Íróasztalhősök

Lázin Miklós András

- 2012. október 15., hétfő

Szívből gyűlölöm a magyar állam ingyenélő bürokratáit. Millió honfitársammal egyetemben vallom, e gyehennára való réteg abban látja egyetlen feladatát, hogy saját sikertelen életéért az állampolgár mindennapjait a lehető legjobban megkeserítse, tönkretegye. Ezek az emberek azok, akiken az elmúlt két év legjobb szándékkal hozott törvényei sorra megbuknak, akik bicskanyitogatóan álságos türelmükkel és alpári pökhendiségükkel, kivagyiságukkal éveket vesznek el a polgároktól. S hogy ne csak a vakvilágba beszéljek, említek egy példát dühítő dolgaikra.

Jó ismerősöm, Vilmos csaknem két évtizede tulajdonol egy eldugott tábort kedves hegyem szívében. Hét esztendeje a tűzoltóság előírásainak megfelelően létesített egy ötvennégy köbméteres tűzivíztározót. A tartály szabályosan, számlák ellenében, minden vonatkozó törvénynek megfelelően készült. Az önkormányzat építési hatósága és a tűzoltóság képviselője számos alkalommal megtekintette az építkezést, és soha semmiféle kifogást nem tett. A telek melletti birtok gazdája, egy nagy állami erdészet mint szomszéd ugyancsak értesült arról, min dolgoznak oly serényen. Sőt, szóban jelezte, ha az erdő véletlenül lángra kapna, ő is számít az ott található vízre az oltásnál. A föld alatti objektum elkészült, s öt éven át a kutyát sem zavarta, s az időleges ellenőrzéseknél sem találtak problémát.

Két esztendeje aztán beütött a mennykő egy erdészeti felügyelő képében. Emberünk a technika legmodernebb kütyüivel felszerszámozva kimérte a telekhatárt, s most azt állítja, a vésztározó 173 négyzetmétert vesz el a természetből – a föld alatt. Igaz, már fa nőtt fölötte – de akkor is. Lévén az 1994-ben kiadott közhiteles telekkönyvi lap rossz. Természetesen pecsét is van rajta, hivatalos, de akkor is.

Mielőtt továbblépnénk a történetben, érdemes elgondolkodni egy pillanatra; az önkormányzat építési szakembere a telekkönyv alapján vajon miért nem szúrta ki e tényt? Ha valaki esetleg mutyiszagot orrontana, érdemes leszögezni: nem egy, a polgári életben megszokott pár száz négyszögöles erdőszéli víkendfarmról, hanem egy többhektáros, gondozott, melegkonyhás, faházas, fürdőkkel, folyó vizes árnyékszékekkel felszerelt táborról beszélünk, amelyhez a seregnyi folyamatosan vizslató hivatalos szem és jövő-menő hivatásos erdész, vadász miatt nemhogy 173, de egyetlen négyzetmétert sem lehetne észrevétlenül hozzácsapni. Pláne egy-két hétig tartó munkával nem. Jellemző a helyzetre, hogy a gazda azt a fát sem vághatta össze ingyen magának tüzelőnek, amely kívülről ugyan, de az ő területére dőlt be egy vihar során. (Félre ne értsük egymást, nincs ezzel semmi bajom, ha ez a rend, akkor így kell lennie.)

Visszatérve az alapokhoz, a szekér elindult a maga útján. A kimondhatatlan nevű felsőbbség kiadta az ukázt, hogy a tározót harminc nap (!) alatt el kell tüntetni. Mire a gazda fellebbezett – s így megy ez ma is. Akadt közben egy csaknem másfél éves szünet, valamint olyan furcsaságok, mint az a 2012. január 20-án postázott levél, amelyben Vilmosnak felajánlották annak lehetőségét, hogy 2012. január 10-ig betekinthet bizonyos iratokba. Mármint időgéppel.

Az ember nem tudja, sírjon vagy kínjában nevessen. Az iratok pedig nőnek, a gazda pénze fogy, a haja hullik – hivatalnokunk meg dörzsöli a kezét, hogy milyen ügyes alak ő. Mármint a mi kontónkra és idegrendszerünkre..