Kép a falon

Kép a falon

Mühlbeck Károlytól, a neves magyar grafikustól szereztem nemrég egy kis tusrajzot, és kitettem dolgozószobám falára. A tusrajz egy magyar kisfiút ábrázol, igazi régivágású kisfiút, húszas évekbeli polgári ruhában, ami azért üde látvány többek közt, mert korunkban jól megfigyelhetően nemcsak a Monarchiát, a hit- és erkölcstani oktatást meg a pálcával való testi fenyítést számolták fel, hanem a gyerekruhákat is, tudniillik ma minden kisfiú és kislány felnőttruhát hord, csak apró méretben.

Mühlbeck Károly neve elsősorban onnan lehet ismerős, hogy annak idején ő illusztrálta – nem is akárhogy! – a Gárdonyi Géza-féle Göre Gábor-történeteket, amelyeket írójuk később már röstellt, tegyük hozzá, hogy ok nélkül, mert a Göre Gábor-univerzum úgy zseniális, ahogy van, s mai beteg korunkban, ha lehet, még hatványozottabban élvezhetők a lepéndi bíró leragadt, haladásellenes bölcseletei, amelyek mindig biztos fogódzkodót nyújtanak a modernizmus útvesztőiben eltévedt lelkeknek.

Ahogy nézem, forgatom a kis tusrajzot – mert a paszpartuban elhelyezés előtt fel kell mérni a terepet -, hát egyszer csak valami furcsa jelenségre esik a tekintetem. A papírfelület legszélén, ott, ahová majd a paszpartu esik, egy kis megkezdett tusrajzocska. Halvány, kopott, alig látható. De ott van. Valakinek a lába lehetett eredetileg, de aztán a rajzoló meggondolta magát, és egy másik témába kezdett, a fentebb is említett magyar kisfiú ábrázolásába.

Megfordítom a papírt, hátha ott is van valami, s lám, szinte meg sem lepődöm, de a hátoldalon is van valami régi témavázlat. Előtérben látható a jelen, a papírdarab pillanatnyi állapota – Mühlbeck Károly egy vázlatfüzetkébe rajzolgathatott, aminek később egyetlen lapja került hozzám -, de a lapszél s a hátlap mutatja a múltat, a korábbi állapotot is.

Eltüntessem? – morfondíroztam. Hogyan? Ha kivágom ollóval a hátlapot, az előlap, a pillanatnyi helyzet is semmissé válik. Nem beszélve arról, hogy érdemes egyáltalán? Nem így igazi? Nem így hiteles?

Hogy honnan is jutott mindez eszembe? „Megsemmisítik a régi nem ukrán anyakönyveket Kárpátalján” – olvasom az újságban. A 19. század második és a 20. század első feléből származó anyakönyveket semmisítettek meg a napokban Ungváron a Kárpátalja megyei igazságügyi főosztály megbízásából – adta hírül internetes kiadásában az ungvári Kárpáti Igaz Szó. Az ismert beregszászi történész, Zubánics László ezzel – mármint a kárpátaljai tudatos múltfelszámolással - kapcsolatban a lapnak így nyilatkozott. „Megszűnnek a temetők, eltűnnek a feliratok, megváltozik a régi épületek homlokzata s ezáltal egy-egy város arculata is. Az egészet nem tudják megsemmisíteni, az megmarad európainak – csak éppen egész Kárpátalja egyre magyartalanabb.”

Én meg csak álldogálok a dolgozószobámban, és nézem a kiakasztott képet a falon. Ott az a csodaszép, ártatlan magyar kisfiú, rajta a mai paszpartu és modern keret, de ha leakasztom a falról, megvakargatom, megnézem a hátát, még mindig ott a múlt, az eredet. Változatlanul. A múlt, amely eltüntethetetlen, kitörölhetetlen, csak ha magát az egész képet, tehát a világot is kiiktatjuk a létezésből.

Pozsonyi Ádám