Újraszáműzve

Újraszáműzve

Igen jelentős esemény emlékezett Magyarország egykori hercegprímására a hét végén: engesztelő gyalogos Mindszenty-zarándoklatot tartottak abból az alkalomból, hogy a magyar katolikus egyházfő hatvanöt éve hirdette meg a Boldogasszony Évét. Mint 1947-ben, amikor százezer ember tett meg tíz kilométert – a menet most is Budapestről, a Városmajorból indult Máriaremetére. A fő cél a közös ima volt – a magyar családokért és a hazáért. (Máriaremetén a szentmisét Erdő Péter bíboros mutatta be, közel háromezer ember részvételével.) 

Természetes, hogy a katolikus iskolákban rendkívüli programnak számított a máriaremetei megemlékezés, a gimnázium honlapján már az előző tanév végén (!) olvasható volt a figyelemfelhívó közlemény, azzal a – helyénvaló – előzetes információval, hogy a megjelenés a tanulóknak kötelező. „Tudod, mikor Mindszenty a forradalom leverésének kezdetén az amerikai követségre menekült és 15 évet töltött a Szabadság téri épületben…” – kezdtem volna kiegészítőnek-felkészítőnek szánt mondókámat, de látva tizenhét éves lányom értetlenül csodálkozó pillantását, már arról voltam kénytelen érdeklődni: mit tud egyáltalán a huszadik század egyik legjelentősebb magyar egyházi személyiségéről.

Döbbenetem az elkeseredésig fokozódott, amikor a maga mentségére elmondta, hogy „Képzeld, az Anna még ennyit sem tudott, azt hitte, hogy Mindszentre kell elzarándokolnunk, nem is értette az egészet”.
„Te sem állsz sokkal jobban”, válaszoltam tompa bénultságban, midőn a „valamifajta ’56-os szerepvállaláson” túl jóformán a világon semmi érdemlegeset nem tudott mondani a Dunántúl egyik legnagyobb fiáról, akinél konokabb és elszántabb bátorsággal kevesen szálltak szembe az orosz hódoltsággal és annak hazai bábjaival. 

Osztályfőnöki órán állítólag esett némi szó a zarándoklat eszmei miértjéről – a lényegről – (látható azonban az is, hogy mekkora hatékonysággal és eredménnyel), viszont hosszasan és a kellő szigorral elmagyarázták az indulás, a menet, az egész akció fegyelmi és gyakorlati tudnivalóit. Bravó.

Kiegészítésképpen – pótlék gyanánt – elmeséltem ugyan, hogyan is alakult a csehimindszenti születésű Pehm József élete, hogy volt Mindszenty-per – és hogy egyáltalán megtörténhetett: Magyarország legfőbb egyházi méltósága a vörös fasisztáktól hosszas kínzás után életfogytiglani börtönt kapott, és az Egyesült Államok budapesti követségét is csak vásári szintű, hosszas alkudozások után hagyta el. Úgy, hogy az épületből kilépve azonnal autóba tuszkolták, amely teljes sebességgel, két belügyes kocsi kíséretében azonnal nyugat, a vasfüggöny felé vette az irányt – és miután száműzetésében négy év múlva megtért az Úrhoz, máriazelli nyughelyét, tanúsítom, még a nyolcvanas évek második felében is a zarándokok mellé kiküldött spiclikkel figyeltette a hatalom…

Bevallom: a történtek után nem is nagyon bocsátkoztam a részletekbe. Rosszkedvűen útjára bocsátottam lányomat, és eszembe jutott, mit írt Pál apostol a rómaiaknak arról, hogy tudom a jót, mégis a rosszat cselekszem (7.19.). Hogy kiknek nem jutott és ma sem jut ez eszébe, inkább hagyjuk. A bíboros újraszáműzve.

Domonkos László