Létrehozás ideje: 2012-06-26 Szerző: Kovács Csaba
Kollektív identitás a Délvidéken
Az állam aktív szerepet játszik a polgárok közösségi emlékezetének és nemzeti önazonosságának kialakításában, erősítésében
A kollektív identitás meglehetősen népszerű kulcsszó a különböző társadalomtudományi területek képviselőinek körében. Az alábbiakban ezen fogalom általános bemutatására teszek kísérletet, majd a délvidéki magyarság történelmének egy-egy szelete révén – ezek az 1941–1944 közötti terület-visszacsatolás és az 1990 utáni időszak – konkrét példákon keresztül is megpróbálom szemléletesebbé tenni, miként érhető tetten a kollektív identitás egy-egy eleme, illetve mi milyen változást okozhat az azonosságtudatban.
Az 1941 áprilisában Szabadkára bevonuló magyar honvédeket ünneplő tömeg fogadta (Fotó: MH)
A jelenség kapcsán Jan Assmann, a téma egyik meghatározó kutatója a következőket írja: „Kollektív identitáson, vagyis Mi-azonosságon azt a képet értjük, amelyet egy csoport önmagáról fest, s amellyel a tagok azonosulnak. A kollektív identitás azonosulás kérdése a résztvevő egyének részéről: »önmagában« nem létezik, hanem mindig csak annyiban, amennyiben egyesek hitet tesznek mellette.” Létrejöttéhez például elengedhetetlen az az érzés, hogy az adott közösségnek – és az ahhoz tartozó személynek – egyazon történelme volt és van jelenleg is, s közös a történelmi és kulturális öröksége is. Továbbá az egyazon sors érzete mellett fontos a kollektív identitás többiekétől történő elhatárolása is. Egy személy vagy egy közösség identitásának esetében is mindenképpen szólni kell arról, hogy az önkép nem állandó. Annak határai, tartalma állandó mozgásban van, mely során egyes elemek törlődnek, mások hozzátevődnek, ami által az identitás újraíródik. Az öndefiníciót egyaránt alakítják/alakíthatják a személyes vagy közösségi események, az életkori jellemzők, világnézeti sajátosságok és az adott országon, régión, illetve közösségen belül betöltött szerep. Tehát az identitásra a kulturális, a politikai és a társadalmi változások mind-mind rányomják bélyegüket.
Ha arra próbálunk meg választ találni, hogy mi is állhat a kollektív identitás kialakulásának hátterében, korábbra kell korunknál visszatekinteni. Európában a 19. században terjedt el a mai értelemben vett nacionalizmus, illetve indult meg nagy léptekkel a modern nemzetek kialakulása, azokhoz kapcsolódóan pedig a nemzeti kultúra építése (melyen belül kiemelt helyen állt a történetírás) és a nemzeti szimbólumkészlet megalkotása. Ekkor alakultak ki vagy egységesültek – és emelődtek ezáltal a közfelfogásba – a zászlók, a himnuszok, a jelvények stb. Erre az időszakra tehető több nemzeti ünnep létrehozása és megszilárdulása, valamint ez időben épültek fel, jöttek létre a nemzeti szimbólumoknak számító középületek, intézmények, amelyek „feladata” az volt, „hogy biztosítsák vagy kifejezzék a társadalmi kohéziót és identitást, strukturálják a társadalmi kapcsolatokat”. Tovább bővíti a kört a népi kultúra által hátrahagyott tárgyak, jelenségek stb. bemutatása, szélesebb körben való megismertetése is. Fentebbiek szerint tehát az állam az egyik legaktívabb, ha nem a legaktívabb szereplőjévé vált lakói mai értelemben vett nemzeti önazonosságának kialakításában.
A kollektív identitás feltárásához forrásként egyének esetében leginkább az interjúk, naplók, visszaemlékezések, önéletírások köre említhető meg, egy nagyobb csoport identitása pedig például a levéltári források, a média írásai (nyomtatott és elektronikus sajtó, tévé), a szépirodalom, az iskolákban oktatott tananyag vagy a történész által létrehozott, általa elterjedt vélemény kiaknázásával lehetséges.
Délvidéki „identitáskorszakok”
Mint már fentebb említettem, a kollektív identitás folyamatos változásnak van kitéve. Ennélfogva a sok történelmi vihart megélt délvidéki magyarság identitásáról elmondható, hogy az 1920-tól legkevesebb a negyedik identitásverzióját éli meg: ezek sorában az első az 1920 és 1941 közé eső években volt, majd jött a második világháború alatti terület-visszacsatolás időszaka, azt követte az egypártrendszer ideje, jelenleg pedig az ország felbomlásától napjainkig eltelt majd két évtized alkotta újabb periódus zajlik. A fentebbi négy időszakhoz kapcsolódó azonosságtudatot a közösség egészét tekintve lehet megállapítani, egyéni szinten ettől eltérő lehet az identitások száma.
A nemzeti jelképek felbukkanása alapvetően két részre osztható. Ezek egyike, amikor – legyen az ünnepi vagy hétköznapi alkalom – a lakosság spontán módon alkalmazza őket, vagyis tulajdonképpen belső késztetésből eredő nemzeti jelkép- vagy szimbólumhasználatról beszélhetünk. A másik csoportot pedig azok az események alkotják (a két csoport alkalmai között jelentős átfedés van), amelyeken az állami propagandagépezet elősegíti vagy szervezi a magyar jelkép-, eszköz- és szimbólumhasználatot. A két eseménysor szimbólumkészlete természetesen ugyanaz, csak felhasználásuk színhelyei és körülményei térnek el egymástól.
A kollektív identitás hivatalos alakítását példázza az alábbi eset. Horthy Miklós kormányzó naplója számára összegyűjtött iratok között szerepel az 1941. július 27-én Szabadkán tartott „Magyar Kenyér Ünnepének” leírása, az ünnep egyben a délvidéki központi bevonulási ünnepség is volt.
Ha arra próbálunk meg választ találni, hogy mi is állhat a kollektív identitás kialakulásának hátterében, korábbra kell korunknál visszatekinteni. Európában a 19. században terjedt el a mai értelemben vett nacionalizmus, illetve indult meg nagy léptekkel a modern nemzetek kialakulása, azokhoz kapcsolódóan pedig a nemzeti kultúra építése (melyen belül kiemelt helyen állt a történetírás) és a nemzeti szimbólumkészlet megalkotása. Ekkor alakultak ki vagy egységesültek – és emelődtek ezáltal a közfelfogásba – a zászlók, a himnuszok, a jelvények stb. Erre az időszakra tehető több nemzeti ünnep létrehozása és megszilárdulása, valamint ez időben épültek fel, jöttek létre a nemzeti szimbólumoknak számító középületek, intézmények, amelyek „feladata” az volt, „hogy biztosítsák vagy kifejezzék a társadalmi kohéziót és identitást, strukturálják a társadalmi kapcsolatokat”. Tovább bővíti a kört a népi kultúra által hátrahagyott tárgyak, jelenségek stb. bemutatása, szélesebb körben való megismertetése is. Fentebbiek szerint tehát az állam az egyik legaktívabb, ha nem a legaktívabb szereplőjévé vált lakói mai értelemben vett nemzeti önazonosságának kialakításában.
A kollektív identitás feltárásához forrásként egyének esetében leginkább az interjúk, naplók, visszaemlékezések, önéletírások köre említhető meg, egy nagyobb csoport identitása pedig például a levéltári források, a média írásai (nyomtatott és elektronikus sajtó, tévé), a szépirodalom, az iskolákban oktatott tananyag vagy a történész által létrehozott, általa elterjedt vélemény kiaknázásával lehetséges.
Délvidéki „identitáskorszakok”
Mint már fentebb említettem, a kollektív identitás folyamatos változásnak van kitéve. Ennélfogva a sok történelmi vihart megélt délvidéki magyarság identitásáról elmondható, hogy az 1920-tól legkevesebb a negyedik identitásverzióját éli meg: ezek sorában az első az 1920 és 1941 közé eső években volt, majd jött a második világháború alatti terület-visszacsatolás időszaka, azt követte az egypártrendszer ideje, jelenleg pedig az ország felbomlásától napjainkig eltelt majd két évtized alkotta újabb periódus zajlik. A fentebbi négy időszakhoz kapcsolódó azonosságtudatot a közösség egészét tekintve lehet megállapítani, egyéni szinten ettől eltérő lehet az identitások száma.
A nemzeti jelképek felbukkanása alapvetően két részre osztható. Ezek egyike, amikor – legyen az ünnepi vagy hétköznapi alkalom – a lakosság spontán módon alkalmazza őket, vagyis tulajdonképpen belső késztetésből eredő nemzeti jelkép- vagy szimbólumhasználatról beszélhetünk. A másik csoportot pedig azok az események alkotják (a két csoport alkalmai között jelentős átfedés van), amelyeken az állami propagandagépezet elősegíti vagy szervezi a magyar jelkép-, eszköz- és szimbólumhasználatot. A két eseménysor szimbólumkészlete természetesen ugyanaz, csak felhasználásuk színhelyei és körülményei térnek el egymástól.
A kollektív identitás hivatalos alakítását példázza az alábbi eset. Horthy Miklós kormányzó naplója számára összegyűjtött iratok között szerepel az 1941. július 27-én Szabadkán tartott „Magyar Kenyér Ünnepének” leírása, az ünnep egyben a délvidéki központi bevonulási ünnepség is volt.
1941. április: Zomborban magyar lányok üdvözlik a honvédeket (Fotó: MH)
A visszatérés jelképei és ünnepei
Már az ünnep megtartása kiemelkedő esemény volt, hiszen míg korábban a jugoszláv kormányzat szigorúan tiltotta a magyarság ünnepeinek megtartását, addig most magyar nemzeti ünnepen vehettek részt az odalátogató délvidéki magyarok. Az ünnepi műsor programját nézve például kiderül, hogy sor került a Himnusz és a Szózat eléneklésére is, amelyet a megjelent helybéliek addig szintén nemigen tehettek meg nyilvánosan. Folytatva a sort a monumentalitás irányába hajló külsőségek, például a szereplők ruházatának vizsgálatával, olvasható, hogy „1200 főnyi népviseleti ruhába öltözött és különböző küldöttségeket magában foglaló hódoló menet” is felvonult az eseményen, továbbá népművészeti bemutató, illetve a „hódoló felvonuláson résztvett [sic!] bokréták ének-, tánc- és népszokásokból álló bemutatója” is szerepelt a műsorpontok között.
Egyéni részről szintén találhatók példák e korszakból a kollektív identitás megnyilvánulására. Az alábbi esemény felelevenítésére a magyar katonaság 1941. áprilisi bevonulása kapcsán került sor. „Fölöltöztünk az ünneplő ruhába, anyánk vezetett bennünket. Emlékszem, fogta az egyik kezemet, ugye én akkor öt éves gyerek voltam, még magamban talán el se mertek volna engedni olyan helyre. De ő jött velünk, és a kertben téptünk virágot […] így mentünk várni a magyarokat. Csodálatos módon kitettük a magyar koronás lobogót a padlásablakon. Honnan került elő? Hát én akkor tudtam meg, hogy volt több Szűz Máriás kép és az egyik Szűz Máriás nagy képnek a háta mögé volt beragasztva ez a magyar nemzeti lobogó, amit akkor nagy örömükben anyámék elő mertek venni és gyorsan egy poroló rúdjára rászerkesztették, a poroló nyelére, az volt a zászlórúd.”
Mint látható, az ünnep megtartásakor a helyi szervezők és a politikai propaganda tudatosan emelte be a programba a népi kultúra elemeit is, utalva ezzel az „egykori” anyaország és a helyi magyarság összetartozására. A nemzeti jelképek használatát bemutató elbeszélésekből érzelmi megnyilvánulások is kiolvashatók, ami azonban nem meglepő, ha figyelembe vesszük, hogy a korszakban Magyarországon és Jugoszláviában egyaránt túlfűtött nacionalizmus volt érezhető a közéletben (gyakorta a magánszférában is), s abból a délvidéki magyarok természetesen nemigen vették, vehették ki a részüket. Mindkét eset kapcsán elmondható az is, hogy a terület-visszacsatolás utáni szimbólumhasználat révén a délvidéki magyarok ismét részesei lettek annak a magyar kultúrkörnek, mely több mint két évtizedig, ha nem is teljes mértékben volt zárt előttük, de a trianoni Magyarországon meglévőhöz képest szerényebb mértékben állt rendelkezésükre.
Az 1990 utáni emlékezés helyei
E korszak kollektív identitásának jellemezőit boncolgatva úgy tűnik, hogy az az egypártrendszer idejéhez képest – amikor leginkább jugoszláviai magyarnak mondták magukat a délszláv ország lakói – térbeli kiterjedésében szűkült, ugyanis lokális, vagyis lakóhely környéki, kiterjedtebb formában tartományi, tehát délvidéki/vajdasági identitásról van szó immár. A tendencia nem tekinthető egyedi jelenségnek, több kutató szerint az „új kihívások” területileg koncentráltabbá teszik a korábban szélesebb körben értelmezett nemzeti identitást (a kollektív identitás tulajdonképpen gyűjtőfogalom, így a nemzeti, a faji, a vallási vagy a nemi identitás abba egyaránt beletartozhat). Bár az említett jelenség nem sajátos, a körülmények, amelyek ezt kialakították, egyedi színezetűek. Az eltávolodás az ország egészétől és a jugoszlavizmustól az 1990-es években zajlott háborúkhoz köthető, amikor a magyarokat lélekszámukhoz képest jóval nagyobb arányban sorozták be a Jugoszláv Néphadseregbe. Ekkor kezdték úgy érezni, hogy az ország már nem az ő, hanem önnön érdekeit, a nagyszerb érdekeket szolgálja, azzal pedig nem tudtak azonosulni. Véleményem szerint ennek egyik legfőbb bizonyítéka, hogy az 1999-es NATO-bombázáskor a magyarság soraiban sokan támogatták a miloševići rezsim elleni légi hadjáratot. A kollektív azonosságtudat elemeit nézve elmondható, hogy az ország széthullásának közepette, majd annak befejeződése után a vajdasági magyarságnak új elemekkel kellett megtámogatnia, kiegészítenie az önmagáról alkotott képet, pontosabban a korábbi identitás egyes elemeit el kellett hagynia, a megmaradt alkotóelemek mellé pedig másokat kellett bevonnia.
Újra kellett többek között értelmeznie, gondolnia saját történelmét is. Az „újonnan felfedezett múlthoz” valós és szimbolikus jelenségeket, tárgyakat is kellett keresnie, ilyen például a bácsi vár vagy az aracsi pusztatemplom is, vagy ezek közé sorolható a helyi magyarság ellen 1944–45-ben a partizánok által elkövetett atrocitássorozatnak a bel- és külföldi közvéleményben történő tudatosítása, illetve az egykor történtek minél szélesebb körű feltárása is.
A különböző eseményekre emlékezés, emlékápolás, a valós és szimbolikus helyek történeti tudatba történő beemelése azért rendkívül fontos, mert azok révén a vajdasági magyar közösség létrehozta, megalkotta azokat a helyeket vagy aktusokat, amelyeket Pierre Nora francia történész az emlékezés helyeiként értelmez. A francia történész véleménye szerint amennyiben ezek nem állnak a társadalom rendelkezésére az emlékezéshez, akkor az emlékezet meggyengülhet, sőt, adott esetben akár el is enyészhet. Mindezek pedig azért fontosak a közösség életében, mert meglétük nélkül nem működhet a közösségi emlékezet, illetve nem épülhetnek be a múlt eseményei a nemzeti identitásba.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése