Aranyfej 
Apám viszont látta a Népstadionban, vállak és esernyők sűrűjében, látta a Ferencvárosban, még zöld-fehérben, mielőtt Édosszá fokozták le a „fasiszta egyesületet”, és látta a Honvédban, a világ talán legjobb klubcsapatában.
Apám azt mondta, hogy Kocka mindent tudott a labdával. Szenzációsan fejelt, labdával és anélkül is gyors volt, lendületesen cselezett, és összjátékban is tökéletesen illeszkedett a művészektől hemzsegő magyar válogatottba.
Hosszú-hosszú évtizedek után apám úgy emlékezett, hogy ha Kocsis a pályán volt, vonzotta a tekinteteket. Magas termetével valóságos királyként tornyosult a többiek fölé. És éppen úgy, ahogyan Bozsik és Puskás, ő is „olvasta” a játékot, régi mérkőzések felvételein én is láttam, amiről apám is mindig megemlékezett, hogy végtelenül vagány és laza volt: például gondolt egyet, és a játék hevében, amikor a labda felé szállt, minden különösebb indok nélkül felment a levegőbe, és ollózott egyet. A közönség pedig hálásan tapsolt Kocsis Sanyinak, és a belőle áradó tehetségnek, intelligenciának, zsenialitásnak.
Beckenbauer mondta egy ízben az ideális futballistáról, hogy kondíciója egy tehénnek is lehet, annál azért többre van szükség. Bölcs gondolat, de tegyük hozzá: megannyi elkallódott magyar tehetség sorsa bizonyítja, hogy az isteni szikra bizony még csak szikra, ahhoz, hogy a gyúlékony anyag lángra kapjon, bizony türelmesnek kell lenni. A futballistának, a sportembernek a szakadatlan edzés, gyakorlás, a testi fáradtság legyűrése az alfa és az ómega: anélkül még a világklasszis is csak inasszerepre kényszerül.
Visszaemlékezők szerint Kocsis egy állványra madzaggal labdát szerelt, és a tréningek után megállás nélkül gyakorolta a felugrást, fejelést. Edzés után nem egyszer előfordult, hogy Budaival kinn maradt még egy órát a pályán: a „Púpos” elfutott a jobb oldalon, beadott, Kocsis pedig érkezett és az üres hálóba bólintott. Aztán újra, elölről: ötször, tízszer, harmincszor, ötvenszer. Az Aranycsapat nagyon sok gólt szerzett így: Budai meghúzta a szélen, beívelt, és Kocsis – a legkiélezettebb helyzetekben is – újra és újra befejelte a beadást.
„Cabeza de Oro.” Ez már a barcelonai neve: Aranyfejnek hívták, és aki valaha látta az 1954-es magyar–uruguay-i elődöntő filmen éppen csak megörökített utolsó két gólját, könnyen megérti, miért. Akkor, a hosszabbításban, a végső fizikai és lelki elcsigázottság pillanatában Kocsis Sanyi kétszer a levegőbe emelkedett, és bebólintotta csapatát a világbajnoki döntőbe. Nem kevésbé történelmi pillanat ez, mint amikor Görgei Komáromnál huszárjai élére állt, és kivont karddal rárontott az ellenségre.
És milyen drámai a végkifejlet… A holtfáradt, kimerült magyar csapat talán legfáradtabb játékosát Kocsis Sándornak hívták. S a döntő előtti éjszakán, amikor fúvószenekar játszott a magyarok szállodája előtt, és Szent Péter már gurította a hordókat, hogy a másnapi eső a németeknek kedvezzen, Fritz Walterék pedig új stoplijukat csavargatták, doppingszert méricskéltek vagy szőlőcukrot eszegettek, végül is mindegy, szóval ekkor, a mindent eldöntő éjszakán az egész magyar csapat éppen hullafáradt.
Kocsis Sándor csak néhány órát aludt, és aki kíváncsi, hogy miért, elolvashatja a visszaemlékezésekben. Aztán másnap Sebes Gusztáv nem merte kihagyni a csapatból sem őt, sem a többi fáradt játékost, nem forgatta fel a csapatot, csak néhány helyen változtatott.
A tizenegy gólos Kocsis tehát kezdett a berni döntőben, de hiába, mert 3-2-re alulmaradtunk…
1956-ban osztozott a magyar menekültek sorsában, és kivételes tehetségének hála, a Barcelonában is sztár lett. Aranyfejet a katalán közönség valósággal bálványozta. Majd amikor abbahagyta a játékot, sokáig csak önmagát keresgélte, és a hírek szerint nemigen találta. Kiesett, kiugrott a kórház ablakából, vagy az angyalok vitték el, utólag már nehezen eldönthető, de én mégis az utóbbit hiszem: egy ilyen jó ember és nagy futballista negyvenkilenc évesen csak a mennyei társasággal költözhetett el ebből a világból.
Nézem a régi felvételeket, és Kocsis Sándorra gondolok. Aki mostantól csapattársa, Puskás Ferenc mellett nyugszik a Szent István-bazilikában.
Hazaérkezett, és mi, akik csak felvételről és elbeszélésekből ismerjük a játékát, tisztelettel adózunk emlékének. A magyar géniusz kibontakozásának ékes bizonyítéka az ő élete, és egyúttal cáfolata az ismert tételnek kicsinységről, erőtlenségről, vesztesnek születettségről.
Végül is minden ember bajnoknak születik, csak van, aki el is hiszi magáról.
A film pedig pereg tovább. Kocsis újra és újra felugrik a levegőbe, belefejel a labdába az üresen kongó lelátó előtt. Hogy aztán majd százezer ember előtt is sikerüljön…
Szentesi Zöldi László
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése