Nyirők és Nyúzók, juhok és pásztorok

Nyirők és Nyúzók, juhok és pásztorok  

Egy dologban talán egyetérthetnénk.


Például abban, hadd döntse el egy közösség, kit szeret és kit nem, különösen ha az „illető” jó ideje halott.


Mármost Nyirő Józsefet szeretik Székelyföldön, és nagyjából mindenhol, ahol magyar nyelven beszélnek és olvasnak még (a kettő nem ugyanaz!), és még be merik vallani. Erről még azok a kiadók is tudnának mesélni, akik Őt nem szeretik ugyan, de remekül eladják a könyveit, újra és újra. Mert rejtélyes módon – ilyen nép vagyunk – kelendő „ez a fajta” szó. 


Képzeljük csak el, mi lett volna, ha például Rákóczi hamvait hazahozván, azt mondja Sárospatak nemes önkormányzata: éppen útfeljavítás vagyon vagy izé. Vigyék innét máshová, ne zavarjanak ilyetén hívságokkal.


Nevetséges lenne, nem? Nem az.


Jó, egy dolog a nagyságos fejedelem. Más dolog „csak” egy író. Mellesleg, Tamási porhüvelyét is megsétáltatták, csak úgy puszta véletlenségből, amilyen véletlenek a Balkán nyugati részén történni szoktak. Mert a történelmet csak-csak megbocsátják, azzal nehéz vitatkozni: az írókkal már nehezebb. Mert azokat olvassák is.


Nyirő József végre hazatért, illetve hazahozzák, ez mellékes: ami a lényeges, hogy erre ő maga is elégedetten mosolyogna, s talán olyanokat is mondana, hogy „nem volt hiába”, s hogy „akarat kérdése” s egyebeket.


Aztán, ha erre képes lenne, arra is ráeszmélne, hogy szeretett városá­ban, Székelyudvarhelyen, ahol magára eszmélt diákként és gondolkodó emberként, ő most éppen oszló poraiban sem kívánatos vendég.


Hogy miért nem, annak sok oka van, de ha valaki, Ő megértené: éppen politikai kampány vagyon Erdélyország ezen kies zugában. Ha valaki, 
Ő megértené: mindig volt, akinek nem jó, nem tetszik, nem kényelmes, és nem hasznos a tiszta beszéd, és az életművel párosult példakép. Hiszen leírta: „A magyarok! Az egymást pusztító, pártoskodó, gyűlölködő, szanaszét szakadt, szerencsétlen magyarok, ez a fájdalmasan tragikus sorsú nép, az elveszett haza kísértetei! Lehet rájuk számítani?”


Hát, lehet. Hiszen végül is, szintén Ő írta: „Ha már azonban nem lehet kitérni a nagy törvény elől, igyekszem átvarázsolni, hallatlanul megkényszerített képzelettel idehozom magamnak a szülőföldet, a Hargitát, Rika rengetegét, a Küküllőt, Csicsert, Budvárt, a pisztrángos patakokat, a virágos réteket, ellopom a bükkösöket, a fehéren villámló nyíreseket, az elvesztett csodás magyar világot, és gyönyörű képek vonulnak el szemem előtt. Így talán könnyebb lesz.” Könnyebb nem lett, és nem lesz, de mégiscsak hazakerülnek a hamvak a szeretett szülőföldre. És mégsem lehet, mert most éppen úgy tetszik a pillanat fura urainak, hogy Nyirő József kicsit kellemetlen időpontban érkezik, és egyébként sem „indokolt” most az író nevét felvennie a városi könyvtárnak, és hát, mondanák a jelen pillanat fura urai: akit nem mi temetünk el, az nem is halott.


Na most ilyenkor nevetne Nyirő maga is a saját örökkévalóságán. Egészen addig, amíg azt nem mondják a fura urak: a Nyirő-újratemetést szervező-rendező és ezzel történelmi adósságot is letudó Magyar Országgyűlés elnöke foglalkozzon saját dolgával, és ne sértsen kegyeletet, mert ők minden bizonnyal jobban tudják.


Erre azért már fordulna egyet a sírjában – ha lenne már végre sírja, otthon – Nyirő József is. Mert minden tisztelet egy székelyföldi város önkormányzatáé – különösen ha azt a szeretett Székelyudvarhelynek hívják –, de hát azért mégsem kéne a fürdővízzel együtt kiönteni a gyermeket is. Mert egyszer s mindenkorra legyen világos, hogy van Rend, van Nemzet, és van Országgyűlés: ezért vagyunk mi felemelt fejű magyarok. És ha volt idő, amikor „Ugocsa non coronat”, ez most nem az az idő, amikor „Udvarhely nem temet”.


Nyirő József utolsó Odüsszeiája, ahogyan ez történni szokott a hőstörténetekkel, így is, úgy is méltó, és méltóságos véget ér. A fura urakkal ellentétben. Ő ugyanis, aki mégiscsak itthoni földben pihen meg végre, tudja a végső igazságot. Nevében hordozza.


A juhokat nem nyúzzuk meg. A juhokat nyírjuk. És megbecsüljük a pásztort. 


Kapcsolódó cikkünk:
A koporsó mellett mindenki elfér
György Attila