyarságának, és ott is van fogékonyság az egyéni haszonnal járó ilyen-olyan oldalú alkalmazkodásra. Kiváló példája ennek Frunda György szégyenletes megnyilatkozása Nyirő-ügyben. Lehet, hogy román politikusoktól ezért a nyilatkozatért csillagos ötös jár neki (de polgármesterség azért nem), valahogy úgy, mint a hazai Nyirő-felelős Vadai Ágnesnek az „antifasiszta” Mazsihisztől. Az ő csillagos ötösük árát az egész magyarság fizeti meg Trianontól napjainkig.

És ha már itt tartunk az elmúlt napok történéseiben, jó, ha figyelő tekintetünket még az Európa-bajnoki mérkőzéseknél is nagyobb és súlyosabb következményekkel járó mérkőzésre vetjük. Nyilatkozatok sora – többek között Barrosoé, vagy itthon Surányi Györgyé – jelzi félreérthetetlenül azt a liberális világuralmi törekvést, amely Európa nemzeteit akarja egy akolba terelni. Az érvek: az államok eladósodása, az állami költségvetések hiánya, bizonytalansága, banki kínok, gazdasági bajok. Ésszerűség látszólag van az érvekben, sportszerűség még nyomokban sincs, hiszen az eladósítás politikája ugyanezeknek a politikája volt mindig, igen tekintélyes haszonnal számukra. Van azonban egy nagy cél: az Európai Egyesült Államok létrehozása amerikai mintára. A héten már nemcsak gazdasági, de politikai integrációról is beszéltek az illetékesek, magyarán a nemzetek teljes jogfosztásának a gondolatát idézték fel, vagyis népek, nemzetek, államok egy közös Európának becézett gödörben. Szó sincs már a „nemzetek Európájáról”, egyenrangú nemzetek szövetségéről és hasonlókról.

Mindez a nagyobb és gazdagabb népeknek talán nem jelent komoly veszélyt nemzeti létükre, az elképzelés haszna és kára az ő esetükben egyensúlyba kerülhet. Ám ha minket „integrálnának” így, az lenne számunkra Mohács és Trianon után a harmadik és alighanem végzetes csapás. Ez azonban egyelőre egy nagy, világméretű mérkőzés előkészítése csupán. Az európai nemzetek és a nemzetek fölötti erők küzdelme még csak ezután bontakozik ki, de a csapatok már melegítenek. Ha nálunk a bemelegítés egymás lerúgásával, harcképtelenné tételével egyenlő, akkor ennek a mérkőzésnek mi csak vesztesei lehetünk.

Bíró Zoltán