Gőzfürdő

Létrehozás ideje: 2011-04-11 Szerző: Bíró Zoltán/MHO


A gőzfürdő régi találmány. Mondják, jótékonyan hat testre, lélekre, legyen az a fürdő római vagy török, mert kioldódnak a mérgek, jöhet az ernyedés, az eltompulás nyugtató külön világa.

Merőben újfajta gőzfürdőnek tűnik egyre inkább az Európai Unió: ügyesen, szinte észrevétlenül kialakított, rafinált wellnessnek, ahol az Európai Parlament a kondicionálóterem, a képviselők ott kitornázhatják magukat, azután jöhet egy-két kör úszás, majd a meleg vizes medence és a gőzfürdő. Összemasszíroznak egy állítólagos európai elitet, így testvériesülnek a nemzeti képviseletek más nemzetek küldötteivel, pártok képviselete más pártok képviseletével, amíg fel nem oldódnak teljesen a nemzetek feletti Európa léhán lebegő világában. Sok pénzbe kerül mindez, de az is jó benne, hogy nem azok fizetik, akik igénybe veszik, éppen ellenkezőleg: nekik fizetnek – elég vastagon ahhoz, hogy igazán jól érezhessék magukat. Fontos, hogy közben minél inkább távolodjanak el kisszerű hazai eszményeiktől, honi elkötelezettségüktől, ehelyett töltekezzenek a jólét élményével, miközben eljátsszák a rájuk rótt könnyű szerepet mint európai demokraták. Amúgy is, kit azért küldtek oda, hogy ne legyen otthon, mást azért, hogy ott pihenje ki hazai politikai fáradalmait, mást talán azért, hogy csiszolódjon kicsit a nemzetközi kapcsolatokban.

Ez voltaképpen látszólag az Európai Bizottság – valójában a nemzetközi nagytőke – által irányított uniós elitképző akarna lenni. Jellegében és céljában hasonlatos ahhoz, amit hajdan a bécsi udvar jelentett a magyar arisztokrácia számára. Sikerült is hitványabb és talán nagyobb részét elidegeníteni a hazájától, magyarságától, sikerült őket belefullasztani az aranyozott udvari léhaságba. Igaz, ezek már bécsi olvadozásuk előtt sem voltak jó magyarok, de ott, vagy a párizsi szalonokban végképp eloldották a kapcsokat. Voltak ugyan testőrírók – mint Bessenyei –, akik kiszálltak Mária Terézia öléből, és hazajöttek „bihari remetének”, és írtak magyarul magyaroknak. Voltak arisztokraták – mint Széchenyi, mint Batthyány –, akik inkább lettek építő és fajtájukkal együtt vívódó magyarok, mint udvari kedvencek. Ám a vonzás akkor is túlságosan erős volt ahhoz, hogy a lélekben és öntudatban gyengébbek ellenálljanak, és válasszák inkább az itthoni göröngyös utakat a bécsi korzók után. Ők ott kinn egy magasabb rendű, európainak hitt öntudatot tápláltak magukba, s legfeljebb a válluk fölött néztek vissza néha a provinciára.

Akik most ebből az uniós gőzfürdőből haza-haza látogatnak, valami olyasféle öntudattal jönnek már, mint ami őket az európai politika magasabb régiójába emelte. Jönnek, kinyilatkoztatnak, gyakran kioktatnak – minduntalan Európára hivatkozva. Csak azt nem lehet tudni, hogy miféle Európára. Arra-e, amelyet a görög, a római és a keresztény kultúra alapozott meg, és keletről több hullámban érkező kisebb-nagyobb népek frissítettek, gazdagítottak századokig, vagy arra, amely most mindezek fölé törekszik emelkedni, s közben szellemében, erkölcsében süllyedve kapkod levegő után? Arra-e, amelyik bombázni indul Észak-Afrikába az olajért, vagy arra, amelyik wellnessfürdőkbe és gasztronómiába öli a tehetetlenségét? Netán arra, amelynek van egy minden felelősség nélküli, senkit sem képviselő parlamentje és egy eurobürokrata bizottsága, amely gyártja a szabályokat, és hol úgy tesz, mintha tisztelné a nemzetek önállóságát, hol meg úgy, mintha kormányozna, mintha igazgatná azokat, de helytállni egyik önmagáért sem tud?

Mindenesetre ez az Európai Unió egyelőre úgy-ahogy létezik, tehát politikai realitás, amellyel mindenkinek számolnia kell. Ezért vélekedjünk róla akárhogy, olyan embereket kellene kiküldeni, akik a hazájukat tudják és akarják felkészülten képviselni, nem csak eldagonyázni a langy melegben. Ehhez persze előbb itthon kellene rendet tenni, és a közéletben megszabadulni a hazaárulásra is mindig hajlamos pártoktól és kádereiktől. Ma is igazság Ady száz évvel ezelőtti igazsága: „Az itthoni Béccsel / Kellett volna végezni előbb, / Vitéz kuruc tervelők.” Mert itthon még mindig a Kovács László-féle külügyérek vigyázzák mindentudó, fontoskodó képpel európaiságunkat, hiszen aki jó volt Moszkvának és jó lett Washingtonnak, Brüsszelnek is, az igazán tudhatja, mit jelent európainak lenni. Ám ennél is nagyobb baj, hogy új nemzedékek – akár jobbra, akár balra indulnak a pályán – követésre érdemes mintái a „sikeres” Kovács Lászlók lesznek. A gőzfürdő is túlságosan tetszeni fog nekik. A legnagyobb baj pedig az lesz, ha magyar fiatalnak politikai pálya már itthon is csak akkor nyílik, ha előbb megszerzi a brüsszeli bárcát.