Mitt McObama

Máté T. Gyula

- 2012. október 15., hétfő

Álláspont

Coca vagy Pepsi?

McDonald’s vagy Kentucky?

Barack Obama vagy Mitt Romney?

Világlátott hazai szakértők és közírók – a CNN-ről az al-Dzsazírára kapcsolva – előszeretettel használják a fenti hasonlatokat. Mondván: az amerikai elnökválasztásoknak nincs igazi jelentőségük, a nagy kérdések már a színfalak mögött eldőltek, a derék tengerentúli polgároknak csak hangsúlyok és vezetői sármok közül kell dönteniük. Mint a gyorséttermekben, hogy hasábra vagy karikára vágott krumplit kérnek-e, s milyen vegyértékű színes ital kerüljön az újratölthető pohárba.

Szép közhely ez, s mint minden hasonlóban, természetesen ebben is jó adag igazság van. Mert tény, hogy Barack Obama az ellenfelei által ráaggatott szocialista jelzők ellenére sem készül az amerikai társadalom totális bolsevizálására, mint ahogy a tekintélyelvű Mitt Romney hívei is legfeljebb texasi vadászatra öltenek barna inget – abból is persze legfeljebb kockásat. Egészségügyi és nyugdíjreform, ilyen vagy olyan adóhangsúly?

Ha az amerikai gazdaság dübörög, az átlag amerikai polgár elégedetten kattint egyet dobozos sörén, majd az elnökválasztási vitáról átkapcsol a kerületi baseball-liga kisleánykadöntőjére.

Ha gáz van, veszni látszik az állás, s már egy Big Macnél magasabb a benzin gallononkénti ára – nos, ebben az esetben az átlag amerikai polgár anyázza az osztogató komcsi Obamát, szemet vet Romney milliárdos vagyonára, dúlva-fúlva bont sört, majd kapcsol át a kerületi pankrátorliga Jézus–Sátán elődöntőjére. Mert hát forr a rendszerváltó düh ilyenkor rendesen.

A viccet félretéve: természetesen van különbség Obama és Romney gazdaságpolitikája között, azonban ezek minden látszat és reklámszöveg ellenére nem kardinális különbségek. Egyikük maximális programja sem alakítja át Amerikát annyira, hogy az alapvető tengerentúli viszonyokban, érdekellentétekben és érdekközösségekben meghatározó változás állna be.

Még csak arról sincs szó, hogy az Obama vagy Romney mögött álló gazdasági csoportok valamelyike tiporná el a másikat. Lobbipénz megy ide is, oda is. Olajcégnél és telekomvállalatnál egyaránt van konzervatív és demokrata rubrika a könyvelésben. De fogadhatnak arra is nagyban, hogy amikor Soros György az Obama-kampányt támogatja dollármilliókkal, akkor valamelyik üzlettársa éppen Romney kampányvacsorájára árul százezres jegyeket. Végül persze lesz győztes és vesztes, de egyik sem nyer vagy veszít annyit, hogy ezt az évszázados játékszabályt felborítsa.

Ez nem azt jelenti, hogy az amerikai demokrácia jó vagy rossz, ez azt jelenti, hogy ilyen. Így működik, merthogy működik, az biztos. A jelzőket meg hagyjuk, tengerentúlon is, meg itt is.

Az „itt is” alatt nyugodtan érthetjük Budapestet is. Emlékezetes pillanat volt, amikor az MSZP valamelyik kongresszusán a Che Guevará-s poénokból kifogyott ifjú szocialisták sárgabaracklekvárt címkéztek Obamának. Értik? Barack-barack. Oltári, legalább akkora poén, mint a reformszocia­lizmus vagy a szociális piacgazdaság, nem is beszélve a milliárdosok által irányított, társadalmilag érzékeny ellenzéki összefogásról.

Nos, ez a mi budapesti szociálliberális oldalunk meg van győződve róla, hogy Amerika szereti őt, mi több, csak is őt szereti. Eme hitüket arra alapozzák, hogy ők nagyon szeretik Amerikát, és természetesen tűzbe mennek a nyugati életformáért is. Ez a logika már működött Moszkvával és internacionalizmussal, miért ne lehetne remake-elni Washingtonnal és globalizmussal. A történet szépséghibája csak az, hogy a Fehér Házban ugyan nagyon szeretik, ha nyalnak nekik, de istenigazából azért a tények számítanak. Azaz hogy Magyarország mennyire vesz részt az amerikai békét és egyebet teremtő akciókban, illetve az amerikai befektetések helyzete mennyire biztos Budapesten. S érdekes még az is, hogy merre nyitunk Keletre.

A demokráciaféltés csak akkor jön elő, ha ezek valamelyikével gond van. Az amerikai magyar Népszava vagy párja, a Kurucinfo természetesen csak a mérhetetlen sajtószabadság miatt működhet szabadon a tengerentúlon, hiszen miért akarna bárki kívülről manipulálni.

Na de ez csak a körítés. A lényeg: ami igaz az amerikai belpolitikára, az hatványozottan igaz a külvilágra. Meglehet, Romney nagyobb vehemen­ciával fog tengerészgyalogosokat küldeni, mint Obama, de ha Amerika érdeke azt diktálja, küldenek mind a ketten.

Se Obama, se Romney nem fog Bajnai és Orbán közül választani, ha nem muszáj. Mosolyt és homlokráncolást küldhetnek, pénzre és paripára azonban fölöslegesen nem költenek, felszabadító dollármilliárdokra meg végképp kár számítani.

Egyik oldalnak sem.

Kár erre játszani.