Antifa és antiszem

Tamáska Péter

- 2012. október 11., csütörtök

Romsics Ignácnak a népbiztosok származására való utalása, és ennek nyomán a honi antiszemitizmusról szóló vita majdnem olyanná vált, mintha az lenne a tét, hogy végre kijelentsük: mi, magyarok egy idegent sem szeretünk. Szolgáljon vigaszul, hogy a baloldalt már akkor sem szerettük, amikor ezért még börtönbüntetés járt. Marxot sem azért olvastuk, mert egyike volt azoknak, akik a zsidókérdésről éppoly kemény szavakkal írtak, mint később Szabó Dezső. (Tegyük hozzá, az utópista szocializmus sokat bírált atyja, Fourier vagy Bakunyin herceg, Marx anarchista ellenlábasa is a zsidókban látta a kapitalizmus megtestesülését.) Miért kellene hát az egész kényes kérdéskört a jobboldalhoz kötni? Miért kellene a megújuló történettudományunknak szakadatlan öncenzúrával élnie, mint a kádárizmusban? Aki ezt kéri, Gerő András. Professzor. És minden bizonnyal, mint a németek mondják, antifa. Én hozzá képest antiszem vagyok. S elkezdek kutakodni, hogy ne csak a jobboldalon, de a balon is találjak antiszemitákat. S találok. Itt vannak a munkásmozgalom klasszikus gondolkodói, Marx és Engels után a többiek. Edmund Silberner szerint „a 19. század jelentős szocialistái a zsidóságot a társadalmi élősködés megtestesítőjeként” aposztrofálták. Karl Kautsky, a német szociáldemokrácia egyik atyja, a zsidóságban már az első világháború előtt olyan reakciós és konzervatív masszát látott, amely a társadalmi fejlődést akadályozza.

A kommunista Otto Heller 1931-ben megjelent, A zsidóság alkonya című munkájában azt fejtegette: a kérdés csak a szocializmus győzelmével, a zsidóknak az új társadalomban való feloldódásával oldható meg. (Iszak Babel, az 1920-as lengyel–szovjet háborút úgy jellemezte: csak abban különbözött a hagyományos pogromoktól, hogy a komisszár tekintélyt parancsoló bőrruháját ott a zsidók is felölthették.) A győztes bolsevikokban érezhető volt a zsidó nacionalizmus, a cionizmus iránti bizalmatlanság, és még Trockij is kijelentette, hogy egy zsidó állam létesítése eltérést jelentene az osztályharc szigorú vonalától.

A cionizmus – mondták a német kommunisták is – a kapitalista elnyomás fegyvere a palesztinai arabok jogos szabadságharcával szemben. (S ezzel lerakták a mai, moszlimizáló antiszemitizmus ideológiai alapjait.) A harmincas évek második felének moszkvai kirakatpereiben a bolsevikok zsidóellenes előítéletei egyértelműen tetten érhetők. Sok zsidó származású vezető került trockizmus és a kapitalizmus visszaállításának vádjával bíróság elé, majd hóhérkézre, így az 1938 márciusában lezajlott harmadik, egyben a legnagyobb nyilvános perben, a „huszonegyekében” is.

Az ötvenes évek elején ismét előtérbe került a szocialista táborban a zsidóellenesség: 1952-ben Prágában „cionista tevékenységért” Rudolf Slánskyt, a csehszlovák kommunista párt volt főtitkárát és társait ítélték halálra. 1953 januárjában Moszkvában orvosprofesszorok csoportját állították bíróság elé imperialista ügynökség és cionizmus vádjával, és ekkor kezdték előkészíteni Rákosiék a budapesti cionista pert Péter Gábor és ávós társainak letartóztatásával, amelyet Sztálin halála után Moszkvából leállítottak. (A gyanúsítottak nem merték visszavonni vallomásukat, hogy ők cionisták: a kérésben újabb csapdát szimatoltak.) Gierek, Brezsnyev, Ceausescu és a többiek antiszemitizmusát utazásaink során közelről is tapasztalhattuk.

Nem véletlen, hogy Gerő András antifás támadását Tamás Gáspár Miklós hibának nevezi. Joggal. A magyar közvéleményt az ilyen viták kifárasztják, ingerlékennyé teszik. Aligha lehet célhoz érni azzal, ha megpróbáljuk az elmúlt száz év történetét ideológiai belépőkkel meghamisítani. A történésznek fáj, ha mondandóját a hétköznapok előítéletes nyelvén antiszemnek olvassák, és a történelem iránt valóban érdeklődő közvélemény az ilyesmit bizalmatlansággal és gyanakvással fogadja. Üres frázisok, de ezt is kibírjuk – mondják az emberek, s megnézik a világhálón, hogyan is állunk a Cion bölcseinek jegyzőkönyvével. Amelynek helyes értelmezéséhez nem árt elővenni Umberto Eco Prágai temető című könyvét.

A regény főhőse, Simonini, egy olasz Párizsból, aki szenvedélyes antiszemitaként és titkos ügynökként fő részese a jegyzőkönyv megszületésének, amely a zsidó világ-összeesküvés bizonyítékaként végzetes karriert fut be. Simonini ügyesen lavíroz jezsuiták és szabadkőművesek, republikánusok és antiklerikálisok, bonapartisták és orosz kémek között. A történet végén – 1897-et írunk –, miután egyre jobban belebonyolódik egy, az épülő párizsi metró felrobbantására irányuló összeesküvésbe, társai meggyőzik, hogy a legcélszerűbb, ha ő hajtja végre a merényletet. Némi habozás után elvállalja. Aztán a bombával elindul a semmibe.