Napóleon és az orosz kelepce 
A francia császár nem számolt a szélsőséges időjárással, a felperzselt föld taktikájával és az ellenség ütközetkerülésével sem
Miért fordult szövetségese, Sándor cár ellen Napóleon, noha a fő ellensége Anglia volt? Kétszáz éve indult el a francia császár Moszkva, egyben a végzete felé.
„A hadsereg három hajóhídon, három oszlopban átkelt a Nyemenen. Az oroszok nem háborgatták az átkelést. Mindenkinek nagy öröme volt rajta, a császáron kívül. Csak állt a másik parton, figyelte a csapatok mozdulatait, de közben gyakran nézett a messzeségbe, mintha várt volna valakit. Hirtelen lóra pattant és egyedül, kíséret nélkül belovagolt az erdőbe. Megtesz egy mérföldet, kettőt, hármat, sehol egy teremtett lélek. Megállt, körülnézett, hallgatózott: csend, végeérhetetlen pusztaság, végeérhetetlen titok: Oroszország. »Ki hív?« – kiáltotta, azzal visszalovagolt a Nyemenre.” – Így írja le Mereskovszkij, a híres orosz regényíró Napóleon orosz hadjáratának kezdetét. 1812. június 24-én a csaknem félmillió katonából álló Grande Armée – ez a tíz nyelvű „mozgó Bábel”, amelynek csupán a fele volt francia – átkelt a Kelet-Poroszországot Oroszországtól elválasztó határfolyón, és elindult keleti irányban a hatalmas ország belseje felé, anélkül, hogy a legkisebb ellenállásba ütközött volna.
A szárazföld és a tenger
Az elmúlt kétszáz évben könyvtárnyi irodalom foglalkozott a napóleoni kor legfontosabb hadjáratával, amely eldöntötte nemcsak a császár és a francia birodalom, de egész Európa sorsát is. Miért támadta meg szövetségesét a kontinens nagy részét uraló francia császár, és miért nem tudta békére kényszeríteni Sándor cárt? Bár többször is vereséget mért az orosz erőkre, és bár elfoglalta Moszkvát is, miért vonult vissza és miért semmisült meg Európa legerősebb hadserege? Miért és miben hibázott az addig legyőzhetetlen katonai zseni, akiről nemcsak a nagy francia író, Stendhal írta, hogy a legnagyobb férfiú volt, aki Caesar óta megjelent a földön, hanem a Napóleon hadserege ellen önfeláldozóan harcoló orosz huszár és költő, Gyenisz Davidov is így méltatta: „A csodálatos férfiú, a hadvezér, akihez foghatót Nagy Sándor és Julius Caesar óta nem ismertünk, a legnagyobb hadvezér, politikus, törvényhozó és hódító, aki megverte Európa valamennyi hadseregét…” – Ezekre a kérdésekre megannyi történetíró és szépíró sokféle választ adott, abban azonban a legtöbben egyetértenek, hogy Napóleon végzetes stratégiai hibát követett el Oroszország megtámadásával, a hadjáratot pedig rosszul vezette, és övé a fő felelősség, hogy a hadserege szinte teljesen megsemmisült.
Napóleon Szent Ilona szigeti fogságában tollba mondott emlékirataiban az orosz cárra hárította a felelősséget a háborúért, azt állítva, hogy a háború az európai kontinentális rendszer kényszerű következménye lett abban a pillanatban, amikor Sándor cár megszegte a tilsiti és az erfurti egyezményt. Ugyanakkor azt is elárulta, hogy az általa annyi győzelem árán létrehozott francia birodalom „egészen bizonyosan részeire bomlott volna halála esetén, és ha nem nyomja vissza az oroszokat a Dnyeperen túlra, nem állítja helyre a lengyel trónt, a birodalom természetes gátját, Európa jogara feltétlenül valamilyen cár kezébe került volna”. Miért gondolta úgy, hogy meg kell mentenie Európát Oroszországtól? Mert „Sándor cár, akárcsak birodalma, még fiatal volt és erejének teljében” (lásd keretes írásunkat). Napóleon nézőpontjából az orosz birodalom vagy szövetséges volt vagy ellenfél az Anglia elleni nagy sakkjátékban, melynek tétje az Európa fölötti hegemónia megszerzése volt. (Bár a történelem nem ismétli önmagát, mégis feltűnő a hasonlóság Napóleon és Hitler stratégiai elgondolása között: mindketten azért támadtak Oroszországra, hogy megfosszák legfőbb támaszától, és így kényszerítsék térdre a fő riválist, Angliát.) Mivel Nagy-Britannia a forradalmi Franciaország által 1792-ben kirobbantott – és csak Napóleon waterlooi vereségével véget érő –, kisebb megszakításokkal csaknem negyedszázadig tartó háború során kezdettől mindvégig a franciaellenes koalíciók kezdeményezője, aktív résztvevője és fő finanszírozója volt, Napóleon az Európát a saját uralma alatt egyesíteni próbáló törekvésében a fő akadályt az angolokban látta. Mivel a szigetország elleni közvetlen támadást – a franciánál sokkal nagyobb és erősebb angol flotta miatt – a francia császár nem kockáztatta meg, 1806-ban, Poroszország leverése után kontinentális zárlatot hirdetett Anglia ellen, amelyhez valamennyi szövetséges, semleges és megszállt országnak csatlakoznia kellett. Azt mondta: „A szárazföld hatalmával akarom meghódítani a tengert.” Miután Napóleon 1807 nyarán megkötötte a tilsiti szerződést a kényszerű szövetségessé tett I. Sándor cárral, aki vállalta az Anglia-ellenes kereskedelmi blokádhoz való csatlakozást, Angliát az a veszély fenyegette, hogy egyfelől nem tud piacot szerezni áruinak, másfelől nem jut hozzá olyan létfontosságú nyersanyagokhoz, mint az orosz kender, len és fa, amelyek flottája számára nélkülözhetetlenek voltak.
Orosz nem, osztrák igen
Csakhogy az Anglia-ellenes gazdasági-kereskedelmi blokád legalább annyira sújtotta Oroszországot (az orosz uralkodó elit nem jutott hozzá a megszokott kávéhoz, az indiai fűszerekhez, a kínai selyemhez stb.) és a Napóleon vazallusává vált Habsburg Birodalmat és Poroszországot, sőt magát Franciaországot is, mint Nagy-Britanniát, amely ekkor már a világ legnagyobb gyarmatbirodalmával és nyersanyagkincsével rendelkezett. Sándor – német származású, angolbarát édesanyja, a cári udvar többsége és az orosz üzleti körök nyomására – már 1810-től megnyitotta kikötőit a semleges lobogók alatt vitorlázó, de valójában angol kereskedelmi hajók előtt, ám az átlátszó trükk természetesen Napóleon tudomására jutott. A francia császárt ez az árulás is bosszantotta, de az orosz cárra akkor haragudott meg igazán, amikor az 1810 elején visszautasította, hogy húgát, Anna Pavlovna nagyhercegnőt feleségül vegye.
Napóleon halálosan megsértődött Sándor cárra, és huszonnégy órán belül megkérte Metternich osztrák nagykövet útján I. Ferenc osztrák császár lánya, Mária Lujza főhercegnő kezét, amit azonnal meg is kapott. Metternich azt az álláspontot képviselte, hogy ez a házasság a Habsburg-dinasztia létérdeke, mert Napóleon a két keleti (orosz, osztrák) nagyhatalom közül az ellen fog fordulni, amelyik nem adta oda neki rögtön az utódot szülő menyasszonyt. S valóban nem tévedett, mert Ausztria az 1805-ös és 1809-es két megalázó vereség után többé nem vált a francia császár célpontjává. Hogyan is vált volna, hiszen 1811. március 20-án megszületett az osztrák császár unokája, a francia trónörökös. Ekkor a cár hiába kínált szövetséget Ferenc császárnak, az óvatos Ausztria csak a Grande Armée oroszországi katasztrófája után, 1813 nyarán csatlakozott az angol–orosz–porosz–svéd koalícióhoz, amelynek katonai túlereje aztán bő fél év alatt véget vetett a napóleoni „csodálatos kalandnak”. (Waterloo már csak az utójáték végére tett pontot.)
Megint ugyanaz a hiba
Napóleon biztosra akart menni: Európa hadtörténetében az addigi legnagyobb, csaknem félmilliós hadsereggel támadta meg Oroszországot, amelynek hadereje akkor nem állt összesen kétszázezernél több katonából. Sőt, az inváziós Grande Armée akár kétszer akkora is lehetett volna, de a német, porosz és lengyel területeken állomásozó megszálló, illetve tartalék hadseregeken felül mintegy negyedmillió francia katona az Ibériai-félszigeten harcolt a spanyol függetlenségi háború fanatikus gerillacsapatai és a Wellington herceg vezette brit–spanyol hadsereg ellen, így ők nem lehettek ott az oroszországi haderőben. Napóleon első nagy kudarcát kétszáz éve a spanyol kelepce okozta (Magyar Hírlap, 2012. január 6.), de nem okult belőle, sőt ugyanazt a hibát elkövette a számára ismeretlen orosz birodalom megtámadásával.
A katonai zseni nem számolt sem a korábban a francia katonák által nem tapasztalt szélsőséges földrajzi és éghajlati adottságokkal, sem az orosz hadseregnek az ütközetkerülést és a folytonos visszavonulást a „felperzselt föld” taktikájával és a partizánakciókkal kombináló stratégiájával. Ezt egyébként a közhiedelemmel ellentétben nem a csak augusztus közepén hadsereg-főparancsnokká kinevezett Kutuzov, hanem elődje, a skót származású Barclay de Tolly hadügyminiszter és a szintén az orosz cárt szolgáló porosz generális, Karl Pfuel dolgozta ki. Sőt, Bernadotte svéd trónörökös – Napóleon volt kiváló marsallja! –, ekkor már az orosz cár szövetségese is ugyanezt tanácsolta, vagyis hogy kerülni kell a nagy ütközeteket, az ellenséget oldalról nyugtalanítva, különítmények kiküldésére kell bírni és minél több meneteléssel kifárasztani.
A forró nyárban az elégtelen élelmiszer-utánpótlás miatt a francia hadsereg fosztogatással próbált magának ennivalót szerezni a kiürített, felgyújtott falvakban, ám ez egyre kevésbé volt sikeres. A hadjárat első egy-másfél hónapjában a lovak nagy része elpusztult, a katonák pedig a perzselő hőség, valamint az állandósuló élelem- és ivóvízhiány miatt megbetegedtek, naponta több ezren pusztultak el hasmenésben és tífuszban, vagy lemaradtak, illetve dezertáltak a kelet felé vonuló seregtől. A Nyemenen átkelő több mint négyszázezer katonából augusztus elejére már csak kétszázötvenezer maradt, holott a franciáknak még egyetlen csatát sem kellett vívniuk – csak a végtelen, kietlen orosz pusztákkal. Napóleon azonban mindenáron le akarta győzni a visszavonuló orosz sereget, mert szentül hitte, hogy akkor Sándor cár megadja magát, s az orosz birodalom kénytelen lesz Napóleon számára előnyös békét kérni. Csakhogy ez nem történt meg sem a borogyinói gigászi csata, sem Moszkva elfoglalása után. Napóleon csak ment előre kelet felé, és éppen ezáltal lépett-ragadt bele egyre jobban az orosz kelepcébe, amely még könyörtelenebb volt, mint a spanyol.
„A hadsereg három hajóhídon, három oszlopban átkelt a Nyemenen. Az oroszok nem háborgatták az átkelést. Mindenkinek nagy öröme volt rajta, a császáron kívül. Csak állt a másik parton, figyelte a csapatok mozdulatait, de közben gyakran nézett a messzeségbe, mintha várt volna valakit. Hirtelen lóra pattant és egyedül, kíséret nélkül belovagolt az erdőbe. Megtesz egy mérföldet, kettőt, hármat, sehol egy teremtett lélek. Megállt, körülnézett, hallgatózott: csend, végeérhetetlen pusztaság, végeérhetetlen titok: Oroszország. »Ki hív?« – kiáltotta, azzal visszalovagolt a Nyemenre.” – Így írja le Mereskovszkij, a híres orosz regényíró Napóleon orosz hadjáratának kezdetét. 1812. június 24-én a csaknem félmillió katonából álló Grande Armée – ez a tíz nyelvű „mozgó Bábel”, amelynek csupán a fele volt francia – átkelt a Kelet-Poroszországot Oroszországtól elválasztó határfolyón, és elindult keleti irányban a hatalmas ország belseje felé, anélkül, hogy a legkisebb ellenállásba ütközött volna.
A szárazföld és a tenger
Az elmúlt kétszáz évben könyvtárnyi irodalom foglalkozott a napóleoni kor legfontosabb hadjáratával, amely eldöntötte nemcsak a császár és a francia birodalom, de egész Európa sorsát is. Miért támadta meg szövetségesét a kontinens nagy részét uraló francia császár, és miért nem tudta békére kényszeríteni Sándor cárt? Bár többször is vereséget mért az orosz erőkre, és bár elfoglalta Moszkvát is, miért vonult vissza és miért semmisült meg Európa legerősebb hadserege? Miért és miben hibázott az addig legyőzhetetlen katonai zseni, akiről nemcsak a nagy francia író, Stendhal írta, hogy a legnagyobb férfiú volt, aki Caesar óta megjelent a földön, hanem a Napóleon hadserege ellen önfeláldozóan harcoló orosz huszár és költő, Gyenisz Davidov is így méltatta: „A csodálatos férfiú, a hadvezér, akihez foghatót Nagy Sándor és Julius Caesar óta nem ismertünk, a legnagyobb hadvezér, politikus, törvényhozó és hódító, aki megverte Európa valamennyi hadseregét…” – Ezekre a kérdésekre megannyi történetíró és szépíró sokféle választ adott, abban azonban a legtöbben egyetértenek, hogy Napóleon végzetes stratégiai hibát követett el Oroszország megtámadásával, a hadjáratot pedig rosszul vezette, és övé a fő felelősség, hogy a hadserege szinte teljesen megsemmisült.
Napóleon Szent Ilona szigeti fogságában tollba mondott emlékirataiban az orosz cárra hárította a felelősséget a háborúért, azt állítva, hogy a háború az európai kontinentális rendszer kényszerű következménye lett abban a pillanatban, amikor Sándor cár megszegte a tilsiti és az erfurti egyezményt. Ugyanakkor azt is elárulta, hogy az általa annyi győzelem árán létrehozott francia birodalom „egészen bizonyosan részeire bomlott volna halála esetén, és ha nem nyomja vissza az oroszokat a Dnyeperen túlra, nem állítja helyre a lengyel trónt, a birodalom természetes gátját, Európa jogara feltétlenül valamilyen cár kezébe került volna”. Miért gondolta úgy, hogy meg kell mentenie Európát Oroszországtól? Mert „Sándor cár, akárcsak birodalma, még fiatal volt és erejének teljében” (lásd keretes írásunkat). Napóleon nézőpontjából az orosz birodalom vagy szövetséges volt vagy ellenfél az Anglia elleni nagy sakkjátékban, melynek tétje az Európa fölötti hegemónia megszerzése volt. (Bár a történelem nem ismétli önmagát, mégis feltűnő a hasonlóság Napóleon és Hitler stratégiai elgondolása között: mindketten azért támadtak Oroszországra, hogy megfosszák legfőbb támaszától, és így kényszerítsék térdre a fő riválist, Angliát.) Mivel Nagy-Britannia a forradalmi Franciaország által 1792-ben kirobbantott – és csak Napóleon waterlooi vereségével véget érő –, kisebb megszakításokkal csaknem negyedszázadig tartó háború során kezdettől mindvégig a franciaellenes koalíciók kezdeményezője, aktív résztvevője és fő finanszírozója volt, Napóleon az Európát a saját uralma alatt egyesíteni próbáló törekvésében a fő akadályt az angolokban látta. Mivel a szigetország elleni közvetlen támadást – a franciánál sokkal nagyobb és erősebb angol flotta miatt – a francia császár nem kockáztatta meg, 1806-ban, Poroszország leverése után kontinentális zárlatot hirdetett Anglia ellen, amelyhez valamennyi szövetséges, semleges és megszállt országnak csatlakoznia kellett. Azt mondta: „A szárazföld hatalmával akarom meghódítani a tengert.” Miután Napóleon 1807 nyarán megkötötte a tilsiti szerződést a kényszerű szövetségessé tett I. Sándor cárral, aki vállalta az Anglia-ellenes kereskedelmi blokádhoz való csatlakozást, Angliát az a veszély fenyegette, hogy egyfelől nem tud piacot szerezni áruinak, másfelől nem jut hozzá olyan létfontosságú nyersanyagokhoz, mint az orosz kender, len és fa, amelyek flottája számára nélkülözhetetlenek voltak.
Orosz nem, osztrák igen
Csakhogy az Anglia-ellenes gazdasági-kereskedelmi blokád legalább annyira sújtotta Oroszországot (az orosz uralkodó elit nem jutott hozzá a megszokott kávéhoz, az indiai fűszerekhez, a kínai selyemhez stb.) és a Napóleon vazallusává vált Habsburg Birodalmat és Poroszországot, sőt magát Franciaországot is, mint Nagy-Britanniát, amely ekkor már a világ legnagyobb gyarmatbirodalmával és nyersanyagkincsével rendelkezett. Sándor – német származású, angolbarát édesanyja, a cári udvar többsége és az orosz üzleti körök nyomására – már 1810-től megnyitotta kikötőit a semleges lobogók alatt vitorlázó, de valójában angol kereskedelmi hajók előtt, ám az átlátszó trükk természetesen Napóleon tudomására jutott. A francia császárt ez az árulás is bosszantotta, de az orosz cárra akkor haragudott meg igazán, amikor az 1810 elején visszautasította, hogy húgát, Anna Pavlovna nagyhercegnőt feleségül vegye.
Napóleon halálosan megsértődött Sándor cárra, és huszonnégy órán belül megkérte Metternich osztrák nagykövet útján I. Ferenc osztrák császár lánya, Mária Lujza főhercegnő kezét, amit azonnal meg is kapott. Metternich azt az álláspontot képviselte, hogy ez a házasság a Habsburg-dinasztia létérdeke, mert Napóleon a két keleti (orosz, osztrák) nagyhatalom közül az ellen fog fordulni, amelyik nem adta oda neki rögtön az utódot szülő menyasszonyt. S valóban nem tévedett, mert Ausztria az 1805-ös és 1809-es két megalázó vereség után többé nem vált a francia császár célpontjává. Hogyan is vált volna, hiszen 1811. március 20-án megszületett az osztrák császár unokája, a francia trónörökös. Ekkor a cár hiába kínált szövetséget Ferenc császárnak, az óvatos Ausztria csak a Grande Armée oroszországi katasztrófája után, 1813 nyarán csatlakozott az angol–orosz–porosz–svéd koalícióhoz, amelynek katonai túlereje aztán bő fél év alatt véget vetett a napóleoni „csodálatos kalandnak”. (Waterloo már csak az utójáték végére tett pontot.)
Megint ugyanaz a hiba
Napóleon biztosra akart menni: Európa hadtörténetében az addigi legnagyobb, csaknem félmilliós hadsereggel támadta meg Oroszországot, amelynek hadereje akkor nem állt összesen kétszázezernél több katonából. Sőt, az inváziós Grande Armée akár kétszer akkora is lehetett volna, de a német, porosz és lengyel területeken állomásozó megszálló, illetve tartalék hadseregeken felül mintegy negyedmillió francia katona az Ibériai-félszigeten harcolt a spanyol függetlenségi háború fanatikus gerillacsapatai és a Wellington herceg vezette brit–spanyol hadsereg ellen, így ők nem lehettek ott az oroszországi haderőben. Napóleon első nagy kudarcát kétszáz éve a spanyol kelepce okozta (Magyar Hírlap, 2012. január 6.), de nem okult belőle, sőt ugyanazt a hibát elkövette a számára ismeretlen orosz birodalom megtámadásával.
A katonai zseni nem számolt sem a korábban a francia katonák által nem tapasztalt szélsőséges földrajzi és éghajlati adottságokkal, sem az orosz hadseregnek az ütközetkerülést és a folytonos visszavonulást a „felperzselt föld” taktikájával és a partizánakciókkal kombináló stratégiájával. Ezt egyébként a közhiedelemmel ellentétben nem a csak augusztus közepén hadsereg-főparancsnokká kinevezett Kutuzov, hanem elődje, a skót származású Barclay de Tolly hadügyminiszter és a szintén az orosz cárt szolgáló porosz generális, Karl Pfuel dolgozta ki. Sőt, Bernadotte svéd trónörökös – Napóleon volt kiváló marsallja! –, ekkor már az orosz cár szövetségese is ugyanezt tanácsolta, vagyis hogy kerülni kell a nagy ütközeteket, az ellenséget oldalról nyugtalanítva, különítmények kiküldésére kell bírni és minél több meneteléssel kifárasztani.
A forró nyárban az elégtelen élelmiszer-utánpótlás miatt a francia hadsereg fosztogatással próbált magának ennivalót szerezni a kiürített, felgyújtott falvakban, ám ez egyre kevésbé volt sikeres. A hadjárat első egy-másfél hónapjában a lovak nagy része elpusztult, a katonák pedig a perzselő hőség, valamint az állandósuló élelem- és ivóvízhiány miatt megbetegedtek, naponta több ezren pusztultak el hasmenésben és tífuszban, vagy lemaradtak, illetve dezertáltak a kelet felé vonuló seregtől. A Nyemenen átkelő több mint négyszázezer katonából augusztus elejére már csak kétszázötvenezer maradt, holott a franciáknak még egyetlen csatát sem kellett vívniuk – csak a végtelen, kietlen orosz pusztákkal. Napóleon azonban mindenáron le akarta győzni a visszavonuló orosz sereget, mert szentül hitte, hogy akkor Sándor cár megadja magát, s az orosz birodalom kénytelen lesz Napóleon számára előnyös békét kérni. Csakhogy ez nem történt meg sem a borogyinói gigászi csata, sem Moszkva elfoglalása után. Napóleon csak ment előre kelet felé, és éppen ezáltal lépett-ragadt bele egyre jobban az orosz kelepcébe, amely még könyörtelenebb volt, mint a spanyol.
A háború titka
1812-ben Ausztria, Poroszország, Németország, Svájc, Olaszország a francia sasok alatt menetelt. Nem kellett Napóleonnak arra gondolnia, hogy elérkezett végre az általa emelt hatalmas mű megszilárdításának pillanata? Viszont arról a magaslatról, melyről Oroszország hatalma teljes súlyával Európára nehezedett (kedve szerint oly hosszú ideig, ameddig csak akarta) – népes seregét az Odera felé irányíthatta. Sándor cár, akárcsak birodalma, még fiatal volt és erejének teljében. Fel lehetett tételezni, hogy túléli Napóleont. Íme, ez volt ennek a háborúnak a titka. Semmiféle személyes érzelem nem játszott ebben szerepet, miként azt a firkászok állították.
Napóleon Szent Ilona-szigeti emlékiratai (Seneca Kiadó, Budapest, 1998)
Napóleon Szent Ilona-szigeti emlékiratai (Seneca Kiadó, Budapest, 1998)
Az Európa-ábránd
– Fiamnak az új eszméket kell majd képviselnie, azt az ügyet, amelyet én vittem diadalra mindenütt… feloldhatatlan szövetségi kötelékekkel kell egyesítenie Európát.
De (Napóleon – a szerző) nem elégszik meg ennyivel. Az Európa-ábránd nem hagyja nyugodni. – Küldetésemet még nem teljesítettem; be akarom fejezni, aminek még csak a körvonalai vannak meg: európai törvénykönyvre, európai semmisítőszékre van szükség, közös pénzre, közös súlyokra és mértékekre, közös törvényekre; Európa népeit egy néppé kell gyúrnom, és Párizst a világ fővárosává tennem.
André Castelot: Napóleon (Európa Könyvkiadó, Budapest, 1999)
De (Napóleon – a szerző) nem elégszik meg ennyivel. Az Európa-ábránd nem hagyja nyugodni. – Küldetésemet még nem teljesítettem; be akarom fejezni, aminek még csak a körvonalai vannak meg: európai törvénykönyvre, európai semmisítőszékre van szükség, közös pénzre, közös súlyokra és mértékekre, közös törvényekre; Európa népeit egy néppé kell gyúrnom, és Párizst a világ fővárosává tennem.
André Castelot: Napóleon (Európa Könyvkiadó, Budapest, 1999)
Csend és pusztaság
„A béke és háború Oroszország kezében van” – mondja Napoleon… – „Soha Angolország ilyen kétségbeesett helyzetben még nem volt. Megbízható jelentéseink vannak róla, hogy Anglia békét kíván… Ha Oroszország szövetkezik Franciaországgal, akkor Angliában oly általános lesz a béke vágya, hogy az angol kormány kénytelen lesz békét kérni.” De Sándor egyáltalán nem akarja Anglia vesztét: benne látja az utolsó védőbástyát, amely elháríthatja a népek végleges rabigába hajtását egy ember hatalma alá. (Napoleon) most már világosan látta, hogy Oroszország sohasem csatlakozik a blokádhoz.
Dimitrij Mereskovszkij: Napoleon élete (Dante Kiadás, Budapest, é. n.)
Dimitrij Mereskovszkij: Napoleon élete (Dante Kiadás, Budapest, é. n.)
Faggyas Sándor
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése