Boros Imre: Braun Róbert függetlensége

Braun Róbert függetlensége

Boros Imre

- 2012. október 1., hétfő

A magyar közvélemény a választások óta a legtöbb leckét a Magyar Nemzeti Bank függetlenségének kiemelt jelentőségéből kapta. Erről szólt a divatos hazai „mérvadó” közgazdász-jogász értelmiség és a politikai elemzők is. Szinte szakadatlan a jegybanki függetlenségért való aggódás az euroatlanti térségben Brüsszeltől Washingtonig, az Európai Bizottságon és az Európai Parlamenten keresztül egészen az Egyesült Államok Kongresszusáig. A kétharmados győzelmet követő alkotmányozás során annyi kritikát egyetlen törvénytervezet sem kapott, mint az a néhány jelentéktelen változás, amit a magyar parlament a jegybanktörvényen át akart vezetni. Mi több, az Európai Bizottság és az Európai Központi Bank ötletekkel is előállt. Szerette volna kivetetni a törvényből az MNB-vezetők eskükötelezettségét is, s beleszólt abba is, hogy az elnök mellett hány alelnök dolgozzon. A liberális ige szerint a jegybankoknak azért kell a kormányoktól intézményileg függetlenül működniük, hogy adott esetben a pénz stabilitását a saját eszközeikkel meg tudják védeni még a kormányokkal szemben is, már ha az adott kormányok éppen a pénzstabilitás ellen vétenénk.

A független jegybanknak ugyanakkor kötelessége saját kormánya gazdaságpolitikájának támogatása, ez is része a hazánkban megalkotott törvénynek. A jegybanki intézmény függetlenségét hatéves időtartamra megválasztott vezérkara (elnök és alelnökök), valamint gazdálkodásának függetlensége szavatolja. Hazánkban ez még furcsa módon azzal is meg van toldva, hogy a minden állami tulajdont ellenőrző Állami Számvevőszéknek a monetáris politika utólagos vizsgálata sem adatott meg. (A jegybank is állami tulajdonban van.)
Az MNB 1991 óta folytatott tevékenységéről két dolog bízvást elmondható. Részint soha nem tudott stabilan biztosítani semmit, csak magas inflációt, és garantáltan soha nem támogatja a kormány gazdaságpolitikáját, ha éppen jobboldali az a kormány. Éppen ellenkezőleg, a tőle telhető módon mindent megtett és ma is megtesz annak bukdácsoltatásáért. Kevés hangsúlyt kap a tény, hogy jogilag a jegybank csak a kormánytól független, de az ország parlamentjének beszámolással tartozik. Ez a függelmi viszony azonban a gyakorlatban eddig észrevétlen maradt.

Figyelemre méltó, hogy a jegybank függetlenségének kérdése bel- és külpiaci vonatkozásban kizárólag csak akkor kavar vitát, amikor hazánkban jobboldali kormány van, akkor viszont mindig. Baloldali kormány esetén nincs nyugati kritika sem. Amit baloldalról javasolnak, az rendben van, de ha ugyanaz jobboldalról is szóba kerül, kiújul a „függetlenségi” háború. Így volt ez a jegybank és a pénzügyi felügyelet összevonásának ötletével is, de baloldalról lehet három vagy öt alelnök, az mind rendben, ám ha a jobboldali kormány újabb alelnöki státust akar, akkor összeomlik a jegybank függetlensége.

Az álságos jegybanki függetlenség rabicfalán ütött hatalmas rést Braun Róbert elnöki főtanácsadó esete, akiről kiderült, hogy a jegybankból való távozása előtt már egy évvel hivatalosan csatlakozott a „haladó erőkhöz”, azaz belépett az MSZP-be, ami köztudottan nem más, mint egy parlamenti politikai párt. (Egyébként 1,8 millió forintos fizetést hagyott ott a politikai karrierért.) Aki pedig párttag, az nem független. A párttagot köti a párttagság, kötelessége, hogy mindent megtegyen pártja mielőbbi uralomra (kormányra) kerüléséért. Így kell tennie, mert elfogadta pártja alapszabályát, ami erre kötelezi. Braun politikai vonzalmai felől eddig sem lehetett kétségünk, mert korábban az SZDSZ, később pedig az MSZP csúcsvezetőihez volt bekötve, mint főkommunikátor. Ő ehhez ért, nyilván pártja, az MSZP erre is használta jegybanki főtanácsadói minőségében. Volt alkalmuk kipróbálni, hiszen hivatalos párttagsága előtt már éveket töltött Simor András jegybankelnök mellett, és biztosan jól kommunikálta az MNB ügyeit az ellenzék irányába, éppen abból a megfontolásból, hogy mielőbb meneszteni tudják a kormányt. A jegybankban rengeteg olyan ügylet és intézkedés van, ami szigorú titok, államtitok, egyszerűen azért, hogy privát érdekcsoportok ne húzzanak hasznot ebből az állam kárára. Titok, hogy az MNB mennyi devizát vesz vagy ad el. Titok, hogy az MNB vásárol vagy elad államkötvényeket, és titok sok egyéb más. Mindezek a titkok milliárdokat érnek magánkézben. A főtanácsadó ezekről kell, hogy naprakészen tudjon, másképpen hogyan adhatott volna magának Simornak „főtanácsokat”? Nem csak a magyar simlisek kíváncsiak az efféle titkokra, a külföldi szereplők is, akik a rövidebbet húzták a kormányváltás után, akik kórusban ríttak a jegybanki függetlenségért, és jól időzítve, vidáman támadták a forintot és az államkötvényeket, miközben milliárdokat kerestek – a kárunkra. Nekik is úgy jönnek ezek a titkok, mint védekező hadseregnek a támadók haditerve.

Ráadásul a hazai ellenzék és a külföldi kárvallottak egymásra borulva temették a jegybanki függetlenséget, amit soha nem kellett temetni, amikor Braunék brigádja volt kormányon. Braun esete egyértelműen rávilágít arra, hogy a kormánytól független jegybank valójában kitől és mitől függ. Világossá vált, hogy a hazánkat az elmúlt húsz évben gazdaságilag elnyomorító hatalmi mechanizmusban a hazai állandóságot a jegybank képviselte, mint a kifosztásban érdekeltek intézményi letéteményese. Nemzeti érdekű kormányzati politika esetén azonnal megjelenik a konfliktus a jegybanki függetlenség hiányának köntösében. Kifosztási csatornáik némelyikétől elzárt „demokratikus” európaiak és a hazai komprádorok kórusban siratják a jegybank függetlenségét, a szipogás persze baloldali kormány alatt szünetel. Braun esete azonban messze túlmutat az egyszerű érdekvezérelt, haszonelvű bennfentességen, ez kapitális nemzetbiztonsági probléma. Az utolsó órában vagyunk, hogy ezt tudomásul vegyük, és akként cselekedjünk, hogy naivitásunkért ne kelljen továbbra is az ország elnyomorodásával fizetni.