Sárga irigység

Szabó Palócz Attila

- 2012. október 17., szerda

Néha irigykedem. Igazán és mélységesen. Valóban jó lehet Vadai Ágnesnek lenni. De most tényleg: ennyire egyszerűen gondolkodni, ennyire sematikusan szemlélni a világot és annak minden eseményét; ennyire kizárni az ember érvrendszeréből a tényeket, és nem engedni magát zavartatni a tények által; ennyire egyszerűen átsiklani minden felett, ami talán fontos lehet; ilyen nyugodt lélekkel belehazudni a vitapartner arcába, no és persze a kamerákba… Mindez valóban irigylésre méltó. Valóban jó lehet hát Vadai Ágnesnek lenni. Egyszeriben elönt a sárga irigység. Van erre valami tanfolyam?! Mikor kezdhetem? Hol kell jelentkezni?

Néztem a minap az ATV vitaműsorát, amelyben irigységem titokzatos tárgyát, Szanyi kapitányt és Juhász Pétert, a napokban egyesületté szerveződött Milla elnökét ültették egy asztalhoz. És annyira bejött, hogy gyorsan megnéztem a Port.hu-n, mikor lehet ebből repetázni, vagyis mikor lesz az ismétlés. Ezért is mondom, hogy rettenetesen jó lehet manapság Vadai Ágnesnek lenni…

Ilyen eltökélten és határozottan, elakadt lemezként ismételgetni a mantrát: „Még mindig több dolog köt össze bennünket, mint amennyi összeköti magát, Szanyi képviselő urat meg engem a Fidesszel. Sokkal több közös dolog van bennünk és az önök mögött álló támogatókban” – valódi, Gréczy Zsoltot idéző gondolatok ezek, pazar gréczyzmussal megfogalmazott káoszelmélet, s nem tudom, ki rághatta mindezt ilyen alaposan Vadai Ágnes fülébe, maga az eszmei előhírnök vagy talán Gyurcsány Ferenc, talán csapatmunkává változott az egész, amikor Bauert és Debreczenit bevonták az ötletelésbe, a csapatépítő tréningbe, nem tudhatom, de úgy kapaszkodott ezekbe a szavakba, mint az utolsó szalmaszálba, mintha az élete függne tőle.

El is ismételte, akárhányszor csak szót kapott. Mint a kisdiák, az elemista nebuló, amikor a feladott verset gyakorolja, már egy hete csak a mamára…

Hogy mindenki jól meg-jegyezhesse.

Egyik kedvenc írómtól, Danilo Kistől származik az általam is sokszor idézett mondat: „Ha egy hazugságot sokáig ismételgetnek, a nép hinni kezd benne!” Ha sokszor elmondod, talán még hitelesnek is tűnhetsz…
Szóval igen, nagyon jó lehet, s felettébb könnyű manapság Vadai Ágnesnek lenni. A mondatokat és az érveket készen kapja, s aztán már lényegében nincs is más dolga, mint elfecsegni néhány jól begyakorolt frázist – a forrás megjelölése nélkül –, odabiggyeszteni néhány hangzatos közhelyet, és megsértődni, ha valaki – esetünkben Juhász Péter – a fejünkre olvassa, hogy igaztalan állításokat harsogunk. Igaztalan. Szép kis eufemizmus. Hiszen ami igaztalan, az nem igaz. Vagyis hamis. Tehát hazugság.

Jómagam a Millának sem vagyok feltétlen híve (a Pityinger mint alternatív államfő, szánalmasan komolytalan; Bajnai mint a demokrácia letéteményese, ugyancsak), sem fogadatlan prókátora, de azért sajnáltam ebben a szituációban Juhász Pétert. Itt van ez a szervezet, az egyesületté alakult Facebook-csoport, amelyik még egyhetes sincs, még most csomagolják neki a mózeskosarat az összegründolói. És máris ott köröznek felette a dögkeselyűk, mindenki szeretne kiszakítani belőle – és viszonylagos népszerűségéből – egy ízletes darabot.
Valóban jó lehet Vadai Ágnesnek lenni, hiszen sematikus gondolkodásával felesleges is lenne bíbelődnie a tényekkel. Irigylem benne például azt is, hogy ha végül mégsem jut nekik a kiszemelt koncból, ő akkor is elégedett lesz. Csak hát ráfogják majd, hogy ez egy újabb éhségsztrájk.
Vagy valami ilyesmi… És szinte bármikor.

Mert valóban: nagyon kiéhezettek már mások népszerűségére – bárkiére, akinek sikerül a közelébe somfordálniuk –, s amelybe szeretnének úgy belecsimpaszkodni, hogy aztán soha többé el se engedjék.