Boros Imre: Sertésharapást szőrével

2012-06-22

Sertésharapást szőrével

Hazánk, nagyságához képest, egyedülállóan magas arányban rendelkezik mezőgazdasági termelésre alkalmas területekkel. A művelés feltételei is ideálisak, a terület nagy részén elegendő a csapadék, a talaj termőereje kiváló vagy jó, a kontinentális éghajlat sokszínű mezőgazdasági kultúrát eredményez.
A hazai mezőgazdaság sikerrel állta ki az évszázadok viharait, nemzetközileg kiemelkedő eredményeket ért el nemcsak a távoli múltban, de még a hagyományos, családi alapú gazdálkodást erőszakkal elsöprő kollektivizálás után is. Azonban az ágazat hanyatlása mintegy negyed század óta megállíthatatlannak tűnik. Mára nemcsak hagyományos exportpiacainkról szorultunk ki, de a hazai piacok egy részéről is. A zuhanás a fő okozója a hazai foglalkoztatási katasztrófának. Most az egyik vezető agrárágazat, a sertéstenyésztés okán tekintjük át a lezüllés gazdasági, társadalmi és szociális hatásait. 1983-ban Békéscsabán a megyei MNB-igazgató arról tájékoztatott, hogy a megye vágósertés-állománya meghaladta az egymilliót, és az országban tizenhárommillió feletti az állomány.

Ma alig hárommilliós állománnyal számolunk. Az ágazat lezüllesztése nem sikerülhetett volna az aktuális kormányzatok tevőleges hozzájárulása nélkül. Nem lehet mindent a KGST összeomlására fogni. Inkább okozta a bajt, ahogyan a piacot „liberalizálták”, amikor 2002 és 2004 között ömlesztve engedtek sertéshúst a hazai piacra, hogy árversennyel tegyék tönkre a hazai tenyésztőket. Lejárt szavatosságú, külföldi fél sertést kínáltak a hazai élő sertés felvásárlási ára alatt.

Ha a standard száz kiló körüli vágósúllyal és négyszáz forint körüli felvásárlási árral számolunk, a tízmilliós állománycsökkenés négyszázmilliárd forintot ad. A feldolgozott és piacra készített sertéstermékek átlagos árának nyugodtan vehetjük az ezerötszáz forintos átalányt, amibe a felvágottak, friss húsok, füstölt áruk és a vendéglői, közkonyhai felhasználás is beletartozik.
A sertéságazat kálváriája évi ezerötszázmilliárd forintnyi GDP-kieséssel járt, ami több mint négy százaléknak felel meg. A hazai, ugyancsak alacsony bértartalmat alapul véve, kiesett mintegy hatszázmilliárd forint munkabér, havi százötvenezres bruttó bérrel számolva. Az ágazat lezüllése együtt járt majdnem háromszázezer munkahely veszélyeztetésével, azok nagyobb részének végleges elvesztésével.

Feldolgozott húsáru helyett ma tömeggabona kerül a külpiacokra, miközben mi már nemcsak tőkehúst, de élő sertést is importálunk. A statisztikai kimutatások pedig arról nem szólnak, hogy mindez miként hatott az eladósodást okozó fizetésimérleg-helyzetünkre. Tény, hogy az exportkiesés és az importtöbblet is növelte az eladósodást. A munkahelyek tömeges elvesztését jelzik az üresen maradt ólak és sertéstartó telepek. A hazai foglalkoztatási problémák éppen azokban a kistérségekben a legégetőbbek, ahol korábban komoly sertéstartás volt.

A sertéságazatot a „piac” oltárán feláldoztuk. De hiába volt az áldozat, a piac nem honorálta ezt, ellenben áthidalhatatlan strukturális munkanélküliséget és adósságot okozott, amit eddig sem orvosolt, és soha nem is fog. Felmerül a kérdés, hogy lehet-e kutyaharapást szőrével gyógyítani? Arra gondolok, hogy lenne-e értelme a hazai sertéságazat ismételt talpra állításának. Ehhez a saját, senki által ránk nem erőltetett szabályrendszerünkkel kellene mindenekelőtt megbirkózni. Lassan odajutunk, hogy az állattartás költségei az egekben járnak, és nemcsak a tyúkok, de a disznók személyiségi jogai is Strasbourgban ítéltetnek meg.

Az új kezdethez arra lenne szükség, hogy az unióval szemben alázatosan viselkedő hivatalnokaink fellépjenek érdekeink védelmében az európai fórumokon – amire eddig nem volt példa. A legfontosabb tennivaló a fogyasztók védelme a pocsék árutól, ami ömlik be az országba. Hallott-e valaki arról, hogy pocsék árut áruló nagykereskedők megütötték a bokájukat? Legfeljebb kis cégeket büntetnek meg olykor.

Miután a pocsék áru bejött és „versenyképes”, arra szorít egyes hazai termelőket is, hogy a „versenyképesség” érdekében ők is pocsékot áruljanak, és a jó minőséget kiszorítsák. Először a hazai piacot kell visszahódítani, mégpedig kitűnő minőséggel és elfogadható árakkal. A külpiacokon is számíthatunk sikerre, mert nő az igény a jó minőségű termékek iránt.

Meg kell említenünk a szociális szférát is mint felvevőt, de úgy is, mint potenciális termelőt, beleértve a vidéken élő romákat. Az állattartás nem- csak hasznos, de munkakultúrát is fejleszt. Az állat mindennap gondoskodást igényel, amit a gyerek is elsajátít. A tíz-tizenkét éves gyerek is megetetheti az állatokat, mielőtt elindul az iskolába. Akkor talán jut egy darab kolbász is, és nem az iskolai tízórait várja éhségtől kopogó szemekkel. A sertéságazatban elveszett munkahelyeket csak ugyanott – vidéken, a sertéságazatban – lehet részben pótolni, azaz kutyaharapást szőrével gyógyítani. Való igaz, ezért a hazai komprádorokkal és a piacfetisizáló uniós bürokráciával is meg kell küzdeni. Más út azonban nincs.

Boros Imre