Európai tévedések vígjátéka

Európai tévedések vígjátéka

Az európai adósságválság kezelése számos ötletet szül az uniós integráció elmélyítésére. Az európai politikai elit képviselői egymást túllicitálva igyekeznek újabb és újabb forgatókönyveket előterjeszteni arra vonatkozóan, miként is kellene kinéznie a jövő Európájának. Abban egyetértettek, hogy az egyetlen helyes irány a több Európa, vagyis egy lépcsőfokkal feljebb kell lépni a nemzetállamok tevékenységének összehangolása terén, ami a szuverenitás újabb és újabb szeleteinek feladását jelentené a közös uniós intézményrendszer javára. A mikéntről azonban már homlokegyenesen eltérő elképzelések láttak napvilágot. 

Guido Westerwelle és Radek Si­korski, a német és a lengyel külügyminiszter kilenc kollégájával olyan Európát álmodott meg, amelyben egy közösen választott elnök, egy erős külügyminiszter lenne, közös határőrséggel, sőt hadsereggel. Ha ehhez hozzávesszük a bankunióról megalkotott terveket, akkor az Osztrák–Magyar Monarchiából ismert közös kül- és védelmi, valamint pénzpolitika mellett független nemzeti parlamenti modell rajzolódik ki. Ehhez Herman Van Rompuy, az Európai Tanács elnöke nemrég még egy központi eurózóna-költségvetést is javasolt. De vegyük a másik elnököt, az Európai Bizottságét, José Manuel Barrosót, aki a minap azzal lepte meg az unió közvéleményét, hogy a nemzetállamok föderációjának jövőképét festette a falra. 

Ezekkel az elképzelésekkel csak az a baj, hogy három csoportba oszthatjuk őket: vagy több problémát vetnek fel, mint amennyinek a megoldását célul kitűzték, vagy felakasztanak érte az otthoni választók, vagy ha esetleg mégsem, akkor viszont lerontják érte az ország besorolását a nemzetközi hitelminősítők. Annyit biztosan tudunk, hogy az uniós integráció jelenlegi állapota tarthatatlan. A döntéshozatali mechanizmus ugyanis túl lassú ahhoz, hogy megfeleljen a kihívásoknak, amelyek ráadásul globálisan vagy regionálisan keletkeznek, de semmiképpen sem a nemzetállamok szintjén, vagyis nem oldhatók meg tisztán nemzeti szabályozással. Az európai nemzetállamok kormányai azonban még egy darabig ellavírozhattak volna a globális kihívások zátonyai között, ha nem adják meg maguknak a kegyelemdöfést azzal, hogy egy virtuális fizetőeszközt valódi pénzzé léptetnek elő, s ezzel valódi pénzügyi világválság alapjait rakják le, amelyet most meg kellene oldaniuk. A feladatot azonban nehezíti, hogy a megoldás csak hosszú távon is fenntartható lehet, miközben nincs közös álláspont a jövő Európájának modelljéről. 

A nemzetállamok föderációjának Barroso által emlegetett jövőképe ugyanis azonnal több problémát vetett fel, mint amit jelenleg meg kellene oldani. A nemzeti kormányok már így is sokallják a brüsszeli hatásköröket, és már sajnálják, hogy korábban lemondtak szuverenitásuk bizonyos szeleteiről. A gond csak az, hogy mindenki más szelet elvesztése miatt bánkódik. Abban azonban egyetértenek: egyelőre nem óhajtanak többről lemondani. Nem véletlenül, mert még ha hajlandók lennének, akkor sem tudnák döntésüket a választókkal elfogadtatni. Az európai közvélemény többsége ugyanis bizalmatlan Brüsszellel és az ottani bürokráciával szemben. Ezt részben tudatosan táplálták is a nemzeti politikusok, akik az utóbbi évtizedben minden sikert igyekeztek a saját érdemükként feltüntetni és minden kudarcot Brüsszel nyakába varrni. 

A legutóbbi közvélemény-kutatások szerint a németek többsége ma már úgy gondolja, hogy a márkával jobban meglennének az euró helyett, és jelentős hányaduk megszabadulna az uniótól is. Ennek megfele­lően a német lakosság többsége ellenez minden olyan mentőakciót, amely közvetlen támogatásban részesítené a német adófizetők pénzéből a földközi-tengeri térség bajba jutott tagországait, miközben ezzel nem tennének mást, mint megtámogatnák a saját bankjaikat. A franciák közül pedig azok, akik annak idején lelkesen támogatták a pénzügyi uniót megalapozó maastrichti szerződést, ma már elleneznék azt. Ez azért fontos, mert az általános ellenszenv miatt teljesen reménytelen az európai integráció elmélyítésével kapcsolatos bármely népszavazás a tagállamok többségében. Ha tehát a politikai elit még hajlandó is lenne olyan referendumra, amely az adott nemzet vagy az unió egésze alapszerződésének a módosítására lenne hivatott, szinte biztosan elutasítaná azt a választók többsége. A lakosság meggyőzéséhez az integráció elmélyítését előirányzó terveket ki kellene egészíteni azokkal az elképzelésekkel, amelyek felvázolnák, miként lenne összeegyeztethető a föderális Európai Unió a nemzetállamok maradványainak zűrzavarával. 

De hogyha mindezt sikerülne megoldani és mindenre olyan megnyugtató magyarázatot találni, amely nem bőszíti fel és nem viszi ki az utcára a lakosságot, akkor az valószínűleg a befektetőket fogja felbőszíteni, ami lefokozást jelent a nemzetközi hitelminősítőknél. Ez utóbbiak ugyanis még ez év végéig megoldást szeretnének látni az eurózóna adósságválságára. Méghozzá hosszú távút. Vagyis olyan rendezési tervet, amely nemcsak megnyugtatóan rendezi a jelenlegi válságot, biztosítékokat adva annak kezelhetőségére, még a krízis esetleges súlyosbodása esetére is, hanem olyat, amely kizárja a túlköltekezés recessziójának megismétlődését. Márpedig ehhez a bankok nemzeti felügyeletének közösségi szintűre emelésére, a költségvetési és pénzpolitika olyan szintű összehangolására lesz szükség, amit már az euró reális pénzzé előléptetésekor is meg kellett volna lépni, de éppen azért nem lépték meg, mert az a nemzeti szuverenitás újabb szeleteinek feladásával járt volna.

Szalontay Mihály