Az IMF meg Aszlányi víziói
Az IMF szükséges rossz, hitele sorscsapás. Csak akkor szabad hívni, ha egy ország már agonizál. Érzi a háttérhatalom szemrehányását, amit azzal szeretne kiengesztelni, hogy szemrebbenés nélkül fizet. Sokszor kétségek merülnek fel aziránt, hogy nem lenne-e jobb egy polgárháború. S mivel az Egyesült Államok egyre inkább szereti magát Róma nemes hagyományai, így a pax romana örökösének tekinteni, az Amerika és az IMF által garantált béke záloga, hogy az adós polgárháború helyett szemrebbenés nélkül fizessen. A történelem fatalistává tesz minket, s azt hisszük, mindennek úgy kellett történnie, ahogy történt. Firenzét a Mediciek bankja tette naggyá, Fuggerek nélkül nem lettek volna Habsburgok, Velencét a Rialto bank tette nagyhatalommá. Angliát a világhatalom küszöbére a Bank of England vezette el, s Hollandia szinte születése pillanatától az Amsterdami Bankon keresztül bonyolította le a fél világgal kötött gyanús üzleteit. Éppúgy nehéz elképzelni egy államot nemzeti bank nélkül, mint Rómát rabszolgák és uzsora nélkül. Amerika a vagyongyűjtést tette a legfőbb erénnyé, s hatalmas birodalommá kovácsolta össze a nyugati világot. S talán ezért a valutaalap – amelyet 1944-ben egy jövendő világkormány pénzügyi bástyájaként alapítottak – attitűdjei is a rómaiak kamatláb-politikájára emlékeztetnek. Mint a kiváló ókortörténész, Ürögdi György írta, a bankárok „Rómában rendszerint évi 12 százalék kamatot szedtek adósaiktól, a tartományokban (ma, ahogy Bogár László mondaná, a lokalitásokban) évi 48 százalék volt a szokásos, úgyhogy a hitelezők a kihelyezett tőkét már két év alatt visszakapták – kamatban. A provinciák városai ezen tönkrementek, de a római helytartók, kevés kivételtől eltekintve, megvédték az uzsorásokat, sőt a rendelkezésre álló katonasággal segítették a tőke és a kamat erőszakos behajtását.” Még Sulla, a római népre hivatkozó diktátor uzsorások elleni intézkedései is rövid életűek maradtak. Az uzsorakamatot illetően pedig fel kellene tennünk a kérdést, kinek volt inkább szüksége rá. Talán az adósoknak, mert nem volt elég tőkéjük? Ezzel a fáradsággal azt is mondhatjuk, hogy a rabszolgáknak azért volt nagyobb szükségük rabszolgaságra, mint a rabszolgatartóknak, mert nem voltak gépeik. Az uzsora így felfogva szükségszerűség, s aki a pénzt adja, kevésbé a körülmények rabja, mint azok, akik felveszik. Nagyobb fatalista tehát az adós, mint a haszon horizontját kémlelő pénzkölcsönző. (A rabszolga pedig csak a Barbaricumból Rómába menekülő vendégmunkás.)
Joachim Gauck egykori polgárjogi harcos, ma Németország államfője vaskos visszaemlékezései végén arról ír, hogy Václav Havel szentenciája, amely szerint a kelet-európai országok életét 1990 előtt egy szabályos börtönrezsim formálta ki, igaz ugyan, de a polgárok szűk baráti köreit egyfajta meghittség hatotta át, amely az NDK megszűnésével és a szabadulás realitásával elillant.
A szerencsés szabadulást az új szabadság sokkja követte. A hirtelen szabadság mint sokk – ahogy Erich Fromm megfogalmazta – átokként nehezedett már az első emberpárra is a paradicsomi szolgaság után: hiányzott belőle az önmeghatározás szabadsága. Gauck arról is beszél, hogy a kapitalizmus mai kritikája mennyire hasonlít azokéhoz, akik a 19. században a polgári viszonyokkal szemben az ancien regime, a régi feudális rend előnyeit hangsúlyozták ki az új típusú egyenlőtlenségek láttán. Mert egy rendszer sem olyan tanulékony, mint a demokráciáé, s nem az abszolút rosszban és jóban kell gondolkodnunk, hanem a lehetőségek szerinti jobbításban – teszi hozzá. A kérdés a valutaalappal való tárgyalások során tehát az is lehet, hogy miért kell nekünk, diktatúrát tapasztalt kelet-európaiaknak most az uzsora rabjává válni. Mért nem lehet jobbítani a demokráciát?
Némi fölös demokráciatanulás után azonban megint fatalisták lehetünk: fizetjük az uzsorát. A világpolitikai helyzet is visszajuthat oda, ahonnan elindult. Visszanyeri egyensúlyát, s elmaradt polgárháborúk után nyugodtan nézhet újabb, rendes háborúk elé. Ez is valami – mondhatja a kelet-európai kisember, s elégedetten dörzsöli tenyerét. Csak az az NDK-s, az a kádári meghittség, csak az nem jön vissza többé! Van egy rég elfelejtett írónk, Aszlányi Károly, aki 1936-ban megjelent könyvének, amely az ötvenes évek elejének pusztító európai háborújának a víziója, az Özöngáz címet adta.
A túlélő főhős 1957-ben azt jegyzi föl, hogy a kontinens romlásának erkölcsi okai voltak, hiszen az erkölcsi alapot csak az Istenben való hit tudta volna biztosítani. „De ezen mosolyogtak a bölcsek; ők a spengleri törvényszerűségben hittek, még akkor is, ha kijelentették, hogy nem hisznek benne. Európa megérett a pusztulásra! – mondták, és azt hiszem, nem azért mondták, mert valóban megérett, hanem azért érett meg, mert mondták.” Aszlányi vízióit a mai világhelyzetbe is be lehetne helyettesíteni. S jönnek szépen, komótosan, római kamatlábakon az új spengleriánusok IMF-szerelésben Budapestre is.
Kezük a gázcsapon, szemükben özöngáz.
Joachim Gauck egykori polgárjogi harcos, ma Németország államfője vaskos visszaemlékezései végén arról ír, hogy Václav Havel szentenciája, amely szerint a kelet-európai országok életét 1990 előtt egy szabályos börtönrezsim formálta ki, igaz ugyan, de a polgárok szűk baráti köreit egyfajta meghittség hatotta át, amely az NDK megszűnésével és a szabadulás realitásával elillant.
A szerencsés szabadulást az új szabadság sokkja követte. A hirtelen szabadság mint sokk – ahogy Erich Fromm megfogalmazta – átokként nehezedett már az első emberpárra is a paradicsomi szolgaság után: hiányzott belőle az önmeghatározás szabadsága. Gauck arról is beszél, hogy a kapitalizmus mai kritikája mennyire hasonlít azokéhoz, akik a 19. században a polgári viszonyokkal szemben az ancien regime, a régi feudális rend előnyeit hangsúlyozták ki az új típusú egyenlőtlenségek láttán. Mert egy rendszer sem olyan tanulékony, mint a demokráciáé, s nem az abszolút rosszban és jóban kell gondolkodnunk, hanem a lehetőségek szerinti jobbításban – teszi hozzá. A kérdés a valutaalappal való tárgyalások során tehát az is lehet, hogy miért kell nekünk, diktatúrát tapasztalt kelet-európaiaknak most az uzsora rabjává válni. Mért nem lehet jobbítani a demokráciát?
Némi fölös demokráciatanulás után azonban megint fatalisták lehetünk: fizetjük az uzsorát. A világpolitikai helyzet is visszajuthat oda, ahonnan elindult. Visszanyeri egyensúlyát, s elmaradt polgárháborúk után nyugodtan nézhet újabb, rendes háborúk elé. Ez is valami – mondhatja a kelet-európai kisember, s elégedetten dörzsöli tenyerét. Csak az az NDK-s, az a kádári meghittség, csak az nem jön vissza többé! Van egy rég elfelejtett írónk, Aszlányi Károly, aki 1936-ban megjelent könyvének, amely az ötvenes évek elejének pusztító európai háborújának a víziója, az Özöngáz címet adta.
A túlélő főhős 1957-ben azt jegyzi föl, hogy a kontinens romlásának erkölcsi okai voltak, hiszen az erkölcsi alapot csak az Istenben való hit tudta volna biztosítani. „De ezen mosolyogtak a bölcsek; ők a spengleri törvényszerűségben hittek, még akkor is, ha kijelentették, hogy nem hisznek benne. Európa megérett a pusztulásra! – mondták, és azt hiszem, nem azért mondták, mert valóban megérett, hanem azért érett meg, mert mondták.” Aszlányi vízióit a mai világhelyzetbe is be lehetne helyettesíteni. S jönnek szépen, komótosan, római kamatlábakon az új spengleriánusok IMF-szerelésben Budapestre is.
Kezük a gázcsapon, szemükben özöngáz.
Tamáska Péter
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése