Sarkosan fogalmazva (12.10.19)

Sarkosan fogalmazva

Szentmihályi Szabó Péter

- 2012. október 19., péntek

Az Európai Unió nem miattunk fog felbomlani, de a kisebb államokat a romok hosszú időre maguk alá temethetik. Az a központi irányelv, amely szerint takarékoskodni is kell, meg növekedni is, egyszerűen nem működik. A Szent Hiánycél betartása bizonyára fontos dolog, de olyan ez, mintha valakinek azt tanácsolnák, ne egyen semmit, de közben hízzék. Ami azonban leginkább bosszant, az a „szerkezetátalakítás” szükségességének mániákus ismételgetése. Már a KGST-korszakban is ezt fújták, azóta annyi struktúrát váltottunk, hogy nem is maradt semmink, csak a struktúra. Mondjuk ki, az Európai Uniónak soha nem is létezett gazdaságpolitikája, minek is az, mondták a neoliberális közgazdászok, majd a Piac gondoskodik az önszabályozásról. Ez a „szabad szellemű” iskolák jelszava is: csak akkor tanuljon a gyermek, ha kedve szottyan rá, nem szabad gátolni önkifejezésében. 1990 óta mantrázzák a kormányok a kis- és középvállalkozások támogatását, a mostani amerikai elnökjelöltek is ezt fújják, a valóságban azonban a multikat kénytelenek „támogatni”, mert a multimilliárdosok mégiscsak fontosabbak, különösen, ha néhány millióval támogatják is a kampányt. Be kell látnunk, hogy Brüsszel alkalmatlan a vezetésre, a különböző válságok kezelésére, mondhatni, az EU csúcsszervezeteire férne rá egy struktúraváltás, de ez aligha valószínű, mert ez olyan, mintha valaki önmagán végezne bonyolult és életveszélyes műtétet. Az uniós vezetők és alkalmazottak köszönik szépen, jól vannak, elvacakolnak apró és lényegtelen ügyekkel, kitöltik idejüket a ciklusban, és elégedetten hazatérnek, vagy tanácsokat adnak egy nagy külföldi banknak vagy cégnek. Ők az igazi életművészek, az itthon maradtak pedig az éhezőművészet terén alkotnak maradandót. Büszke és szabad európai polgárhoz méltatlan gondolataimat igyekszem elnyomni, de azt hiszem, kezd nagyon hamisan csengeni az Örömóda.

Boros Imre:Hazai és magyar gazdaság

Hazai és magyar gazdaság

Boros Imre

- 2012. október 17., szerda

Közel negyed százada, hogy  hazánk szélesre tárta a kaput a nemzetközi tőke tevékenysége előtt. 1989-ben a Magyarországon működő külföldi tőkeállomány még a félmilliárd dollárt sem érte el, ma viszont senki nem tudja megmondani, hogy milyen piaci értéket képvisel. Annak mindenesetre a többszörösét, ami készpénzként és tárgyi apportként beérkezett. A külföldi befektetők invesztíciói kisgömböcként híztak az elmúlt több mint két évtizedben. Elég valamelyik gyógyszergyár részvényeiért kapott dollárbevétel és a tőzsdei ár alapján ma elérhető bevétel különbségére gondolni. (Megesett, hogy három hónap múlva a tőzsdei ár a „mutyiprivi” érték háromszorosa volt.) Mindehhez hozzátartozik, hogy ma igen nyomottak a részvényárak a tőzsdén.

A hazánkban működő tőke kövérre hízását a kiemelkedő profitabilitás adja. Uniós csatlakozásunk előtt az illetékes ítészek meg is állapították rólunk, hogy rugalmasan illeszkedtünk be a világpiacba, immár fejlett piacgazdaság vagyunk, tehát érettek a tagságra. A világgazdasági illeszkedést mi sem jelezte jobban, mint hogy az export és az import dinamikusan nőtt, ma sokkal többet csereberélnek hazánkból-hazánkban, mint valaha. Tehát exportvezérelt gazdaság lettünk, s ezt büszkén hangoztatjuk is minden hivatalos publikációban. Ha megy az export, van növekedés, ha döcög, akkor baj van, szól a politikailag korrekt ige.

Különösen fájó, ha Németországnak is kezd kicsit rosszul menni. Ha ők köhintenek, mi ágynak esünk. Szóval éljen az exportvezéreltség és az abból származó GDP. Szó se essen arról, hogy jövedelemként mi marad itt, Magyarországon, azaz mit ér ez az egész nekünk. A GDP-ért aggódtatja a politika és a média a közvéleményt több mint két évtizede, és nem siratja a zsebébe kerülő egyre szűkülő jövedelmet.

A KSH annak idején (2003– 2004-ben, amikor az MSZP–SZDSZ-koalíció kormányzott) még annyira sem volt kíváncsi, hogy a rendszerváltás előtti nemzeti jövedelmet összevesse a csatlakozás idején rögzített adatokkal, vagy legalább utólag elvégezze a számításokat. Csak 1995-ig számolt, mert erre kötelezte az unió, hiszen bizonyos kötelezettségeket, mint az EU-ba befizetendő nemzeti taksa, a nemzeti jövedelem alapján számítanak ki.

A nemzetközi tőke hazai tevékenységéből elsősorban maga a nemzetközi tőke profitált, a hazai közreműködés (többnyire  a munkaerő) náluk a legfőbb költségelem, nálunk viszont a legfontosabb nemzeti jövedelemalkotó. Tehát nagy az érdekellentét az osztozkodásban, ahol mindig mi húztuk a rövidebbet. Sorozatban jöttek a megszorítások. A lényeg eltakarására zengett – és zeng ma is –, a fejlett piac­gazdaságos, GDP-s mantra, amely a lényeget mindig eltakarta, beleértve azt is, hogy mi valójában a magyar gazdaság manapság. Mantráéknál az egész az.

Én inkább úgy határoznám meg: a magyar gazdaság egyenlő azzal az értékkel, amit akkor kapunk, ha a hazai termelésből kivonjuk a külföl­diek többségi tulajdonában lévő, itthon működő gazdaság mutatóit. Minden, ami jövedelemként hazánkban marad. Mantráék erre nem kíváncsiak, ezért számolt visszafelé csak 1995-ig a KSH is.

Arra, hogy immár végképp szükség van a hazai jövedelem külön számítására, a jelenlegi válság is rámutat, mert porba rántotta a liberális álcamantra vívmányait, és kiderült sok eltitkolt tény. Kiderült, hogy hazánk az elmúlt két évtizedben még az imádott GDP-mutató alapján is a földkerekség talán leglassúbb növekedését, valójában stagnálását élte át az éves egy százalék alatti értékkel. Kiderült, hogy mintegy másfél millió munkahely szűnt meg, a megmaradottak pedig alulfizetettek. Hiába emelkedett nagyságrendekkel a munka termelékenysége, és hiába került az európai élvonal közelébe – a bérszint ugyanis növekedés helyett az 1978-as szintre esett vissza.

Ne feledjük, hogy a nemzet jövedelmének zöme a bér. Hivatalosan nem derült ki, de tény, hogy az exportdinamikából mi rendre a rövidebbet húzzuk. Hiába növekedett – főként az exportiparokban – a termelékenység, mégis egyre rosszabb feltételekkel csereberélnek a kereskedők, azaz szinte mindig romlik a külkereskedelmi cserearány. Ez több mint világos jelzése annak, hogy a nálunk elért jövedelemtöbblet – amit az alacsony bérek garantálnak folyamatosan – külföldre vándorol, ott vágják zsebre. Ha nem vándorolna, hanem egy része legalább itt maradna, javulnia kellene a cserearánynak. Erről a mutatóról mantráék még csak véletlenül sem értekeznek.

A liberális mantraretorika csődje egyben jelzi azt is, hogy miként kellene rendet teremteni a „mi a magyar gazdaság?” kérdésben. Mindenekelőtt korrekt statisztikai elszámolással. Tudni kellene, hogy a különböző tulajdonosi struktúrák milyen értékben állítanak elő terméket (GDP), és abból milyen hazai jövedelmek keletkeznek. Azonnal világos lenne, hogy melyik külföldi befektető hoz hasznot az országnak, és melyik van arra ráállva, hogy csak jövedelmet vigyen ki. Ilyen kérdésfelvetés eleve a hideglelést hoz a mantrásokra. Hiány nincs belőlük egyik politikai felekezetben sem. Gyorsan kiderülne, hogy hazai jövedelemtermelőket a külföldiek közül a termelő cégeknél érdemes keresni. Velük csak az osztozás mértékében kellene megegyezni, megbízható módon, hosszú távra. A kizárólagosan értékelszívókat nem kellene a jelenlegi nagy becsben tartani.

Ők nemcsak elszívják az értékeket, de már eddig is a hazai munkahelyek százezreit tették tönkre. Ilyenek találhatók bőven a kereskedelemben, a pénzügyi szektorban. Külön kell említeni egyes intellektuális foglalkozásokat, amelyeknél az embereket saját hazájukban sikerült olcsó bérű bedolgozóvá tenni. Ilyen esetek vannak tömegével a jogi, gazdasági és adótanácsadói, a számviteli, a mérnöki-tervezői, a minőség-ellenőrzési szakmákban és újabban más szellemi segédmunkák területén is.

Indiában manapság félmillió a call centeres munkatárs, és terjed az elemzői, hírszerkesztői munkában is a kiszervezés, éhbérért. Talán nem kellene teljesen ide jutnunk. Erről kezd szólni a mantrások által agyongyalázott nem ortodox gazdaságpolitika, újraelosztásról, nagyobb jövedelmet termelő hazai gazdaságfejlesztésről. Az ortodox ugyanis megbukott, nemcsak nálunk, másutt is.

Könyvuralom

Szentesi Zöldi László

- 2012. október 19., péntek

Álláspont

Olvasom a Népszabadságban, hogy „kiakadt a könyvszakma Kerényi sorozatán”, vagyis nem tetszik a Nemzeti Könyvtár. Háborog a „könyvszakma”, hogy milyen pimasz az állam, kistafírozza Kerényit egy csomó pénzzel, bezzeg ők, szegények, hiába születtek „könyvszakmának”, most mindent elveszítenek, ráadásul nem is konzultáltak velük, itt a világ vége.

Vegyük sorra Kerényiék bűneit, jó? Kihoznak egy olyan sorozatot, amely Herman Ottó, Móricz Zsigmond, Jókai Mór műveit tartalmazza, lesz népmesegyűjtemény, szakácskönyv, minden, ami jó. Maga az ősbűn a következő: Kerényiék 2500 forintot kérnek majd egy-egy könyvért, nincs nyerészkedés, a projekt átlátható, és végre azok is megvásárolhatják igényes kivitelben a magyar klasszikusokat, akiknek már régóta nincs pénzük a minőségi kultúrára. De a legfontosabb csak most következik: a sorozat nagy részét Kerényiék elajándékozzák, kerül belőlük a könyvtárakba, iskolákba, önkormányzatokba.

Mielőtt tényleg temetnénk a „könyvszakmát”, álljunk meg egy pillanatra, és tartsunk terepszemlét, van-e erkölcsi joguk tisztességes vagy tisztességtelen üzletről szólniuk azoknak, akik a kezükben tartják a magyar könyvpiacot.
Talán nem tudja az olvasó: a gazdasági visszaesés ellenére még mindig busás üzlet a könyvkiadás és -terjesztés, három-négy cég uralja a terepet. Szó szerint megkerülhetetlenek – a helyzet vidéken a legrosszabb, akad olyan megye, ahol rajtuk kívül lényegében senki más nincs. A tisztelt olvasó soha nem találja ki, honnan bújtak elő ezek a családi vállalkozások a rendszerváltozás hajnalán: maradjunk abban, hogy ugyanonnan, ahonnan a privatizáció ötletgazdái és lebonyolítói származnak. Kiérdemesült KISZ-titkárok, gátlástalan, ámde iskolázatlan vállalkozók, mindenféle fura alakok uralták el a hazai könyvterjesztést, és bár kétségkívül akadnak alternatív terjesztők és boltok, a számok rideg világában ők nem nagyon látszanak.

Tételezzük fel, hogy a tisztelt olvasó ki akar adni egy könyvet. Vagy tudják mit, ötöt. Létrehoz családi vállalkozásban egy kis kiadót, megtervezi a könyvet, leadja a kéziratot, a nyomda kinyomtatja, szépen halad minden, egészen a terjesztésig.

Mert hogy – talán nem mindenki tudja – a könyvpiac háromnegyedét uraló terjesztőhálózat kapásból lekapcsol 50-55 százalékot, pusztán azért, hogy a könyvesboltjában árulja. Van, ahol 60-65 százalékot is elkérnek, ami viccnek erős, pofátlanságnak azonban éppen elegendő.

Így már nem olyan szép a világ, de emberünk – fogcsikorgatva – aláírja a szerződést. Majd eltelik pár hónap. Elmegy a kis kiadó a nagy terjesztőhöz, telefonálgat sűrűn, a fogyás felől érdeklődik. Nagyszerűen fogyott, hangzik a válasz, de fizetni még nem tudunk. Eltelik fél év, eltelik egy év, semmi. A kis kiadó aztán tönkremegy – és istenem, hányan mentek tönkre húsz év alatt! –, a nagy viszont tovább gyarapodik, mert a kicsik tíz- és százmillióit forgatja, és sem az elején, sem a végén nem kell fizetnie senkinek.

Vagyis pontosan úgy működik a hazai könyvkiadás, mint mondjuk az építőipar vagy a zöldség- és gyümölcskereskedelem: a kicsik belerokkannak, a nagyok viszont tovább híznak, és monopóliumaik erősebbek, mint valaha. A könyvszakmában továbbá tetemes körbetartozások vannak, a legnagyobbak tehát a közepesre hízott esetleges konkurenciát is pillanatok alatt kicsinálják, ha akarják.

A nagy terjesztők csápjai mindenüvé elérnek: ott fészkelnek a baloldalon, ott fészkelnek a jobboldalon, fontos emberek, családtagok, érinthetetlenek. Mások ötleteiből, kreativitásából, merészségéből, pénzügyi kockázatából híznak, tollasodnak, gazdagodnak. Ma már lényegében csak ők vannak. A többiek nem számítanak, és ha egy kiadónak nem eléggé kiterjedt a baráti köre, ha nem eléggé mozgékony, és nem teljesít százegy százalékon, hamarosan bedobja a törülközőt. Az íróknak és a kiadóknak nincs választási lehetőségük: vagy vállalják a méltatlan, megalázó feltételeket, vagy terjeszthetik baráti körben, kicsiben az irományaikat.

Nagyon szépen megkérem a „nagyokat”: legyenek méltányosak, és ne jöjjenek azzal ők és a strómanjaik, hogy ki a „könyvszakma” és ki nem… Ne fájjon nekik annyira, hogy Kerényiék állami segítséggel, nonprofit vállalkozással elviszik az embereknek a magyar klasszikusokat. Nekik úgyis megmaradnak a villáik, a húsz év alatt összeszedett milliárdok. Maradnak továbbá az olcsó kis olvasmányok: a hamis ezotéria, az idézetgyűjtemények, a romantikus lónyál, a lipótvárosi fíling klasszikusai, és persze Vámos Miklós, kilóra, három méterre a répáktól és kekszektől a bevásárlóközpontokban. Marad a szellemi mérgezés, gondosan adagolva, falatonként: egy kiábrándító szellemi kondícióban végvonagló ország kulturális gyarmatosítása. Ahogyan Németh László mondta: a magyar irodalom felváltása egy magyar nyelvű irodalommal.
Ügyes.

Hiányolás

Lázin Miklós András

- 2012. október 19., péntek

Tisztelt Veszprémi Törvényszék! Súlyos eljárási tévedésre kívánom fölhívni a figyelmüket a vörösiszapper kapcsán. Jelesül arról van szó, hogy két, roppant fontos ember nincs ott a vádlottak padján: a portás és a takarítónő. (A váltóőr azért nem játszik, mert az üzemben már rég nincs ilyen állás.) A szörnyű katasztrófáért ugyanis ez a két alkalmazott a felelős, senki más. Csodálkozom is erősen, hogy eddig nem tűnt föl a taláros testületnek a hiányuk. Szerencsére még messze nem késő, hiszen a minap indult az eljárás, azaz nyugalommal helyre lehet ütni a hibát.

Fölhívom egyben figyelmüket Deák József és Bakonyi Zoltán vallomására is: a vörösiszap nem veszélyes anyag. Olyannyira nem az, hogy Deák Józsefnek teljesen igazat kell adnom, amikor azt mondta, a káreseményben Devecseren, Kolontáron és Somlóvásárhelyen érintett házak szinte kivétel nélkül helyrehozhatók lettek volna takarítással és festéssel. Az elsőrendű vádlott, Bakonyi Zoltán sem téved, amikor arról beszél, a vörösiszap nem veszélyes anyag. Sőt, egyenesen fürdeni lehet benne.

Olyannyira nem káros, hogy amit önök látnak, tisztelt törvényszék, az nem más, mint ámítás. Mese az utolsó szögig. Kezdve a lúgtól szétmart Horváth házaspártól a zagylöttytől megfulladt embereken át a többi sápítozó, hápogó alakig bezárólag. E csoport csak a vállalatvezetés tisztességben megőszült, rendes, bérből, fizetésből élő szakembergárdájának a pénzére áhítozik. De arra nagyon. A tíz halott is csak Ossiani-költemény – ők jelenleg külföldön bujkálnak, s arra várnak, hogy életben maradt rokonaik pióca módra hizlalják pénztárcáikat, s utána riszteljenek velük a hasznon.

Tisztelt Törvényszék! Ne higgyék el a vádhatóság azon állítását sem, hogy a gát már évek óta mozgott. Amaz műhold, amely ezt esztendős adatsorokkal bizonyítani képes, százezer kilométerre lebeg a távolban. Márpedig ahogy a magyar mondás tartja, messziről jött ember – pláne egy szívtelen, elektromos alkatrészekből álló gép – azt mond, amit akar. Az a fontos, hogy a földön állva a csúszás nem látszott – minden más smafu.
S hoppá, majd el feledtem: a természeti károk is a regék világába utalhatók. A Torna-patak nem az iszaptól, hanem a takarítónő és a portás hibájából lett vörös. Az előbbi a felmosóvödrét, utóbbi pedig a paprikásszalonnás kését mosta bele. Nem is csoda, hogy odalett az állatvilág.

Visszakanyarodva a két fontos beosztott „hiányolására” – e tény szokatlan esemény a magyar bírói gyakorlatban. Bár önök biztos jobban tudják, azért leírom, idehaza az az általános gyakorlat, hogy a világraszóló piszkosságokért nagyítóval kereshető csekélyke kivételtől eltekintve az utolsó csavaron verik el a port, vagy ha ez mondjuk a várható elemi társadalmi fölháborodás miatt nem lehetséges, könnyítésekkel dobálóznak. Tisztelt törvényszék, tessék tehát gyorsan lépni, s kiadni ukázba a portás és a takarítónő előzetes letartóztatását, mielőtt elhagyják az országot. Mert ha az nem sikerül, félős, hogy nem lesz kit keményen, példásan elítélni. Azt pedig mégsem engedhetik meg maguknak.

Bogár László:Háború és béke

Háború és béke

Bogár László

- 2012. október 19., péntek

Éppen ötven évvel ezelőtt néhány napon át az emberiség a közvetlen közelébe került egy olyan apokaliptikus folyamatnak, amely akár az egész civilizáció végét jelenthette volna. A két „szuperhatalom”, az USA és Szovjetunió a nukleáris tölteteket célba juttatni képes rakétáinak stratégiai elhelyezése volt a konfliktus közvetlen forrása, és talán még ma sem tudjuk igazán felfogni, hogy milyen közel volt akkor a „világ vége”. Az, az óta eltelt fél évszázad ugyan sok mindenben „átrajzolta” a világhatalmi erőviszonyokat, ám az önmegsemmisítés kockázatai összességében nem csökkentek jelentősen. A háború és béke kérdése és dilemmája egyidős az emberiséggel. Amióta csak emberi társadalmak léteznek, a konfliktus is létezik, és nyilván létezni is fog, kérdés, miért? Szóval, hogy miért vállalnak az egyes emberi közösségek rettenetes kockázatokat, annak érdekében, hogy háborúban legyőzzenek egy másik közösséget. Azt is látnunk kell persze, hogy megváltozóban van a háborúk természete, hogy a „békeidőnek látszó tárgyak” sokszor valójában háborúk, és adott esetben következményeik pusztítóbbak lehetnek, mint a nyílt és véres háborúké lenne. A válasz látszólag nem túlságosan bonyolult, hisz önként adódik következtetésünk, hogy a háborúk valamilyen erőforrásért zajlanak. A legfőbb közvetlen fizikai erőforrás maga a föld, a terület, vagy még inkább „élettér”, amelyre nyilván azért van szükség, hogy a háborút kezdeményező fél népessége gyorsabban növekedjen, és/vagy azonos számú népességének anyagi gazdagsági szintje emelkedjen. Itt azért nem árt emlékezni Seattle indián főnök mondatára, amelyet Pierce amerikai elnöknek írt, amikor az ultimátumszerűen a törzsi területek haladéktalan átadására szólította fel, ellenkező esetben háborút helyezvén kilátásba: „Nem adhatjuk a földjeinket, mert nem a föld az emberé, hanem az ember a földé.” válaszolta az ultimátumra Seattle. Ezt az egyszerű szakrális mély igazságot persze a jenki akkor sem értette, ma meg talán még kevésbé érti. Vagyis, hogy „ebül szerzett jószág ebül vész”, tehát, csak a „jó gazda gondosságával” gondozott föld töltheti be szakrális hivatását. Másként csak kifosztott, kiuzsorázott „terület”, idővel kikerülhetetlenül „hulladéktároló” lesz belőle, amelynek éppen a lényege vész el a hódítók számára. Trianon századik évfordulójához közeledve például mindent meg kellene tennünk azért, hogy statisztikai elemzések egész sorával bizonyítsuk azt, hogy a Szent Korona szakrális történelmi Magyarországának fennmaradása esetében ma és a jövőben minden itt létező nép sokkal méltóbb és gazdagabb életet élhetne. Vagyis, hogy Trianon valójában egy rendkívül veszélyes és pusztító „negatív végösszegű játszma”, ami nem egyetlen esemény, hanem egy ma is zajló és elmélyülő folyamat. A játékelmélet szerint a negatív végösszegű játszmák lényege úgy foglalható össze, hogy ha az egyik fél úgy érzi, hogy többet tud ártani a másiknak, mint az neki, akkor az, számára nyereségként könyvelhető el, holott nyilvánvaló, hogy mindketten veszítettek. És ebben az, az igazán végzetes, hogy ennek a patologikus tudatállapotnak az eluralkodása egyúttal arra fogja ösztönözni mindkettőjüket, hogy még durvább károkat okozzanak egymásnak, vagyis lényegében kollektív öngyilkosságukat „győztes” csaták sorozatának látják.

A társadalom-lélektan egyébként ezt romboló konfliktusként ismeri, és az emberi közösségeket fenyegető, talán legsúlyosabb patologikus fixációként kezeli. Egyre több jel utal arra, hogy korunk emberisége is éppen ezen az úton jár. Konfliktusai egyre inkább emlékeztetnek arra a helyzetre, ahol mindenki veszít, sőt talán mindenki tudja is, hogy mindenki veszít, de még sem tudunk kilépni a romboló konfliktus e végzetes öngerjesztő örvényléséből. A világot irányító, egyébként saját létét is tagadó (ergo „nem létező”) szuperstruktúra tekintet nélkül az egyre fenyegetőbb következményekre, mindent letarol, mindent kifosztott, ami egyáltalán elérhető számára. Ebben az értelemben tehát permanens globális világháború zajlik, legfeljebb ez nem mindig ölt fizikailag is értelmezhető „testet”. Ráadásul az is kiderülni látszik, hogy a háborúk okainak legmélyebb rétegében nem első sorban, vagy legalábbis nem közvetlenül, az anyagi-fizikai tér feletti rendelkezés törekvése húzódik meg, hanem egy szimbolikus képesség gyakorlásának feltétlen igénye. Az emberi társadalmak belső érintkezésének három legfontosabb „közvetítő mezője” éppen ezt a funkciót tölti be.

A kereskedelem, a pénzrendszer és a média ez a három döntő fontosságú közvetítő mező, és aki ezeket birtokolja, az ezeken keresztül az emberi társadalmak egész ön-újrateremtő folyamatainak egészét ellenőrzi, röviden: azt csinál, amit akar. Logikailag az kapcsolja össze ezt a három közvetítő mezőt, hogy a kereskedelem a fizikai anyagot (az árut) közvetíti, a pénzrendszer a szimbolikus anyagot („árut) vagyis a pénzt, a média pedig a „szimbólumok szimbólumait” vagyis az eszméket, a világértelmezési logikák, az önazonosságot megragadni képes rendszereket. A történelem háborúinak legtöbbje mögött feltehetőleg főként ezekért az „erőforrásokért” zajló küzdelem húzódott meg, és ez vélhetőleg ma sincs másként. A globális birodalom („globalitás”) egésze folytatja ezt a háborúját a világ „lokalitásai” ellen, és zajlik egy olyan háború is, amely a globális hatalmi rend egyes erőközpontjai között folyik a birodalom vezetésének a birtoklásáért. A lokalitások népeinek, mint a magyarságnak is, tehát egyre felkészültebbnek kellene lennie a megváltozott természetű háborúk pusztító következményeinek kivédésére.

Sarkosan fogalmazva (12.10.18)

Sarkosan fogalmazva

Szentmihályi Szabó Péter

- 2012. október 17., szerda

„Banki hitelezés nélkül nincs gyors kilábalás” – mondta Simor András, ezért aztán ki kell egyeznie a kormánynak a bankokkal. Mint annyi magyar, én is kiegyeznék, csak az a baj, hogy nem vagyunk egy súlycsoportban, pedig állítólag ömlik a pénz világszerte a bankszektorba. Kivéve nálunk. Még néhány röpke hónapig hallgathatjuk Simort, akár Alföldi Róbertet, aki újra megpályázza a Nemzeti Színház igazgatói székét. Már kissé elbizonytalanodtam az utóbbi években, minek is nekünk egy Nemzeti Színház, főleg pedig, hogy mit rejt a „nemzeti” jelző, valószínűleg azt, hogy rá kell ébreszteni a szegény, elmaradott magyarokat, milyen messze vannak még mindig Berlintől, New Yorktól és Bukaresttől, több várost meg sem merek említeni, nehogy ez legyen az akadálya a kiegyezésnek. Azon sem csodálkozom, hogy az Európai Bíróság ítélete szerint Sólyom Lászlónak itthon kellett volna maradnia, ez diplomáciai ügy volt, és a szlovákok jogosan jártak el, amikor a magyar államelnököt nem engedték be. Szerintem ezt Sólyom maga is sejtette, ezért torpant meg a Mária Valéria híd magyar oldalán – talán még le is lőtték volna, pedig ő maga volt az alkotmányosság kitalálója és őrzője, nem is csoda, hogy ide jutottunk. Ő is felszólalhatna a Milla-tüntetésen, hiszen TGM szerint az új köztársaságot fogják ott megalapítani, győzködi is Bauer Tamást, hogy menjen el Bajnai Gordon zászlóbontásá­ra, mert „mindenféle gyűlölködés és acsarkodás nélkül (…) szembe kell szegülni a tekintélyuralmi tendenciákkal, nemet kell mondani az alkotmányellenes alkotmányra, az állami centralizációra, a szegények kirekesztésére, az elvadult egyenlőtlenségre és igazságtalanságra”. Az Európai Unió tisztelt bíróságára is tekintettel teljesen nyilvánvaló, hogy 1945 óta (1989-ben megerősítve) együtt kell élnünk a szellemi kihívásokkal küzdőkkel, sőt támogatnunk is kell őket nehéz sorsukban. Ott lesz mindnek a helye a köztársaság újraalapításán, mert nincs más kiútjuk, csak Bajnai, tartalékban Mesterházy és a szorgalmas rém.

Hazai és magyar gazdaság

Boros Imre

- 2012. október 17., szerda

Közel negyed százada, hogy  hazánk szélesre tárta a kaput a nemzetközi tőke tevékenysége előtt. 1989-ben a Magyarországon működő külföldi tőkeállomány még a félmilliárd dollárt sem érte el, ma viszont senki nem tudja megmondani, hogy milyen piaci értéket képvisel. Annak mindenesetre a többszörösét, ami készpénzként és tárgyi apportként beérkezett. A külföldi befektetők invesztíciói kisgömböcként híztak az elmúlt több mint két évtizedben. Elég valamelyik gyógyszergyár részvényeiért kapott dollárbevétel és a tőzsdei ár alapján ma elérhető bevétel különbségére gondolni. (Megesett, hogy három hónap múlva a tőzsdei ár a „mutyiprivi” érték háromszorosa volt.) Mindehhez hozzátartozik, hogy ma igen nyomottak a részvényárak a tőzsdén.

A hazánkban működő tőke kövérre hízását a kiemelkedő profitabilitás adja. Uniós csatlakozásunk előtt az illetékes ítészek meg is állapították rólunk, hogy rugalmasan illeszkedtünk be a világpiacba, immár fejlett piacgazdaság vagyunk, tehát érettek a tagságra. A világgazdasági illeszkedést mi sem jelezte jobban, mint hogy az export és az import dinamikusan nőtt, ma sokkal többet csereberélnek hazánkból-hazánkban, mint valaha. Tehát exportvezérelt gazdaság lettünk, s ezt büszkén hangoztatjuk is minden hivatalos publikációban. Ha megy az export, van növekedés, ha döcög, akkor baj van, szól a politikailag korrekt ige.

Különösen fájó, ha Németországnak is kezd kicsit rosszul menni. Ha ők köhintenek, mi ágynak esünk. Szóval éljen az exportvezéreltség és az abból származó GDP. Szó se essen arról, hogy jövedelemként mi marad itt, Magyarországon, azaz mit ér ez az egész nekünk. A GDP-ért aggódtatja a politika és a média a közvéleményt több mint két évtizede, és nem siratja a zsebébe kerülő egyre szűkülő jövedelmet.

A KSH annak idején (2003– 2004-ben, amikor az MSZP–SZDSZ-koalíció kormányzott) még annyira sem volt kíváncsi, hogy a rendszerváltás előtti nemzeti jövedelmet összevesse a csatlakozás idején rögzített adatokkal, vagy legalább utólag elvégezze a számításokat. Csak 1995-ig számolt, mert erre kötelezte az unió, hiszen bizonyos kötelezettségeket, mint az EU-ba befizetendő nemzeti taksa, a nemzeti jövedelem alapján számítanak ki.

A nemzetközi tőke hazai tevékenységéből elsősorban maga a nemzetközi tőke profitált, a hazai közreműködés (többnyire  a munkaerő) náluk a legfőbb költségelem, nálunk viszont a legfontosabb nemzeti jövedelemalkotó. Tehát nagy az érdekellentét az osztozkodásban, ahol mindig mi húztuk a rövidebbet. Sorozatban jöttek a megszorítások. A lényeg eltakarására zengett – és zeng ma is –, a fejlett piac­gazdaságos, GDP-s mantra, amely a lényeget mindig eltakarta, beleértve azt is, hogy mi valójában a magyar gazdaság manapság. Mantráéknál az egész az.

Én inkább úgy határoznám meg: a magyar gazdaság egyenlő azzal az értékkel, amit akkor kapunk, ha a hazai termelésből kivonjuk a külföl­diek többségi tulajdonában lévő, itthon működő gazdaság mutatóit. Minden, ami jövedelemként hazánkban marad. Mantráék erre nem kíváncsiak, ezért számolt visszafelé csak 1995-ig a KSH is.

Arra, hogy immár végképp szükség van a hazai jövedelem külön számítására, a jelenlegi válság is rámutat, mert porba rántotta a liberális álcamantra vívmányait, és kiderült sok eltitkolt tény. Kiderült, hogy hazánk az elmúlt két évtizedben még az imádott GDP-mutató alapján is a földkerekség talán leglassúbb növekedését, valójában stagnálását élte át az éves egy százalék alatti értékkel. Kiderült, hogy mintegy másfél millió munkahely szűnt meg, a megmaradottak pedig alulfizetettek. Hiába emelkedett nagyságrendekkel a munka termelékenysége, és hiába került az európai élvonal közelébe – a bérszint ugyanis növekedés helyett az 1978-as szintre esett vissza.

Ne feledjük, hogy a nemzet jövedelmének zöme a bér. Hivatalosan nem derült ki, de tény, hogy az exportdinamikából mi rendre a rövidebbet húzzuk. Hiába növekedett – főként az exportiparokban – a termelékenység, mégis egyre rosszabb feltételekkel csereberélnek a kereskedők, azaz szinte mindig romlik a külkereskedelmi cserearány. Ez több mint világos jelzése annak, hogy a nálunk elért jövedelemtöbblet – amit az alacsony bérek garantálnak folyamatosan – külföldre vándorol, ott vágják zsebre. Ha nem vándorolna, hanem egy része legalább itt maradna, javulnia kellene a cserearánynak. Erről a mutatóról mantráék még csak véletlenül sem értekeznek.

A liberális mantraretorika csődje egyben jelzi azt is, hogy miként kellene rendet teremteni a „mi a magyar gazdaság?” kérdésben. Mindenekelőtt korrekt statisztikai elszámolással. Tudni kellene, hogy a különböző tulajdonosi struktúrák milyen értékben állítanak elő terméket (GDP), és abból milyen hazai jövedelmek keletkeznek. Azonnal világos lenne, hogy melyik külföldi befektető hoz hasznot az országnak, és melyik van arra ráállva, hogy csak jövedelmet vigyen ki. Ilyen kérdésfelvetés eleve a hideglelést hoz a mantrásokra. Hiány nincs belőlük egyik politikai felekezetben sem. Gyorsan kiderülne, hogy hazai jövedelemtermelőket a külföldiek közül a termelő cégeknél érdemes keresni. Velük csak az osztozás mértékében kellene megegyezni, megbízható módon, hosszú távra. A kizárólagosan értékelszívókat nem kellene a jelenlegi nagy becsben tartani.

Ők nemcsak elszívják az értékeket, de már eddig is a hazai munkahelyek százezreit tették tönkre. Ilyenek találhatók bőven a kereskedelemben, a pénzügyi szektorban. Külön kell említeni egyes intellektuális foglalkozásokat, amelyeknél az embereket saját hazájukban sikerült olcsó bérű bedolgozóvá tenni. Ilyen esetek vannak tömegével a jogi, gazdasági és adótanácsadói, a számviteli, a mérnöki-tervezői, a minőség-ellenőrzési szakmákban és újabban más szellemi segédmunkák területén is.

Indiában manapság félmillió a call centeres munkatárs, és terjed az elemzői, hírszerkesztői munkában is a kiszervezés, éhbérért. Talán nem kellene teljesen ide jutnunk. Erről kezd szólni a mantrások által agyongyalázott nem ortodox gazdaságpolitika, újraelosztásról, nagyobb jövedelmet termelő hazai gazdaságfejlesztésről. Az ortodox ugyanis megbukott, nemcsak nálunk, másutt is.