A koporsó mellett mindenki elfér  

Budapestről és Csíkszeredából egyaránt úgy tűnik, hogy a nagy író méltatlan temetési huzavonája csak árt a székelységnek


Végakaratának megfelelően hazaszállítják és újratemetik a spanyolországi száműzetésben elhunyt Nyirő József földi maradványait. A nagy író búcsúztatását pünkösdkor meg is tartják Székelyudvarhelyen, de a helyi RMDSZ-eszes polgármester „gondoskodott” arról, hogy ne pusztán magyar–román, de székely–magyar, sőt székely–székely vitába torkolljon a kegyeleti aktus.  






Másfél évtizede már, hogy Szabó Ká­roly operatőr-rendező kollégám – aki cseppet sem mellesleg maga is székely ember – filmet készített Nyirő Józsefről. Ebben Sütő András is megszólalt, emlékszem, hosszan biztattam Karcsit, hogy keresse csak meg Marosvásárhelyen, elvégre ő a legnagyobb élő erdélyi írónk, biztosan lesz egy-két jó szava Nyirőről, a „székely apostolról”. Sütő András végül szó szerint a következőket mondta a kamera előtt, bárki ellenőrizheti a legismertebb fájlmegosztón: 


„A tragikus fordulatot az hozta Nyirő József pályafutásában, hogy 1940-ben behívták erdélyi képviselőnek a magyar parlamenti életbe, ahol aztán sajnos a háború végére olyannyira jobbra, fasisztoid, majd később fasiszta irányba csúszott el, hogy ha nem csal olvasmányemlékezetem, akkor ennek az elsodródásnak, tévelygésnek a legdrámaibb mozzanataként azt kell felemlítenem, hogy a soproni nyilas parlament tagjává választották.”


Nem kívánunk holtakkal vitázni, amikor a mostani, legújabb keletű Nyirő-vitában vitatjuk Sütő András egykori summázatát. Csak éppen azért említjük fel a nyilatkozatát, mert ha még Erdély legnagyobb kortárs írója sem adott felmentést író- és honfitársának, akkor mit várjunk azoktól, akik zsigerileg, eleve gyűlölték? Hegedüs Géza, a Kádár-korszak népszerű poeta doctusa, aki annak előtte egy cseppet rákosista volt, például így gyalázta Nyirőt irodalomtörténe­tében: „Papként a szeretet szószólója volt, hitehagyottként a gyűlölködésé, politikusként és publicistaként háborús uszító, tömeggyilkosságok felbujtója, háborús bűnös.”


Itt van hát nekünk Nyirő József. A szegény, szétszabdalt Magyarország és az árván maradt székelység krónikása. Akinek – kezdjük is a felsorolást – több bűne is volt. Az első, hogy néhány millió magyarral együtt nem osztotta Hegedüs Gézáék világnéze­tét, nem hitte, hogy román impé­rium alatt kéne hagyni Tündérországot. Nagy bűne továbbá, hogy 1940-ben büszkén vállalta a képviselői felkérést, hiszen magyarnak született, és a magyar embert, különösen, ha író, Budapest, a Szent Korona, az Országház, a zászló és a Himnusz igazítja el életében, nem pedig a „társnemzeti” törleszkedés. Bűne továbbá Nyirőnek, hogy új ízekkel fűszerezte az erdélyi és az egyetemes magyar irodalmat, de 1945 után önmagában a témaválasztás, a székelység életének megörökítése is halálos bűnnek számított. Valamint az is, hogy mindvégig hitt a német és magyar fegyverek erejében, és nem lelkendezett, amikor letiporta hazáját a Vörös Hadsereg. 


Nyirő József a két világháború közötti magyarság kedvenc írója volt. Elismerem, akadnak mélyebb, fontosabb életművek, de magáról a korról mindent elmond, hogy az emberek mondjuk a madéfalvi veszedelemről írott regényét olvasták rongyosra, nem pedig a tévé előtt bámulták halszemekkel a Marslakók soros epizódját. Abban a magyar társadalomban a revízió, a nemzeti összetartozás szóvirágai mögött azért mégiscsak egységes szándék munkált, a két bécsi döntés sem ingyen pottyant az ölünkbe – ahogyan Hegedüsék azt évtizedeken át tanították –, hanem egy magában bízó, emelkedő nemzet kapta „ajándékba a végzettől”. 


Legnagyobb szerencséje talán korai novelláival volt, a Jézusfaragó ember életképeinek, a bensőt marcangoló háborús pszichózis és a területvesztés fájdalmas megrajzolásának aligha akad párja irodalmunkban. Isten igájában című önéletírása is roppant súllyal nehezedik a lélekre, de azért kikacsingat belőle a tréfás székely. Regényei sokszor elnagyoltak, talán nem ő szerkesztett a legjobban, a témái pedig – akárcsak Tamási Ároné – egy idő után önismétlésekbe fulladtak. De akkor is: Uz Bencéje a magyar irodalom kitörölhetetlen fejezete, emigrációban írt vallomásos prózája pedig nagy érték: a honvágytól megtépázott száműzött testamentuma. 


Most, amikor azt hallom, hogy Udvarhelyen lassan bicskával ugranak egymásnak Szász Jenőék és az RMDSZ-esek, hogy ki temesse újra pünkösdkor, és egyáltalán ki szereti jobban Nyirőt, megfontolásra intek. Méltatlan a székelység helyi képviselőihez, hogy nagy írójukat nem tárt karral és tárt szívvel fogadják. Aki a temetés elé akadályt állít, legyen akár a város polgármestere, semmit sem értett meg népe elmúlt évszázadából. És csendben hadd tegyem hozzá, végső soron önmagát sem ismeri. 


Kampánytémának használni Nyirő József emlékét szimplán gusztustalan, de durván odaüzenni Kövér Lászlónak és a magyarországi szervezőknek, érdeklődőknek, vendégeknek, olvasóknak, hogy ez bizony székely belügy – szánalmas provincializmus és a magyarság nagy családjából való csendes kiiratkozás. 


Sütő András nem szerette Nyirő Józsefet, mert rossz országgyűlésen vett részt. De Nyirő csak annyira volt nyilas, amennyire Sütő kommunista, ezt is látnunk kell. Hajdani tévelygéseken, emberi gyengeségeken, világító igazságokon túl ott tornyosul az életmű, igazítson el az a vitás kérdésekben. 


A nemzeti emlékezetben Sütő András nem egykori kommunista, hanem az Anyám könnyű álmot ígér és az Advent a Hargitán írója. Nélküle szegényebb lenne nyelvünk, kultúránk. Nyirő József pedig nem nyilas, hanem az Uz Bence írója. Nélküle is kevesebbet tudnánk a világról. 


Olyan egyszerű minden, az élet szépen elrendezi a dolgokat, csak mi, élő emberek tesszük állandóan patikamérlegre az emlékeinket. 


A lényeg, hogy Nyirő végre hazaérkezett, és pünkösd után hazai földben nyugszik majd. Ott a helye minden jóérzésű embernek, a koporsó mellett szépen elfér, aki tiszta lélekkel, emlékező szívvel lép majd oda a nagy száműzött földi maradványaihoz.