Csillagvizsgáló

Csillagvizsgáló  

Álláspont

A világért sem untatnám olvasóinkat a részletekkel, de annyit mindenképpen le kell szögezni: Vajnai Attila ellen azért indult eljárás, mert 2003 februárjában – a Munkáspárt alelnökeként – egy utcai rendezvényen ötágú vörös csillagot tűzött zakójára. Minden szó fontos: hogy utcai, hogy rendezvény, hogy ötágú, hogy vörös, hogy csillag. Meg az is, hogy 2003 februárja.

Pontosabban: fontos volt. Most már azért nem fontos, mert az Emberi Jogok Európai Bírósága kártérítést ítélt meg Fratanoló Jánosnak. Fratanoló szerint sérült a véleménynyilvánítás szabadságához fűződő joga. A bíróság, helyt adva az indítványnak, 2011 novemberében hozott ítéletében 4000 euró kártérítést és 2400 euró perköltséget állapított meg a kérelmező javára, amelyet június 8-ig kellett volna neki kifizetni (értsd: kifizetnünk).

A strasbourgi székhelyű bíróságot illő tisztelettel kérdezem: sérült-e a véleménynyilvánításhoz fűződő jogom, hogy nem mertem kapásból lehülyézni őket 2011 novemberében? Mert nem mertem, dehogy akartam volna perbe szállni velük, a végén még – elfogultságukat nem titkolva – igazat adtak volna maguknak, nekem meg nincs egy darab euróm se, azt meg semmiképp sem szeretném, ha Magyarországot kötelezték volna arra, hogy fizessen helyettem.

Pedig sérült, érzem, s nemcsak én. Érzik mindazok, akik számára a fenyegetettség, a permanens félelem, a lerázhatatlan diktatúra jelképe lett a vörös csillagot viselők akcentusa. „Russzkik, haza!” skandáltuk 1956-ban, s vérrel fizettünk érte. „Konyec”, mondtuk, hirdettük a rendszerváltozás napjaiban, és tessék: megint fizethetünk. Egyelőre csak euróban, de mi lesz, ha nem fizetünk? Meg leszünk büntetve, sarokba leszünk állítva? Új alaptörvényt kell írnunk a Fratanolóknak?
Pedig olyan szép nap ez a mai! Kezdődik az európai focigála, nyílik a könyvhét, megvehetjük Temesi Bartókját, jön vissza a jó idő, talán strandolhatunk is, és akkor tessék: elrontják ezek a csúnya bírák ezt a szép napot. (A csúnya helyett hülyét akartam írni, de nem mertem. (Még egy nyílt seb a véleménynyilvánításhoz fűződő jogomon.)

Vajon mit érez ilyenkor Fratanoló János? Viszket-e már a tenyere? (Az enyém csak egy kicsit, hiszen vélhetően egy idős úrelvtársról van szó, akit nem illik még annyira sem bántani, mint Biszku Bélát.) Hogy már csak ezekben a piszkos imperialistákban bízhat meg egy rendes kommunista? Hogy nem is olyan sok az a négyezer euró, bár elég sok vörös csillagot lehet venni rajta, s ha minden hithű bolsevik csak egyet tűzne ki, s mind pert nyerne Strasbourgban, jól tönkre jutna ez a Fidesz-bagázs.
És ez nem vicc! Hiszen ha Fratanoló János pernyertes lehet, akkor a többi miért nem? Ha neki szabad, másnak miért nem? Magyarország akkor is veszít, ha fizet, akkor is, ha nem. A Fratanoló Jánosok az örök nyertesek.

Egyben felkérem a tisztelt emberjogi bíróság tagjait, válaszoljanak: akad-e köztük olyan szülő, akinek kiskorú gyermekét arra kényszerítették volna oktatóik, hogy a ceruzájuk felemelése nélkül rajzoljanak le egy ötágú csillagot? Mert nálunk még vannak ilyen szülők, s még többen vannak, akik maguk is képesek erre a mutatványra.

A tisztelt bíró urak, akik Európa szerencsésebb felében élhették le az életüket, már arra sem kötelesek emlékezni, hogy mi fán terem a béketábor. S hogy mi minden megtermett ezeken a fákon. Mi itt, eurótlanul csak mosolygunk azon, mi mindent nem tudnak önök. Azt sem tudják, mi volt rápingálva azokra a rakétákra, amelyek az önök városait vették célba. (Mi, élők, mosolygunk. De akik börtönbe kerültek, akasztófára jutottak, azok nem mosolyognak. Igaz, nem is fizetnek. Mert ők már mindenért megfizettek.)

Mi még nem fizettünk meg mindenért. Ezért fizettetnék ki velünk a perköltséget és a négyezer eurót.
Fizessünk? Ne fizessünk?
Tanácstalan vagyok.

Apáti Miklós