A magyarság esélyei

Alexa Károly

- 2012. szeptember 26., szerda

Ez volt a címe-programja a lakiteleki találkozónak – huszonöt évvel ezelőtt. Egynegyed évszázad nagyon hosszú időszakasz, ezt már a nemzeti történelem is számon tartja, hosszabb, mint a végeérhetetlen Bach-korszak és tetemesebb, mint Horthy Miklós kormányzósága, ám ez a most elmúló negyedszázad minden bizonnyal fokozottabban is számot tarthat a „történelmi” jelzőre, mint a szokványos „békeévek”, még századok múltán is. Ahogy a találkozó témája sem veszített aktualitásából.

Nem is veszíthet: egy kis nemzetnek szüntelenül faggatnia kell a jövőt, szünet nélkül kell munkálkodnia azon, hogy életesélyeket keressen és teremtsen a maga számára. „Lakiteleknek”, a lakiteleki diskurzusnak a lényege alighanem az, hogy az esélylatolgatásig el sem jutott, mert el sem juthatott: négy évtizedes, következetesen nemzetpusztító pártállami diktatúra után azt kellett felmérni, hogy egyáltalán van-e még ország, él-e még nemzet, amelynek a jövőbe vezető útján gondolkodni lehet.

Nagyon sok politológus és irodalmár vett részt ezen a találkozón, és ez nem lehetett véletlen: a jelen állapotának felmérése, ami a társadalomtudományok eminens feladata, együtt kellett mozduljon azoknak a történelmi emlékeknek, indulatoknak és mitológiáknak a felidézésével, amelyek biztató pontokat jelölhettek ki a jövő tervezéséhez, erre pedig az írók voltak hivatottak.

Lakitelek, huszonöt év… Ideológia-politikai válasz a világválságra, egy új nemzeti önmeghatározás kísérlete, a nemzetközpontú politizálás szimbolikus eseménye, a magyar „önérdekűség” programszerkesztése, egy új „Szárszó”, szakértelmiségiek csoportjainak politikai emancipációja, „a szabadság kis köreinek” (helyi vallási közösségek, művelődési-művészeti csoportosulások, szakmai önszerveződések stb.) magasabb szintre emelése… Vagy hát mi is volt ez? Nehéz a válasz – több okból is. Ezek legfontosabbja az, hogy a napi politikától meghatározott számvetés szinte csak azoknak az érdeke, akik ott voltak Lakiteleken 1987. szeptember 27-én. Sőt azok közül sem mindenkié. Súlyos állítás, mi tagadás.

Lakiteleknek nincs megírva a története, ez az esemény belesüppedt a napi pártpolitika küzdelmeibe, és ki volt szolgáltatva olyan világpolitikai folyamatoknak és érdekeknek, amikről a lakiteleki résztvevőknek fogalmuk sem volt. Nem így – vélhetően – ellenlábasaiknak a magyar belpolitikában.

Ha megíródnék a lehető legfegyelmezettebb, azaz napi pártpolitikától a lehető legfüggetlenebb módon, a legszélesebb információs területekről merítve a rendszerváltozás története, akkor minden valószínűség szerint az 1987 ősze és 1990 tavasza közötti eseménysorban lesznek felmutathatók mindazok a determináns, a későbbi parlamenti és önkormányzati választásoktól szinte függetleníthető tényezők, amelyek utat szabtak a közvetlen jövő, azaz a ma felé.

Lakitelekről lévén szó, ebből most csak egyet szabadjon kiemelni. A jelenlevőket mint politizáló értelmiségiek halmazát – akik nem lettek, mert valószínűleg nem lehettek a későbbi évek bel-, gazdaság- és külpolitikájának meghatározói, sőt (döbbenetes!) még a kultúráé és a tágabb értelemben vett művelődésé sem.

Kik voltak jelen Lakiteleken, ezen a – némi fellengzősséggel mondva – szellemi „alkotmányozó nemzetgyűlésen”, a szellem és az elszántság jegyében, de mindennemű politikai erő és felhatalmazás nélkül? Száznyolcvanegyen vettek részt. Kik? Plebejus demokraták, népnemzeti elkötelezettségű bölcsészek, szociáldemokrata hajlandóságúak, nemzeti és nem-nemzeti liberálisok, a pártállam megcsömörlött „reformkörösei”. (Megjegyzem, hogy megdöbbentően magas arányban olyanok, akik egy-két év múlva egészen más platformokon jutnak majd szerephez, és az árulókról, spionokról most ne is essék említés.) A jelenlévők meghatározó zöme – régóta így látom – az a Csurkához, Csoórihoz, Lezsákhoz (Für Lajoshoz, Bíró Zoltánhoz, Csengeyhez) kötődő, vagy mondjuk így, az ő nevükkel fémjelezhető politizáló „közeg”, amely a 19. század közepe óta ilyen-olyan politikai hullámokat vert, vagy ilyen-olyan politikai érdekérvényesítő képességről tanúságot tevő népnemzeti politika utódjának mondható. Amely biztos, hogy mindig is a magyarság legmeghatározóbb rétegeinek nevében emelt szót – hol radikálisabban, olykor kompromisszumokra hajlóan –, de amely politikai vezérszerephez soha nem jutott. Elkeserítő paradoxona ez a kisnemzeti történelemnek.

És nem jutott most sem. Elég ha visszaemlékszünk a „Lakiteleket” folytatni igyekvő Jurta színházi alkalmak kisajátítására és botrányba fullasztására, a Hitel című lap presztízsvesztésére, de mindenek előtt a manipuláns „négyigenes” népszavazásra. (Majd 1990 nyarán a „paktumra”.) És arra, hogy a Lakiteleken létrejött nagy gyűjtőpárt, a Magyar Demokrata Fórum, a választások előtti hónapokban olyan ideológiai fordulatot vett, amire Lakitelek nem adott semminemű felhatalmazást. Nem mintha kérte volna ezt valaki, és nem mintha egyáltalán kérni kellett volna…

A „kereszténydemokrata” fordulatot igazolta az első parlamenti választás, de aligha független ettől a párt hallatlanul gyors alászállása a magyarországi politikában. 1990-ben a Fórumnak százhatvannégy, 1994-ben harmincnyolc képviselője volt a parlamentben. Antall József kormányába két lakiteleki résztvevő került, de csak az egyiküket mondhattuk lakiteleki „szellemiségűnek”.

Lakitelek 20. évfordulóján az MDF parlamenti képviselői között egyetlen „lakiteleki” sem volt, illetve a hét alapító közül egyetlen sem volt már MDF-tag… És ebben a sorsban osztoztak a lakiteleki „társutasok” is – a kisgazdák meg a pártállami reformerek. Kiből mi lett, mi és meddig – nem éppen érdektelen szociológiai metszet volna ennek bemutatása. Meg a kisajátítóké, mert effélék is voltak szép számmal.

Egy új időszámítás kezdete lett volna Lakitelek? Vannak – sajnos így kell már mondani: vannak még – akik számára az. De tanulságot mindenki számára tud nyújtani, azoknak is, akik magukat vélik egy új Magyarország megalapítóinak.

Lakitelek erkölcse kikezdhetetlen. És hogy mi maradt Lakitelekből? Maga Lakitelek. A hely meg a jelkép.