Európai csukafejes  

Álláspont

A múlt hét végi választásokkal Európa ismét csukafejest ugrott a válság mély vizébe, és egyelőre fogalmunk sincs, hogyan úszik ki majd onnét. Franciaországban alig két százalékkal győzött a szocialista Francois Hollande, vagyis Nicolas Sarkozy elnök minden igyekezete is kevés volt a stílusával szemben táplált ellenszenv feledtetéséhez. Stílusa volt ugyanis az egyetlen igazi fogás, amit találni lehetett rajta, mert egyébként gazdaságpolitikája az egyetlen helyes utat jelentette a válságból való kilábaláshoz. A költségvetési hiány leszorítása a németekkel szoros szövetségben, és a versenyképesség növeléséhez szükséges szerkezetváltás könyörtelen véghezvitele az egyetlen remény arra, hogy a pénzügyi helyzet a közeljövőben stabilizálódhat Európában, s a megszorítások korszakát felválthatja a növekedés időszaka az évtized második felétől. A hitelekből finanszírozott belső fogyasztásbővítés korszaka ugyanis már rég lejárt. Ebbe már az új francia elnök egyik példaképének tartott Francois Mitterand is belebukott a nyolcvanas évek elején, vagyis jó harminc éve, és kénytelen volt hatalmas hátraarccal a kapitalizmus menedzselésének politikáját, vagyis a piacgazdaság szabályainak betartását választani. A franciák államadóssága az utóbbi évtizedben megduplázódott és ma már a hazai össztermék kilencven százalékát teszi ki. Erre már nem lehet újabb hiteleket fölvenni olyan ígéretekkel, hogy majd kinőjük az adósságot. Ha ugyanis az utóbbi évtizedben nem sikerült 2,5 százalékos gazdasági növekedést elérni, még a válság előtti tőkében bővelkedő időszakban sem, akkor az utóbbi évtizedek egyik legsúlyosabb krízise után sem megy fel a gyarapodás üteme erre a szintre, amint azt Hollande tervezi. A szocialista államfő szerint csak 2017-re, vagyis kormányzása végére viszik le az államháztartási hiányt három százalék alá, miközben tízezerszámra teremtenének új munkahelyeket az állami szektorban – de nehéz megérteni, hogy hogyan és miből, ugyanis a józan észnek erősen ellentmond az a kísérlet, amely az államadósság problémáját az államadósság növelésével szeretné megoldani.

Ha egy ország a nemzetközi piacokon nem kap pénzt az ötleteire, akkor annak az államkasszában kell forrást keresni. Hollande a 150 ezer euró feletti éves jövedelemmel rendelkezők, vagyis a középosztály adóterheit öt százalékkal emelné, a leggazdagabbakét pedig egyenesen 75 százalékra növelné. Az utóbbiak közül azonban csak tavaly ezren hagyták el Franciaországot, vagyis egyáltalán nem biztos, hogy a ciklus végére elegen maradnak a költségvetés étvágyának kielégítésére. Akkor viszont ki fogja fizetni a szocialisták számláját? Francois kimegy holnap Merkel mamához, és kér tőle egy kis apanázst, majd bejelenti neki, hogy egyébként a német kancellár európai és hazai politikájának sarokkövét jelentő takarékossági paktumot ki szeretné dobni a szemétbe és újra akarja tárgyalni mindazt, amit eddig egész Európa oly nehezen kialkudott? Az évtized vicce is lehetne, ha a helyzet nem fordulhatna tragikusra.

Az európai mélyvízben ráadásul nem a francia az egyetlen életveszélyes örvény, hanem ott forog még a görög is. Az eddigi mentőcsomagok takarékossági intézkedéseit támogató két görög pártot ugyanis leszavazták, vagyis egy olyan párttal kellene koalícióra lépniük, amely ellenzi mindkettőjük politikáját. Ennek csak az lehet a vége, hogy az eurózóna többi tagországa ráun a görög huzavonára, és kizavarja őket az eurózónából.

Az elkövetkezendő időszak igazi tétje tehát az, hogy az unió képes lesz-e fellépni az európai integráció következő lépcsőfokára, vagy leragad a teljesíthetetlen ígéretekkel hatalomra került nemzeti kormányok viszályainak mocsarában. Az elmúlt hét végi választások eredményeivel egyelőre a mocsár felé haladunk.

Szalontay Mihály