Létrehozás ideje: 2012-06-16 Szerző: Csapó Endre
Az unió szovjetizálása
Mind a francia, mind a görög választásnak megvoltak a maguk tapasztalatai. Ott olyan politikai erők nyertek, amelyek – a magyar kormányhoz hasonlóan – elutasítják az egyoldalú kiadáscsökkentésre épülő válságkezelést. Ennek nyomán elvileg az IMF hitelpolitikájának is változnia kellene. Szakemberek szerint az új fejlemények könnyíthetik Magyarország helyzetét is, és nagyobb mozgásteret adhatnak a kormány számára a remélhetőleg a közeljövőben elinduló nemzetközi hiteltárgyalásokon.
A megszorításokon alapuló növekedési stratégia tehát kudarcot vallott, ezért ehelyett a gazdasági bővülésen alapuló pénzügyi fegyelem jelentheti a kilábalást Európának.
Franco Frattini volt olasz külügyminiszter és uniós biztos Budapesten annak a meggyőződésének adott hangot, hogy olyan nemzeti kormányokra van szükség, amelyek elfogadják, hogy a nemzeti szuverenitást a kulcsterületeken – például gazdasági kormányzás terén – fel kell adniuk, s el kell fogadniuk az Európai Unió irányítását.
Az olasz vendég pont ott mondta el a politikai nemzetköziség egyik alapvető törekvését, a nemzetállamok megszüntetését, ahol végre országos meggyőződés adott utasítást a politikának, hogy védelmezze a nemzet szabadságát, az állam függetlenségét. A magyar nép alig szabadult fel a kommunista internacionalizmus igájából, máris újabb veszély fenyegeti azt a félig elnyert szabadságát, amelyet a kapitalista gazdálkodásra történt átváltással kapott.
Az annyira vágyott Nyugat nem azért ölelte magához Magyarországot, hogy gazdasága részesévé tegye, hanem azért, hogy saját gazdasága részére kapjon új piacot, olcsó munkaerőt. Az alkalmazott módszer: jó üzleti reklámmal becsalogatni az országokat a tagok sorába, aztán rákényszeríteni a liberalista szentírás törvényeit, amelyekkel elprivatizálható az állam vagyona, majd a megkopasztott országot magára hagyni a szociális gondokkal, egészségügyi, oktatási fejlesztési kötelezettségekkel. Ezután jött a nemzetközi gyámság bevezetése: hitelezéssel kihúzni őket a napi, pillanatnyi bajból, belehúzva általános eladósodásba, átvenni a pénze, gazdasága, törvényalkotása feletti felügyeletet, hogy majd az élhetetlenné tett, szuverenitásuktól megfosztott államok felett központi irányítást gyakorló szuper-államhatalmat építhessen ki a globális pénzhatalom. Annak azután meglesz a helye a világhatalmi szisztémában. Ha menet közben akadnak akadékoskodók, azokat koncentrált támadás alá kell venni, lefasisztázni, ha partikuláris (nemzeti) érdekeket akarnak érvényesíteni. Be kell vetni a politikai elvek tárát, amelyben csak az „kompatibilis”, amit a két világháború győztesei előírnak.
Ez a kép bontakozik ki a jelenlegi uniós eseményekben és a négy éve folyamatos pénzügyi válságban. Az Európai Unió nyugati, korábbi tagországaiban már valóságos politikai hittanná érett a liberalista szemlélet, ami a nemzet fogalmának elvetésével, a nemzetek államának fokozatos megszüntetésével akarja központi hatalommá kiépíteni az Európai Unió kormányát. Természetesen van ellenállás is ezzel az egyelőre szemtelenül nyomuló törekvéssel szemben, ami emlékeztet a Szovjetunió központi parancsuralmi szerkezetére. De a helyzet már annyira előkészített, hogy a politikai baloldal már készen áll egy számára kedvező döntés kiharcolására. Guy Verhofstadt, az európai liberálisok vezére szerint amin keresztülmegyünk, az nem világválság, hanem az európai államok válsága. A politikus úgy véli, hogy ebben a helyzetben bátran nagyot kell ugrani, vagyis kizárólag a föderális Európa felé való elmozdulás jelentheti az egyetlen megoldást. „Egy európai költségvetés, európai pénzügyminiszter és talán hosszabb távon egy európai hadsereg is, miért ne.” Ezt az irányt választaná Daniel Cohn-Bendit, az európai zöldek társelnöke is. Szerinte Európának fel kell tennie a kérdést, hogy milyen változásra van szükség, és a megoldásnak nem nemzetinek, hanem európainak kell lennie.
A magyarországi baloldal pedig rákontrázott: „A nemzetek elismerni talán elismerik, de megélni képtelenek, hogy a politikai nemzetállamok keretét meghaladta az idő, hogy azok helyét át kell vegye a kulturális nemzetállamok gazdasági–politikai szövetsége, amelyben a nemzetállamok a közösségre ruházzák egyéni politikai és gazdasági autonómiájuk egy részét.”
Ennek a politikai elvtannak a hirdetője a német tőke, és ellenőre a német média. Németország az amerikai liberalista (privatizációs, az állam szerepét a gazdaságból kiszorító, szabadpiacos aki bírja, marja) gazdasági berendezkedésre igyekszik átállítani az Európai Unió gazdaságát, amiben a német gazdasági vitalitás biztosítja számára a vezető szerepet. Abban a közegben nyomulhat – immár országhatárokon át – a kontinens minden tájára, az Egyesült Államok globalizmusának szálláscsinálójaként.
Pedig Németországban sem mindenki lelkesedik az Európai Egyesült Államok nevű központi kormány létrehozásáért. Például a német alkotmánybíróság már amúgy is többször kijelentette – legutóbb 2009-ben, a lisszaboni szerződés kapcsán –, hogy az unió nem rendelkezik saját homogén kultúrával, így egységes népnek nem tekinthető, és ezért államiságra képtelen. Európa sokfélesége nem úgy jött létre, hogy egyszer valaki nagy hatalmában és úri jókedvében országokká szabdalta a földrészt. Nem. A csodás sokszínűségből, államok súrlódásából, népek és országok egybeoldódásából lépett elő a világ színpadára az emberi haladás európai tempója és nyugtalan szellemisége, ami annyi kárral és haszonnal mozgásba hozta a szellemi életet, s ezzel ideje lenne jól gazdálkodni. Európának még lehet szerepe a világ színpadán, mert vannak hozzá tartalékai. De nem az alkotó kultúrák összemosásával, az etnikai szigetek szétoldásával, az egésznek Európa-idegen elemekkel való elárasztásával, hanem a szerves fejlődés menetével szabad csak rátérni a kontinens egységesülésének útjára.
A megszorításokon alapuló növekedési stratégia tehát kudarcot vallott, ezért ehelyett a gazdasági bővülésen alapuló pénzügyi fegyelem jelentheti a kilábalást Európának.
Franco Frattini volt olasz külügyminiszter és uniós biztos Budapesten annak a meggyőződésének adott hangot, hogy olyan nemzeti kormányokra van szükség, amelyek elfogadják, hogy a nemzeti szuverenitást a kulcsterületeken – például gazdasági kormányzás terén – fel kell adniuk, s el kell fogadniuk az Európai Unió irányítását.
Az olasz vendég pont ott mondta el a politikai nemzetköziség egyik alapvető törekvését, a nemzetállamok megszüntetését, ahol végre országos meggyőződés adott utasítást a politikának, hogy védelmezze a nemzet szabadságát, az állam függetlenségét. A magyar nép alig szabadult fel a kommunista internacionalizmus igájából, máris újabb veszély fenyegeti azt a félig elnyert szabadságát, amelyet a kapitalista gazdálkodásra történt átváltással kapott.
Az annyira vágyott Nyugat nem azért ölelte magához Magyarországot, hogy gazdasága részesévé tegye, hanem azért, hogy saját gazdasága részére kapjon új piacot, olcsó munkaerőt. Az alkalmazott módszer: jó üzleti reklámmal becsalogatni az országokat a tagok sorába, aztán rákényszeríteni a liberalista szentírás törvényeit, amelyekkel elprivatizálható az állam vagyona, majd a megkopasztott országot magára hagyni a szociális gondokkal, egészségügyi, oktatási fejlesztési kötelezettségekkel. Ezután jött a nemzetközi gyámság bevezetése: hitelezéssel kihúzni őket a napi, pillanatnyi bajból, belehúzva általános eladósodásba, átvenni a pénze, gazdasága, törvényalkotása feletti felügyeletet, hogy majd az élhetetlenné tett, szuverenitásuktól megfosztott államok felett központi irányítást gyakorló szuper-államhatalmat építhessen ki a globális pénzhatalom. Annak azután meglesz a helye a világhatalmi szisztémában. Ha menet közben akadnak akadékoskodók, azokat koncentrált támadás alá kell venni, lefasisztázni, ha partikuláris (nemzeti) érdekeket akarnak érvényesíteni. Be kell vetni a politikai elvek tárát, amelyben csak az „kompatibilis”, amit a két világháború győztesei előírnak.
Ez a kép bontakozik ki a jelenlegi uniós eseményekben és a négy éve folyamatos pénzügyi válságban. Az Európai Unió nyugati, korábbi tagországaiban már valóságos politikai hittanná érett a liberalista szemlélet, ami a nemzet fogalmának elvetésével, a nemzetek államának fokozatos megszüntetésével akarja központi hatalommá kiépíteni az Európai Unió kormányát. Természetesen van ellenállás is ezzel az egyelőre szemtelenül nyomuló törekvéssel szemben, ami emlékeztet a Szovjetunió központi parancsuralmi szerkezetére. De a helyzet már annyira előkészített, hogy a politikai baloldal már készen áll egy számára kedvező döntés kiharcolására. Guy Verhofstadt, az európai liberálisok vezére szerint amin keresztülmegyünk, az nem világválság, hanem az európai államok válsága. A politikus úgy véli, hogy ebben a helyzetben bátran nagyot kell ugrani, vagyis kizárólag a föderális Európa felé való elmozdulás jelentheti az egyetlen megoldást. „Egy európai költségvetés, európai pénzügyminiszter és talán hosszabb távon egy európai hadsereg is, miért ne.” Ezt az irányt választaná Daniel Cohn-Bendit, az európai zöldek társelnöke is. Szerinte Európának fel kell tennie a kérdést, hogy milyen változásra van szükség, és a megoldásnak nem nemzetinek, hanem európainak kell lennie.
A magyarországi baloldal pedig rákontrázott: „A nemzetek elismerni talán elismerik, de megélni képtelenek, hogy a politikai nemzetállamok keretét meghaladta az idő, hogy azok helyét át kell vegye a kulturális nemzetállamok gazdasági–politikai szövetsége, amelyben a nemzetállamok a közösségre ruházzák egyéni politikai és gazdasági autonómiájuk egy részét.”
Ennek a politikai elvtannak a hirdetője a német tőke, és ellenőre a német média. Németország az amerikai liberalista (privatizációs, az állam szerepét a gazdaságból kiszorító, szabadpiacos aki bírja, marja) gazdasági berendezkedésre igyekszik átállítani az Európai Unió gazdaságát, amiben a német gazdasági vitalitás biztosítja számára a vezető szerepet. Abban a közegben nyomulhat – immár országhatárokon át – a kontinens minden tájára, az Egyesült Államok globalizmusának szálláscsinálójaként.
Pedig Németországban sem mindenki lelkesedik az Európai Egyesült Államok nevű központi kormány létrehozásáért. Például a német alkotmánybíróság már amúgy is többször kijelentette – legutóbb 2009-ben, a lisszaboni szerződés kapcsán –, hogy az unió nem rendelkezik saját homogén kultúrával, így egységes népnek nem tekinthető, és ezért államiságra képtelen. Európa sokfélesége nem úgy jött létre, hogy egyszer valaki nagy hatalmában és úri jókedvében országokká szabdalta a földrészt. Nem. A csodás sokszínűségből, államok súrlódásából, népek és országok egybeoldódásából lépett elő a világ színpadára az emberi haladás európai tempója és nyugtalan szellemisége, ami annyi kárral és haszonnal mozgásba hozta a szellemi életet, s ezzel ideje lenne jól gazdálkodni. Európának még lehet szerepe a világ színpadán, mert vannak hozzá tartalékai. De nem az alkotó kultúrák összemosásával, az etnikai szigetek szétoldásával, az egésznek Európa-idegen elemekkel való elárasztásával, hanem a szerves fejlődés menetével szabad csak rátérni a kontinens egységesülésének útjára.
(Megjelent az ausztráliai Magyar Életben)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése