Pakkot kaptunk!

Szalontay Mihály

- 2012. október 17., szerda

Álláspont

Ráadásul tudtuk is, hogy jön, mert menetrendszerű csatlakozása volt a magyar gazdasággal szembeni borúlátó londoni vélekedésekhez, amelyeket a legnagyobb elemzőházak képviselnek. Ugyan az Európai Unió mondhatta volna, hogy engedékeny lesz az egyébként igyekvő magyarokkal, mint ahogy megenyhült a portugálok törekvései láttán, és egy év türelmi időt adott nekik. Mint ahogy a görögöknek is hamarosan megszavazza az újabb kétévnyi türelmet, pedig azok ha igyekeznek is, viszonylag kevés és lesújtó eredménnyel teszik. S mint ahogy az EU általában is megértő azzal a huszonegy tagországgal, amely ellen túlzottdeficit-eljárás folyik. De Brüsszel velünk szemben bekeményített! Nem hiszi el, hogy teljesíteni tudjuk a költségvetési hiányra kitűzött céljainkat, és jövőre a hazai össztermék (GDP) 3 százaléka alatt tudjuk tartani. Nem hiszi, mert a londoni szakértők többsége sem hitte el, a legnagyobb elemzőházak jóval három százalék feletti deficitet jósolnak a magyaroknak jövőre. Így hát azzal fenyegette meg a budapesti kormányt, hogy a válság közepette a felzárkózásunkat a civilizált világhoz egyedül lehetővé tevő uniós forrásokat is megkurtítja, ha nem teszünk további lépéseket. A magyar kormánynak tehát nem maradt más választása, mint húzni megint egyet a nadrágszíjon.

A kettős mérce azonban nemcsak az országonkénti hozzáállásban mutatkozik meg, hanem a válság egészének megközelítésében is. Az utóbbi időszak válságkezelési csomagjai ugyanis azt igazolták Európa-szerte, hogy enyhíteni kell a megszorítások szigorán, mert különben olyan lefelé örvénylő spirálba kényszerítik a hitelezők a tagországokat, amely a gazdaság folyamatos zsugorodásához vezet. Akkor, amikor az egyik fő hitelező, a Nemzetközi Valutaalap (IMF) vezérkara éppen a nadrágszíj lazítását szorgalmazza általában Európában, a másik, a brüsszeli hitelező újabb szorítást rendelt el nekünk, magyaroknak.

Meglepő, hogy éppen minket pécéztek ki?! Dehogy. Az ugyan aligha kifogásolható, hogy a válság anyagi terheinek egy részét áthárítjuk azokra a bankokra, amelyek egyébként a krízis megszületésében főszerepet játszottak, de nem várhatjuk el tőlük ezen lépések ünneplését. Annál is inkább nem, mert ezzel a magyar kormányzat veszélyes példát mutatott a többi tagországnak, és hamarosan követőkre is talált. A nemzetközi piaci hangulatot meghatározó banki elemzők tehát mindaddig a fejüket rázzák majd, ha Magyarországról van szó, amíg a magyar kormány el nem törli a bankadót. A bankok hitelezési képessége a bankadó szinten tartásától és a megemelt illetékektől csökkenhet ugyan, de a magyar piacot ma nem az jellemzi, hogy a pénzintézetek visszafognák a hitelnyújtást, hanem inkább az: a válság idején törvényszerűen megszigorodott feltételek mellett jelentősen megcsappant a kölcsönök iránti kereslet. Ráadásul a magyar társadalom jelentős része még nem tért magához a devizahitelek utáni traumából, és kétszer is meggondolja, mielőtt újabb törlesztőrészleteket venne a nyakába.

Azzal azonban már vigyáznék, hogy a brüsszeli előrejelzések a következő évi magyar teljesítményre közgazdaságilag megalapozatlanok lennének. A kincstári optimizmus beigazolódásában még egy konjunktúra idején sem bíznék, nemhogy válságidőszakban. Nem látni ugyanis egyelőre azt a receptet, amellyel az unió politikai és gazdasági elitje azonnali megoldást találna az adósságválságra. Ha viszont ez tényleg az évtized végéig elhúzódó küzdelem lesz, akkor szinte biztosra vehető, hogy a jelenlegi optimista hangulatot a nemzetközi piacokon újabb hullámvölgy követi majd, és Magyarország ismét megjelenik a helyzet romlására spekulálók célkeresztjében. Ebben a helyzetben az a konzervatív hozzáállás tűnik ésszerűnek, amely a legrosszabb forgatókönyvet veszi alapul, és arra kalkulál, csak arra alapozva ígérget, ha még maradt valami. Egyrészt azért, mert akkor nem kell egyre nagyobb terheket raknia a gazdaság szereplőire, másrészt azért, mert a lakosságot így már csak kellemes meglepetések érhetik, ami politikailag is sokkal jobb. És ha már a politikai hangulatnál tartunk, öngyilkossággal ér fel a csak az optimistának tartott forgatókönyvekben jövőre megtermelhető társadalmi juttatások elosztása még ebben az esztendőben. Ez szokott ugyanis olyan politikai csapdához vezetni, amely az ígéret betartása érdekében aztán még nagyobb károkat okoz. Mellesleg ezek az ígéretek és következményeik minden választási kampányban a legjobb adunak számítanak az ellenzék kezében.