Az érem két oldalán

Sinkovics Ferenc

- 2012. október 2., kedd

Vannak, akik attól félnek, hogy lassan elmerül az idő hatalmas tengerében 1956 emléke. Nincs igazuk, mondatja velem javíthatatlan optimizmusom, hisz 1848 emléke sem merült el, pedig az a forradalom, majd az azt követő szabadságharc tényleg nem tegnap történt. Az is igaz persze, hogy 1848 emlékét egyöntetűen pozitív történelmi örökségnek tartja a társadalom, 1956-tal viszont már más a helyzet. Hiába gondoljuk azt, hogy az ő helyét is megtaláltuk történelmünk nagy tablóján, sőt, azt állítjuk, hogy az 1990 utáni Magyarország minden tekintetben 1956 szellemi és morális fundamentumain nyugszik, itt azért már vannak bizonyos gondok. Nem arról van szó, hogy élnek még a Biszku Bélák, akik szerint a forradalmat Rákosiék csinálták 1948-ban, vagyis a fordulat évében, ’56 tehát csakis ellenforradalom lehetett… És ne bánjon senki semmit, aki harcolt ellene! Nagyobb gond az, hogy olyan írások jelentek meg a liberális sajtó hasábjain, amelyek először csak óvatosan relativizálni kezdték a forradalom eseményeit, a második lépcsőben viszont már a felkelők által elkövetett tömeggyilkosságok fogalma is felbukkant. A harmadik lépcső nyilván a csőcselékezés lesz, mint a régi szép időkben…

A múlt hét végén adták át Kecskeméten a Szobonya Zoltán-emlékérmet. Tudni kell, Szobonya Zoltán a kádári megtorlás áldozata volt, akit 1958. szeptember 29-én végeztek ki a kecskeméti börtönben. Jóllehet az egykori ügyvéd kerülte az erőszakot a forradalom legfeszültebb napjaiban is, sőt, éppenséggel az állapotok normalizálására törekedett, no persze a nemzeti függetlenség jegyében. Halálakor három kislányt hagyott maga után. Három kislányt, akik 2009-ben, édesapjuk születésének századik évfordulóján – természetesen már felnőtt fejjel – megalapították a Szobonya Zoltán-emlékérmet. Tették mindezt saját erejükből, saját költségükön. Az elismerést minden évben olyan személyeknek adományozzák, akik sokat tettek 1956 emlékének megőrzéséért. Az idén Márki Zoltán bíró, a Kúria megbízott tanácselnöke, Kahler Frigyes jogtörténész, kollégiumvezető bíró és Nagy János, Mélykút 1956-os nemzetőrparancsnoka kapta. Márki Zoltánt például azért díjazták, mert ő foglalkozott az Igazságügyi Minisztériumban az ’56-os megtorlás pereinek vizsgálatával, s nagy szerepe volt a kisfogházi emlékhely létrehozásában. Kahler Frigyes pedig kutatta a megtorlás történelmét, az egykori Történelmi Tényfeltáró Bizottság vezetője volt, s részt vett az igazságtételi törvényjavaslatok megalkotásában. Nagy János pedig posztumusz emlékérmet kapott. Hat évvel ezelőtt halt meg Kanadában, ahol mindvégig őrizte a forradalom és Szobonya Zoltán emlékét, aki ügyvédként még ki tudta hozni őt a megtorlás börtönéből, így tudott külföldre menekülni. Nagy János hamvai itthon nyugszanak.

Ha a történelem nagy folyamát nézzük, az emlékérem-átadás apró kis eseménynek tűnik. Általában nem is kap országos visszhangot, már csak azért sem, mert a médiumok jó része nem figyel az ilyesmire. Pedig épp ezek az események a legalkalmasabbak arra, hogy megtartsák bennünk 1956 emlékét. Ezeknek nincs meg az a feszélyezőn hivatalos stílusuk, amely a nagy, központi rendezvényeket jellemzi. Őszinte, tiszta emberi arcuk van, s akik szervezik és rendezik őket, semmilyen hálára, semmilyen ismertségre, esetleg politikai előmenetelre nem számítanak. Szobonya Zoltán lányai is édesapjuk iránt érzett tiszteletük jeléül alapították az emlékérmet. Sok-sok kitüntetéstől eltérően ezzel az éremmel nem jár semmi. Semmi az ég világon. Ki tudja, hogy van ez, de mégis az egyik legmegbecsültebb elismerésnek számít. Épp amiatt a semmivel sem helyettesíthető morális érték miatt, amit hordoz. Mindkét oldalán.