Ingyenebéd a multiknak

Létrehozás ideje: 2011-04-12 Szerző: Bogár László/ MHO


A liberális közgazdászok egyik döntő fontosságú elméleti következtetése, hogy nincs ingyenebéd. Lássuk be, igazuk van! Minden, ami „ingyenes”, az valójában csak annak az, aki éppen élvezi, mert hiszen valakinek valahol valamikor elő kellett állítania. És azzal, hogy előállította, mozgásba hozta munkaerejét, és ezt valakinek valamilyen módon meg kell térítenie, hiszen a társadalmi újrateremtési rendszer csak így tud tartósan fennmaradni. („Méltó a munkás a maga bérére” – mondja Lukács evangéliuma.) A liberális közgazdaságtan tehát helyesen hirdeti, hogy a gazdaság világa csak akkor működhet sikeresen, ha mindenki becsületesen megfizeti a „munkásnak a maga bérét”. Ha azonban rátekintünk az elmúlt két évszázad „létező kapitalizmusára”, akkor azt látjuk, hogy ez a szép elv inkább csak a liberális tankönyvekben érvényesül, a valóságban aligha. Valójában erre a kijelentésre is buzgón bólogatnának a liberalizmus hívei, és mindjárt jeleznék is, hogy ezért kell elvetni minden állami újraelosztást, és ezzel persze minden adót is. Sőt az államot ki kell űzni tulajdonosi (privatizálás) és szabályozói funkciójából (dereguláció) egyaránt, egyszóval a piac korlátlan uralmát kell biztosítani (liberalizáció), mert csak ez tarthatja egyensúlyban a gazdaság világát.

Ha azonban alaposabban szemügyre vesszük a washingtoni konszenzus nevű globális diktátum e „szentháromságát”, különös összefüggésekre figyelhetünk fel. Az egyik, ami szembetűnik, hogy a liberális közgazdaságtan a piac és az állam e küzdelméről állást foglalva nem is tesz említést arról, hogy van egy harmadik szereplő is. Ha mindenképpen meg kell említenie, akkor ezt legszívesebben munkaerőnek vagy lakosságnak nevezi. Vagyis az a termelési tényező, amely termel és fogyaszt. Ám mindeközben homályban marad, hogy van itt egy olyan „üzem” is, amely megtermeli a munkaerőt és fogyasztót, hiszen a tőketulajdonos legfeljebb csak az anyagi fedezetet biztosítja ehhez, de nem termeli meg. Ez a homályban maradó komplexum nem más, mint a „családüzem”. És itt nem arra a kisvállalkozásra kell gondolni, amely családi keretek között állít elő árut vagy szolgáltatást, hanem valami egészen másra. A „családüzem” ugyanis azt a hihetetlen mélységű és komplexitású létújrateremtő folyamatot viszi végbe, amely a szocializáció, humanizáció és spiritualizáció megmunkáló eljárásai segítségével „előállítja” azt az embert, aki teljes alkotókészségével lép be a termelő folyamatba. És ezt nemcsak a már felnőtt tagjaival viszi végbe, hanem gondoskodik arról is, hogy megszülessenek és felnevelkedjenek az új nemzedékek is. Ám a tőketulajdonos sajnálkozva tárja szét a karját, és arra hivatkozik, hogy a munkaszerződés szerint ő a munkás fizikai és szellemi képességeinek csupán egy sajátos, számára szükséges kombinációjára tart igényt, és persze csak ezt is kívánja megfizetni. Arról ő már nem tehet, teszi hozzá, hogy a családüzem csak a maga teljes emberi valójában képes újrateremteni a nála dolgozó munkaerőt, de neki ehhez a többlethez semmi köze. Ne szépítsük, mindez azt jelenti, hogy a tőketulajdonos valójában ingyen kap ebédet, hiszen természetesen nagyon is használja a munkaerő komplex emberi képességeit, de formailag a munkaszerződés betűjére hivatkozva, annak nagy részét nem fizeti meg. A családüzem tehát rendszeresen nem kapja meg termékének ellenértékét, és ha egy üzemmel tartósan ez történik, az az üzem előbb vagy utóbb lejtőre kerül. Ha pedig ezt elkerülni akarván hiteleket vesz fel, akkor még el is adósodik ráadásul, így e csapda rázárulása után végképp tragikus helyzetbe kerül. A magyar, illetve legnagyobb részben most már a hazánk területén ideiglenesen állomásozó nem magyar tőketulajdonosok éppen ezt tették/teszik a magyar családüzemek millióival. Ezzel azonban még nincs vége a drámának. Az elmúlt huszonkét évben ugyanis a Magyarországra érkező valamivel több mint hatvanmilliárd eurónyi külföldi tőke nem érte be ezzel a családüzemeknek meg nem fizetett összeggel. Ezenkívül még arra is igényt tartott, hogy a közt megtestesítő állam majdnem ugyanekkora összeggel járuljon hozzá itteni tevékenységéhez. És mivel az államnak természetesen nincs saját pénze, így ez az összeg is a magyar családüzemek újratermelési folyamatait terhelte meg. Mindez azért igazán érdekes, mert mint azt említettem, a liberális közgazdaságtan az állam minden gazdaságba való beavatkozását kifejezetten károsnak tartja. Valami rejtélyes okból azonban azt a tízezermilliárd forintos nagyságrendű nemzeti ajándékot, amit közvetlen állami támogatásként és adó-, illetve járulékkedvezményként kapott, nemcsak, hogy elfogadta, egyenesen idejövetele alapfeltételének tartotta. Húsz év alatt hatvanmilliárd euró beáramló tőke, csaknem ugyanennyi állami támogatás, és szintén körülbelül ugyanennyi innen kivitt profit. Ez utóbbi tehát szinte teljes egészében ingyenebéd, hiszen főként állami támogatásból ered. Mindez azt látszik bizonyítani, hogy a globális tőkestruktúráknak talán nem is annyira elvi kifogásuk van az ingyenebéd intézményével szemben, csupán azt rosszallják, ha ebben valaki más részesül. De úgy látszik, az utóbbitól nem kell tartaniuk, hiszen változatlanul pompás lakomában lehet részük, és változatlanul ingyen. Ami pedig az ezért nyújtott „teljesítményeiket” illeti, elég arra gondolnunk, hogy az elmúlt huszonkét évben, amióta a külföldi tőke bejöhet az országba, az éves átlagos GDP növekedési ütemünk az előző két évtized négy százalékáról egy százalékra csökkent, a foglalkoztatottak száma másfélmillióval lett kevesebb, a reálbérek pedig szépen visszaestek a késő hetvenes évek szintjére.

Biztos, hogy jó úton járunk?