Aki erdélyezik, azon rajta a bélyeg

Létrehozás ideje: 2012-06-23 Szerző: Apáti Miklós

Aki erdélyezik, azon rajta a bélyeg

Nem szeretek bélyegezni. Azóta nem szeretek bélyegezni, amióta magam is szembekerültem a szörnnyel: ott feszített a gyár bejáratánál, tudta, mikor jövök, mikor megyek. Ő volt a bélyegzőóra személyesen – személyesen személytelenített. Tudta, mikor lépek be a kapun, s mikor ki. Hogy min dolgozom, mit, mennyire, az nem érdekelte, csak legyek ott. És ott voltam. Dolgozni mindig, mindenfélét jobban szerettem, mint bélyegezni.

Nem szeretem a megbélyegzőket. Akik megmondják, ki miféle, még azelőtt, hogy belépnének a megbélyegzett személy belső körébe. 

Döbrentei Kornél költőt sokan szeretik megbélyegezni. Nem magától antiszemitázódik le, külön kis hadosztályok ügyelik szavait, éberen lesik, mikor derül már ki végre, micsoda fasiszta is őköltősége. Az igazság merész áhítása című könyvheti könyvében, amelyet a Kairosz adott ki, a költő megmutatja gondolatainak hálószobáját, nappaliját és persze a könyvtárát is. 

Amúgy szemérmes, de azt is költő módján csinálja. Kiadja magát, de nem tesz se versére, se magára árcédulát. Radikalizmusa mögött az igazság áhítása van, szorongás nincsen benne, csak a feketedő remény. Csoóri Sándorhoz tartozott akkor is, amikor még nem is ismerték egymást. Ha Illyéstől Csoórihoz szívdobogtatóan egyenes vonal húzható, akkor leírhatjuk: Döbrentei az illyési örökségből is átvette a maga jussát. 

E könyvheti könyv nem tart panasznapot. Keményen, intelligensen, katonásan nyilatkozik, jól válaszol a rosszul – túl udvariasan – feltett kérdésekre is. E könyvben nemcsak ő beszél, de róla is szólnak. Nem titkolják e megszólalók barátságukat, hiszen a valódi megértés mindenképpen eljuttat a barátsághoz, és viszont. Kemsei István költő barátként egy-két mondattal felidézi az ifjú Döbrenteit, aki ugyan soha nem volt léhán vigyori ifjonc, akkor sem, ha önmérgező humorával átitatta vallomásait, most meg tessék: az ifjúság ott úszik mögötte az Időben.

Már nem fiatal, de még mindig kezdene magával és velünk valamit. Aztán megtorpan, jogosan. „Ezzel az értelmiséggel? Örökké hátráló, meghunyászkodó kritikusi gárdával – tisztelet a kevés kivételnek –, amely hagyta magát elnyomni, legyűrni, és nem tudta, akarta európai érvényességgel felmutatni a magyar értékeket? Mindig csak utána kullogott valaminek, valakinek, akik egészen más képet festettek a magyarságról, amelyhez – írásaikból kiderül, de szóbeli vallomásaikból is – alig volt, van, lesz közük. Micsoda rettenetes és megalázó másodhegedűsség! Aczél termését Soros takarította be, pontosabban: teljesítette ki. Nem csupán azzal a primitív érvényességgel, hogy megosztotta az értelmiséget, amely 1956-ig, sőt 1989-ig, az állítólagos hogyan továbbig az alapkérdésekben viszonylag egységes volt, és tudta, hol a helye. Most egy részük módosított ezen, jelezve, ott a helye, ahol a haszna, s ez a rosszul értelmezett globalizáció szolgálata. Nyersen arról van szó, hogy Sorosék ezeknek adták a pénzt, ami mellé igen silány vitamintartalmú ideológiát voltak csak képesek felszolgálni.”

Szövetségest kellene keresni, de hol vannak, hányan, s merre? Sokan meghaltak már, mások belevesztek a korba, jobb híján önmagukba. Megállapítja: „a Sátán egyik legnagyobb baja, hogy nem tud gyökeresen kiirtani semmit. Vannak férfiak, hölgyek, művészek, vonulatok, akik igenis felveszik a harcot. Említhetném Fekete Gyulát, Csoóri Sándort, Bíró Zoltánt, Szervátiusz Tibort, és még sorolhatnám azok sorát, akiket meg is hurcoltak. Járom az országot, és látom, hogy nem vagyunk egyedül, nagyszerű férfiak és nők vannak, akik tartják egymásban a lelket, megvan hozzá az erkölcsi érzékük, a műveltségük. Én szeretném visszaszerezni a csángókat, szeretném, ha Erdély autonóm lehetne, és azt is szeretném, ha azoknak a kisebbségeknek, akik ide akarnak tartozni, legalább megadnák a saját nyelvükhöz való jogokat.” S hopp, már rajta is a bélyeg. Erdélyezünk? Csángózunk? Csoórizunk? Akkor ugyebár antiszemitának tetszünk lenni?

Mikor kezdődtek a bajok? Amikor őt megbélyegezték. Amikor hátratekintve az Időben, keserűen látja be és át: „Én osztályidegennek voltam elkönyvelve, mivel nem voltam se paraszt, se munkás, se nagykereskedő. Engem az óvodába is baráti protekcióval sikerült benyomni.” Hol hát a megoldás? Ott, ahol összeér az intim szféra és a köz-életiség, a nemzeti radikalizmus. „És akkor nézzünk menekülve, vezekelve, védekezőn Petrás Mária kerámiái-ra. Belőlük az integráló, egységesítő erő árad, ránk szakadó, megújhodást kísérő bodzavirágszaggal. S az ismét fellelt önazonosság-tudat mámorával. Mert a tisztaságból mint eredendő újrakezdésből következik a benső harmónia, és a kettő együttállásából egy új minőségű, ronthatatlan szépség születik, amelyet már nem kísérthet az ördög, mert az Isten hímpora. Ezt hírelik hamvasan, a művel a legegyszerűbb kinyilatkoztatás erejével. Mert itt már egybeesik talentum, jellemerősség, hit, tisztaság, kiválasztottság, és ami mindebből következik: a rendíthetetlenség. Bár korunkban – sajnos – az a ritkább eset, amikor ezek a nemes tulajdonságok egy alkotóban összegződnek.”

E nemes tulajdonságok benne, ne szégyelljük, benne, Döbrentei Kornélban összegeződnek.