A törvény

2012-06-21

A törvény

Jó kérdés, vajon hol kapott kiképzést a kedves olvasó? A Szpecnaznál, a SAS-nál vagy pedig a Delta Force-nál? Mindez azért lehet érdekes, mert a törvény hamarosan lehetővé teheti, hogy minden mérlegelés nélkül kioltsuk azoknak a bűnözőknek az életét, akik az éj kellős közepén ránk támadnak a saját lakásunkban. Csak ámul és bámul az ember. Hisz a kormány igyekszik látványosan kiterjeszteni az önvédelem jogát, ez az igény egyébként már a Kádár-kor nyolcvanas éveiben felmerült, akkor, amikor a pártvezetés úgy gondolta, nem baj, ha az alvilág ráijeszt kicsit arra a társadalomra, amely épp az áremelések miatt kezd háborogni.

Boldog békeidők voltak még ezek a mai állapotokhoz képest, amikor szinte rendszeresek a lakásrablások, amelyekben a nyugdíjasokra támadó bűnözők állatias módon meg is kínozzák az időseket, ha nem mondják meg, hová dugták utolsó filléreiket. Sokszor megkínozzák őket akkor is, ha megmondják. Hogy miért? Csak. Ezek azok a bizonyos húslevágásos, láncfűrészes vallatások, amelyek meglehetős gyakorisággal torkollnak az áldozat halálába. Sorsuk senkit sem érdekel. Brüsszelt, a nemzetközi emberjogi szervezeteket épp úgy nem, mint a híres jogvédőket. Az általánosságban vett hazai közvélemény sem háborodik fel egy-egy ilyen eseten. Fél, hogy perbe fogják gyűlöletbeszédért. Érdekes, hogy az antifasiszták is mélyen hallgatnak, vagy ahogy Lendvai Ildikó tette, cinikus módon bagatellizálják az effajta eseteket. Pedig hát ezek az éjszakai letámadások nem sokban különböznek egy Einsatzgruppe-bevetéstől, már csak azért sem, mert a legtöbb esetben az etnikai, vagy ahogy mondják, a „faji” indikáció is kimutatható bennük.

A balliberális oldal attól fél, hullani kezdenek pártfogolt szavazói, a „megélhetési bűnözők”. Tág kategória, mindent felölel, a szerre éhes drogfüggőtől a dúsgazdag uzsorásig, vagy a Mercedeseken száguldozó rakiterekig. Akik a védelmi pénzeket szedik. Ha úgy vesszük, mindegyikük a megélhetés miatt lépett a bűn útjára. Az effajta csúsztatások a napi álfilantróp gyakorlat részei.

Egyébként nem a 2000-es évek Magyarországa az első, ahol szimpátiával kacsint egymásra a balliberális oldal és az alvilág. Már az 1920-as évek Szovjetuniójában is egymásra talált a két testvéri osztály, a brutális bolsevik hatalom és az alvilág, hisz közös cél vezette őket: a középosztály kifosztása és megsemmisítése.

Bármi is a jogalkotók szándéka a jogos önvédelem lehetőségeinek kiterjesztésével, könnyen visszaüthet a kezdeményezés. A valóságban ezek a támadások a meglepetés erejére épülnek, váratlanok, hiszen az esetek jellemzően éjszaka történnek. Pedig nehezen elképzelhető, hogy egy hetven-nyolcvan-kilencven éves ember, főleg, ha amúgy is nehezen mozog, képes lenne bármiféle fegyveres harcra. Legyen szó egy kapanyélről vagy egy AK47-esről. Arról nem is beszélve, hogy a támadók is igyekeznek majd felfegyverkezni, s csak tovább nő az akciók kérlelhetetlensége és brutalitása, sőt, az alvilág kihívásnak vagy még inkább provokációnak tekinti a törvényi változtatást, afféle hadüzenetnek, ami akkor és úgy érkezik, amikor ez a társadalmi réteg éppen azt érzi, hogy már nemcsak az utcát és a köztereket szerezte meg, de beosont a politikai élet kulisszái közé, lásd a csepeli Deme-ügyet vagy a minapi korrupciós botrányt és az azt követő letartóztatásokat.

Másfelől az, hogy mit enged meg a törvény – úgymond elvi síkon – és mit nem, teljesen mindegy. Vannak, akik példaként éppen Amerikára mutogatnak, elfelejtve persze, hogy ott teljesen mások a magántulajdonnal és annak megvédésével, illetve az önvédelemmel kapcsolatos hagyományok. Elég Coffeyville amerikai városkát és egy 1892-es kettős bankrablást említeni. A rettegett Dalton-banda tört rá október 5-én a település két bankjára. A város lakosai is fegyverre kaptak, óriási tűzharc alakult ki, amelyben mindkét oldal négy-négy embert veszített. Ez gyakorlatilag a banda megsemmisülését jelentette. Film is készült az esetről, amelyet egyszer be is mutatott idehaza valamelyik ismeretterjesztő televíziós csatorna, de aztán hamar lekapták a műsorról. Nehogy példát adjon valamelyik bűncselekményektől szenvedő magyarországi falunak.

Nem vitás persze, hogy a jogos védelem kiterjesztése végre túllép azon az ostoba jogfilozófián, amely két egyenrangú versenyzőnek tekinti a bűnözőt és áldozatát. Az igazságszolgáltatást pedig olyan versenybírónak, aki a küzdelem végén majd győztest hirdet. Most viszont a törvénykövető polgár, a potenciális áldozat kerül egyfajta lépéselőnybe. Más kérdés, hogy a gyakorlatban szinte semmi reményük a veszélyeztetetteknek, magyarán az időseknek arra, hogy ezt az előnyt ki is használják.

Biztos, hogy a jogalkotók nem szántszándékkal teszik, de a potenciális áldozatokra hárítanak ezzel minden terhet és veszélyt, amellyel rendes körülmények között a rendőrségnek, illetve vele karöltve a létrehozandó csendőrségnek kellene megbirkóznia. Csendőrségnek, amelyet másként is nevezhetünk az érzékenyebb lelkű polgártársaink miatt. Például nemzetőrségnek. Igaz, az alvilágnak és az alvilágot buzdító hatalmi csoportoknak ez a nemzetezés még bicskanyitogatóbban hangzik.

Sinkovics Ferenc