Pártok és szövetségesek

Fricz Tamás

- 2012. október 2., kedd

Mi tagadás, nincs könnyű helyzetben az Orbán-kormány ellenzéke bő másfél évvel a választások előtt. Ugyanis erősen megosztottak, viszont a jelenlegi közvélemény-kutatások szerint a Fidesz-KDNP meglehetős magabiztossággal vezet, s ha nem következik be váratlan fordulat, az ellenzéki pártoknak a kormányzó pártok legyőzéséhez mindenképpen szövetségre kellene lépniük. Parlamenten belüli, de akár azon kívüli pártokkal, politikai szervezetekkel is.

Ráadásul a szövetségkötést szinte kényszerítő erejűvé teszi, hogy 2014-ben először egyfordulós parlamenti választásokra kerül sor. Nincs mód a taktikázásra, nem lehet kivárni az első forduló eredményét. Az egyfordulós választás őszinteségre kényszeríti az összes ellenzéki pártot. Persze az őszinteségnek még nem jött el az ideje, még akár az MSZP, akár az LMP vagy a Jobbik is bízhat a csodában, abban, hogy egyedül is képes lesz leváltani Orbán Viktort és kormányát. Ez nyilván csak álom. Az LMP elsődleges célja, hogy bent maradjon a parlamentben (tehát elérje az ötszázalékos küszöböt), a tíz százalék elérése már óriási siker lenne a pártnak. Az LMP-vel kapcsolatos választói érzület az, hogy egy fővárosi értelmiségi csoport, amely ráadásul belülről is megosztott az úgynevezett „balliberális-jobbliberális”, illetve a népi-urbánus törésvonal mentén. Ezért a párt képtelen egy bizonyos határt felülmúlni választói támogatottságban, a vidéki embereket például el sem éri.

A Jobbik radikális, jobboldali nemzeti párt, amelyik a hozzá hasonló típusú európai pártokhoz viszonyítva egészen tűrhető helyen áll a pártranglistán 15-20 százalék körüli népszerűségével. A radikális nemzeti pártok általában ennél jobb eredményt nem tudnak elérni, kivéve egy olyan politikai helyzetet, amikor a mérsékeltebb jobboldalon űr, vákuum keletkezik. (Ez történt például Lengyelországban, amikor 2005-ben a jobbközép Polgári Platform még nem volt elég erős, így a Kaczinsky fivérek által vezetett radikális Jog és Igazságosság Pártja megnyerte a választásokat, viszont már 2007-ben át kellett adnia a hatalmat a mérsékelt platformnak.) Nálunk a Jobbiknak akkor lenne reális esélye a választások megnyerésére, ha a Fidesz–KDNP pártszövetség váratlanul megbomlana, s belső ellentétek feszítenék szét a Fideszt, aminek az esélye elhanyagolható.

No és az MSZP? A szocialisták, akik immáron egyre markánsabban a nyugdíjasok pártjává válnak – s ez persze nem kis létszámú választópolgárságot jelent –, valamelyest valóban javítottak a pozícióikon, 30-35 százalékos támogatottságuk nagy bizonytalanságot mutat a tekintetben, hogy a párt képes-e a középpárti státusából visszatérni a nagy párti pozícióba, vagy marad versenyben a Jobbikkal a második helyért. Ez a következő másfél év egyik nagy kérdése, ám jómagam arra hajlok, hogy az ország kétszeres tönkretétele után a szocialisták fái nem nőnek az égig, legfeljebb egy biztos második helyig a Fidesz–KDNP mögött. Ebből pedig következik: mindhárom parlamenti ellenzéki pártnak szövetségesre lesz szüksége, ha a kormányzás közelébe szeretne kerülni.

A politikai palettán gyakorlatilag „háromoldalú” ellenzék van: a jobboldalon a Jobbik, a baloldalon az MSZP, középen pedig, hol ide, hol oda „billenve” az LMP. És ez balszerencse az ellenzék, szerencse a Fidesz–KDNP számára. Az ország megosztottsága, széttagoltsága először okoz igazán problémát a baloldalnak, hiszen korábban az „antikommunista” (valójában posztkommunista-barát) SZDSZ mindig szilárd szövetségest jelentett a szocialisták számára, 2010-től viszont SZDSZ már nincs, az LMP pedig „húzódozik”.

S lássuk be, ez a baloldal igazi kérdése: az LMP döntése. Meg kell jegyeznem, ha az LMP-ben a Jávor–Karácsony–Scheiring-féle, inkább a baloldal felé húzó szárny arat győzelmet, akkor előbb-utóbb az LMP is az SZDSZ sorsára juthat. Ha nem akarnak eltűnni a süllyesztőben, akkor sokkal inkább Schiffer András (s mögötte talán Dorosz Dávid, Vágó Gábor, Mile Lajos) jobbközép felé nyitott irányvonalát kellene követniük. Ez azért is kulcskérdés számukra – mármint a baloldal számára –, mert ha a Demokratikus Koalíciót bármilyen szinten szövetségesként kezelik, az gyakorlatilag a biztos bukást jelenti Gyurcsány vállalhatatlan személyisége miatt. Aki ezt nem tudja, annak számolnia kell a következményekkel, legyen az a Mesterházy-féle MSZP vagy még inkább az LMP. A parlamenten kívüli erők – Milla, Szolidaritás, 4K stb. – igazán nem tudnak labdába rúgni.

Marad tehát kérdésként az MSZP és az LMP viszonya. Annál is inkább, mert a Jobbik ugyan ellenzéki párt, de jobboldali, méghozzá radikális jobboldali párt. A Jobbik legfőbb ellensége az MSZP, vele biztosan nem áll szóba, az LMP jobbközép irányultságú szárnyával részlegesen talán igen. A Jobbik számára az lesz az igazi kérdés, hogy ha 2014-ben a Fidesz–KDNP nem tud abszolút, hanem csak relatív többséget szerezni, akkor vajon hajlandó lenne-e egy kisebbségi jobboldali kormányt kívülről támogatni. Eddigi tevékenysége, politikájának irányultsága alapján ez elképzelhető lehet.

Így fest a politikai csatatér; az ellenzék megosztottsága egy olyan faktor, amely a Fidesz–KDNP malmára hajthatja a vizet. Ám az is tény, hogy a makrogazdasági mutatók kijavítása után arra van nagy szüksége a kormánynak, hogy képes legyen a következő másfél évben a belső gazdaságot, a növekedést felpörgetni – ami a bizonytalan szavazókat a kormány mellett tartaná –, illetve a vállalt politikai (törvényes és erkölcsi) elszámoltatást elvégezni, a szükséges személycseréket végrehajtani – ami viszont a jobboldali tábor elbizonytalanodni látszó részének elégtételül szolgálna.