Sarkosan fogalmazva
- 2012. szeptember 26., szerda
„A jövő életformája olyan messze van, és az európai emberiség még annyit fog küzdeni érte, hogy iszonyatos még elképzelni is”, mondta egykor gróf Teleki Pál. Azóta sok idő telt el, és nem lettünk okosabbak, de az „iszonyatos” jelző továbbra is érvényes. Már régen nem a jövőért és a jövő életformájáért küzd az emberiség, hanem a jelenért, legjobb esetben a holnapért. Nem élünk, csak létezünk, mint a működő vulkán tövében lakó emberek. A vulkán néha felmordul, és kénszagú füst gomolyog, de már száz éve nem tört ki, meg lehet szokni. A szakemberek biztosat nem tudnak mondani, vitájukat nem sokan értik, nem érdemes ilyesmivel foglalkozni. A vörösiszap-katasztrófa is így csapott le, így törnek ki a nagy háborúk is, utólag is nehéz megállapítani, kik voltak a tettesek. A jövő életformájáról a szocializmus korában sok szó esett, elvileg egyre közelebb jutottunk a kommunizmushoz, amikor majd mindenki szükséglete szerint vesz a bőség kosarából. A kapitalizmus gyakorlatiasabb, mert nem ígér semmit, legfeljebb némi adócsökkentést és több munkahelyet, ha erre vagy arra a pártra szavaznak. Az embereket nem akarja átformálni, ezt hívják szabadságnak, és mindenki eldöntheti, akar-e a vulkán alatt lakni. Az egész emberi világ egy globális tőzsde mozgásaitól függ, ellenőrizhetetlen és irracionális módon. Az „emberi erőforrás” már régen nem az erő forrása, hanem a tőzsdei folyamatokat zavaró mellékkörülmény, valami szükséges rossz, amíg okos és engedelmes gépekkel nem lehet teljesen pótolni. Ezért aztán nem a jövő életformájáról vitatkozunk, hanem a múltról, pontosabban arról, hogy ki a hibás és hol rontottunk el valamit. Sejtjük, hogy iszonyatos lesz, ami vár ránk, de úgy vagyunk vele, mint a személyes halál bizonyosságával: eljön, de lehetőleg minél később, és fájdalommentesen. Nem illik beszélni róla, akár a vulkánról, amely olyan barátságosan pipázik és morog
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése