A nagy tanítómester

Farkas Péter

- 2012. október 1., hétfő

Az ENSZ 1991-ben nyilvánította október 1-jét az idősek világnapjává. Ma körülbelül 600-700 millió hatvan év feletti ember él a világon, számuk húsz év alatt akár meg is kétszereződhet.

Életünk mintegy negyedét töltjük azzal, hogy felnőtté válunk, és háromnegyedét azzal, hogy öregszünk. Az öregedés nem csupán a képességek hanyatlása, hanem új tulajdonságok keletkezésének folyamata is, amelynek van célja, értelme és tartalma. Fritz Riemann pszichológus szerint bölcsebbé válunk, érzelmeink elmélyülnek, önzetlenebbé válhatunk, lelki életünk gazdagodhat.

A társadalmi szintű öregedés mérésére számos mutatószám áll rendelkezésre. A legáltalánosabb a 65 éves és az annál idősebb népesség aránya. E mutató alapján a magyarországi időskorú népesség száma 1990 és 2011 között háromszázezer fővel (1,37 millióról 1,67 millióra) növekedett. Az idős korcsoport aránya 1990-ben 13,2 százalék, 2001-ben 14, 6 százalék, 2011-ben 16,7 százalék volt a népességen belül. A növekedés főképp az elmúlt évtizedben gyorsult fel.

A közelmúlt elöregedési folyamatai-ban, a korstruktúra negatív módosulásában a rendkívül alacsony termékenység játszik meghatározó szerepet. A magyar társadalom nem tartozik a kontinens legöregebb társadalmai közé, mint azt a KSH adatai tanúsítják. Csakhogy ennek az oka alapvetően a kedvezőtlen középidős és időskori halandóságra vezethető vissza.

Az időskorúak várható élettartamának szintje messze elmarad a nyugat-európai, valamint a közép- és kelet-európai régiókban tapasztalt értékektől.

Az idősek aránya idehaza az ország északkeleti és délnyugati térségeiben, valamint a Budapestet körülvevő agglomerációs, szuburbanizációs, illetve azzal szomszédos térségekben a legalacsonyabb a Népesedéskutató Intézet tanulmányai szerint. Ma az idősek többsége nem a gyermekeivel és unokáival él együtt, viszont az özvegyülés következtében folyamatosan nő az egyszemélyes háztartásban élők aránya. Becslések szerint csak az idősek egyötöde él együtt gyermekével. Az időskor egyik szomorú jellemzője a magányosság. A felmérések szerint a 65 év felettiek több mint tizede érzi gyakran vagy állandóan magányosnak magát. Majdnem hárommillióan részesülnek nyugdíjban vagy nyugdíjszerű ellátásban. A nyugdíjasok legnagyobb csoportját a korbetöltött öregségi nyugdíjasok alkotják (1 millió 462 ezer fő). A második legnagyobb csoport a rokkantsági nyugdíjasoké (722 ezer fő), 47 százalékuk még nem érte el a reá vonatkozó nyugdíjkorhatárt. Egy pár ével ezelőtt készült kutatás szerint a nyugdíjasok 13 százalékának voltak hónapról hónapra anyagi, méghozzá néha súlyos anyagi gondjai, 53 százalékuk vallotta azt, hogy elfogadhatóan él, és három százalékot tett ki azok aránya, akik úgy vélték, hogy a jövedelmükből gondok nélkül kijönnek.

A rendszerváltó társadalom az újfajta tudás befogadására alkalmas fiatal korosztályra épít. A munkaképes idősebb generáció tagjait – különösen a munkanélküliség erőteljes növekedésének időszakában – sokszor kényszernyugdíjazták. Miközben a biológiai öregedés egyre későbbi életkorra tolódik ki, az „életkor értékének devalválódása” miatt a társadalmi öregedés egyre korábbi életszakaszban kezdődik. Ezért is van nagy jelentősége a kormány idősekre vonatkozó és munkahelyvédelmi lépéseinek.

Az idősek jó közérzetének és kondíciójának fenntartásához nemcsak anyagiakra, hanem hozzáértő, az empátia mellett megfelelő felkészültséggel és szakismerettel rendelkező gondozókra, az emberek szükségleteihez igazodó gondozóhálózatokra is szükség van. Csak egy összehangolt, humánus és szakértelmet is képviselő megközelítés segíthet, hogy az idősek derűvel, energiájuk mozgósításával, aktívan és társadalmi integráltságban, s elfogadottságban éljenek. Az öregkor annak a bölcsességnek az ideje, amely a tapasztalat gyümölcse, hiszen „az idő nagy tanítómester”.