Első félidő

Első félidő  

A második Orbán-kormány belépett a ciklus második félidejébe. A saját mérlegkészítésemet aligha kezdhetem mással, mint azzal, hogy Jelenczki István Háború a nemzet ellen című dokumentumfilmjében 2009 nyarán tettem egy olyan kijelentést, miszerint a 2010-es választásokon győztes politikai erők által alkotott – akkor még leendő – kormányról az első egy-két évben kiderül, hogy a bukott régi rendszer utolsó vagy a reményeink szerint felépülő új első kormánya lesz. Ahogy várható is volt, 2010-ben a Fidesz minden idők legnagyobb győzelmével megkapta a lehetőséget az új kormány megalakítására, és Orbán Viktor már a választás másnapján egyértelművé tette a viszonyát a jelzett problémához.

Egyértelművé tette, hogy a választás aktusa „alkotmányos forradalom” volt, amely egyetlen határozott lépéssel megdöntötte a „rendszerváltás rendszerét”. Vagyis az új kormány „par excellence” az új rendszer első kormánya.

Az elmúlt két év azonban azt látszik bizonyítani, hogy a helyzet nem ilyen egyszerű, és aligha tévedek nagyot, ha úgy vélem, hogy a „második félidő” és különösen a 2014-es választások eredményei még inkább ezt fogják bizonyítani. Orbán Viktor helyesen ismerte fel, hogy a rendszerváltás rendszere a magyar társadalom döntő többsége számára bukott rendszernek számít. Egészen egyszerűen azért, mert egyetlen alapvető ígéretét sem tudta teljesíteni; sem demokráciát, sem emberséges életet, jólétet, felemelkedést nem tudott elérni, sőt az ország népességének legalább kétharmada ma rosszabb helyzetben van, mint harminc évvel ezelőtt volt. Még szemléletesebb a helyzet, ha ehhez hozzátesszük azt is, hogy ma senki nincs – és nem is lehet! –, aki képes lenne megmondani, akárcsak hozzávetőlegesen is, hogy ezen – a mai aktív, felnőtt nemzedék számára „alapélményt” jelentő – lepusztulási lejtőn mikor fogunk megállni, és pláne, hogy mikor fogunk a lejtőről visszafordulni.

A valóság az, hogy 1978 óta lényegében megállt az idő, hiszen az ötvenhat után született nemzedékek felnőttként egyebet sem hallhattak, és hallhatnak azóta is, mint azt, hogy válság van, amit az ő túlfogyasztásuk okoz. De nem baj, mert most egy kicsit visszafogunk, átrendezünk, megszorítunk, egyensúly felé mozdulunk, és ennek nyomán „majd jobb” lesz – és így folytatódik mindig ez az alaphazugság.

Kádártól Bokroson át Bajnaiig minden nagy magyar megszorító ígéreteiben „majd jobbat” garantált. De nem lett jobb, sőt! És mivel az 1956 után született nemzedékek lassan egész aktív életszakaszát a folyamatos süllyedés – illetve ezt a süllyedést görcsös igyekezettel emelkedésnek bemutatni kívánó cinikus elitek országlása – határozta meg, az ebből eredő feszültség folyamatosan nőtt. A Fideszt a kétharmados győzelemhez hozzásegítő választói akaratban valójában ez a negatív történelmi energia öltött testet.

A választók a lassan negyven éve fennálló hazug, hamis, korrupt és pusztító rendszert kívánták formálisan is megdönteni, mert tartalmilag már rég megbukott számukra. Csakhogy ötvenhatban is ugyanez volt a helyzet.

A rendszer valóban össze is omlott, lételméleti értelemben megszűnt, de ettől még harminchárom évig fennállt. Azt hiszem, most is valami hasonlóval kell szembenéznünk. A magyar társadalom, akárcsak ötvenhatban, most is jelezte, hogy elege van a birodalomból, az őt megcsonkító birodalmi kifosztásból és a kifosztást elősegítő cinikus oligar­chiából. De hiába jelezte, ha nem tudott az akaratának érvényt szerezni, mert a birodalom, illetve az azt fenntartó globális egyezségrendszer erősebbnek bizonyult.

Akárhogyan is kerülgetjük, ha megvonjuk az elmúlt két év mérlegét, legelőször is azt kell rögzítenünk, hogy a rendszer nem változott meg. És egészen egyszerűen azért nem, mert a birodalom akarata még elég erős, a magyar társadalom akaratnyilvánítása pedig még gyenge ahhoz, hogy a helyzetet megváltoztassa. Orbán Viktor második kormánya tehát nem volt képes érvényt szerezni azon törekvésének, amit már a választási győzelem másnapján megelőlegezett, vagyis annak, hogy a kétharmados győzelemmel automatikusan meg is dőljön a pusztító rendszer.

Nem dőlt meg.

Sőt a kormány nemzetstratégiai­lag egyébként helyes törekvései ellenére a 2010 és 2014 közötti ciklusban a régi rendszer összességében – nagy valószínűséggel – több anyagi erőforrást fog kiszivattyúzni profit és kamat formájában, mint az elmúlt négy évtized bármelyik hasonló időszakában. Mindez természetesen azt jelenti, hogy az ország népessége nagyobbik részének általános lelki, erkölcsi, szellemi, anyagi és fizikai lepusztulása valószínűleg tovább gyorsul, ennek minden következményével együtt. A kabinet tehát minden törekvése ellenére egyelőre a régi rendszer kormánya, ám vannak arra utaló jelek, hogy Orbán Viktor a továbbra is fennálló rendszeren belül egy, az eddigitől eltérő berendezkedés alapjait próbálja megvetni. Ne felejtsük el, hogy az 1945 és 1990 között fennálló rendszer is három különböző berendezkedésből állt – 1945, 1948 és 1956 volt a határvonal.

Ma még legfeljebb a körvonalak látszanak, de a konstrukció lényege az, hogy ha már nem tudjuk megakadályozni a további kifosztást, akkor úgy kell átrendezni a belső elosztási viszonyokat, hogy a nemzet egészének megmaradása álljon mindenekfelett. Ez akár logikusan is hangozhat, ám a történelem mozgásai általában nem ennek a logikának engedelmeskednek, ezért módfelett kalandos időknek nézünk elébe.

Bogár László