A második félidő következik

  Boros Imre

Hazánknak még a hivatalos történetírók által részünkre engedélyezett ezeregyszáz éves létideje alatt is több ízben jutottak osztályrészül az európai kontinens sorsalakulását meghatározó cselekedetek, kezdve az elfeledett, ünneplésmentes 907. évi, pozsonyi sikeres önvédelmi harctól a tatárnak elhíresült mongol invázió megállításán, a nándorfehérvári diadalon, az 1848-as forradalmon keresztül egészen az 1956-os forradalomig. Történelmet formáló erőfeszítéseinknek leggyakrabban mások látták hasznát, mi a terheit viseltük. Nem a csatatereken, de a létért való küzdelem modern terepén ma valami hasonló jelenség látszik kirajzolódni hazánk és az IMF kapcsolatrendszerében. Ma is, mint történelmünk során többször, a válságba került világrenddel vagyunk kénytelenek szembemenetelni, noha nem fegyverekkel, de azokkal összemérhetően pusztító arzenállal nézünk farkasszemet. A hatalmak akkor is és ma is korholtak, elmarasztaltak bennünket. Kevés számú drukkerünk mindig volt, gondoljunk Heine versére 1848-ban, aki alig fért meg német zekéjében, amikor a szót, hogy magyar (Ungar) meghallotta.

Ma már a Wall Street Journalban is van szerző, aki megértést és elismerést kér hazánknak. Szereplők, akik kenyerük javát a globalizáció dicséretéből keresték, figyelmeztetnek a leselkedő veszélyekre, kezdve a Nobel-díjas sztárközgazdász Stigliztől a volt olasz pénzügyminiszterig.

A rövid történelmi summázat után érdemes áttekinteni legutóbbi történetünket az IMF nevével fémjelzett világhatalommal. Értékelni a közel fél évre nyújtott első félidőt, és tippelni a második félidő várható eseményeire. Azt, hogy világhatalomról van szó, jól jelzi a hazánk méretére szabott szokatlan tárgyalási keret. Ebbe a megszokott IMF–kormány–MNB-tárgyalók mellé felsorakozott az EU, az Európai Központi Bank, sőt az Európa Tanács is. Az EU-ban rámozdult a magyar ügyre a bizottság, a parlament, annak szakbizottságai, szóval mindenki, aki él és mozog. (907-ben is aki fegyverforgatóként élt és mozgott a Német-római Birodalomban, teljes vértezetben felsorakozott a Duna két oldalán és a folyón úszó hajóhadban.)

A politika és a háború lényege ugyanaz, a háború a politika folytatása más eszközökkel, szól a máig érvényes bölcselet. A politika–háborút mára már többnyire nem fegyverekkel, hanem hatékonyabb, a támadót kímélő, a megtámadottat pusztító pénzfegyverekkel vívják. Kaptunk ebből az elmúlt fél évben szépen a forint és az államkötvények elleni támadások formájában, mert változtatni akartunk a politikán, ami ellenünk eddig folyt. Erről szóltak az új törvények, mindenekelőtt a médiatörvény és az alaptörvény. Kiderült, hogy új politikánk nem a „közös” alapelvekkel, hanem az alapelveket mellőző, velünk folytatott, érdekeinket sértő gyakorlattal ment szembe. Az első félidő tehát azzal zárult, hogy csapatnyi tárgyalópartnereinknek szembesülni kellett sikertelenségükkel, ezért a hangzatos fráziscunamijuknak vége szakadt.

Úgy tűnik fel, hogy maradt a lényeg: egy pénzügyi tranzakció az IMF és hazánk között, pontosabban annak is csak az ígérete arra az esetre, ha a „piac” ismét támad bennünket. A megállapodásnak nagyon gyorsan meg kellene születnie, de már most világos, hogy nem fog. Mindez azért történhet így, mert a tárgyalófeleink – némi hazai segédlettel – a valós érdekeiket a tárgyalóasztalról ügyesen az asztal alá rejtették. Az asztal alatti teret pedig takarja a lelógó abrosz, amelynek takarásában jól lehet a partnert rugdosni, annak lábára taposni. A politikai attakokkal sikerült sokat visszahozni és újra visszaterhelni hazánkra. (Ki kell vezetnünk a különadókat.) A kamatszivattyú és őrzője, az MNB viszont az abrosz takarásába került, és a remények szerint nem is fog sérülni. (A jegybanki függetlenség még „függő” kérdéseit az EKB-hez utalták.) Az asztal alatti lábmunkatárgyalások majd erről szólnak, a közönség ebből meg ismét nem ért semmit.

Ha esetleg minden MNB-„függetlenségi” kérdésben sikerül behódoltatni, az idő múlásával az is felmerül majd, hogy az egyezségért cserébe a 2013 elején aktuális vezércserékre csak a tárgyalópartnereinkhez lojális új vezetők jöhetnek számításba a jegybank élén. Olyanok, akik a tárgyalópartnereink érdekeit képviselik Magyarországon, és nem fordítva, mint Csehország esetében, vagy éppen Romániáéban. A csehektől fényévre vagyunk lemaradva. Jobb, ha az 1990 óta a román jegybank élén ülő Isarescuról veszünk példát. Rövid időre miniszterelnök is volt, nagykövet az USA-ban, és kijelölt pénzügyi nagyjaink által is látogatott nemzetközi brigádoknak is elismert tagja (pl. Trilateral Comission). Az 1989-es romhalmazból mégis eljutott oda, hogy ma Romániában fele kamatért lehet pénzt kölcsön kapni, mint nálunk, függetlenül attól, hogy bal- vagy jobboldali kormány van náluk. Isarescu a románok embere a világhatalomnál, a mi védettjeink pedig a világhatalom emberei hazánkban. Ez az érdekkör került takarásba.

Ha végleg ott marad, megnézhetjük magunkat. Ismét élre kerülünk, de újra mások hasznára.