Haza és lebegés: Bajnai visszatért!

Haza és lebegés: Bajnai visszatért!

Nem szeretném lerombolni a baloldali értelmiség messianisztikus világképét, de Bajnai Gordon nem fog visszatérni. Vissza van már térve egészen. Látják? Nem látják? Na látják! Messze nem néz ki a dolog olyan lelkesítően, mint a hit mennyezetfreskója, az égi seregek élén dicsfényben érkező vezér, aki egyetlen kardcsapással megroppantja a gonosz hatalmát.


Ahányszor csak megszólal, nyilvánosság elé lép a volt miniszterelnök, a baloldali szavazó pulzusszáma megugrik, légzése fölgyorsul: talán most! Aztán mégsem.


Ha létezik a rendszerváltás utáni magyar baloldalnak hagyománya, akkor ez az: a tökölés, hezitálás, maszatolás. Ebben világklasszis.


Németh Miklósra emlékeznek még? És a húsz éven át lebegtetett visszatérésre? Tanulságos eset. Vagy ott van Horn Gyula ‘94-es miniszterelnök-jelöltsége (a háttérben némi Németh Miklóssal, persze), aztán a ‘98-as. Ott van Medgyessy, aki már szinte muszájból vállalta el, hónapokig tartó huzavona után (a háttérben megint Németh Miklós készült a nagy visszatérésre). Aztán Medgyessy lemondása után az utódlási harc, Gyurcsány palotaforradalma az öregekkel szemben… A köztársaságielnök-választási tragikomédia Szili Katalinnal, amibe a Fidesz kisebbségből behekkelte Sólyom Lászlót. És végül a legmegdöbbentőbb, legönsorsrontóbb tökölés Gyurcsány lemondása után. Hogy végül már lasszóval próbáltak miniszterelnököt fogni a pártház folyosóján. Bajnainak nagy bravúrja egyébként, hogy ilyen indítás, a miniszterelnöki intézmény teljes erkölcsi megsemmisítése után sikerült levezényelnie azt az egy évet.


(Az őrület kormányváltás után is folytatódott, Mesterházy vs. Gyurcsány, a DK kiválása, de ez már kit érdekel…)


Ebbe a sorba nagyon szépen beleillik Bajnai Gordon álhezitálása, lebegése. Kevéssé illik össze viszont a határozott, higgadt, hozzáértő menedzser imázsával.


A volt miniszterelnök még közelebbi ismerőseinek sem mond mást: gondolkozik, nem döntötte el. Erre a közeli ismerősök persze mosolyognak, tudják jól, hogy ha Bajnai nem akarna visszatérni, már régen valami elnöki vagy vezérigazgatói székben ülne. Eldöntötte már, csak a megfelelő pillanatra vár. Keresi a módját. De nem nagyon találja.


A Haza és Haladás Alapítványban folyó “szakmai munka” inkább nevezhető időhúzásnak, alibizésnek, mint visszatérő hadműveletnek. Vagy ha mégis annak szánták, akkor valamit nagyon elmértek. A Haza és Haladás felől érkező roppant szakmai és roppant unalmas kommunikáció mindenre alkalmas, csak arra nem, hogy a volt miniszterelnök táborát erősítse, hogy fölkeltsen iránta bármilyen érdeklődést. Vajon hogy matekozta ki a fölkészült szakértői csapat például, hogy a topmenedzser Bajnainak éppen a mélyszegénység témakörében kell először igazán belevetnie magát?


Magyarországon a politikai küzdelem elsősorban személyiségek, karakterek, arcok és demagógiák küzdelme. Csak a második szinten jelennek meg az ideológiák, és a harmadik-negyedik szinten a sokat emlegetett programok, a szakpolitikai szöszölés. Meg lehet próbálni megfordítani ezt a dolgot, de ebből inkább valami avantgard gesztus lesz, nem választási győzelem.


A Bajnai-paradoxon: a volt miniszterelnök legvonzóbb tulajdonsága a baloldali értelmiség számára (sőt, néhány jobboldali számára is) éppen az, ami gyakorlatilag lehetetlenné teszi, hogy választást nyerjen, tudniillik, hogy Bajnai inkább konfliktuskerülő, nyugodt, kompromisszumkereső egyéniség, szinte ellentéte a közelmúlt politikai küzdelmeit meghatározó két figurának, a hiperaktív, neurotikus és hangos Gyurcsánynak, és a harcias, pattogós, néha kiszámíthatatlan Orbánnak. Bajnai higgadt, ravasz, igazi profi, sőt tehetség a tárgyalóasztalnál, de kifejezetten színtelen, érdektelen a szószéken. Rutinos válságmenedzser, de béna népvezér. Csak akkor lenne esélye arra, hogy újra országmenedzseljen, ha valaki megnyerné helyette a 2014-es (vagy inkább a 2018-as) választást. Valaki aki megy elöl, ütközik, harcol, töri az utat. Ilyen ember vagy csoport pedig nem látszik.


Egy Mesterházy-vezette MSZP-t még akkor is elverne a Fidesz, ha Orbánék helyett a Mikola-Harrach-Semjén horrorcseresort küldené szembe. Senkit ne tévesszenek meg a napokban kijött kutatási eredmények, miszerint a szocialisták népszerűsége már elérte a Fideszét. (Pontosabban: a Fidesz népszerűtlensége meghaladta a szocialistákét.) Kampányban hatalmas lesz a jobboldali túlerő. Anyagi és emberi erőforrásban, tehetségben  is.


Ezek a közvéleménykutatási eredmények éppenséggel veszélyesebbek az MSZP-re, mint a Fideszre: előhívhatják a szocikból azokat a reflexeket, amelyek 1994 óta meghatározzák a párt mozgását. Hogy nem kell itt semmit csinálni, nem kell megújulni, nem kell kitalálni semmit, elég nyomni a szokásos szöveget, kis nyugdíj, kis szakszervezetek, lerendezni a belső harcokat, az Ésszerűség és Felelősség Platform vezetőségén belüli feszültségeket, a Baloldali Tömörülés és Szekeres Imre viszonyát Baja Ferenchez képest, a jobboldal meg majd megveri önmagát, elhasználódik, és a hatalom, ahogy már kétszer, újra az MSZP ölébe hullik. Ez a reflex kis híján megsemmisítette a szocialista pártot az elmúlt két évben.


Úgy tűnik, Bajnainak tényleg nincs más lehetősége, mint kivárni, és reménykedni, egyszer hátha. Addig úgy tenni, mintha volna valami, de még se lenne semmi. Mintha nem tért volna vissza: semmi látványos akció, határozott kiállás, csak apró nyilatkozgatás, alibizés, egy-két konferencia, szakszerű szöszölés, higgadt hezitálás, haza és lebegés. És lassú némethmiklósizálódás.